Magyar Hírlap, 1974. január (7. évfolyam, 1-30. szám)

1974-01-02 / 1. szám

i 2 X 1)4ort. MAGYAR HÍRLAP 1974. JANUÁR 2. SZERDA A Hungáriában Vidám bálozók, nagy árnyak között E tudósítás így lenne stílusos: Negyedfél esztendős tsinositás után, Silvester estveli vigalommal várta nyájas közönségét a’ Hungária Kávéház. A’ jobbára külhonból érkezett fényes publikum előtt tánczos lánykák és ifjak délceg palotással nyitották a bált. Talp alá valóval Kemény Kázmér és bandája szolgált... Ilyesféle fogalmazást sugallnak a falak. Ha közéjük lépünk, 1894-ben vagyunk. A felújítás után inkább hasonlít a kávéház a nagy hírű New Yorkhoz, mint toldozott-alakítgatott, négy esztendő előtti formájában. A mesterek dicséretét, a megnyitás hírét írásban szóban közzétették már újságírók, színészek, művészek — a renoválás miatt hosszú ideje „otthontalanok". A szilveszteresti bálon igen sok régi vendég — az itt mulató 600 lengyel, olasz, nyugatnémet turista mellett — azt is kipróbálhatta, hogy a régi, jó ízű-e a konyha, s megfelelő-e az italkészlet? Próbálgatták is — a forgalom adatai szerint — 146 ezer forint erejéig. A báli forgatagban néma arcok, de figyelő szemek. A galéria karikatúráin akávéház régi nagy vendégei. Krúdy Gyu, •la tekintetében mintha ez lett volna: — Nincs itt egy tisztességes spriccer!? No, ugorjon el, fiam, a Kéhlihez... És mondja, hogy nekem lesz! Szomory Dezső így pillant a „mély vízbe": . — Lenézek reátok... És mintha Csortos Gyula ezt mondaná: — Ki mert az asztalomhoz ülni!? De talán most is jól éreznék magukat a megújult fénytől csillogó teremben. Jól, már csak azért is, mert egy kávéház hangulatának csak felét adja a berendezése, építészete. A fontosabbik részét: a közönsége. Ez a szilveszteri közönség pedig sokhangú, soknyelvű, nagy kedvű volt. Hajnalra már szinte a személyzet dőlt ki — a vendégek záróráig maradtak. ★ Újév délelőttjén, a Hungária asztalánál írja a tudósító e sorokat. Hiszi, sok kollégája cikke készül majd itt. Ezért örül a megnyitásnak. (S azt már tényleg csak zárójelben meri leírni: egy-két esztendeje is tudott — tudtunk — volna örülni... Tán még egy kicsit jobban is.) — rep — A Szilveszteri játékok Hegyaljától a Nagykörűtig Tudósítónktól. De szeretünk játszani! Kétéves lapokkal rikkancskodni, pályaudvaron csomagot cipelni, villamoson jegyet ellenőrizni — mert ugye, ez mind nem munka. Már, ha versenyben, mókából tesszük. A rádió szilveszter délutáni műsorában jó szívvel vállalkozott minderre üzemmérnök és személyzeti előadó, statisztikus és gyakorló háziasszony, a mulatság, no meg a nyeremény kedvéért. A nyeremény maga — miközben a bolondos vetélkedő folyt — békésen topogott. A Nemzeti Múzeum belső udvarában töltötte az időt, eszegetett-iszogatott, ahogy ez az év utolsó délutánjához illik. Szilveszteri menüje: két villa széna, nagy Vödör víz. A nyeremény ugyanis — stílusosan — bozontos szürke és egyáltalában nem csökönyös csacsi. A megdöbbent nyerteseknek, Szűcs Lajosnénak és Zimre Lajosnénak a múzeum előtt egybegyűlt százak hahotása közben adták át. — Most mit csináljunk? — kérdezték a fiatalasszonyok. — Szamártartásra kicsiny az emeleti két szoba összkomfort... Jobb megoldás nem lévén, a Sasad Tsz segítette ki őket hirtelen zavarukból, ötezer forintért vette meg a főnyereményt. Jó játék lehetett a bodrogközi falvak százados mulatsága is. A „nyájfordítás” — a jószág éjfélkor történő meghajtása — hagyományára emlékezve csengőkkel, kolompokkal járták a falvak utcáit az állatgondozók, a fiatalok, boldog új esztendőt kívánva mindenkinek. S merthogy e hangos menet a rontást hivatott távol tartani tehéntől, báránytól — biztos, ami biztos: az állatorvosokat is felköszöntötték a pásztorok utódai. „Kabaláskemencéket” fűtöttek be