Magyar Hírlap, 1983. július (16. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-08 / 160. szám
(tyHO o* V • Aj M CcA 6 1983. július, pénteki kultúra - művészet Magyar Hírlap Újranyomással a könyvégetés ellen is kist . Volt egyszer egy kiadó... A kezdet olyan, akár a mesében, hisz tartottak még akkor a „boldog békeévek”. A század elején egy weimari polgár, egy ifjú és valódi européer, Gustav Kiepenheuer kiadót alapít. Profilja kezdetben a nemes honi hagyomány, a német klasszika. De aztán Kleist és Hölderlin mellett csakhamar sorra kerül a külföld irodalma, többek között a kortárs oroszok: Turgenyev és Csehov. Az első világháború kitörésével ennek a vonalnak a továbbvitele nem olyan egyszerű dolog. De ez a kiadó nem riadt vissza, sőt, tovább radikalizálódott. „Háziszerzői” olyan haladó, forradalmi írók lettek, mint például Leonhard Frank, Ernst Toller, Johannes R. Becher és még hosszasan folytathatnánk a felsorolást. Folyóirataikban pedig olyan kortárs, avantgárd képzőművészeket mutattak be rendszeresen, mint a később világhírűvé vált és mindmáig az maradt Oskar Kokoschka, Marc Chagall, Paul Klee, Georg Gross, Otto Dix, vagy Franz Marc , hogy csak a legjelentősebbeket említsük közülük. Ilyen előzmények után logikusnak tűnik a folytatás, és szinte természetesnek hat az a gesztus, hogy 1920-ban megjelent itt egy antológia Das junge Ungarn (Az ifjú Magyarország) címmel, amelyet nemsokára hasonló gyűjtemények sora követett. Ennek a következetes kiadói politikának csúcspontja lett 1925-ben az Európa-Almanach, amelyik végleg és félreérthetetlenül elkötelezte magát a népek közötti megértés és barátság ügye mellett. Továbbiháziszerzőik olyan induló írók lettek meg, mint Brecht, Feuchtivanger és a nemrég elhunyt, Anna Seghers. Hogy pedig egy másik mostani, budapesti NDK-vendégkiállításhoz kapcsolódjunk: Ijfóoijásántették közzé Heinrich Mann fotóriportkönyvét a Szovjetunióról. Ugye, olyan szép ez, akár a mesében? Ám egyszer minden mese — sajnos — véget ér Amikor a nácik hatalomra kerültek, betiltották ezt a kiadót is és teljes archívumát lefoglalták. Ami pedig megmaradt, azt 1933. május 10-én mind elégették. így lett — többek között — a lángok martaléka az az Európa-Almanach is, amely a húszas évek és a kontinens leghaladóbb lángelméit gyűjtötte egybe — az irodalom, festészet, zene, építészet, színház avagy a publicisztika területéről, másfél száz képpel a mellékletében, többek között Chagall, Dix, Kandinsky, Klee, Marc, Picasso vagy Utrillo nevével. A szellem egyik utolsó fellángolása volt ez a Reichstag fölgyújtása, a könyv, aztán az emberégetés, majd a nagy világégés előtt... A kiadó szerzőinek zöme emigrált, munkatársait pedig száműzték. Az emigrációban ők vezették azokat a német nyelvű részlegeket, amelyek Amszterdamban működtek átmenetileg. Az alapító ugyan Németországban maradt, de élete a koncentrációs táborok árnyékában zajlott és számos könyvterve sohasem valósulhatott meg. Még megérte a felszabadulást, de egészségi állapota olyannyira leromlott, hogy pár év múlva meghalt, özvegye vezette haláláig a kiadót, és azután állami tulajdonba ment át. Ez lett-a magja annak az NDK- beli kiadói csoportnak, amelyik jelszavául választotta továbbra is a német, valamint a nemzetközi kultúra humanista, haladó hagyományainak ápolását, a forradalmi áramlatok pártolását, ezzel párhuzamosan pedig a könyvművészet legértékesebb örökségének, legszebb szakmai tradícióinak töretlen folytatását. Ennek a kiadói csoportosulásnak legfrissebb termését láthatták most a magyar érdeklődők Budapesten, a Deák téri NDK-Centrum kiállítótermében. Links igazgató kezetre adta a legújabb kiadványukat, amelyik az NSZK-ban is szép sajtóvisszhangot keltett, és éppen a bevezetésül említett korszakot idézi. A dokumentumkötet címe: Azokban a napokban ... alcíme pedig „írók a Reichstag fölgyújtása és a könyvégetés között”. Az irodalmi alkotásokból összeválogatott részletek, a korabeli levelekből és naplókból közölt idézetek kizárólag üldözött és betiltott szerzőktől valók. A névjegyzékben pedig örömmel