Magyar Hírlap, 1976. május (9. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-01 / 103. szám

(Cfá­dí ) 2 1976. MÁJUSI, SZOMBAT \ ' / NEMZETKÖZ! PONTI K4 ^ 1 / ^SGYER RIRIJAP ........................." ".""■ V 1­­ ............... ' ................... Vi...........■» ■ . . ...... 'T • A szabadság útján Amikor eltűnődünk a felgyorsult ritmusú nem­zetközi élet eseményein, és a világ térképére pil­lantunk, nem lehet nem felfigyelni egy fontos mozzanatra: azon államok számának jelentékeny növekedésére, amelyek nem is a közelmúltban, hanem csupán a múlt évben szabadultak meg a klasszikus kolonializmus és a neokolonializmus uralma alól, s léptek a felszabadult népek nagy családjába, vagy amelyeknek felszabadító moz­galmai rettegéssel töltik el az imperializmus kép­viselőit. A világ térképére pillantva mindenekelőtt a vietnami nép győzelméről kell szólnunk. Győzel­mükkel kudarcot vallott az imperializmusnak a második világháború óta legnagyobb szabású kí­sérlete, hogy fegyveres erővel számoljon le egy szocialista állammal, s elfojtson egy nemzeti fel­szabadító forradalmat. S tavaly Vietnam után Laosz és Kambodzsa is kivívta szabadságát. A „mappa mundi”-ról leolvashatjuk azt is, hogy az elmúlt két évben Afrika utolsó klasszikus gyar­matbirodalma, a portugál gyarmati rendszer is széthullott, s elindult a nemzeti függetlenség út­ján Bissau-Guinea, a Zöld-foki-szigetek, Mozam­­bik és Angola népe. S a szocialista országok tá­mogatását élvező Angolai Népi Köztársaságnak a külföldi intervenciósok felett aratott sikere újabb bizonyítékul szolgált arra, hogy senki sem törheti meg a népek szabadságvágyát. Éppen az angolai nép sikere keltett riadalmat a maroknyi rhodesiai fehér telepes uralmának kon­zerválásában érdekelt imperialista körökben. Az afrikai felszabadító mozgalmak előretörését ta­pasztalva az Egyesült Államok vezetői most a nemzeti felszabadító mozgalmak támogatóinak igyekeznek feltüntetni magukat. De ezt a világ haladó erői nem veszik komolyan, hiszen, mint Clark szenátor önkritikusan elismerte, az Egye­sült Államok túl sokáig volt a gyarmatosítók ol­dalán ahhoz, hogy most a jó oldalra álljon. Kezdettől a jó oldalon állt viszont a proletár internacionalizmus eszméjét szolgáló Szovjetunió és a szocialista közösség többi országa. A prole­tár nemzetköziség ünnepén ezért pillantunk öröm­­m­el a népek felszabadító mozgalmának előretö­rését tanúsító világtérképre. Délkelet-Ázsia A szocializmus térhódítása Indokína három országának — Vietnamnak, Laosznak és Kam­bodzsának — népei az amerikai imperializmus agressziója felett egy éve aratott győzelemmel nemcsak a neokolonializmus uralma alól szabadultak fel, ha­nem áttértek az új, a szocialista társadalmi rendszer építésének útjára is. A felszabadult Kambodzsa népe a győzelmes felszabadító harcot vezető nemzeti egységfront poli­tikájának megfelelően munkál­kodik a társadalom demokratikus átalakításán. Kambodzsa fejlődé­sében jelentős szakaszt nyitott meg az új alkotmány életbe lépé­se, majd ennek alapján a tör­vényhozó testület, a népképvise­leti tanács megválasztása. Az új alkotmány kimondja: a demokra­tikus Kambodzsa a nép — a mun­kások, parasztok és más dolgozó rétegek — állama. A fontos ter­melési eszközök tulajdonosa az állam és a közösség. A kis, hárommilliós lélekszámú laoszi nép marxist—leninista pártja, a Laoszi Forradalmi Nép­párt vezetésével, kihasználva har­costársai — a vietnami és kam­bodzsai nép — győzelme nyomán kialakult kedvező belső és indo­kínai helyzetet. 