Magyar Hírlap, 1986. szeptember (19. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
Az ismert erdélyi közíró, szerkesztő, tudós élete összeforrott a dunavölgyi népek történelmével. Már származása is a Dunatájra jellemző. 1906. szeptember 7-én született Temesváron, a soknemzetiségű bánáti nagyvárosban. Apai részről erdélyi szászok, anyai részről felvidéki magyar kispolgári család sarjaként. 1910-ben költöztek Pozsonyba, a háromnyelvű dunaparti városba. A történelmi Magyarország széthullása (1918) után szűkös életkörülmények közé kerültek. Ennek ellenére Balogh Edgár tovább folytatta megkezdett tanulmányait. Érettségi vizsgát az akkor már Csehszlovákiához tartozó Pozsonyban tett A prágai német egyetem hallgatójaként bekapcsolódott a nemzetiségi mozgalomba. Elvbarátaival megalakították a fiatal magyar értelmiségieket összefogó Szent György-kört, a falujáró mozgalom, a regösjárás, a népi cserkészet bölcsőjét 1928-ban a szinte már legendássá vált gombaszögi táborozáson először került a nemzetközi cserkésztiliom helyébe a táborozók zászlójára a Sarló-jel. Az Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső nyomdokain útnak induló — Balogh Edgár vezette — Sarló a csehszlovákiai magyar fiatalok haladó baloldali mozgalma a magyar irredentizmussal éppúgy szembe helyezkedett mint az utódállamok nacionalizmusával. A marxizmus eszmerendszerét egyre inkább magáénak valló Sarló tevékenységének fókuszába a Duna-völgyi népek baráti együttműködésének erősítését állította, nem veszítive szem elől a magyar nemzetiség problémáit Balogh Edgárt 1935-ben kiutasították Csehszlovákiából, Erdélyben talált új otthonra. Hamar bekapcsolódott a romániai magyar irodalmi és társadalmi életbe. A sarlós hagyományoknak megfelelően a magyar, román és szász együttélésben is az összekötő kapcsokat kutatta és a dunai összefogás sürgető szükségességét újabb érvvel támasztotta alá a fasiszta veszélyre figyelmeztetve. A nemzetiségi kérdést lenini alapról megközelítő Balogh Edgár a Gaál Gábor szerkesztette marxista folyóirat, a kolozsvári Korunk munkatársa lett. 1937-ben szervezője volt az erdélyi magyar ifjúság népfrontjellegű megmozdulásának, a Vásárhelyi Találkozónak. Ugyanekkor egyik vezetője a Magyar Dolgozók Országos Szövetségének, amely egységfrontot alkotott Petru Groza Ékés Frontjával és az antifasiszta munkásmozgalommal. Az 1940-es, második bécsi döntés következtében — mint kolozsvári lakos — ismét magyar állampolgár lett. Rövid kalotaszentkirályi tanítóskodás után — mivel a tanári pályát nem folytathatta — írásaiból próbált megélni. Kolozsvár felszabadulása előtt aktív irányítója volt az északerdélyi városban kibontakozó antifasiszta ellenállásnak, amelynek köszönhetően a „kincses város” megmenekült a háborús pusztulástól. A háborút követő években népszolgálata kiteljesedett. Az önként vállalt vezető szerep az eszmélő romániai magyarság népi szervezetében, a Magyar Népi Szövetségben (MNSZ) — mint azt nemrég megjelent Férfimunka c. emlékiratában Balogh Edgár kifejti — egyaránt jelentett élrejutást és meghurcoltatást, mivel a történelmi szerepvállalás után börtönévek következtek. Az MNSZ már régen nem létezik, de eszméi, a nemzetiségi egyenjogúsításért vívott harca ma is ösztönzően hat a romániai magyarság önkifejtésére. Balogh Edgár élete összeforrott az MNSZ mindennapjaival: a nemzetiségi szervezet