Tokaj-Hegyalján, Erdőhorvátiban. Az újévi perecet sütötték ezekben — aminek fogyasztása szerencsét hoz. Az asszonyoknak biztosan. Ha mást nem, némi pihenést — tudniillik az újévi perecet csak férfiak készíthetik. Budapest az új keletű „népszokásoknak” hódolt. A dudálásnak, a konfettiszórásnak — meg persze a nagykabát zsebéből elő-előkandikáló palacknak. Éjszaka két órakor kora délutáni csúcsforgalom volt a Nagykörúton ,s a legvadabb autóáradatot is túlharsogó lárma. Petárdák puffanása, lábasok kringása színesítette a dudaszót. Még néhány egyéni produkció. Nagy sikere volt a Szikra mozi előtt egy műegyetemista trojtibitaszólójának a ki trillák mellett hangszeréből pezsgőt is tudott fújni, s tapsot kapott a Blaha Lujza tér pozanija is. A téren egyébként nagy forgalomnak örvendett éjfél után a tejcsárda. A Budapesti Tejipari Vállalat látta vendégül itt egy-egy pohárka tejre mindazokat, akik az egyéb folyadékok után már nemigen emlékeztek e fehér nedű ízére. Szürke kabátos, több mint kapatos férfi hajt fel egy pohárkával. Amikor kezébe nyomnak egy újabb adagot, bánatosan kérdezi: . — Tessék mondani, inni nem adnak semmit? / Háromezer év színváltozásai a Balatonon / Tudósítónktól. Ahol ma a parti fáik nőnek, valamikor a Balaton vize hullámzott. Dr. Bendefy László, a földtudományok doktora, a régi idők megmaradt tanúit , a több ezer vagy több száz éves sírokat és egyéb leleteket vallatva kiderítette, hogy az elmúlt háromezer évben miképpen változott a tó felszíne. E szerint a Balaton szintje egészen a III. század végéig legalább két-három méterrel volt magasabb, és vize ennek megfelelően 30—50 százalékkal nagyobb területet borított, mint ma. Galerius római császár, hogy új termőterülethez jusson, megépítette az első Sió-csatornát a hozzá tartozó zsilippel együtt, s így a víz szintjét a jelenlegi alá süllyesztette. A légiók — amíg tartani tudták Pannóniát — gondozták is ezeket a „műtárgyakat”, de távozásuk után a csatorna eltömődött, a zsilip tönkrement, a tónak ismét nem volt lefolyása, a vízszint lassanként jó néhány méterrel megemelkedett. A 150 éves török hódoltság idején ez az állapot még kedvezőnek is látszott:a Nagykanizsától Székesfehérvárig terjedő Krocsár rengeteg kitűnő természetes határ volt a két szemben álló fél között. A tavat tápláló vízfolyásokon, pedig, amelyeknek szintje természetesen a tó szintjéhez igazodott, a vízi malmok sora növelte a földbirtokok vagyonát. Az ozorai malom például egymaga negyvenezer rajnai forintot jövedelmezett évente, amikor a királyi Magyarország 56 vármegyéje együttvéve kétszázötvenezer rajnai forint adót fizetett. A megcsapolás gondolata a XVIII. század végén merült fel ismét. Ekkor Krieger Sámuel, Sopron megye fiatal főmérnöke el is készítette a tervet három változatban, a tó szintjének 2, 3, illetve 4,5 méterrel való süllyesztésére. Az elgondolás azonban a birtokosok ellenállásán megbukott, és csak jóval később, a követelő gazdasági szükségszerűség nyomására valósították meg Krieger legenyhébb lecsapolású tervét. A dolog nem ment simán. Az ozorai malom például egy viharis éjszakán kigyulladt és porig égett. Állítólag az egyik érdekelt megye alispánjának hajdúi voltak a gyújtogatók, de hivatalosan ezt sohasem állapították meg. A malom újjáépítését nem engedélyezték, s a birtokosok ellenállása lassan gyengült. Így végül is 1815-ben körülbelül két méterrel csökkentették a tó szintjét, jelentékeny területet hódítva el a mezőgazdasági művelés számára. De még akkor is 1—1,5 méterrel magasabban hullámzott a víz a tó,ban, mint ma. Csak a több mint száz éve megépített zsilip tette véglegesen lehetővé a tó felszínének megfelelő szinten tartását. Így aztán ma már csak az van hátra, hogy ezt a vizet tisztán, egészségesen, természetes élővilágával