fedezheti fel a magyar olvasó egész sor hazai kiválóságunk nevét, hogy hamarjában csak Illés Bélát, Károlyi Mihályt, Sallait, Zsolnait avagy Lukács Györgyöt említsem példaként. Roland Links igazgatókérésemre elmondottam még, hogy az idén újra kiadják a régi, híres Európa-Almanachot, amelyik az első, eredeti verziónak pontos, hasonmás kiadása lesz. A legkorszerűbb fotomechanikai eszközökkel érik el ezt, sőt, mostani ráadásként ezúttal németre fordítják a francia eredetiben meghagyott egykori részleteket is, és a friss reprinthez mai kísérőszöveget mellékelnek még, emlékezésül azokra az időkre, amikor a nemzetiszocialista sajtó „zsidóbolsevista tákolmánynak” pocskondiázta az európai szellemiség eme kollektív jelentkezését. Hasonmáskiadással, újranyomással a mindenkori könyvégetés ellen — egy nagy hagyományú, haladó szellemű kiadó legjobb és legszebb örökségéhez híven . .. Ami pedig egészen friss és konkrét terveiket, tárgyalásaikat illeti: folytatják az NDK-ban is rendkívül népszerű Ráth—Végh-sorozat kiadását és a magyar líra régi, hűséges tolmácsolójával, Franz Fühmannal, az NDK írószövetségének elnökével pedig egy kortárs magyar versantológia megjelentetését készítik elő. Úgy látszik, a jónak végül nemcsak a mesében, hanem a valóságban, is mindig győznie kell. Wagner István A könyvkiállítás plakátja a hegy kiadó közös emblémájával i Forradalmak résztvevői gyakran tévednek elért eredményeik megítélésében. Századunk vége felé járva rezignáltan állapíthatjuk meg, hogy a századelő egész kulturális forrongása, s nevezetesen — mert erről kívánok szólni — a művészeti forradalmaknak a maguk korában oly nagy vihart vert sorozata, a támadó és elhaló izmusok sora sok részletcélt elérvén, fő céljánál vallott kudarcot és egyáltalán nem változtatta meg művészet és közönség egymáshoz való viszonyát. Nem változott meg ugyanis az az áldatlan állapot, hogy az számít művészetnek, amit az emberek közös megegyezéses alapon, bizonyos szabványosító normák alapján művészetnek tekintenek. Változtak a szabványok, születtek új licencek, de nem, vagy alig változott meg a szabványok szerinti ítélkezés ténye. Nem az a fontos ma sem, hogy egy-egy produkció lényege szerint mit ér, hanem az, hogy milyen körülmények között ismerkedünk meg vele. Ma már lehet konzervdobozt helyezni a szobortalapzatra, de a szobor még ma is attól szobor, hogy talapzaton áll; lehet verskötetbe másolni a telefonkönyv egy részletét, de a vers még ma is csak akkor vers, ha verskötetben (irodalmi lapban, rovatban, stb.) jelenik meg. Holott gyakran találkozunk a világban művészi értékű produkciókkal, melyeket nem tipikusan művészeti helyzetben ismerünk meg; ám ezek valódi értékeit éppen azért nem tudatosítjuk, mert helyzetükre, s nem saját mivoltukra figyelünk. Az ilyen produkciók, művek általában valamely művészeten kívüli célra készülnek, és esztétikai értékeik része r két székről és e padról rivel mellékesen jönnek létre. Éppen ebben hasonlítanak azonban ama művészeti szempontból boldog korok alkotásaira, melyekben a megszülető műveket mindig valamely meghatározott társadalmi igény hozta létre. Van egy óriása a magyar irodalomnak, akit kétfelől nem vesznek komolyan, akinek egész életművét sújtják a szabványosító ítélkezések átkai. Rejtő Jenőnek hívják ezt a csodálatos magyar írót. Műveit százezrek olvassák a ponyvának. De legalább olvassák, még ha, nézetem szerint, félre-olvassák is. Mert a másik oldalon az egész magyar irodalomtörténetírás egy kézlegyintéssel halad el mellette. Paradoxul fogalmazva: Rejtőnek az a pechje, hogy túlságosan sikeres. Mert művészetszemléletünk már ott tart, hogy a siker nem engedi láttatni egy mű mélységeit! Eszébe jut-e valakinek, hogy Rejtő regényeit Kafka vízióival vesse össze?! S hogy például A néma revolverek, városa ugyanattól," az emberek közötti kommunikáció «ellehetetlenülésének ábrázolásától . oly szórakoztató, amitől a legmodernebb magyar próza egy része alig emészthető az olvasással kínlódni rá nem érő szélesebb közönség számára?! Nem, ezeken nem szokás elgondolkodni, hiszen aki az