Magyar Hírlap, 1976. május (9. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-01 / 103. szám
(Cfádí ) 2 1976. MÁJUSI, SZOMBAT \ ' / NEMZETKÖZ! PONTI K4 ^ 1 / ^SGYER RIRIJAP ........................." ".""■ V 1 ............... ' ................... Vi...........■» ■ . . ...... 'T • A szabadság útján Amikor eltűnődünk a felgyorsult ritmusú nemzetközi élet eseményein, és a világ térképére pillantunk, nem lehet nem felfigyelni egy fontos mozzanatra: azon államok számának jelentékeny növekedésére, amelyek nem is a közelmúltban, hanem csupán a múlt évben szabadultak meg a klasszikus kolonializmus és a neokolonializmus uralma alól, s léptek a felszabadult népek nagy családjába, vagy amelyeknek felszabadító mozgalmai rettegéssel töltik el az imperializmus képviselőit. A világ térképére pillantva mindenekelőtt a vietnami nép győzelméről kell szólnunk. Győzelmükkel kudarcot vallott az imperializmusnak a második világháború óta legnagyobb szabású kísérlete, hogy fegyveres erővel számoljon le egy szocialista állammal, s elfojtson egy nemzeti felszabadító forradalmat. S tavaly Vietnam után Laosz és Kambodzsa is kivívta szabadságát. A „mappa mundi”-ról leolvashatjuk azt is, hogy az elmúlt két évben Afrika utolsó klasszikus gyarmatbirodalma, a portugál gyarmati rendszer is széthullott, s elindult a nemzeti függetlenség útján Bissau-Guinea, a Zöld-foki-szigetek, Mozambik és Angola népe. S a szocialista országok támogatását élvező Angolai Népi Köztársaságnak a külföldi intervenciósok felett aratott sikere újabb bizonyítékul szolgált arra, hogy senki sem törheti meg a népek szabadságvágyát. Éppen az angolai nép sikere keltett riadalmat a maroknyi rhodesiai fehér telepes uralmának konzerválásában érdekelt imperialista körökben. Az afrikai felszabadító mozgalmak előretörését tapasztalva az Egyesült Államok vezetői most a nemzeti felszabadító mozgalmak támogatóinak igyekeznek feltüntetni magukat. De ezt a világ haladó erői nem veszik komolyan, hiszen, mint Clark szenátor önkritikusan elismerte, az Egyesült Államok túl sokáig volt a gyarmatosítók oldalán ahhoz, hogy most a jó oldalra álljon. Kezdettől a jó oldalon állt viszont a proletár internacionalizmus eszméjét szolgáló Szovjetunió és a szocialista közösség többi országa. A proletár nemzetköziség ünnepén ezért pillantunk örömmel a népek felszabadító mozgalmának előretörését tanúsító világtérképre. Délkelet-Ázsia A szocializmus térhódítása Indokína három országának — Vietnamnak, Laosznak és Kambodzsának — népei az amerikai imperializmus agressziója felett egy éve aratott győzelemmel nemcsak a neokolonializmus uralma alól szabadultak fel, hanem áttértek az új, a szocialista társadalmi rendszer építésének útjára is. A felszabadult Kambodzsa népe a győzelmes felszabadító harcot vezető nemzeti egységfront politikájának megfelelően munkálkodik a társadalom demokratikus átalakításán. Kambodzsa fejlődésében jelentős szakaszt nyitott meg az új alkotmány életbe lépése, majd ennek alapján a törvényhozó testület, a népképviseleti tanács megválasztása. Az új alkotmány kimondja: a demokratikus Kambodzsa a nép — a munkások, parasztok és más dolgozó rétegek — állama. A fontos termelési eszközök tulajdonosa az állam és a közösség. A kis, hárommilliós lélekszámú laoszi nép marxist—leninista pártja, a Laoszi Forradalmi Néppárt vezetésével, kihasználva harcostársai — a vietnami és kambodzsai nép — győzelme nyomán kialakult kedvező belső és indokínai helyzetet. 