Magyar Hírlap, 1975. szeptember (8. évfolyam, 237-261. szám)

1975-09-14 / 248. szám

L 1975. SZEPTEMBER 14. VASÁRNAP HAZAI KORKÉP nasvb­é­n . „Talán valaki annak idején megleli..i/fc^f^DÜL Üzenet a jövő század emberének Nagyréde egy hete ünnepel, jó, nem kell ezt szó szerint venni. Ünnepel a falu, amikor úgy ad­ja sorra, de inkább dolgozik, mint az esztendő bármely más hetén, sőt, most inkább, mint máskor, mert itt a szüret ideje, s itt a sző­lő az „Isten”. Az ünnepségek ab­ból az alkalomból kezdődtek, hogy a község szegről végről 700 esztendős. Dr. Molnár József, a magyar középkor történetének kutatója lelte meg egy 1275-ben keltezett, határjárásról szóló ok­iratban Nagyréde nevét. — Ő már nem érhette meg ezt az ünnepet, tavaly decemberben meghalt — mondta dr. Molnár József történészről Molnár József festőművész, a falu szülötte. Most, az­ ünnep kapcsán rende­zett kiállítását dr. Fülöp Lajos gyöngyösi gimnáziumi igazgató nyitotta meg, mondván, hogy a festő ez alkalomból Rédére gyűj­tött képein a szülőföldről vall. S a Nagyanyám, a Földosztás, a Búcsúzó menyasszony, s mind a többi kép — köztük a történész dr. Molnár József múltakon me­rengő és már látó tekintetét idé­ző portré — e mátraalji tájban gyökerezik; a művész még az Olaszhonban e nyáron festett munkáira is .,rácsempészte” e szelíd dombú vidék „mediterrán” színeit. Nemcsak a festőművész, a fa­lu minden lakója a szülőföldjé­ről vallott ezen az ünnepi héten, s igazán szerelmetes vallomással még másik három kicsiny, de so­katmondó kiállításon: ott sorjáz­nak egy bokorban, a művelődési házban és a tanácsházán. Az egyiken — egy gyermek­­rajzpályázat eredményeként — a rédei általános iskolások valla­nak magukról, szülőföldjükről , e vallomásba belefér a skanzen­nek készülő zsupfedeles házikó is, de inkább a ma ragyog tün­­déri bájjal képeiken. Főleg az építés, a vörös téglafalon álló ember, a munka, a szüret, min­den, amit a gyerekszem ma lát a faluban. S mert menyasszony mindig van, az első díjas ksb *— Sipos Ilona hetedikes munkája — egy nagyrédei­ menyasszony port­réja — kékben. — Látod, ezt a képet én is el­vállalnám — mondta a festőmű­vész Ilonkának. Amikor aztán megnéztük a fa­lu kis mezőgazdasági, községfej­­lesztési és helytörténeti kiállítását a tanácsházán, egy más faluba való szövetkezeti gazda mondta: — Ezt mi is elvállalnánk ... Ami nem csoda. A nagyrédei Szőlőskert Termelőszövetkezet or­szágos, sőt , Európa-hírű. Éven­te két és fél millió palackba zár­va olaszrizling, rizlingszilváni, leányka, hárslevelű, tramini, szürkebarát és ottonel muskotály viszi e táj ízét, színét, tüzét a Szovjetuniótól az NSZK-ig. Azt mondják, hogy a külföldi kamio­nok már maguktól tudják, hol forduljanak be a 3-as útról a fa­lu irányába. — Öröm is, gond is a szőlő — mondta Frecska Sándor, a téesz elnöke. — Az időjárás nagy úr. Az esőzések miatt rothadás kez­dődött. Emberemlékezet óta nem volt Rédén ilyen korán szüret, mint az idén. Szeptember elsején már szed­ték a szőlőt. Gyöngyösről két kö­zépiskola diákjai jöttek segíteni. A tagok bíznak benne, hogy nem lesz rosszabb eredmény, mint ta­valy volt. A közösen művelt te­rületről 16 ezer hektót várnak, ötezret pedig a háztáji szőlőkből. Az egyik legfőbb gond, hogy a szőlőterületnek csak 30 százaléka alkalmas modern művelésre. Az idén ezért 23 hektárt telepítettek, Lenz—Moser-rendszerben. Gazdag ez a téesz, a bor teszi s a szőlővessző; a sokféle fajtából évente