olvasást kikapcsolódásnak tekinti, azt ezért, aki pedig esztétikai előítéletei igazolásának, azt azért nem érdekli a mű valóságos képe, így kerülhetünk aztán két szék között a pad alá. Rejtőt ponyvaírónak rátekeptetni az egyik oldalról dicséret, a másikról lenézés, de azt a fáradságot kevesen veszik a magáknak, hogy elgondolkodjanak róla, nincs-e a kategóriába sorolás körül valami hiba. Sajnos akad egyéb példám is a sifonérban. Amikor meg tagja voltam a József Attila Körnek (s volt Fiatal, Írók Körének), egy ízben azt mertem javasolni, hogy Bródy Jánost, mint az ország egyik , legnépszerűbb költőjét hívjuk meg magunk közé tagnak Javaslatomra giunyos nevetés és néhány fölháborodott kiáltás volt a válasz. ..Egy táncdalszövegírót!?” Komolyan mondom, egészen nevetségesen állhattam ott amikor ezek után még azt fejtegettem, hogy attól még nem költő valaki, hogy szövegeiversként jelennek meg, viszont az sert zárja ki egy ember költő-vohát ha verseit neadj’isten (de inkább adj’isten) egy egész nemzedék népdalként énekelte vagy énekl (mely nemzedéknek a javaslatoimat kinevező kollégáim is tagjai) Nekem az a csöndes gyanúm hogy a művészet kritériumai ennél azért tartalmibbak. Hogy Bródy dalszövegei jó versek-e arról érdemes vitatkozni, hogy azonban dalszöveg-életformájuk nem zárja ki vers voltuk lehetőségét, azt a magam részéről lapos igazságnak hittem. Mert ezen az alapon a régi magyar virágénekeket éppúgy kizárhatnánk az irodalomból, mint ahogy a zeneirodalomból a menüettet, a gavotte-ot, a keringőt, a pavane-t a mazurkát, a polkát, s a jó és tudja, még mi mindent A fél Mozartot és a fél Chopint Mit nekünk tánczene!" Fabri Péter Megnyílt a XIII. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál Moszkvában csütörtökön számos világsztár jelenlétében megnyílt a XIII. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál. Az ünnepi megnyitón a Rosszija Szálló koncerttermében — ahol a versenyfilmeket vetítik majd — Filipp Jermas, a Szovjetunió Filmművészeti Állami Bizottságának elnöke üdvözölte a fesztivál résztvevőit. Rövid beszédében emlékeztetett rá, hogy a fesztivál mottója A filmművészet humanizmusáért, a népek közötti békéért és barátságért, s rámutatott, hogy a milliókhoz szóló filmművészet sokat tehet e célok megvalósulásáért. Ezt követően Filip Jermas felolvasta Jurij Andropovnak, az SZKP KB főtitkárának, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége elnökének a fesztivál résztvevőihez intézett üzenetét, amely egyebek között hangsúlyozza: „az igazi művészet felkeltheti az emberek jó érzését, elősegítheti a népek közötti jobb megértést, hozzájárulhat ahhoz, hogy a holnap boldogabb és nyugodtabb legyen napjainkban” Az ünnepélyes megnyitó befejezéseként A kiválasztottak című szovjet—kolumbiai együttműködésben készült film premierjére került sor. A fesztiválon dr. Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes vezetésével magyar küldöttség is jelen van. A magyar-bolgár kapcsolatokról ' * ) Második fölfedezés Elem puszta szólam, hogy a ma* gyar—bolgár barátságnak évszázadosak a gyökerei. A kapcsolatok időtlen idők , előtt alakultak ki. Egyetlen példa: a mai magyar nyelv vagy 250 olyan szót őriz, amelyet az előbolgároktól vett át, még abban a korszakban, amikor az Ural, a Káma és a Volga mentén érinkezett egymással a két nép. A későbbiekben a kapcsolatok hol, lanyhultak, hol új erőre kaptak, de sohasem szakadtak meg. Bulgária „második fölfedezése” a magyarok számára a múlt századra esik — először az úgynevezett „keleti kérdéssel”, aztán a Kossuth-emigrációval, s végül Bulgária majdnem ötszáz éves oszmán iga alóli fölszabadításával kapcsolatban. Konitz Félixnek, Erődi Bélának, Strausz Adolfnak ésmásoknak köszönhető, hogy kibontakozásnak indultak a kétoldalú kulturális kapcsolatok is. Ez az együttműködés azonban —az uralkodó körök és a Monarchia balkáni politikája miatt — tiszavirág-életűnek bizonyult. Azután,már a fasizmus előretörésének időszakában, a gyér kulturális kapcsolatok nem a két hasonló sorsú kicsiny nép érdekeit szolgálták, s ha elő is