alelnöke és művelődési osztályának vezetője lett. Ezért szentelünk az alábbiakban nagyobb figyelmet e küzdelmes éveknek. Egy héttel Kolozsvár felszabadulása után 1944. október 18-án megjelent a Világosság — később az MNSZ hivatalos lapja — melynek kezdeményezője és kezdettől fogva főszerkesztője volt. A közelmúltban Hídverők Erdélyben címmel napvilágot látott cikkgyűjteménye bevezető interjújában Balogh Edgár így emlékezett ezekre az időkre: „A Világosság megjelenése egy új életfelfogás jelképe: a lap a következő esztendőkben a forrradalmi átalakulás és tisztázódás hű tükre, s maga is szenvedélyes, őszinte szervezője. Életem legtermékenyebb közügyi szerepe volt, hogy ebben a legválságosabb időben a lap főszerkesztője lehettem”. Mert válságos idők voltak. A felszabadító hadseregek nyomában feltűnő Maniu-gárdák olyan súlyos atrocitásokat követtek el a magyarlakta vidékeken, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság döntése alapján a Szovjet hadsereg katonai kormányzást vezetett be Észak-Erdélyben. A román közigazgatási szerveknek el kellett hagyniuk a területet. A 11 magára maradt vármegye önkormányzó közigazgatást teremtett, megkezdte a A humanizmus őrhelyén Balogh Edgár nyolcvanéves „Sok ellentétes korszak túlélője vagyok, s életem lényegét mindezeken át a legelnyomottabb és legelmaradottabb néprétegek ébresztésében, uralomra juttatásában láttam, nemcsak azért, mert a munkásmozgalom marxista-leninista ideológiája ezen a forradalmi úton ígérte egy osztálytalan társadalom elérhetőségét, hanem azért is, mert a kisebbségi sorsra jutott magyarság részek megmaradását csak a valóságos tömegek, a még bontatlan tartalékban rejlő népenergiák mozgósításától vártam a különféle „elit”-rétegek elköltözésével, femorzsolódásával, edveszésével szemben. Az úri és polgári világ nemzethalála helyett a feltörekvő népiségtől reméltem a nemzeti feltámadást a testvérnépek karéjában...” (Balogh Edgár: Férfimunka) földosztást, tovább működött a magyar egyetem. Az elért eredmények mögött az MNSZ közéleti kibontakozása és a demokratikus hatalomban való részvétele állt. 1945. március 13-án Románia első demokratikus kormánya (melynek elnöke Petru Groza lett) átvette Észak-Erdély közigazgatását. Az új kormány üdvözlésére Kolozsváron hatvanezer ember vonult fel szovjet, román és magyar zászlók alatt. A felvonulók — köztük Balogh Edgár — úgy érezték, hogy a „néptestvériség szivárványa alatt” haladnak a jövő felé. Az MNSZ mint az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) tagja egyenrangúan kapcsolódott be Románia kormányzásába, történelmi jelentőségű reálpolitika megvalósítójaként. Balogh Edgár és munkatársai szinte emberfeletti munkateher mellett újabb és újabb eredményekről számolhattak be: megszervezték az intézményes magyar könyvkiadást, a kolozsvári Magyar Színház mellett sorra nyitották meg kapuikat az állandó magyar színházak, kiépült a magyar iskolahálózat, törvényes elismerést kapott a magyar tanítási nyelvű kolozsvári Bolyai Tudományegyetem és „Kolozsvár két nyelv, két nemzeti kultúra legmagasabb művelésével a szocialista internacionalizmus keleteurópai őrhelyévé vált, mint a román—magyar életközösség kimagasló jelképe” — mondotta Balogh Edgár a már említett interjúban. Az MNSZ vezetése, aktivistái történelmi jelentőségű feladataikat kétfrontos harc közepette oldották meg. Egyrészről