öt-hatmillió kerül ki in­nét. Tavaly 173 millió forint volt a téesz árbevétele, de az idén több lesz, mert az eredetileg 100 vagonos mélyhűtő tároló 120 va­gon kapacitással bővült: innét megy piacra a fagyasztott egres, meggy, málna, cseresznye, szilva, zöldborsó, zöldbab, lecsópaprika, karfiol, vegyes vágott zöldség. — A végtermékig! — ez a gaz­dálkodás jelszava itt, Rédén. A mezőgazdasági termékek helyben történő feldolgozása biztosítja a tagok egész évi folyamatos fog­lalkoztatását. Egy igen figyelem­reméltó adat: a tagok átlagélet­kora itt — 42 év! A főiskolát, egyetemet végzett szakembereké pedig csak 30! (A faluban egyéb­ként majd száz diplomás ember dolgozik. Ennek révén érthető, hogy az idén a faluban végzett általános iskolások mindegyike tovább tanul.) A szövetkezet és a falu szerves egység. A téesz építőbrigádja a gazdasági épületek, a hűtőház, a szőlőhajtató, a szerelőműhely mellett kommunális épületeket is emel, az ő munkájuk eredménye a mozi, a szolgáltatóház. Most meg éppen bölcsődét építenek: minden rédei újszülött helyet kap­ott. Deák László községi párttitkárt (korábban sokáig a tanács élén állt), Korsós Benjámint, a tanács fiatal elnökét, Erki János vb-tit­­kárt kellene faggatni arról, hon­nan és hová jutott mind a mai napig kommunális és kulturális vonatkozásában a község, s az emberek meddig jutottak. A kiál­lítás harminc esztendőről vall, a fejlődés szinte a nulláról számí­tandó: 19 km villanyhálózat, 17 km járda, 12,5 km út, 11,6 km vízvezeték (minden második ház­ba bevezetve), minden hetedik házban autó, s mindegyikben rá­dió és televízió. Évente 30—35 új lakás épül. Jól tudom, a számok nem so­kat mondanak az emberről. De az talán mond valamit a rédei szándékokról, törekvésekről, hogy itt az óvodásoknak külön mozi­­előadásokat rendeznek, hetenként háromszor vetítenek mesefilmet. Nem tollfosztóban, kukoricahán­­tóban, kemencepadkára zsúfoló­dott gyerekeknek, hanem mai, modern módra. Ám, a hagyományt is őrzik Nagyrédén. Hagyományőrző hiva­tást teljesít Nagy József is, a fia­tal népi iparművész. Munkái a helytörténeti kiállításon oda ke­rültek a szironyos tarisznyát, pásztorbotot, fából faragott ivó­­alkalmatosságokat bemutató vit­rin mellé. — Ilyen csészéket fogok farag­ni. Megcsinálom mindegyiket, megpróbálom ... Nagyon szépek... A nagyrédei embereket jelle­mezve gyakorta elhangzik, hogy valamiféle, a „fene nagy rómé­ból” eredő kivagyiság feszíti őket. Van, aki értékes házat bontott semmivé, hogy emeleteset építsen, s divatja volt és van itt a cirádás kovácsoltvas kerítéseknek. De most, ez ünnepi hét során (ma végződik szüreti felvonulással és bállal) egy újfajta, mondhatnám így is, „kollektív kivagyisággal” találkozhattunk. A kiállításokon a temérdek munkáról vallott a falu lakossága. Azt meg Hanák János, az általá­nos iskola igazgatója mondta el a községi könyvtárban a szomszé­doló kollégáknak, hogy Nagyré­dén készül, vagy talán már el is készült egy dokumentum, egybe­gyűjtve mindazt, aminek ma, 1975-ben, a 700. esztendőben örül a falu, s amivel küzd. Az ok­mányt minden tanácstag aláírja majd, s elhelyezik az Országos Levéltárban, a megyeiben, a Mát­ra Múzeumban. A jövő század­nak, a 2075-ben Nagyrédén élők­nek üzen ez az okmány, amelyben a mai nagyrédeiek mondják el a késő unokáknak: így éltünk, így dolgoztunk mi 1975-ben. — Talán valaki annak idején meglelt... Van valami szívet szorítóan szép, felemelő abban, hogy egy mai magyar falu