Magyar Hírlap, 1974. május (7. évfolyam, 118-148. szám)

1974-05-01 / 118. szám

MAGYAR HÍRLAP Tavaszvárás a türelem útvonalán A májust mindenütt várják. Itt nem. Amikor fölenged a föld és parttalan medrüket otthagyva összefolynak a fo­lyók, itt elátkozzák a nap melegét és visszakívánják a fagyot. Áprilisban és májusban csak éjjel dohognak a gépek, amíg a sarat összerántja a sötéttel ér­kező hideg. Nincs az a terepjáró, amely nappal átvergődne a térdig érő dágvá­­nyon. Mert át kell vergődni. Távolabb, északra a sár alatt olaj van, rengeteg olaj, ezért kell a vasút. Ezért él itt Nyu­­gat-Szibéria egyik legmostohább vidé­kén, a Jugán mélyföldön Nyikolaj Do­­rovszkih építőosztaga. Félezer ember. Tizenötezred magukkal vetették be őket, egyszerre több szakaszon. Az út Tyumenből indul, s mire 701 kilométer után eléri Szurgutot, áthalad az Irtiszen meg az Obon. Az építők most a 669-es kilométerkőnél tartanak, s készül az utolsó szakasz, az Ob két ágán átívelő hídrendszer. Nyikolaj Dorovszkij nagykabátban is vékonynak tetsző, középmagas,­ szemüve­ges férfi. Fiatal. A kérdésre, hány éves, nevetve felel: — Mint Krisztus, harminchárom. Leltárszerű rövidséggel sorolja élete eddigi eseményeit: — 57-ben végeztem a vasútépítő technikumot. Szakmunkásként dolgoztam az Abakan—Tajset vonalon. Azt a hősiesség vasútjának nevezte az egész ország. Ez a türelem útvonala — jegyzi­ meg, majd folytatja. — Aztán ka­tonáskodtam. Leszerelés után visszamen­tem hidat építeni. Áthívtak a Komszol­­ba, a minuszinszki városi bizottság első titkára lettem. Onnan visszakerültem a vasúthoz, a Komszomol-stábba. Beirat­koztam jogra, levelezőn. 64-ben kerültem a Tyumen—Szurgut vonalra, egy építő­osztag (nálunk ezt vonatnak hívják), szóval egy vonat helyettes vezetője, há­rom éve pedig parancsnoka lettem. Köz­ben befejeztem a jogi főiskolát. Miért kell a műszaki munkához jogi diploma? Mint jogásznak, nincs műszaki korlátok közé szorítva az agyam, szabadabban működik ... Ez a felfogás a többiekre is hat, mert Viktor Morozin pályamunkásbrigádja például felajánlotta, hogy két hónap alatt megépít­­ egy hidat. Megállapod­tak, mennyi anyag, mennyi pénz stb. kell, meg abban is, hogy két hónapig sem ellenőr, sem könyvelő nem szól bele a dolgukba. A híd az előírt technológia szerint megszabott idő negyed része alatt készült el. Dorovszkih egyik fő elve: ilyen isten háta mögötti helyeken pazarlás, ha vala­ki csak egy szakmát ismer. Ha több az ember, több hely kell a szállásra, több családtagról kell gondoskodni. Viszont ha a favágó máshoz is ért, akkor nem áll tétlenül, amíg síneket fektetnek vagy házakat építenek, és megfordítva. S a fiatalok, akik főleg a Komszomol felhí­vására érkeznek ide, vállalják, hogy há­rom-négy szakmát is kitanulnak. Mi in­dítja őket arra, hogy szüleiket, szép ott­honukat elhagyva, az iskola után beve­gyék magukat a mocsárba, vállalva a megpróbáltatásokat? — Talán éppen az, hogy lássuk, mire vagyunk képesek ... Az ismeretlenért... a romantikáért — teszik egymás mellé csiszolatlanul, darabosan az érveket. — Több a pénz is... Hamarább tud érvé­nyesülni az ember, csak a munkára kon­centrál ... Itt a szó szoros értelmében a síneken lehet megszerezni a szakmér­nöki vizsgát — mondja a technikus. Lassan mendegélünk, a talpfákhoz mérve lépteinket. Előttünk és mögöttünk párok körvonalai látszanak, amint a „szi­bériai etikett” szerint, pontos távközben sétálnak. Hogy ne zavarják egymást. Csák Elemér Az „élő sárkány” Hanoi ünnepén A Vietnami Demokratikus Köztársaság­ban 