a román reakció hátráltatta a magyar nemzetiség egyenjogúsítására tett erőfeszítéseket. Másrészről erdélyi magyar konzervatív körök megkérdőjelezve az MNSZ vezető szerepét és reálpolitikáját a határok megváltoztatásának bűvkörében tevékenykedve nehezítették a magyarság egységes fellépését. Balgh Edgár és az MNSZ többi vezetői minden alkalmt megragadtak, hogy tudatosítsák a kétmilliónyi magyarság minél szélesebb tömegeiben az MNSZ reálpolitikáját, melynek alappillérei voltak: a nemzetiségi jogegyenlőség biztosítása, a hídszerep tudatos vállalása és Romániának Magyarországgal való minél szorosabb együttműködése és szövetkezése. Az MNSZ erejét és politikájának helyességét mutatja, hogy 1946-ban kétezer szervezete és ötszázezer tagja volt Az 1946. novemberi választásokon az MNSZ 29 képviselői helyet szerzett Románia Nagy Nemzetgyűlésében. A román demokrata erőkkel való szövetkezés és az önálló magyar listával elért választási siker meggyőzte a kétkedők zömét a hatalom részesévé vált MNSZ politikai érettségéről. De még nem mindenkit! A magyar népi egység érdekében az MNSZ Központi Végrehajtó Bizottága határozatban szólította fel a tagokat a nemzetiségi közéletre alkalmatlan személyeknek a szövetség soraiból való eltávolítására. Így következhetett be, hogy 1947 júniusától Balogh Edgár ismét egyedül kényszerült ellátni a Világosság főszerkesztői munkakörét, mert az időközben felállított szerkesztőbizotság nem vállalta a megtisztulással járó nehézségeket. őrhelyéről, a nemzetiségi közművelődés fáradhatatlan felelőseként irányította a „csángó akciót”, amelynek eredményeképp a moldvai Bákó megyében megnyíltak az első csángó magyar iskolák, a tanítóképző és a lassan már az imákból is kivesző magyar szavak új erőre kaptak, évszázados álmából ébresztve a Kárpátokon túlra elszármazott magyarságot. Balogh Edgár, ha lehet még nagyobb aktivitással vetette bele magát a közélet hullámaiba. 1948. március 15-én népes román kormányküldöttség tagjaként Budapestre látogatott a centenáris ünnepségekre. Életének felejthetetlen eseménye a Parlament előtti nagygyűlés, ahol Major Tamás szavalt és Kölcsey Himnuszának visszhangjaként az Internacionálé dübörgött százezer torokból. A kelet-európai távlatokban gondolkodó Balogh Edgár a magyar demokrácia győzelmében azoknak az eszméknek a diadalát látta, amelyekért ifjúkora óta harcolt. Hazatérve, Szilágy megyében nemzetgyűlési képviselőnek választották. Vele együtt már 39 magyar képviselő vehetett részt a Román Népköztársaság alkotmányának megszavazásában. Hűen fedezi ki az akkori légkört az a viharos ünneplés, amellyel a képviselők — nemzeti különbség nélkül! — Nyilas Ilona kalotaszegi parasztasszony magyar nyelvű felszólalását fogadták. Ekkor hangzott először magyar szó Románia parlamentjében ... A fiatal népköztársaság legfelsőbb állam- és kormányszerveibe nagyszámban kerültek be magyar nemzetiségűek. A Nagy Nemzetgyűlés elnökségének tagjai között éppúgy megtalálhatók voltak a magyarság képviselői, mint az Oktatásügyi Minisztérium, vagy a Nemzetiségi Minisztérium felelős posztjain. Az MNSZ ebben az időben az állami szervek hathatós támogatásával a magyar gazdasági és kulturális intézményeknek a közös szocialista állami szervezetek rendszerébe való beillesztésén fáradozott. E felelősségteljes munka is a magyar dolgozók sajátos érdekeit (például nyelvhasználat