1975 végén felszá­molta a feudális rendszert, s a Laoszi Népi Demokratikus Köz­társaság megalakításával elindult a társadalom szocialista átalakítá­sának útján. A párt főtitkára, Kayson Phomvihanh egyik nyi­latkozatában hangsúlyozta, hogy a köztársaság megalakításával Laosz a kapitalista fejlődési sza­kasz kihagyásával a szocializmust építi. A szocializmus építésének útjá­ra tért Laosz népének és kormá­nyának már az első hónapokban nehéz feladatokkal kellett meg­birkóznia. A szocializmus térhódí­tásával szembehelyezkedő nem­zetközi reakció, mindenekelőtt az USA nyomására Thaiföld kormá­nya, a laoszi—thaiföldi határ le­zárásával gazdasági blokáddal sújtotta a fiatal laoszi köztársa­ságot. Ezzel azonban nem sikerült megfojtani a fiatal köztársaságot, mert a­ Szovjetunió, a VDK és a többi szocialista ország — köztük hazánk is — azonnal segítségére siettek. A vietnami nép számára az idei év az ország állami szintű újra­egyesítésének éve. Vietnam két részében alig egy hete, április 25-én választották meg az egysé­ges nemzetgyűlés képviselőit. Az egységes nemzetgyűlési választást előkészítő konzultatív konferen­cián. 1975 novemberében határo­zatban mondták ki, hogy Vietnam állami szintű egyesítését a szocia­lizmus alapján hajtják végre. Az indokínai országok hazafias erőinek 1975-06 győzelme jelentő­sen erősíti a szocialista közösség be­folyását Dél­kelet-Ázsia térsé­gében. Kambodzsában történelmi lehetőségek állnak a felszabadító harcokban győztes erők előtt. A függetlenségi­­ harc győzelme Laoszban megnyitotta a társada­lom szocialista átalakításához ve­zető utat. Vietnam csaknem 50 milliós népe pedig a szocializmus útjára lépett. A három indokínai ország népei előtt kedvező táv­latok nyíltak, s mint a legutóbbi legmagasabb szintű laoszi-viet­nami tárgyalásokról kiadott köz­leményben hangsúlyozták: az in­dokínai népek 1970-es csúcskon­ferenciáján elfogadott zárónyilat­kozathoz híven a békében is foly­tatják az együttműködést, egymás kölcsönös támogatását. s Bőgős László Luandától Maputóig Az átírt térkép A luandai elnöki palotában, Agostinho­­Neto elnök dolgozó­szobájában beszélgetés közben egy hatalmas térkép ötlött sze­membe. Ami a figyelmet legin­kább lekötötte, nem is a zászlók­kal jelzett hadihelyzet volt — februárt írtunk —, hanem a tér­képen átragasztott és mégis át­ütő „Provincia de Angola” fel­irat. Az „Angola tartomány” vas­kos betűit tussal írott, friss el­nevezés fedte: Angolai Népi Köz­társaság ... A régi térkép új felirata jel­képes is lehetne, akárcsak a gyarmati múltat Luanda-szerte idéző szobormaradványok: felfe­dezők, hódítók, erőszakos kor­mányzók és érzelmes lisszaboni poéták emlékműveinek talapza­tai, amelyeket a ruandaiak vál­toztattak át élő folklórrá, színes geometrikus mintákkal befestve az egykor tekintélyt sugalló kő­tömböket. A távolba tekintő lu­­zitán hódítók lekerültek talapza­tukról. A február 4-i nemzeti ünne­pen — a fegyveres harc megin­dulásának 15 évfordulóján — nagyszabású felvonulást tartottak Luandában. A marcona harcko­­csizókat és gyalogosokat a fel­­szabadítási mozgalom veteránjai, a frissiben alakult, úttörőszerve­zet pöttömnyi emberkéi, színes népviseletbe öltözött­­nők és gyá­rak, vállalatok felvonulói követ­ték. Az első szabad felvonulás, nagy lelkesedésével és gyakor­latlanságával, az indulókat ének­lő csoportokat még az sem za­varta, hogy a katonazenekar