1973. május 1-e a győzelem ünnepe volt. Az amerikai imperializmus agresz­­sziójától sújtott szocialista Vietnam dol­gozói tavaly vonulhattak fel először bé­kében a munkásosztály nemzetközi ün­nepén. A hanoi Ba Dinh téren a párizsi megállapodással kivívott győzelmet is ünnepelték katonai díszszemlével és szín­pompás felvonulással május 1-én. A külföldi vendégek tribünjéről néz­tem végig a lenyűgöző háromórás de­monstrációt, a néphadsereg alakulatai­nak impozáns díszszemléjét és az öröm­től sugárzó lakosság felvonulását. A me­netet egy óriás mókázó sárkány zárta. Mindenki mosolyogva nézte, hogyan ül­­­dözi a hosszú testű sárkány a bottal in­­gerkedő fiatal legényt. — Egyik népszerű színészünk, akit „élő sárkánynak” is becéznek, öltötte magára a hatalmas maszkot, ő irányítja a mesebeli állat hosszú testét szimboli­záló vörös selyem alatt kígyózó táncoso­kat — magyarázta hanoi barátom. Felkerestem az „élő sárkányt”, Nguyen Nho Tuyt. A május 1-i felvonuláson lá­tottak után alig akartam elhinni, hogy már 70 éves. Az a pajkos futkározás, amit a sárkánymaszkban produkált, még egy fiatal­embert is alaposan kimerített volna. A VDK érdemes művésze, már gyerek­korában rajongott a klasszikus vietnami színjátszásért. Első „fellépéseire” vissza­emlékezve, elmondta: egyszer a rizsföl­­dek szélén bivalyokat legeltető pajtásai­nak játszott el különböző jeleneteket, s azok észre sem vették, hogy a rájuk bí­zott bivalyok a zsenge rizsszárakat kezd­ték legelni. A rizsföld tulajdonosa harag­jában meg akarta büntetni a kárt okozó­ művészt, de ő egy mókás versikével még a haragos tulajdonost is harsány neve­tésre késztette. Nguyen Nho Tuy művészi tehetségét csak a népi állam, a Vietnami Demok­ratikus Köztársaság ismerte el igazán, amikor az érdemes művész címmel tün­tette ki. A nép megbecsülése fejeződött ki abban is, hogy képviselővé választot­ták a Vietnami Demokratikus Köztársa­ság nemzetgyűlésébe. — Hetvenéves fejjel — kérdeztem tisz­telettel — miért vett részt a május 1-i felvonuláson, miért öltötte magára a ha­talmas sárkánymaszkot?. — A francia gyarmatosítók felett ara­tott győzelmet követően, 1955-ben ott voltam a vietnami munkások első sza­bad május 1-i felvonulásán. Megértem azt is, amikor az amerikai agresszorok­­nak utolsó harcoló egységeiket is el kel­lett távolítaniuk hazánk földjéről. Nagy ünnep ez nekünk. Az „élő sárkány” nem maradhatott tá­vol népe, s a haladó emberiség közös ünnepéről. Bőgős László Párizsi munkások a fordulat májusáért Két Citroenre emlékszem Párizs 1963-as májusából. Az egyik az orvosi fakul­tás kapujánál roskadozott. Kékkeresz­tes mentőzászló volt a roncson és egy tábla ezt hirdette: „A CRS bulldózere nyomorította meg ezt az autót. A benne ülő orvost és ápolónőt kórházba szállí­­­­tották.” A másik hatalmas nemzetiszí­nű zászlót lobogtatva robogott, végig a Champs Elysées-n. Kürtjének öttagú harsogása, Ge­ne­ ral-de-Gaulle, a tá­bornokot éltette. Ennek a kocsinak az útját nem akadályozták a CRS rendőr­osztagai, mint az általuk megsebesített baloldali tüntetők segítségére siető al­kalmi mentőautóét. A következő május — bár nem volt kevesebb a fegyveres rendőr a Bastille és a République téren, mint az előző esz­tendőben, és nemcsak a tüntetők hagyo­mányos felvonulása útvonalait állták el, hanem a metró feljáratait is — már­ de Gaulle nélkül zajlott le. „Tíz év elég!" — kiáltották 1968-ban, de a provoká­ciók segítségével megrettentett ingadozó, középen álló szavazók júniusban jobbra billentették a mérleget a képviselővá­lasztáson. „Tizenegy