biztosítása a közös intézményekben szem előtt tartva folyt Ennek megfelelően nemzetiségi szerepüket megtartva került sor a magyar szövetkezetek bekapcsolódására az egységes szocialista szövetkezethálózatba, a magyar tanfelügyelőségek pedig a közös iskolarendszer részeivé váltak. Balogh Edgár kezdeményezésére, ahol szükséges volt (például a művelődési otthonok egységesítése esetében) írásbeli megállapodás rögzítette az adott faluban esetleg számbeli kisebbségben lévő nemzetiség sajátos kulturális és nyelvi igényeit. Voltak akik nem értették félre aggódásának indokait. Egy ideig úgy tűnt, magára maradt a feállítandó magyar operaház kérdésében is, mivel egyesek elszigetelődési szándékot gyanítottak e törekvés mögött. Végül a nemzetiségi problémát mélyen átérző román miniszterelnök Petru Groza személyes támogatásával hárultak el az utolsó akadályok és 1948 decemberében az MNSZ negyedik kongresszusa alkalmából megnyitotta kapuit a Kolozsvári Állami Magyar Opera, amely soha nem látott távlatokat nyitott a romániai magyar zenekultúra fejlődésének. 1948 végén — négy évi kemény munka után — úgy tűnt teljesülhet régi vágya: az egyetemi pálya. Kinevezik a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Történelmi Tanszékének rendes tanárává és az egyetem rektorává. Később azonban a békés alkotómunka helyett néhány évig a börtön homálya várt Balogh Edgárra. 1949 októberében koholt vádak alapján az MNSZ számos vezetőjével együtt (köztük volt Kurkó Gyárfás, Méliusz József, Csőgör Lajos, Demeter János, Jordáky Lajos) letartóztatták. Szabadulása (1955) és rehabilitálása után a meggyőződéses kommunista hitével látott újra munkához a nemzetiségi közélet szűkülő keretei között. Az egyetemen visszakapta katedráját. 1957-től az újrainduló Korunk főszerkesztő-helyettese lett. 1959-ben, amikor a kolozsvári magyar és román tanítási nyelvű egyetemet egyesítették, a publicisztika előadójává nevezték ki az újonnan létrejött Babes—Bolyai Tudományegyetemen. Nyugalomba vonulásáig (1968) fiatal magyar újságírók egész nemzedéke került ki kezei alól. 1971-ben főszerkesztő-helyettesi megbízatásától is megvált, de az alkotómunkának nem mondott búcsút. Szerkesztője a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak, cikkeket ír és visszaemlékezésein dolgozik. Élete a Duna-táj sorsát példázza, amelynek népei csak az elmúlt évtizedekben kaptak lehetőséget arra, hogy lezárják évezredes perüket. A nemzeti-nemzetiségi ellentétek felszámolása a Duna-völgyi nemzetek és nemzetiségek testvéri együttélése révén, nyílt és őszinte párbeszéd útján valósulhat meg. Balogh Edgár életműve e célok valóra váltását szolgálja. Dr. Juhász Imre » Erre a gyerekre nagyon vigyázzál... Borzasztó, amikor az ember végleg magára marad, hisz arra született,hogy sorsát megossza társaival. Borzasztó, amikor a művész magára marad, hiszen azért alkot, hogy másoknak öröme teljéik benne, fölkavarjon és megforgasson; ha kicsit is, de változtasson a világ dolgain. Borzasztó, ha a gyermek magára marad, elvesztvén szüleit, egyedül kell megvetnie lábát ezen az ingoványos talajon, amit úgy hívunk: huszadik század. A legborzasztóbb azonban, ha az édesanya marad magára, ha férje után egyszülött magzatát szólítja el az idő, a leküzdhetetlen. Mert az ő végzete, tudja, beteljesedett, de a nagyra törő és nagyra tartott fiúé? ... Tisztelet az