fordult kivétel, ez egy-egy megszállott személyes érdeme volt. Az igazi fordulat a két ország fölszabadítása után következett be — a háborús károk helyreállítása, a népi demokrácia alapjainak megteremtése után. A Szabad Nép 1947. április 27-i. megsárgult száma tanúskodik, milyen tervei voltak a kialakuló magyar — bolgár szocialista kulturális kapcsolatok úttörőinek, egyetemi hallgatók cserere (azóta mintegy háromezer bolgár és ugyanannyi magyar fiatal kapott oklevelet a másik ország egyetemein és főiskoláin), magyar—bolgár népi kollégium (volt is az V. kerületi Bástya utcában). A tervek 1947. október 27-én öltöttek végleges formát, amikor aláírták az első magyar—bolgár kulturális csereegyezményt. Nem sokkal később, 1948 július 18-án Szófiában Georgi Dimitrov és Dinnyés Lajos kézjegyükkel látták el az első magyar—bolgár barátsági, együttműködési és kölcsönössegítségnyújtási szerződést, amelyet Todor Zsivkov és Kádár János újított meg — szintúgy Szófiában — 1969. július 10- ig. A politikai és gazdasági együttűködés mellett ebben is nagy teret kaptak a kétoldalú kulturális kapcsolatok. Nyolc évvel ezelőtt, 1975 március 9-én létrehozták a magyar— bolgár kulturális vegyes bizottságot, amelyet azzal a céllal alapítottak meg, hogy egyeztesse a két ország közös kulturális tevékenységét,, segítse a különböző szervek és intézmények együttműködését biztosítsa a kölcsönös tájékoztatást, oldja meg az időszerű problémákat a kultúra területén és járuljon hozzá a két testvéri nép közötti kulturális kapcsolatok és barátság további elmélyítéséhez. Jelentős az 1975- ös év, amikor a kétoldalú kulturális együttműködés új, magasabb szakaszba lépett a hosszú távú tervekre történő áttéréssel. Ebben különösen nagyok Ljudmila Zsivkova érdemei. Hivatalos magyarországi látogatása pedig újabb erőteljes lendületet adott a további munkának. A legelevenebb híd a két testvéri nép között az irodalom. Pedig nem úgy indult, hiszen fölszabadításunk előtt a kölcsönösen kiadott művek száma épp csak megközelítette a harmincat, s ezek sem a legértékesebb alkotások voltak. A költő ésműfordító Nagy László is megjegyezte ezt, de egyúttal megállapította, hogy „az elmúlt húsz évben ezeket a mulasztásokat megszüntettük”. Valóban évente hat-hét bolgár mű jelenik meg Magyarországon és ugyanannyi magyar mű Bulgáriában, ezek felének a szerzője klasszikus. A magyar olvasó megismerte Ivan Vazov, Jordan Jovkov, Etin Petin, Hriszto Botev, Pajo Javorov és még sok kiváló bolgár író és költő alkotásait. Petőfi Sándornak Bulgáriában 16 önálló kötete van, most készül a tizenhetedik, Móricz Zsigmondtól az Úri muri, Az Isten háta mögött és a Légy jó mindhalálig 50—50 ezres példányszámban jelent meg, de nem feledkeztek meg Krúdyról, Molnár Ferencről, NagyLajosról, Jókairól, Mikszáthról, Adyról, József Attiláról sem. Rendszeresen megjelenik a kortárs irodalom is. Magyarországon Emilijan Sztanov, Gencso Szloev, Jordan Radicskov, Sztaniszlav Sztratiev, Ljubomir Levesen, Georgi Dzsagarov és mások alkotásait adták ki, Bulgáriában szívesen olvassák Déry Tibor, Galgóczi Erzsébet, Kertész Ákos, Jókai Anna, Sütő András, Fodor András, Garai Gábor műveit, lehetetlen lenne minden szerzőt felsorolni. A bolgár népköltés és költészet legkiválóbb tolmácsolójának, Nagy Lászlónak múzeuma nyílt Szmoljan megyei városban, 1981. október 30-án. A magyar színházak pedig — beleértve a Nemzeti Színházat is — előszeretettel játsszák Sztaniszlav Stratiev, Jordan Radicskov és Valeri Petrov darabjait Magyarországon 1938-ban vitték színre az első bolgár drámát: a Nemzeti Színházban mutatták be Pajol Javorov: Zivatar című színművét A legkedveltebb magyar színházi szerzők Bulgáriában jelenleg Mesterházi Lajos, Szakonyi Károly, Kertész Ákos, Örkény István — a Macskajátékot és a Tótékat szinte mindig játsszák valahol. Rendszeres a játékfilmek cseréje is. Az elmúlt tíz év alatt a bolgár alkotásokat vagy tízmillió magyar tekintette meg Szófiában néha alig lehet jegyet kapni a magyar filmekre — a nézőcsúcsot Szabó István Mephistója tartja. ■ Gjurov Alexander |91 .