év túl sokr’ — hangzott alig egy évvel később, és a nép­szavazáson megbuktatták a tábornokot. Az utó-gaulle-izmus öt esztendeje követ­kezett. Ma Corneuve zöldövezetében találkoz­nak Párizs és környéke dolgozói a há­rom nagy szakszervezeti központ, a CGT, a CFDT és a pedagógusokat tömörítő FEN hívására. A dolgozók harci egysé­gét és nemzetközi szolidaritását kifeje­zésre juttató tömeggyűlés nemcsak azért különleges jelentőségű, mert közvetlenül megelőzi a május 5-i választást. ,Mitterrand — president!” — kiáltotta a fiatalok lelkes kórusa a Boulevard Poissonniere-n már 1965-ben is, az el­nökválasztás első fordulójának éjszaká­ján, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a baloldal közös jelöltje továbbjutott a választás második fordulójába. Akkor nem vált valóra a jelszó. Most azonban, akármilyen következménye lesz is a jobboldal összefogásának a második for­dulóban, ha sor kerül rá, tagadhatatlan, hogy a jobboldal megosztott, a baloldal pedig egységes. Nem hagyja magát provokálni Párizs utcáin, erővel és méltósággal ad han­got a munkások, kisemberek érdekeit egyaránt képviselő követeléseinek. Nem­csak közös jelöltje, hanem közös kor­mányzási programja is van, s ez a dicső­séges emlékű népfrontnál is szorosabb kötelékkel fűzi egybe a kommunistákat,a szocialistákat, radikálisokat, a francia baloldal nagy családját, s még az inga­dozókat, a tábornok önjelölt utódjaiból kiábrándultakat is vonzza. A májusi tüntetők joggal bizakodnak fordulatban. A történelem nekik tarto­gatja a győzelmet. Vajda Gábor MÁJUS 1. )(Mv, 1974. MÁJUSI, SZERDA) SZÁMVETÉS A­hogy megyünk előre az időben, úgy ** késztet május elseje, a munkásosztály nemzetközi forradalmi ünnepe évről évre új, mostanában pedig mindinkább újfajta történelmi számvetésre. Új a számvetés mindazóta, hogy létrejött a világ első szo­cialista országa, a Szovjetunió, majd a szocialista világrendszer, újfajta kezd len­ni azóta, hogy kedvező fordulat indult meg a két társadalmi rendszer viszonyában, és mindinkább kibontakoznak, mert kibonta­kozhatnak a szocializmus előnyei a rend­szerek békés versenyében. Az enyhülés még kezdeti stádiumában van, de a fordulat már bekövetkezett. Az eredményeket megmásíthatatlanná kell tenni, a politikai enyhülésnek katonai eny­hüléssel kell párosulnia. A két rendszer versenyében még messzi van a szocialista rend győzelme, de mind világosabb, mi­ben két versenyre a szocializmus a kapi­talizmussal, mi az, amiben nem ver­seng, hanem más, új utat mutat, és mi az, amiben máris győzött. Nehéz és göröngyös út vezetett a nem­zetközi helyzet mai fordulatáig. A kapi­­talizr­us, az imperializmus hosszú évti­zedeken át fegyverekkel akarta megsem­misíteni, megállítani, visszaszorítani a szocializmust. Nem mindig és nem min­denben hatástalan antikommunista pro­pagandája segítségével Nyugaton sokak­kal sikerült elhitetnie, hogy saját hatalmi politikájával egy másik hatalmi politika, nem pedig egy teljesen, minőségileg új, szocialista külpolitika, egy hódításokat és egyenlőtlenségeket nem ismerő békepo­litika áll szemben. Hatalmi politikájából következett, hogy eléggé paradox módon, az erőviszonyok, legfőképpen a katonai erőviszonyok gyökeres megváltozása kényszerítette az imperializmust arra, hogy a Szovjetunió, a szocialista orszá­gok külpolitikáját béke­politikának ismer­­jék el. Vannak agresszív erők, amelyek még ma is gyanakvást igyekeznek kelte­ni a Szovjetunió Kommunista Pártja XXIV. kongresszusának békeprogramja, L. I. Brezsnyev békediplomáciája, a