lakói — büsz­kén és rátartian — üzenni mer­nek a jövő század emberének ... Péteri István úr Nagy rede. — Egy a sok-sok rajz közül, amit Molnár József a faluról készített BÚCSÚ A Lehel téren, az autóbusz­­** megállóban tanácstalanul nézegeti körül egy fekete batyus asszony. Végül nekibátorodik, és odaáll az egyik utasjelölt elé: — Kérem szépen, nem volna véletlenül egy autóbuszjegy? Véletlenül van. Az asszony félrebillenti a hátán a batyut és pénztárcáját keresi a sokráncú szoknyában. — Pénzért nincs — hárítja el a másik. — Csak szívességből. — Adjon az Isten ezerannyit érte — mondja az asszony. Az autóbusz nem jön. A vára­kozók sokasodnak. * — Ez a negyvenhármas Új­pestre visz, ugye? Gondoltam, autóbuszai megyek, hamarabb odaérek. Most ott van búcsú. A Jézus Szíve templomba megyek, a piacnál. Először ide akartam menni, a Lehel térre, de amott búcsú van, az ugye mégis más. Leginkább csak akkor megyek templomba, ha bejövök a piacra. Vácbottyáni vagyok én ... arra, Veresegyháza felé. Az uram nem szereti a templomot. Nem szeret az már semmit. Se kocsmát, se templomot, semmit. Amúgy nem lenne rossz ember, csak most két éve megtaposta a csikó, azóta nem jó a feje. Azt hitte, még mindig legény, felült rá, az meg megtaposta. Azután azt is felejt­­gette, mikor kell a jószágnak enni adni. Egyszer meg az elnök taxijának a hátuljára verte ki a pipáját. Nevették aztán. Most már csak otthon van és szakadatlan veszekszik. Állan­dóan olyan szó van a száján, hogy azt én ki sem mondom. És rám mondja. Tessék engem megnézni, csakugyan olyanféle­ lennék én? Hatvanéves vagyok, de sose voltam olyan. „Csak tűrjél — így beszélnek a szomszédok —, látod Zsuzska, te voltál a legszebb, lány a falu­ban, mégis mire jutottál.” — Hiába, a jóisten szándékai nem kitudhatók. Tavaly bevittem az orvoshoz. Az azt mondta, ötféle baja van az urának, nemi. Mondtam neki, vagy még egy hatodik is, mert miket mond rám folyton. Azt feleli erre az orvos, hogy a maga urának megakadt valami rög az eszébe, öregembereknél szokásos, nem kell azt úgy ven­ni. Nem is veszem én úgy, mert minek venném, de azért hallgat­ni elég. Meg azt mondja az or­vos, a légkalapácsnál negyven évet eltölteni, az se kutya, sok ház megy ott az emberbe. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, az uram negyven évig volt a vasút­nál, Jégkalapácsnál volt, azután járt be a szövetkezetbe jószágot etetni, mindig csak vasárnap. Szenvedett eleget, igaz, én is. Ha egyszer elmondanám, milyen sorom volt, mint a rádióban szokták, az lenne a regény, csakhogy az igaz volna. Én már nyolcéves koromban kapáltam. Mikor férjhez men­tem, rossz anyósom, rossz apó­som lett, sok­ tehén, sok ló. Is­ten bűnül ne vegye, mind a ketten megérték a kilencvenet. Uramisten, hány embert temet­tem én már el, mit kell még megérni... Van két vejem. Az egyik jár hozzánk, a másiknak jobban megy, az nem jön, azt hiszi, tán akarunk valamit tőlük. De a há­rom unoka minden nyáron én nálam volt, míg kicsik voltak. Most már nagyok. Az egyik ipari tanuló, a másik hajóskapi­tány lesz, a harmadik még csak mindennapos iskolás. Ezen a nyáron már nem jöttek. Leg­alább írnának. Én el tudnám ol­vasni, jó olvasó voltam. Szaladok most is reggeltől estig. Tavaly már azt mondtam, ott egye meg a földet a fekete fene — egy magyar holdunk van — kiadom felesbe. Fel is szántattam. hétszáz forintot fi­zettem érte, de feles nem akadt rá. Magam kínlódok. Nincsen máma szegény