öregasszonyoknak! „Erre a gyerekre nagyon vigyázzál, hogy legyen valakid” — mondotta néhai Huszárnik János asszonyának, nem sokkal a halála előtt. Az édesanya, özvegy Huszárik Jánosné 1981- ben mesélte eztaz intelmet Zoltánnak, nem sokkal a fiú halála előtt. Keserűséggel a hangjában, és önváddal, mivel érezte, ha önhibáján kívül is, de nem tudott beleszólni művészfia sorsának alakításába. Csak távolról nézte, amint dolgozik, szeret, él, készíti műveit és készíti önmaga pusztulását. Mikor nagynéha hazalátogatott Domonyba, anyja akkor vette észre, hogy Zoltán fáradt, ideges, remeg a keze. Biztosan főzött neki illatos herbateát, csöppnyi borral, vánkosára a legkeményebb, legfehérebb huzatot húzta. De az anyai gondoskodás Zoltánnak már kevés volt;a világot, az életet kívánta anyjául is asszonyául. Mint legszebb filmjének hőse, Szindbád. Hegyi Béla író és Mohi Sándor filmrendező nemrég rövidfilmet forgatott Huszárik Zoltánról — özvegy Huszárik Jánosé vallomásai tükrében. Tizenhárom perc: megelevenedik a gyermek, a nagyravágyó s kulákcsemeteként visszavetett legény, a helyét kereső fiatal férfi, a művész, aki oly sok gáncsoskodás és fitymálás közepette is megteremtette legfontosabb műveit. Hogy még dolgozhatott volna, itt lehetne közöttünk? KA szenteknek az égben a helyük” — mondta barátja, szerzőtársa, az író Császár István. Az özvegy nem vádol, nem ítélkezik. Zoltánt magára hagyták — s egy művész számára a magány: halál. Az embernek a magány: halál. Tizenhárom felejthetetlen perc, Huszárikknénaik ennyi adag Zolika meghalt 1981-ben. Nagyon soka' nem álmodtam vele. Csak rá talán négy-öt hónapra, akkor is, mintha beszélgettem volna vele és kérdeztem tőle: Zolikám, hogy vagytok tik ott? Anyám, azt mondja, mink mindent tudunk, ami történik. Aztán megint soka' nem álmodtam, pedig mindig eszemben van, minden órában mindig csak 6 van eszemben. Aztán, rá talán egy évre, akkor álmodtam vele, és akkor beszélgettem, és kérdeztem tőle a filmekről. Anyám, azt mondja, most nagyon sok mindent forgattam volna ... Azóta megint csak nem álmodtam semmit ... özvegy Huszárik Jánosné vagyok. Születtem 1910. október 3-án. Huszárik Zoltán filmrendező, aki 1981-ben meghalt, annak vagyok az édesanyja ... Az ő kis inge, amikor még pályás volt. Ez még az övé. Voltak olyan ruhái, hát akkor még a kisgyerekek is ilyen szoknyában jártak. Még a bölcső is megvan még, a melyikben ringott, az édesapja csinálta. Kétéves korában tanult meg beszélni, mert kicsinek született, de utólérte a többi gyereket. Amikor négyéves volt, a nevét is le tudta írni, nyáridőben pedig szobrocskákat csináltatott, hogy fia emlékét megörökítse. De kinek? A film a Petőfi Irodalmi Múzeum Huszárikkiállítására készült ugyan, de végül nem mutatták be. Úgy látszik sokaknak fáj, némelyeket talán sért ez az emlékezés. Pedig az özvegy szavaiban ott legalább egy maradt volna. Nagyobb korában aztán rajzolni kezdett, nem kellett neki se játék, papír, ceruza, és már akkor is csak firkált. Úgy látszik, már avval a tehetséggel született. Mikor beadta a kérvényét, már hogy mi akar lenni, három helyre is ... és mind a három helyre fölvették. Szegedre is, orvosira is, csak utána egy évre fölvették — hát ott is ... Gyerekkorában mindig mondta, hogy csodadoktor lesz... És mégsem lett csodadoktor. Hát lett ebbe, a filmművészetbe. Ugye, amikor a főiskolára került, két évet