szo­cialista országok békés külpolitikája iránt, torz értelmezést igyekeznek adni a bé­kéért, az újfajta nemzetközi kapcsolato­kért, az európai biztonságért, a Vietnam­ról szóló megállapodások tisztességes vég­rehajtásáért, az igazságos közel-keleti rendezésért, a leszerelésért, a katonai tömbök felszámolásáért vívott szakadat­lan harcoknak. Sajnos, van ország, melyet vezetői ma is szocialista országnak neveznek, de amely elvitatja ezt a jelzőt, és megvonta barátságát más szocialista országoktól. Velük szánt szándékkal konfrontációra tö­rekszik, tervszerűen tépi szét a kapcsola­tokat, de támogat mindenit, ami a kapi­talista országok külpolitikájában ellenük irányul: az imperialista katonai tömbö­ket, a Kilencek Európáját, fellép az ame­rikai csapatok Európából való kivonása, az ázsiai kollektív biztonság, a leszerelési megegyezések, a szovjet—amerikai meg­állapodások ellen. Így kerül akarva, nem akarva egy frontra az imperializmus leg­­agresszívebb erőivel. Semmilyen erő nem tudja azonban meg­akadályozni, hogy a népek örüljenek, és fellélegezzenek az enyhülés, a kiala­kuló békés nemzetközi kapcsolatok lát­tán. A kedvező eredmények nemcsak a már létrejött megállapodásokban jelentkeznek. Tapasztalhatók abban is, hogy a nemzet­közi szervezetekben mindinkább elveszíti létjogosultságát a monarchikus és bur­­zsoá diplomáciának az a közismert bon mot-ja, miszerint a szavak arra valók, hogy elrejtsük velük gondolatainkat A szocialista diplomácia nyílt beszédre kényszeríti a burzsoá diplomatákat is; az, hogy az emberiség valódi létkérdéseiről beszélnek, arra kényszeríti őket, hogy ma­guk is azokról beszéljenek. Így kerülnek a kétoldalú és multilaterális tárgyalások, a nemzetközi szervezetek napirendjére a kor legégetőbb kérdései, a termonukleá­ris háború veszélyének elhárítása, az ál­lamok közötti kapcsolatok tisztességes, a békés egymás mellett élés elveiből faka­dó normáinak általános elfogadása, euró­pai és ázsiai biztonsági egyezmények és övezetek megteremtése, általános és tel­jes leszerelés, egyenjogúságon alapuló gazdasági kapcsolatok, vevő és eladó szá­mára egyformán előnyös árucsere és ke­reskedelem az államok között Amikor a mostani május elsején az el­múlt évinél is nagyobb megnyugvással vesszük számba az enyhülés felé eddig megtett lépéseket, az érdemeket értük joggal tulajdoníthatjuk a szocializmus­nak, mert ezzel nem esünk az öndicséret bűnébe, hanem eszméink, társadalmi rendszerünk igazságát, emberségét, fölé­nyét bizonyítjuk. Nem esünk az önzés bűnébe sem, mert a feszültség csökken­tése és megszüntetése, a termonukleáris háború fenyegető rémétől mentes béke egyszerre szolgálja a szocialista és tőkés­­országok népeinek békéjét, kedvezőbb feltételeket teremt a kapitalista világ munkásosztályának, dolgozó tömegeinek osztályharcához, és társadalmi küzdelmei­hez, útját állja a függetlenségüket védel­mező, vagy érte harcoló népek elleni kül­ső fegyveres támadásnak. A különböző társadalmi rendszerű or­­­­­szágok békés egymás mellett élése a termonukleáris világháború egyetlen al­ternatívája. Mint szocialista külpolitika azonban évtizedekkel idősebb, mint a tö­megpusztító fegyverek; egyidős a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal. Nem az az egyetlen gondolat hozta létre, hogy az emberiséget meg kell szabadítani a háborúktól, hanem teljes lenini gondolat­sor, amely magában foglalja a két társa­dalmi rendszer egész korszakra terjedő egymás mellett élését, a forradalom ex­portjának elutasítását, valamint minden nép jogát