Magyar Hírlap, 1985. október (18. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-28 / 253. szám
^ 1985. október 28. hétfő KULTÚRA - MŰVÉSZET Példája lehet a kis népek kulturális értékclérésének jHI. I(11) Közösen Európa színpadára Összefogással áttörhetők a nyelvi korlátok Az európai fórum vitáiban nagy helyet kap egy téma, amelyet így fogalmazhatnánk meg: a kis népek jelentős kulturális teljesítményének ügye. Számos javaslat is megfogalmazódik a fórumon a nyelvi korlátok áttörésére. Ez alkalommal Csavdar Dobrevet, a küldöttség tagját kerestük meg, aki felszólalt a színházi szekció ülésén, s arról beszélt, hogy azok a népek, amelyeknek nyelvét kevesen beszélik, összefogással törhetik át a nyelvi korlátokat Legnagyobb meglepetésemre, Dobrev professzor magyarul kezdi a beszélgetést, egyáltalán nem töri, hanem igen folyékonyan beszéli nyelvünket. Ami nem csoda: Dobrev az ötvenes évek elején Budapesten hallgatta Lukács György szemináriumát, együtt tanult Rátkai Ferenccel, és Faragó Vilmossal. — Első kritikáimat az egyetem Toll című lapjában írtam magyar költőkről — mondja. Jelenleg a Bolgár Tudományos Akadémia művészeti intézetének professzora. Közíró, kritikus és évekig a szófiai Nemzeti, valamint Szatíra Színház vezető dramaturgja. — Mi, magyarok és bolgárok már régebben megtaláltuk egymást és együttműködésünk példája lehet a kis népek kulturális értékcseréjének. Az önök irodalmának ismeretében meggyőződésem, hogy igen értékes kultúra az önöké. Miután néhány hónappal ezelőtt bolgárul megjelent például az Ötödik pecsét, Sánta Ferenc regénye, az előszóban azt írtam: meggyőződésem, hogy ez az utóbbi három évtized egyik legjelentősebb európai regénye. Nemrég adtuk ki Karinthy Ferenc Epepe című regényét. Petőfinek, akit Hriszto Botevvel és Vapcarovval együtt emlegetünk, és szinte nemzeti költőnk lett, most az egész közeli jövőben két kiadása készül el: egy válogatott versgyűjtemény, valamint egy összesen ezer Petőfi-verset és -esszét tartalmazó kötet, mégpedig abban a Klasszikusok Világa kiadásban, amelyben Puskint, Goethét jelentetjük meg. Több, ma már klasszikus költőnk: Pencso Szlavejkov, Geo Milev, Eliszaveta Bogrjana, s Atanasz Dalcsev is részt vett a fordítási munkában. Én Petőfinek hét versét fordítottam, köztük a Felhőkből, továbbá a Szüleimhez című költeményt. — Mégis a legfigyelemreméltóbb kölcsönhatás a színházi kultúrában mutatkozik — jelezte a bolgár professzor. — Jelenleg is három mai magyar darab fut szófiai színházak színpadán, mégpedig két Örkény dráma: a Tóték és a Macskajáték, valamint Csurka István Nagytakarítása. Kivételes nagy sikere volt Kertész Ákos Névnap című művének. Évekkel ezelőtt az egyik legnépszerűbb darab volt Szófiában Szakonyi Adáshibája. Játsszák, mégpedig igen nagy érdeklődés mellett a kávéház-színházak Karinthy Ferenc Bösendorferét és Dunakanyarját — folytatta Csavdar Dobrev. Most Hubai Miklós Antikrisztus szupersztár című darabja áll bemutatás előtt. — Nekünk igen nagy szükségünk van a magyar színházra. A bolgár színházi élet ugyan igen élénk, és van mivel büszkélkednünk, hogy csak Sztaniszlav Sztratiev és Jordan Radicskov vagy Radojev főleg szatirikus jellegű alkotásait említeném. Bulgáriában erős a gondolati, aforisztikus színház vonala, amely — hasonlóan a magyarhoz — igen kritikus a bürokratizmussal, a demagógiával és egyfajta kispolgári-fogyasztói életszemlélettel szemben. A dogmatikusok ugyan türelmetlenek a szatírával szemben. Az állam ellenben épp a bírálatra ösztökél. Viszont az hiányzik a bolgár színházból, ami a magyar drámának talán a