járt, aztán kitették ötét az iskoláról. Akkor volt az a kulákrendszer, és a Zolikám is örökölt nyolc hold földet. Hányszor voltak kivizsgálni az ügyet, akkor mikor édesapámat kuliknak tették. A főiskolára is ... Én is be voltam hívatva... Mint a vádlottak, ott álltunk a főiskola irodájában. Zolika is, én is, egy nő volt akkor ott az igazgatónő, nem emlékszem a nevét. Ott kérdezősködtek. Mikor ide jöttek kivizsgálni, mindig bementek a tanácsházára, és akkor a tanácselnök olyan volt, aki — nem megszólásképp — nem olyan értelmiség, ugye, hogy iskolázott, és az bizony csak rosszat mondott. Az ő javára, hogy minél több kulák legyen a a megbocsátás; mint mondja, Zoltán is szerette azokat, akik gyűlölték őt... Huszárik rajzzal élő ember volt, néhány vonással pontosabbankifejezte magát, mint szóban. Készített egy játékos skiccet, fejfát, rajta a felirat faluba'. Mer' az volt a jelszó, ha nincs kulák, akkor csinálunk . .. Nyolc évig csetlett-botlott szegény. Volt, akkor épült itt Aszódon a laktanya, s odajárt a kőművesekhez. Bávakerettyén volt a kutaknál, aztán Zalaegerszegen népművelő... Meg festő is, valami nagy templomot festettek valahol... Hogy került vissza? Hát ő csak oda vonzódott, elment világosítónak a filmgyárba. És akkor látták benne, ugye, a tehetséget. Akkor aztán Máriássy Félix meg... Várkonyi Zoltán fölvették ötöt és akkor, hatvanegyben, akkor végzett. Megcsinálta a Groteset, az volt a diplomafilmje neki. Szerették, hát ő mindenkihez jó volt. Csupa szeretet volt. ő még arra se haragudott, aki őt gyűlölte. Mikor úgy hazajött, Zolikám, mondom mér’ remeg a kezed? ... Hát nem mondta nekem, hogy beteg, soha nem panaszkodott. Idegileg tönkre volt téve, ugye... Nagyon nehéz pálya ez, csak nyolc évet rendez valaki, töri magát, aztán — ha nem sikerül, gondolják, akkor mi lesz. De hát őneki minden filmje sikerült, minden filmjével díjakat nyert, külföldön is, meg itt is. Aztán, mint írja le az újságban szegény, hogy megbánta. Inkább lett filmrendező. Nem mondta. — Itt nyugszik Huszárik Zoltán, élt kilenc hónapot az anyja ölében. Kilenc hónap vagy ötven év, gyötrő születés vagy korai halál, életre ítéltettünk ezen a földön. Huszárik nemcsak az anyja ölében élt. B. B. A. hogy rossz, csak nagyon sokat kell idegeskedni. Sokan ugye itten... irigykedtek. Ha valamelyiknek jobban ment, akkor a többi irigykedett... Az mondta a férjem, már az én utam a temető felé visz, de erre a gyerekre nagyon vigyázzál, hogy legyen valakid .. . Akkor, nyolcvanegyben beszélgettünk erről,és hát elmondtam estet, és a Zolikának épp csak a szája remegett, aztán kiment a szobából. A szívére vette eztet. Ot-tíz percig be se jött. Érezte már a halálát...? Nem tudom ... És mikor ezt mondtam, hogy mit mondott az édesapja, hogy a gyerekre nagyon vigyázzál, hogy legyen valakid, hát akkor azt kell következtetni, hogy én csak a gyerekkel maradok. Mindig úgy eszembe van, hogy Istenem, hogy tudják az embert így félrevezetni? ! Szerdán meghalt, csütörtökön jöttek csak szólni. És Zolika... és semmi... semmi hangot nem hallottam. Hogy szokták mondani? Jelt ad, ha valaki meghal. Semmit, a Zolikám nem jött el nekem megsúgni, hogy anyán — hogy elbúcsúzik ... Nem ért el már többet, már nem állta Mindig féltettem őt, hát hogyha meghal, megint csak nem lesz .. Mégis meg kellett neki halni, é, te derekán... de hát. Istenem MH melléklet