és kötelességét, hogy maga in­tézze sorsát. A világ kommunista pártjai — közöttük a tőkésországokban működő kommunista pártok — jól értik, helyeslik és támogat­ják a különböző társadalmi rendszerű or­szágok békés egymás mellett élését. A tőkésországokban működő pártok tudják, hogy e politika népük érdekeit is szol­gálja. Marxista-leninista gondolkodásuk megóvja őket attól, hogy betévedjenek azok politikai zsákutcájába, akik ellent­mondást vélnek felfedezni internaciona­lizmus és békés egymás mellett élés kö­zött, ezért bírálják és nem fogadják el a szocialista országoknak a tőkés államok irányában folytatott politikáját. Jól látják, hogy békés egymás mellett élés híján visszakanyarodnánk a hidegháború kor­szakába, újból kiéleződne a nemzetközi feszültség, a kapitalista országokban pedig ismét a legagresszívebb erőké lenne a döntő szó, meggyorsulna a háborús ké­szülődés, megteremtődne a belpolitikai élet fasizálásának ürügye. Az internacionalizmus természetesen nemcsak a világ munkásosztályával való szolidaritás, az osztálytestvéreknek tett szolgálat, hanem ugyanennyire a szo­cialista országok egymás közötti kapcso­latainak legfőbb jellemzője is. A hatal­mon levő munkásosztály külpolitikája a szocialista országok irányában interna­cionalista politika. E külpolitika egyben­ ma már nemzeti külpolitika is, mivel, am. szocialista országok népei már messzire jutottak a szocialista nemzetté válás út­ján. A külpolitikát tehát a szocialista nem­zeti egység kialakulásának korszaká­ban is a munkásosztály osztály céljai, a szocializmus hazai és nemzetközi, napi és távlati érdekei határozzák meg. A dol­gozó osztályok és rétegek alapvető érdek­­azonosságán alapuló belpolitikának, az ugyanezen érdekazonosságon alapuló külpolitika, a szocialista országok közötti viszonylatban internacionalista politika, a tőkésországokkal fennálló kapcsolatok­ban békés egymás mellett élés­ politika felel meg. Nem állhat fenn tartós eltérés a szocialista országok belpolitikája és külpolitikája között anélkül, hogy vagy az internacionalizmus a külpolitikában, vagy a szocializmus a belpolitikában, vagy mindkettő ne szenvedne előbb­­utóbb sérelmet. A szocialista országok külpolitikája egyszerre és összhangban szolgál nemzeti és közös érdekeket, a kettő kö­zött nincs és nem lehetséges ellentmon­dás. A nagy nemzetközi kérdések eddigi és majdani megoldása a szocialista orszá­gok nemzeti érdekeit is szolgálja, egyben szilárdítja az egész világ békéjét, a békés egymás mellett élés alapelveinek megfe­lelően. Az eddigi sikerekben döntő szere­pe volt a szocialista országok felfogás­beli és cselekvési egységének. Az enyhü­lésből tehát nem az következik, hogy az egység szükségtelenné vált, vagy hogy az internacionalizmusnak a szocialista or­szágok viszonyát szabályozó elveit most már időszerű felcserélni a békés egymás mellett élés kizárólag különböző társa­dalmi rendszerű országok , kapcsolataira érvényes elveivel. Ellenkezőleg: a továb­bi küzdelem az eddigihez hasonló és még szorosabb internacionalista egységet kö­vetel. A Magyar Népköztársaság nemzetközi tekintélye és megbecsülése, a külpoliti­kában elért sikerei annak köszönhetők, hogy mindig helyesen egyezteti a nem­zeti és a közös érdekeket; internaciona­lista szálak fűzik a szocialista országok­hoz, a világ munkásosztályához, és a bé­kés egymás mellett élés elvi alapján fej­leszti kapcsolatait a tőkésországokkal, szolgálva ezzel nemcsak népeink érde­keit, hanem a proletár internacionaliz­must is. i­ ­: DARVASI ISTVÁN

Next