legerősebb oldala: tudniillik a magyar színház sok jelentős műve erősen szociográfikus ihletésű, és kötődik a valóságos élményanyaghoz. Mint ilyen pedig egészségesen hat a bolgár színházi gondolkodásra. / — Nos, ha e két kis nép színházi együttműködése ennyire gyümölcsöző, akkor elképzelhető, hogy együttes kilépésünk Európa színpadára, mennyire előnyös lehet. Javaslatom tehát abból az elvből indul ki, hogy alapkövetelmény a megfelelő fordítás. Bolgár—magyar relációban felhalmozódott bizonyos tapasztalat: azóta beszélhetünk egyáltalán rendszeres együttműködésről, amióta egymás nyelvét jól beszélő fordítók működnek mindkét országban. De szinte ugyanilyen fontos a terjesztés is. Dobrev professzor éppen ezért azt indítványozta, hogy létesüljön például Magyarországon olyan közös színházi ügynökség, amely a viszonylag ritka európai nyelvek kulturális értékeinek fordításával és nemzetközi menedzselésével foglalkozna. Ennek bázisa lehetne a kiváló Színháztudományi Intézet. Arra a kérdésre, vajon kellünk-e mi Nyugaton, és számíthatunk-e sikerrel Európa túlsó felén, Csavdar Dobrev így válaszolt: — Az önök nagy írói, Móricz Zsigmond és Németh László évtizedekkel ezelőtt feszegették a közép-kelet-európai összefogás szükségességét, írtak bizonyos közös kelet-európai jelenségekről, illetve a kulturális és történelmi tendenciák megismétlődéséről más országokban. Annak, hogy most mi, kis népek együtt is fellépjünk és megmutassuk magunkat Európának, különleges időszerűsége van. És más, földrajzilag távol eső népek hasonlóképpen szeretnék megmutatni magukat. Reagáltak az önök művelődési miniszterének szavaira a finnek és a norvégek, sőt olyan országok is, mint Kanada vagy Franciaország. Pedig ezeknek az országoknak a nyelvi közeg nem elszigetelt, mégis, s szintén érdeklődést tanúsítanak. Hiszem, lassanként igazolódhatnak Georgi Dimitrov szavai, ki szerint kulturális téren nincsenek kis és nagy népek. Dimitrov ezt nem azért mondta, mert ő történetesen egy kis lélekszámú nemzet fia vol, hanem mert hitt a művészet emberi egyetemességében. Nekem is meggyőződésem, hogy a közeledés és az egységes egész Európa gondolata megerősítést nyert fórumunkon. N. Sándor László MTI Fotó: Tóth István Csaba felvétele Zenei levél ". I A művészet csúcsain: Peter Schreier [dalestje ]Ránki Dezső nem kísérő, hanem társ volt Ismét egyszer részünk lehetett az igazi, nagy, boldogító és felemelő művészetben: ismét hallhattuk Budapesten Peter Schreiert. S ismét a Magyar Rádiónak köszönhetjük látogatását, a Lázár Eszter szerkesztette-szervezte várbeli koncert-ciklus keretében került sor Schreier dalestjére. Ezúttal a dalirodalom talán legnehezebb ciklusát, Brahms Magelone-dalait adta elő. A ciklus nehézsége kettős. Egyrészt időtartama hosszú: éppen egy órát vesz igénybe megszólaltatása. Ugyanakkor az egyes dalok terjedelme is nagy; talán ezért nehezebb feladat eléneklése, mint az összidőben hoszszabb schuberti Winterreséé. Amannak 24 dala egyenként rövidebb, mint a Magelone-ciklus 15 dala. Ez a nagyméretűség adja a másik nehézségi faktort is: az egyes dalok általában több, különböző tempójú és hangulatú részből tevődnek össze. Tehát az énekesnek egy dalon belül kell többféle karaktert érzékeltetnie. Ha nem lenne az apparátus (énekhang és zongora) miatt helytelen, azt mondhatnók: a Magelone-dalok szimfonikus dalciklus. A mű alapja egyébként a nagy német romantikus költő, Ludwig Tieck verses elbeszélése, A szép Magelone, ennek betétdalait foglalta ciklikus egységbe Brahms. Nos, Peter Schreier mindezt a feladatot tökéletesen oldotta meg. Ezúttal