1975 végén felszámolta a feudális rendszert, s a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság megalakításával elindult a társadalom szocialista átalakításának útján. A párt főtitkára, Kayson Phomvihanh egyik nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy a köztársaság megalakításával Laosz a kapitalista fejlődési szakasz kihagyásával a szocializmust építi. A szocializmus építésének útjára tért Laosz népének és kormányának már az első hónapokban nehéz feladatokkal kellett megbirkóznia. A szocializmus térhódításával szembehelyezkedő nemzetközi reakció, mindenekelőtt az USA nyomására Thaiföld kormánya, a laoszi—thaiföldi határ lezárásával gazdasági blokáddal sújtotta a fiatal laoszi köztársaságot. Ezzel azonban nem sikerült megfojtani a fiatal köztársaságot, mert a Szovjetunió, a VDK és a többi szocialista ország — köztük hazánk is — azonnal segítségére siettek. A vietnami nép számára az idei év az ország állami szintű újraegyesítésének éve. Vietnam két részében alig egy hete, április 25-én választották meg az egységes nemzetgyűlés képviselőit. Az egységes nemzetgyűlési választást előkészítő konzultatív konferencián. 1975 novemberében határozatban mondták ki, hogy Vietnam állami szintű egyesítését a szocializmus alapján hajtják végre. Az indokínai országok hazafias erőinek 1975-06 győzelme jelentősen erősíti a szocialista közösség befolyását Délkelet-Ázsia térségében. Kambodzsában történelmi lehetőségek állnak a felszabadító harcokban győztes erők előtt. A függetlenségi harc győzelme Laoszban megnyitotta a társadalom szocialista átalakításához vezető utat. Vietnam csaknem 50 milliós népe pedig a szocializmus útjára lépett. A három indokínai ország népei előtt kedvező távlatok nyíltak, s mint a legutóbbi legmagasabb szintű laoszi-vietnami tárgyalásokról kiadott közleményben hangsúlyozták: az indokínai népek 1970-es csúcskonferenciáján elfogadott zárónyilatkozathoz híven a békében is folytatják az együttműködést, egymás kölcsönös támogatását. s Bőgős László Luandától Maputóig Az átírt térkép A luandai elnöki palotában, AgostinhoNeto elnök dolgozószobájában beszélgetés közben egy hatalmas térkép ötlött szemembe. Ami a figyelmet leginkább lekötötte, nem is a zászlókkal jelzett hadihelyzet volt — februárt írtunk —, hanem a térképen átragasztott és mégis átütő „Provincia de Angola” felirat. Az „Angola tartomány” vaskos betűit tussal írott, friss elnevezés fedte: Angolai Népi Köztársaság ... A régi térkép új felirata jelképes is lehetne, akárcsak a gyarmati múltat Luanda-szerte idéző szobormaradványok: felfedezők, hódítók, erőszakos kormányzók és érzelmes lisszaboni poéták emlékműveinek talapzatai, amelyeket a ruandaiak változtattak át élő folklórrá, színes geometrikus mintákkal befestve az egykor tekintélyt sugalló kőtömböket. A távolba tekintő luzitán hódítók lekerültek talapzatukról. A február 4-i nemzeti ünnepen — a fegyveres harc megindulásának 15 évfordulóján — nagyszabású felvonulást tartottak Luandában. A marcona harckocsizókat és gyalogosokat a felszabadítási mozgalom veteránjai, a frissiben alakult, úttörőszervezet pöttömnyi emberkéi, színes népviseletbe öltözöttnők és gyárak, vállalatok felvonulói követték. Az első szabad felvonulás, nagy lelkesedésével és gyakorlatlanságával, az indulókat éneklő csoportokat még az sem zavarta, hogy