fú­vósai időnként kissé lejjebb vagy feljebb keresték a hangokat. A tribünön mellettem ülő egyik angolai katonai parancsnok mo­solyogva mondta: — Caetano alatt ezeket a dallamokat nem nagyon gyakorolhatták, az elmúlt hetekben pedig inkább fegyvert tartottak, mint kürtöt. De higgye el, május elsejére már ez is men­ni fog... A luandai ünnepségeken részt vevő mozambiki külügyminiszter vörösre tapsolta tenyerét. — Tet­szett? — A kérdésre felszólítás, volt a válasz: — Majd nézze meg nálunk, Maputóban a május el­sejét! A szíves felhívásra ugyan nem adhattam igenlő választ, de a miniszterhelyettessel abban megállapodtunk, ha már ismerem Lourenco Marquest, meg kellene ismerkedni azzal is, amivé vál­tozott a függetlenség után: Ma­­putoval. Cserében viszont elmeséltem neki 1974 májusából datálódó mozambiki élményeimet, amelye­ket ő nem élhetett át, lévén ak­kor még a FRELIMO gerilláinak sorában. Szóltam a Lourenco Marques-i bárpulthoz akkor már magabiztosan odaülő afrikaiak­ról, akiktől aggódó hangon kér­dezte a portugál tulajdonos: — Mondjátok, fiúk — a tegezéstől még nem tudott szabadulni —, maradhatok én majd akkor, szó­val azután? — Mire a fiúknak titulált meglett emberek megfon­toltan bólogattak. — Maga ma­radhat, főnök. A főnök lehet, hogy maradt. De bizonyára nem szólítják már chese­ként, mert időközben Mo­­zambik „főnökei” az egykori „fiúk” lettek. Elég érettnek tar­tották magukat arra, hogy kis­korúnak tartott másodosztályú állampolgárból egyenlő jogú fel­nőttek lehessenek, hogy a portu­gál történelmet idéző Lourenco Marques helyett az ősi nevét ve­gye birtokba ismét a főváros. Conakryban megkérdeztem "Vasco Cabralt, a PAIGC (Bissau- Guinea és a Zöldfoki-szigetek Afrikai Függetlenségi Pártja) egyik vezetőjét, 1973 tavaszán, pár hónappal Amílcar Cabral meggyilkolása után, optimista-e a harc elhúzódását illetően? Vasco Cabral titokzatosan mo­solygott: — Bissau hamarabb szabad lesz, mint gondolnák. Mi, függetlenségi harcosok, legföljebb hónapokban számolunk. Pár hónap múltán, 1973 szep­temberében megírta a világsajtó: Bissau-Guinea kikiáltotta függet­lenségét. A proklamáció egy lé­péssel közelítette az elkerülhetet­len véghez Marcelo Caetano fa­siszta rendszerét, s egy év múlva a megújult Portugália alkot­mányjogilag is elismerte Bissau függetlenségét Major László Afrika déli része Az utolsó felvonás A rhodesiai fehér telepes kor­mány nemrégiben összegyűjtött hatvan nyugati újságírót, rádió- és tévériportert, hogy bemutassa: milyen elégedetten is élnének a „békés négerek” az országban, ha nem volnának kitéve a meg­újuló partizánakcióknak. A kis csoportot hatalmas katonai fede­zet mellett egy úgynevezett vé­dett faluba vitték, Salisburytől száz kilométerre. A jól lepénzelt falufőnökök elmondták a betaní­tott szavakat, majd ezután követ­keztek a kérdések. Vajon kényszerítették-e őket, hogy elhagyják régi otthonaikat? — kérdezte a Washington Post tudósítója. „Ó, egyáltalán nem — volt a válasz —, csak jöttek a géppisztolyos katonák és arra kér­tek, hogy költözzünk ide.” „Egészséges-e ez a nagy zsú­foltság?” — hangzott a következő kérdés. „Sajnos, nem túlságosan, nagyon elterjedt a malária. Reg­gel épp ott halt meg egy csecse­mő” — mondotta az egyik vezető, sárból tapasztott kunyhóra mu­tatva. Azután meg arról beszélt, mi­lyen biztonságos az élet a falu­ban. Hogy őket senki nem hábor­gathatja esténként. Egyik alka­lommal például — mesélte — a busz késett, s két falubeli