talán a stiláris biztonság, a koncepció volt tolmácsolásának legnagyobb értéke. (S ez egyáltalán nem jelenti azt, mintha hangi vagy zenei vonatkozásban nem lett volna makulátlanul nagy élmény az interpretáció.) Schreier ugyanis azok közé az énekesek közé tartozik, akik számára az expresszió, az érzelmi-értelmi kifejezés a legfontosabb cél. Ha Schubert-dalt vagy Bacháriát énekel, minden szó vagy mondat értelmezésére gondot fordít, és a nagy zenei vonalak megrajzolásán belül a hangi árnyalatokkal, egy-egy hangsúllyal kifejezi a gondolati tartalmat is. Brahms zenéje viszont nem kívánja meg ezt az előadói stílust; az ő dalai, s így a Magelone-ciklus is, az alaphangulatot ragadják meg, s azon belül elsősorban a zenei építkezés, a formafolyamat a lényeges a komponista számára. Schreier koncepciója teljes egészében adekvát volt a brahmsi elképzeléssel. Természetesen itt is gondja volt a fő hangulati elemek hangszínbeli árnyalására, ám a leglényegesebb a zenei összetevő kibontása volt számára. Hatalmas legato-ivei, életteljes ritmikája, a formálás nagyvonalú kibontakoztatása, a széles és változatos dinamikai paletta: ezeknek káprázatosan tökéletes, lényeglátó realizálása adta a nagy, a felejthetetlen élményt. És még valamit: a Mageloneciklus is azok közé a darabok közé tartozik, amelyek csakis ilyen magas rendű tolmácsolásban kelnek életre. Középszerű előadásban — valljuk meg — könnyen válik unalmassá. Nos, Peter Schreier interpretációjában az unalom egyetlen ütemben sem következett be, sőt, elejétől a végéig egyetlen hatalmas élményben volt részünk ... De ez az élmény nem következett volna be Ránki Dezső nélkül. Nagy zongoraművészünk nem kísérője, hanem egyenrangú társa volt Schreiernek. A ciklus zongoraszólama is rendkívül nehéz, felér Brahms bármelyik szóló-zongora művével. S Ránki elképesztő technikai bravúrral, tökéletes hangszín-palettával, s az énekessel minden pillanatban együtt lélegezve játszotta szólamát. Ismerve Ránki Dezső sűrű szólista-programját, magától értetődik, hogy nem lehet egyéb jámbor óhajnál, bár minél többször lehetne szerencsénk hozzá, mint dalestek pianistájához! De hát, amúgy is kevés a dalest, sajnos, pedig a dal művészete a legnagyobb élmények forrása lehet. Tudjuk, nálunk nincs meg az a dalkultúra, mint ami német nyelvterületen minden valamirevaló operaénekest dalestekre ösztönöz. De a mostaninál többre talán mégis lenne mód. Várnai Péter Tévé naplój A nyugdíjasok és a számtan Új formátumú lapunk egyik új olvasója felhívta figyelmünket a televízió délelőtti műsoraira. Szerinte a délelőtti adás „nesze semmi, fogd meg jól”, és ha már van iskolatelevízió (amit véleménye szerint nem néznek az iskolában), miért nem olyan órákat ad, ahol elmagyaráznák a nagyszülőknek a mostani számtant? Végezetül kéri, hogy adjunk hangot véleményének: változtassák meg a délelőtti műsort, vagy hagyják abba! Zavarba ejtő indulat. De oktalan is? Az ember, ha nem délutáni műszakos, kisgyermekét otthon nevelő anya, délutáni iskolás, nyugdíjas, lábadozó beteg, aligha törődik sokat a televízió délelőtti programjával. Szemünk elsiklik e napszak műsorismertetése fölött, annyit tudatosítva csupán, hogy van. De hát a nézők egy része (és nem kevesen) a fenti kategóriákba tartozik, és szívesen nézne délelőtt is tévét, netán csak délelőtt nézheti a műsort. Az Iskolatelevízióra kár panaszkodniuk: egyetlen órányira zsugorodott össze délelőtti jelentkezésük. Az viszont ésszerű ötletnek tűnik, hogy némelyik adásuk szólhatna a gyerekeket otthoni tanulásukban gyakorta kínkeservvel segítő felnőttekhez is. Még