a katonazenekar fúvósai időnként kissé lejjebb vagy feljebb keresték a hangokat. A tribünön mellettem ülő egyik angolai katonai parancsnok mosolyogva mondta: — Caetano alatt ezeket a dallamokat nem nagyon gyakorolhatták, az elmúlt hetekben pedig inkább fegyvert tartottak, mint kürtöt. De higgye el, május elsejére már ez is menni fog... A luandai ünnepségeken részt vevő mozambiki külügyminiszter vörösre tapsolta tenyerét. — Tetszett? — A kérdésre felszólítás, volt a válasz: — Majd nézze meg nálunk, Maputóban a május elsejét! A szíves felhívásra ugyan nem adhattam igenlő választ, de a miniszterhelyettessel abban megállapodtunk, ha már ismerem Lourenco Marquest, meg kellene ismerkedni azzal is, amivé változott a függetlenség után: Maputoval. Cserében viszont elmeséltem neki 1974 májusából datálódó mozambiki élményeimet, amelyeket ő nem élhetett át, lévén akkor még a FRELIMO gerilláinak sorában. Szóltam a Lourenco Marques-i bárpulthoz akkor már magabiztosan odaülő afrikaiakról, akiktől aggódó hangon kérdezte a portugál tulajdonos: — Mondjátok, fiúk — a tegezéstől még nem tudott szabadulni —, maradhatok én majd akkor, szóval azután? — Mire a fiúknak titulált meglett emberek megfontoltan bólogattak. — Maga maradhat, főnök. A főnök lehet, hogy maradt. De bizonyára nem szólítják már cheseként, mert időközben Mozambik „főnökei” az egykori „fiúk” lettek. Elég érettnek tartották magukat arra, hogy kiskorúnak tartott másodosztályú állampolgárból egyenlő jogú felnőttek lehessenek, hogy a portugál történelmet idéző Lourenco Marques helyett az ősi nevét vegye birtokba ismét a főváros. Conakryban megkérdeztem "Vasco Cabralt, a PAIGC (Bissau- Guinea és a Zöldfoki-szigetek Afrikai Függetlenségi Pártja) egyik vezetőjét, 1973 tavaszán, pár hónappal Amílcar Cabral meggyilkolása után, optimista-e a harc elhúzódását illetően? Vasco Cabral titokzatosan mosolygott: — Bissau hamarabb szabad lesz, mint gondolnák. Mi, függetlenségi harcosok, legföljebb hónapokban számolunk. Pár hónap múltán, 1973 szeptemberében megírta a világsajtó: Bissau-Guinea kikiáltotta függetlenségét. A proklamáció egy lépéssel közelítette az elkerülhetetlen véghez Marcelo Caetano fasiszta rendszerét, s egy év múlva a megújult Portugália alkotmányjogilag is elismerte Bissau függetlenségét Major László Afrika déli része Az utolsó felvonás A rhodesiai fehér telepes kormány nemrégiben összegyűjtött hatvan nyugati újságírót, rádió- és tévériportert, hogy bemutassa: milyen elégedetten is élnének a „békés négerek” az országban, ha nem volnának kitéve a megújuló partizánakcióknak. A kis csoportot hatalmas katonai fedezet mellett egy úgynevezett védett faluba vitték, Salisburytől száz kilométerre. A jól lepénzelt falufőnökök elmondták a betanított szavakat, majd ezután következtek a kérdések. Vajon kényszerítették-e őket, hogy elhagyják régi otthonaikat? — kérdezte a Washington Post tudósítója. „Ó, egyáltalán nem — volt a válasz —, csak jöttek a géppisztolyos katonák és arra kértek, hogy költözzünk ide.” „Egészséges-e ez a nagy zsúfoltság?” — hangzott a következő kérdés. „Sajnos, nem túlságosan, nagyon elterjedt a malária. Reggel épp ott halt meg egy csecsemő” — mondotta az egyik vezető, sárból tapasztott kunyhóra mutatva. Azután meg arról beszélt, milyen biztonságos az élet a faluban. Hogy őket senki nem háborgathatja esténként. Egyik alkalommal például — mesélte — a busz