férfit a szögesdrót előtt a fehér őrök agyonlőtték, mert gerilláknak hit­ték őket... Groteszk, hihetetlen, hátbor­zongató a tudósítás. Amilyen ma­ga a rhodesiai helyzet. Kétszáz­hetvenezer fehér telepes (mind­össze 40 százalékuk született itt) a legkegyetlenebb módon szipo­­lyozza ki a hatmillió afrikait. E napokban különösen sok hír érkezik Rhodesiából: a volt por­tugál gyarmatok felszabadulása, az afrikai népek szolidaritása új erőt ad a szabadságharcnak. „Nincs már messze az az idő — írta a Novoje Vremja —, amikor a térképekről eltűnik a gyarma­tosító kalandor, Cecil Rhodes ne­ve, s helyében új felirat jelenik meg: Zimbabwe.” A Smith -rezsim megpróbálta feltartóztatni a feltartóztathatat­lant: tárgyalásokat kezdett az 1976-ben kettészakadt gerillamoz­­galom mérsékelt, békülékeny szárnyával. Március végén azon­ban zátonyra futott minden kí­sérlet, a telepesek párját ritkító rövidlátása miatt. Smith maka­csul visszautasítja a néger lakos­ság önrendelkezési jogának érvé­nyesítését. „Az elkövetkező ezer évben ez elképzelhetetlen” — mondotta. Holott uralmát legfel­jebb hónapokban lehet mérni... Tisztában van ezzel a szomszé­dos barát és első számú szövetsé­ges, a pretoriai rezsim is, amely okkal figyeli nyugtalansággal a rhodesiai fejleményeket. A tér­képen sötét folt jelzi: ebben az országban ugyancsak teljes jog­­fosztottságban élnek az afrikaiak, szám szerint 16 millióan. John Vorster kormánya, amely az ál­lampolitika rangjára emelte a vi­lágközvélemény által mélységesen elítélt apartheidet, az események hatására mostanában néhány lát­szatintézkedéssel próbálkozik — nem is anny­ira a belső feszültség enyhítésére, mint inkább az im­perialista országok fokozott támo­gatásának biztosításáért. Fokozza harcát Pretoria ellen Namíbia népe is. Ez a terület 1920-ban a Népszövetség mandá­tumaként került a mai Dél-afri­kai Köztársaság fennhatósága alá. A második világháború után az egykori mandátumterületek az ENSZ gyámsági területeivé vál­tak. Dél-Afrika azonban szembe­helyezkedett a világszervezet ha­tározatával: 1949-ben annektálta Namíbiát, s ott is bevezette az apartheid politikájét. Másfél évtizeddel ezelőtt, 1911­­­ben az ENSZ megszüntette a mandátumot, és elismerte a na­­míbiai nép önrendelkezési jogát A Biztonsági Tanács 1971-ben a Dél-afrikai Köztársaság teljes bojkottjára szólította fel az ENSZ tagállamait Namíbia törvénytelen megszállása miatt. Ám azok az imperialista országok, amelyek­nek képviselői a New York-i üvegpalotában készségesen meg­szavazták a határozatot, valójá­ban tétlenek maradtak. Pretoria közvetítésével ugyanis ők is ré­szesednek a namíbiai ásványkin­csek profitjából és ezért érdekük a törvénytelen állapot fenntar­tása. A végső döntést csak a namíbiai nép küzdelme hozhatta meg. 1960- ban alakult meg a Délnyugat-af­rikai Népi Szervezet, a SWAPO, amely politikai és fegyveres ,­har­­cot indított az ország független­ségéért. „A felszabadító mozgalmak iz­mosodásának, a szocialista orszá­gok és az afrikai államok segítsé­gének köszönhetően a győzelem egyre kézzelfoghatóbbá válik — hangoztatta moszkvai beszélgeté­sünk során a SWAPO végrehajtó bizottságának titkára. — Angola már szabad. Ebben az országban bebizonyosodott az imperialista beavatkozás teljes kudarca. Nincs már messzi a mi felszabadulásunk sem ..” Az a fordulat, amelyet a New York Times sajátos fogal­mazásában így jellemzett a mi­nap, fájdalmas, de elkerülhetet­len. Halász György

Next