együtt megőrizzük utódaink számára. A televízióban az elmúlt évek néhány, képmagnóról felidézett kabarészáma emlékeztetett előbb arra, min is derültünk a közelmúlt televíziós szilveszterein, egy „önironikus riportfüm’, a februári Jó estét, Budapest című adás kulisszatitkait idézte, visszájáról, azt, ami a kamerák mögött történt. S ez volt a „nagy” műsor alaptémája is: fonákjáról fogni meg az év emlékezetes adásait, azokat, amelyekre alkoholtól elnehezült fejjel is többé-kevésbé az egész ország visszaemlékezhet. S jegyezzük meg itt is mindjárt, hogy hagyományosan, hisz végül is miről szólhat a televízió szilveszteri kabaréja, ha nem magáról a tévéről? Önmagában ez még se nem erény, se nem hátrány; egy szellemes televíziós paródiasorozat — a képernyő jellegéből, a műsor országos nézettségéből eredően — akár egész életünk, munkás hétköznapjaink megannyi furcsasága elé görbe tükröt tarthatna, kíméletlen szatirikus éllel s vágyóbbító szándékkal. Hogy miért mondjuk ezt feltételes módban? Mert épp ez az „él”, épp ez a szenvedély, ez a világot sarkaiból kiforgató és furcsaságait kipellengérező szilveszteri „lélek” hiányzott a legjobban a televízió kabarészínházának háromórás műsorából. Pedig Ágoston György szerkesztő, Bednai Nándor rendező s az évi „csúcsműsor’ megannyi — felsorolhatatlan — közreműködője, segítője, munkatársa láthatóan súlyos erőfeszítéseket tettek, hogy változatos és kellemes szórakozásban legyen részünk. Csak ne éreztük volna lépten-nyomon e méltánylandó erőfeszítések súlyosságát! E szilveszteri gigantománia, nagyot akarás nyomasztó s egyre kórosabbnak tetsző eluralkodását! Pedig, ha kezünket szívünkre tesszük, nehezen hibáztathatnánk bárkit is a közreműködők közül. Tagadhatatlan, hogy az egyes, tíz-húsz-harminc perces betétszámokról, mint mondani szokás, valósággal terítt a jó szándék. De elég-e a még oly nemes szándék, őszinte jóakarat és odaadó szórakoztatni akarás egy kellemes szilveszterhez? A televíziósok persze nyilván ránk, nézőkre hárítják a felelősséget, s talán nem is alaptalanul: nemcsak a tévé nagyot akarásában, a közönség várakozásában is van valami veszedelmes gigantománia. Az ország apraja-nagyja szilveszter este leül a több mint kétmillió tévékészülék elé, kimondva-kimondatlanul abban a reményben, hogy most jön az „év műsora”, az a szenzáció, amiért érdemes hónapról hónapra az ötvenforintos előfizetési díjat befizetni. Magánszámokat láttunk. Színészi vagy színészieskedő magánszámokat, önironikus és kollégákat megfricskázó, itt-ott felvárangzó, másutt elálmosító magánszámokat, tíz-húsz-harminc perces magánszámokat. S mi tagadás, nemegyszer valóban számoltunk a perceket, hisz a legjobb villámtréfát is megöli, ha negyed órára felduzzasztják. Hogy ezért a közönség felfokozott várakozása lenne a felelős? Aligha haragudtunk volna meg a szellemes szilveszteri „arcul csapásért”, egy könnyedebb, ám vidámabb (!) hangvételű estért, melyben ki-ki a maga mondanivalója és humorérzéke szerint kapott volna szót. Hisz az igazi humorista egy fintorral, egy gesztussal, egy hangsúllyal is belophatja az életet a világot jelentő képernyőre. Valahogy úgy, ahogy egy-egy pillanatra Bárdi György, Kazal László, Alfonzó vagy Rajz János tette. És természetesen Hofi Géza, akitől nem sajnáltam az időt, minden percre volt egy-egy igazi „hofis” villanása. Szilveszter éjjelén könnyen rémeket is lát az ember, csak nehogy Hofiból is szilveszteri kabala legyen! Mint ahogy ősz Ferenc mondja: Honthy Hanna nélkül nincs szilveszter. Szerintem van. Ahogy van Ősz Ferenc, Mikes György, Somogyi Pál, Kállai István, Komlós János és sokan mások nélkül is. A humornak általában nem tesz jót a mitizálás. ^— --------- i ^^Etélyi András A rádióbarn már kora délután beköszöntött a