késett, s két falubeli férfit a szögesdrót előtt a fehér őrök agyonlőtték, mert gerilláknak hitték őket... Groteszk, hihetetlen, hátborzongató a tudósítás. Amilyen maga a rhodesiai helyzet. Kétszázhetvenezer fehér telepes (mindössze 40 százalékuk született itt) a legkegyetlenebb módon szipolyozza ki a hatmillió afrikait. E napokban különösen sok hír érkezik Rhodesiából: a volt portugál gyarmatok felszabadulása, az afrikai népek szolidaritása új erőt ad a szabadságharcnak. „Nincs már messze az az idő — írta a Novoje Vremja —, amikor a térképekről eltűnik a gyarmatosító kalandor, Cecil Rhodes neve, s helyében új felirat jelenik meg: Zimbabwe.” A Smith -rezsim megpróbálta feltartóztatni a feltartóztathatatlant: tárgyalásokat kezdett az 1976-ben kettészakadt gerillamozgalom mérsékelt, békülékeny szárnyával. Március végén azonban zátonyra futott minden kísérlet, a telepesek párját ritkító rövidlátása miatt. Smith makacsul visszautasítja a néger lakosság önrendelkezési jogának érvényesítését. „Az elkövetkező ezer évben ez elképzelhetetlen” — mondotta. Holott uralmát legfeljebb hónapokban lehet mérni... Tisztában van ezzel a szomszédos barát és első számú szövetséges, a pretoriai rezsim is, amely okkal figyeli nyugtalansággal a rhodesiai fejleményeket. A térképen sötét folt jelzi: ebben az országban ugyancsak teljes jogfosztottságban élnek az afrikaiak, szám szerint 16 millióan. John Vorster kormánya, amely az állampolitika rangjára emelte a világközvélemény által mélységesen elítélt apartheidet, az események hatására mostanában néhány látszatintézkedéssel próbálkozik — nem is annyira a belső feszültség enyhítésére, mint inkább az imperialista országok fokozott támogatásának biztosításáért. Fokozza harcát Pretoria ellen Namíbia népe is. Ez a terület 1920-ban a Népszövetség mandátumaként került a mai Dél-afrikai Köztársaság fennhatósága alá. A második világháború után az egykori mandátumterületek az ENSZ gyámsági területeivé váltak. Dél-Afrika azonban szembehelyezkedett a világszervezet határozatával: 1949-ben annektálta Namíbiát, s ott is bevezette az apartheid politikájét. Másfél évtizeddel ezelőtt, 1911ben az ENSZ megszüntette a mandátumot, és elismerte a namíbiai nép önrendelkezési jogát A Biztonsági Tanács 1971-ben a Dél-afrikai Köztársaság teljes bojkottjára szólította fel az ENSZ tagállamait Namíbia törvénytelen megszállása miatt. Ám azok az imperialista országok, amelyeknek képviselői a New York-i üvegpalotában készségesen megszavazták a határozatot, valójában tétlenek maradtak. Pretoria közvetítésével ugyanis ők is részesednek a namíbiai ásványkincsek profitjából és ezért érdekük a törvénytelen állapot fenntartása. A végső döntést csak a namíbiai nép küzdelme hozhatta meg. 1960- ban alakult meg a Délnyugat-afrikai Népi Szervezet, a SWAPO, amely politikai és fegyveres ,harcot indított az ország függetlenségéért. „A felszabadító mozgalmak izmosodásának, a szocialista országok és az afrikai államok segítségének köszönhetően a győzelem egyre kézzelfoghatóbbá válik — hangoztatta moszkvai beszélgetésünk során a SWAPO végrehajtó bizottságának titkára. — Angola már szabad. Ebben az országban bebizonyosodott az imperialista beavatkozás teljes kudarca. Nincs már messzi a mi felszabadulásunk sem ..” Az a fordulat, amelyet a New York Times sajátos fogalmazásában így jellemzett a minap, fájdalmas, de elkerülhetetlen. Halász György