csak nem is forradalmi az ötlet. Némely iskolákban és művelődési házakban évek óta szerveznek tanfolyamokat az alsó tagozatos matematika (nem számtan, mint hajdanában!) anyagából, amely egészen más, mint amit akár a legfiatalabb szülők tanulhattak. Egy hasonló tanfolyam a tévében...? Biztosan lennének szorgalmas nézői. Az elmúlt hetek délelőtti műsorait nézegetve kiderült, hogy egyébként bizony, érthető a panasz. Heteken át A bábu című lengyel filmsorozat ismétlése látható keddtől csütörtökig, és csak péntekenként váltotta fel színesebb műsor. Természetesen ezek is ismétlések, hiszen a délelőtt nemzetközi gyakorlatban is ismétlő sáv. A Tömegkommunikációs Kutatóközpont vizsgálatai szerint — amelynek eredményét a Jel-Kép idei 3. számában teték közzé —, a közönség egyáltalán nem igényli a dokumentum- és portréfilmek, az irodalmi és versműsorok megismétlését. A tévéjátékok, játékfilmek, filmsorozatok iránt viszont nagy az ismétlési igény. Bizonyos alternatívát is jelenthetne, ha a főműsorban játszott tévéjátékot, sorozatrészletet még azon a héten, a hétvége valamelyik délelőttjén megismételnék. Így azonban, nem is sejtvén, mikor bukkan föl ismét a műsor a tévé műsorfolyamában — mert hogy fel fog bukkanni, az biztos — sok néző kényszeresen ül a készüléke előtt, ha nem akar elszalasztani valamit. Szintén nagy az igény az ismeretterjesztő és oktatófilmek ismétlésére, ezek közül is a természettudományos témájúakra. Ennek és a zenés filmek iránt mutatkozó igénynek a kielégítésére is a péntek délelőtt kínálkozik legalkalmasabbnak. Egyáltalán nem kapnak helyet azonban a politikai műsorok, magazinok. Ezeket aztán nem is lehetne máskor megismételni, mint éppen másnap délelőtt. Akkor még ugyanolyan aktuálisak, mint amilyenek előző este voltak, és ilyenkor megnézné őket a korábban fekvő és korábban kelő, érdeklődő közönség. Valószínűleg szívesebben kapcsolnák be erre a készüléküket, mint az olyan sorozatokra, amelyek már első vetítésükkor is közönybe süppedtek. Külön téma a szombat és a vasárnap délelőtt. Ezen a két napon főleg a gyereknézőknek keresték a kedvét, amíg ki nem derült, hogy az apró nézők készülék elé nyűgözését nem találják szerencsésnek a pedagógusok és pszichológusok. Az igazság az, hogy lehetne nagyon jó és vonzó tévéműsor a hétvégeken, ha még ennél is jobb és vonzóbb családi program várná a gyerekeket. De többségüknek nincs ilyen választási lehetőségük, sőt: a házimunkára éppen ilyentájt sort kerítő szülők kifejezetten örülnek, ha a gyerekek szép nyugodtan ücsörögnek a képernyő előtt, „vigyáz” rájuk a televízió. Az utóbbi időben vége a hoszszas, nyugodt üldögélésnek. Részben mert nincs új, vonzó gyereksorozat, még ismételt sem, másrészt mert újabban felnőtteknek szóló műsorok is bekerültek a szombati,vasárnapi délelőtt programjába. Tegnap, vasárnap délelőtt például a Miből élünk? című családi vetélkedősorozat harmadik elődöntőjét láthattuk, amelyben kamaszok és szüleik versenyeznek egymással. (E sajátosan kiötölt vetélkedésben így aztán mindenki csak vesztes lehet.) Majd egy kézilabda-mérkőzés és a Beethovenciklus negyedik része (ismétlés) következett. Ha most sem sikerült kirándulni vinni a kisgyerekeket, akkor soha. Visszatérve olvasónk indulatához: igazat kell adnunk neki, aki nem több, csak jobb, gondosabban és figyelmesebben szerkesztett délelőtti műsort szeretne. Mivel gondosabbnak és együttérzőbbnek lenni nem pénz és technikai feltételek kérdése, vele együtt reménykedjünk benne, hogy lesz még színesebb (fekete-fehérben is) televíziónk délelőttönként. Virág F. Éva Magyar Hírlap