ember, tessék el­hinni. Az a nagy baj, hogy már nem bírja a lábam. Ha az a kis nyugdíjam nem volna, nem is tudom, mi lenne. Tíz évig jár­tam én a gazdaságba, minden nap hajnalok hajnalán mentem vonattal Alagra, neveltem olyan libát-kacsát, mindenki meg­mondhatja ... mert az uram nem ad pénzt, valahova eldugja. Azelőtt még csak-csak ki tud­tam csalni tőle valamit, most már nem. Csak veszekszik. „Hol voltál, kivel voltál, mit csináltál?” Így­­ megy ez állandóan és hozzá az a csúnya szó a száján. Eleinte azt gondoltam, jobb volna tan nem élni, mostanában meg már türelmetlen vagyok. Csoda? Nem csoda. Tegnap is, mi történt? Reggel kimentem a földre, el­felejtettem mondani, kukorica van benne. Leszedtem egy hát­tal. Azt adtam el most a piacon. Szóval letöröm azt a kis kukori­cát, hazaviszem, utána megyek a boltba, de még befizettem az adót is — kétezer forint az adónk egy esztendőre. Megyek haza, máris istennel szidalmaz az uram. Hogy már dél van, már el is harangoztak, aztán eved meg sehol. Mondom neki, neked csak­ugyan rossz valami a fejedben, hát hogy lenne ebéd délre, ami­kor délig dolgoztam? Hol élsz te, nem élsz te ezen a világon, a többi asszonyok mind kine­vetnek engem, hát nem gondol­kozol te, semmi sincs már úgy, mint azelőtt... Így megmond­tam neki. Nem jól mondtam? * A Lehel téri templom felől végre előkanyarodik a 43-as. A toronyban misére kondulnak a harangok. — Uram Jézus, segíts meg — mormolja az asszony és sebtében keresztet vet. Reményi József MflGriR filSLDP A tanácsnál hallottuk Elkészült az Erzsébet-híd útburkolata Hónapok óta szorgos munka folyik az Erzsébet-hídon. Tud­valevő, hogy amikor a villa­mosközlekedés megszűnt a Rá­kóczi úton, a Kossuth Lajos utcán, a hídon a villamossíne­ket ideiglenesen fedték csak be. A híd most kapott új, vég­leges, korszerű burkolatot. A fővárosi tanács közmű- és mélyépítési főigazgatóság mér­nöke, Koppány Sándor mon­dotta:­ ­ Szeptember 15-én, vagyis hétfőn kerül sor a híd műszaki átvételére, átadására. A délelőtti órákban a főigazgatóság képvise­lőinek és más közlekedési szak­embereknek a szemléje után ke­rül sor a beruházótól a munka átvételére. Az Erzsébet-hídon a forgalmi rend hétfőn vagy ked­den emiatt megint változik. Ter­vek szerint Budáról Pest felé két nyomon lehet majd közle­kedni. (A Szabadság-híd felé eső sávot átmenetileg továbbra is zárva tartják.) Pestről Budára a hídon három sávon közlekedhet­nek a járművek. — Ezzel be is fejeződött a híd rekonstrukciója, felújítása? — Nem. A budai oldal torko­latánál, ahol régen villamosvá­gány volt, új útrész készült el. A fordulások biztonságosabbá tétele miatt a hídnak ezen a ré­szén kisebb ívszabályozásokat kellett eszközölni. A régi útsza­kaszon a burkolat egy részének a cseréjére csak az új út átadá­sa után kerülhet sor. A pesti hídfőnél lebontották a volt villamosperont is. Itt a híd és a Felszabadulás tér torkolatá­nál továbbra is lassú, nehézkes lesz a közlekedés. Ennek oka: egyes útszakaszokat még le kell zárni, hogy a Felszabadulás té­ren az aluljáró építése aránylag zökkenőmentesen folyhasson. Megkezdődött a híd kábelszer­kezetének a festése is. A korlátok alapozása nagyrészt elkészült. A közeli napokban kezdődik meg a hídkábelek festése. Ezt a mun­kát a Szabadság-híd felé eső ol­dalon végzik el először. Az Erzsé­bet-híd festése hónapokig tart, előreláthatólag jövőre fejeződik be. De a festés munkálatai a for­galmat már nem akadályozzák. F. J.

Next