szilveszter. Volt mindenféle, a szó szoros értelmében „szilveszteri szamárságok”, hanglemezparádé, melyen régi lemezek vonultak fel, s azután bekukkanthattunk a végre, oly hosszú idő után megnyílt Hungária kávéházba. És akinek még mindig szüksége volt a késő esti kabaré előtt némi „bemelegítésre”, az meghallgathatta a rádió kabarészínházának zenés mellékletét. Ilyen előzmények után felcsigázva várhattuk a fő attrakciót, melynek az volt a „feladata”, hogy feltegye a koronát az óévet búcsúztató mulatságokra. Nos, hogy hasonlatunknál maradjunk, ez a korona ez alkalommal nem volt olyan csillogó, ezer fényben szikrázó, mint amilyent a rádió szilveszteri kabaréjától megszoktunk. Persze, a műsor szerkesztői, Szilágyi György és Marton Frigyes mondhatnák, hogy elkényeztettek bennünket és most, amikor szolidabb asztalt terítettek, akkor is találhat ezen ki-ki kedve szerint mindenfajta ínyencséget. Ami azt illeti, nem is a választék bőségében volt a hiba, és nem a tálalás hatott szegényesnek. A jelenetek többségéből hiányzott valami fűszer, ami különlegesebb szellemi izgalmat keltett volna. Olyan pezsgőt ittunk, amelyből csupán a buborék hiányzott. S hogy azért ettől is elibódultunk némileg? Ez is igaz. Ebben elsőrendű szerepet a műsor szóvivője, Komlós János játszott. Különösen nyitó konferansza szerzett kellemes perceket Remekül és szellemesen pécézte ki a közéleti nyelv fonákságait, de csattanói nem pufogtak üresen, mivel mindegyiknek erősen lefojtott gondolati töltése volt. A műsorban viszont éppen az tűnt fel, hogy bizony a jelenetek többsége csupán a szavakat csattogtatta össze. Igaz, a rádiókabaré alapanyaga a verbális humor, de ez önmagában nem nyújthat színvonalas szórakozást. A gondolatok rakoncátlan ficánkolása nélkül elmarad az a pezsgés, mely a jó minőségű humor jellegzetes sajátossága. Persze, adott esetben sok múlik a színészen, így például Avar István művészete különleges fényt lopott a Kis hírek , nagy mondások meglehetősen szürke közhelyeibe. Nem is beszélve Mezey Mária kivételes tehetségéről, amely gyémántporral szórta be humorral mérsékelten ízesített jelenetét. Az egész műsort tekintve, tulajdonképpen elismeréssel emelhetjük ki Marton Frigyes választékos rendezését. Egyetlen epizód sem keltett rossz szájízt a hallgatóban. A középszerűségben a szerzők a ludasak. Nem akadt egyetlen olyan szám sem, amely kiemelkedett az egészből, és mint kotlós a csibéit, maga köré gyűjtötte volna a többieket. Éppen e tekintetben voltunk eddig elkényeztetve. Némileg kárpótolt ezért a hivatásos humoristák szereplése, akik ez alkalommal is kitűnő formában mutatkoztak be. Önfeledten derültünk Mikes György, Ősz Ferenc és Somogyi Pál jelenetein, valamint Angyal János képzeletbeli riportján, melyet Alkoholjából küldött. Az ötletekkel teletűzdelt tudósítást Agárdi Gábor tolmácsolta játékos hitelességgel. Szombathelyi Ervin A Kabaré Noh a egyszer egy szilveszteri tündér arra vállalkozna, hogy összeszámolja, az ország több mint kétmillió televíziós készüléke és sok-sok rádiója közül hány tölti némán, használatlanul az óesztendő utolsó óráit, aligha lenne nehéz dolga. Soha ennyi kék fény az ablakokban, soha ennyi felcsigázott várakozás a képernyő és a hangszóró mellett; ezekben az órákban, immár évről évre hagyományosan, a televízió és a rádió gondoskodik a legszélesebb körű tömegszórakoztatásról. Ha ugyan gondoskodik. S évről évre az új esztendő első napjaiban ez a legáltalánosabb beszédtémánk: csépeljük a televízió és a rádió szilveszteri műsorát. Ezúttal, mi tagadás, a tévé is, a rádió is kevés lehetőséget kínált a szenvedélyes vitára, s ha az a bizonyos szilveszteri tündér arra vállalkozik, hogy összeszámolja, hányan bóbiskoltak el adás közben, aligha jutott volna egyhamar a végére.