Magyar Hírlap, 1986. szeptember (19. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-06 / 210. szám

A­z ismert erdélyi közíró, szerkesztő, tudós élete összeforrott a dunavölgyi népek történelmével. Már származása is a Dunatájra jellemző. 1906. szeptember 7-én született Te­mesváron, a soknemzetiségű bánáti nagyvárosban. Apai részről erdélyi szászok, anyai részről felvidéki magyar kispolgári család sarjaként. 1910-ben költöztek Pozsonyba, a háromnyelvű dunaparti városba. A történelmi Magyarország széthullása (1918) után szűkös élet­körülmények közé kerültek. Ennek ellenére Balogh Edgár tovább folytatta megkezdett tanulmányait. Érettségi vizsgát az akkor már Csehszlovákiához tartozó Pozsonyban tett A prágai német egyetem hallgatójaként bekapcsolódott a nemzetiségi mozgalomba. Elvbarátaival megalakították a fiatal magyar értelmiségieket összefogó Szent György-kört, a falujáró mozgalom, a regösjárás, a népi cserkészet bölcsőjét 1928-ban a szinte már legendássá vált gombaszögi táborozáson először került a nemzetközi cserkésztiliom helyébe a táborozók zászlójára a Sarló-jel. Az Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső nyomdokain útnak induló — Balogh Edgár vezette — Sarló a csehszlovákiai magyar fiatalok haladó baloldali mozgalma a magyar irredentiz­mussal éppúgy szembe helyezkedett mint az utódállamok na­cionalizmusával. A marxizmus eszmerendszerét egyre inkább magáénak valló Sarló tevékenységének fókuszába a Duna-völgyi népek baráti együttműködésének erősítését állította, nem veszíti­ve szem elől a magyar nemzetiség problémáit Balogh Edgárt 1935-ben kiutasították Csehszlovákiából, Er­délyben talált új otthonra. Hamar bekapcsolódott a romániai magyar irodalmi és társadalmi életbe. A sarlós hagyományoknak megfelelően a magyar, román és szász együttélésben is az össze­kötő kapcsokat kutatta és a dunai összefogás sürgető szüksé­gességét újabb érvvel támasztotta alá a fasiszta veszélyre fi­gyelmeztetve. A nemzetiségi kérdést lenini alapról megközelítő Balogh Edgár a Gaál Gábor szerkesztette marxista folyóirat, a kolozs­vári Korunk munkatársa lett. 1937-ben szervezője volt az er­délyi magyar ifjúság népfrontjellegű megmozdulásának, a Vá­sárhelyi Találkozónak. Ugyanekkor egyik vezetője a Magyar Dolgozók Országos Szövetségének, amely egységfrontot alkotott Petru Groza Ékés Frontjával és az antifasiszta munkásmoz­galommal. Az 1940-es, második bécsi döntés következtében — mint ko­lozsvári lakos — ismét magyar állampolgár lett. Rövid kalota­­szentkirályi tanítóskodás után — mivel a tanári pályát nem folytathatta — írásaiból próbált megélni. Kolozsvár felszabadulása előtt aktív irányítója volt az észak­­erdélyi városban kibontakozó antifasiszta ellenállásnak, amely­nek köszönhetően a „kincses város” megmenekült a háborús pusztulástól. A háborút követő években népszolgálata kiteljesedett. Az ön­ként vállalt vezető szerep az eszmélő romániai magyarság népi szervezetében, a Magyar Népi Szövetségben (MNSZ) — mint azt nemrég megjelent Férfimunka c. emlékiratában Balogh Edgár kifejti — egyaránt jelentett élrejutást és meghurcoltatást, mivel a történelmi szerepvállalás után börtönévek következtek. Az MNSZ már régen nem létezik, de eszméi, a nemzetiségi egyenjogúsításért vívott harca ma is ösztönzően hat a romániai magyarság önkifejtésére. Balogh Edgár élete összeforrott az MNSZ mindennapjaival: a nemzetiségi szervezet alelnöke és mű­velődési osztályának vezetője lett. Ezért szentelünk az alábbi­akban nagyobb figyelmet e küzdelmes éveknek. Egy héttel Kolozsvár felszabadulása után 1944. október 18-án megjelent a Világosság — később az MNSZ hivatalos lapja — melynek kezdeményezője és kezdettől fogva főszerkesztője volt. A közelmúltban Hídverők Erdélyben címmel napvilágot látott cikkgyűjteménye bevezető interjújában Balogh Edgár így emlé­kezett ezekre az időkre: „A Világosság megjelenése egy új életfelfogás jelképe: a lap a következő esztendőkben a forrradalmi átalakulás és tisztázó­dás hű tükre, s maga is szenvedélyes, őszinte szervezője. Életem legtermékenyebb közügyi szerepe volt, hogy ebben a legválsá­gosabb időben a lap főszerkesztője lehettem”. Mert válságos idők voltak. A felszabadító hadseregek nyomá­ban feltűnő Maniu-gárdák olyan súlyos atrocitásokat követtek el a magyarlakta vidékeken, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bi­zottság döntése alapján a Szovjet hadsereg katonai kormány­zást vezetett be Észak-Erdélyben. A román közigazgatási szer­veknek el kellett hagyniuk a területet. A 11 magára maradt vármegye önkormányzó közigazgatást teremtett, megkezdte a A humanizmus őrhelyén Balogh Edgár nyolcvanéves „Sok ellentétes korszak túlélője vagyok, s életem­ lényegét mind­ezeken át a legelnyomottabb és legelmaradottabb néprétegek éb­resztésében, uralomra juttatásában láttam, nemcsak azért, mert a munkásmozgalom marxista-leninista ideológiája ezen a for­radalmi úton ígérte egy osztálytalan társadalom elérhetőségét, hanem azért is, mert a kisebbségi sorsra jutott magyarság­ részek megmaradását csak a valóságos tömegek, a még bontatlan tar­talékban rejlő népenergiák mozgósításától vártam a különféle „elit”-rétegek elköltözésével, femorzsolódásával, edveszésével szem­ben. Az úri és polgári világ nemzethalála helyett a feltörekvő népiségtől reméltem a nemzeti feltámadást a testvérnépek karé­jában...” (Balogh Edgár: Férfimunka) földosztást, tovább működött a magyar egyetem. Az elért ered­mények mögött az MNSZ közéleti kibontakozása és a demok­ratikus hatalomban való részvétele állt. 1945. március 13-án Románia első demokratikus kormánya (melynek elnöke Petru Groza lett) átvette Észak-Erdély köz­­igazgatását. Az új kormány üdvözlésére Kolozsváron hatvan­ezer ember vonult fel szovjet, román és magyar zászlók alatt. A felvonulók — köztük Balogh Edgár — úgy érezték, hogy a „néptestvériség szivárványa alatt” haladnak a jövő felé. Az MNSZ mint az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) tagja egyenrangúan kapcsolódott be Románia kormányzásába, törté­nelmi jelentőségű reálpolitika megvalósítójaként. Balogh Edgár és munkatársai szinte emberfeletti munkateher mellett újabb és újabb eredményekről számolhattak be: meg­szervezték az intézményes magyar könyvkiadást, a kolozsvári Magyar Színház mellett sorra nyitották meg kapuikat az állandó magyar színházak, kiépült a magyar iskolahálózat, törvényes elismerést kapott a magyar tanítási nyelvű kolozsvári Bolyai Tudományegyetem és „Kolozsvár két nyelv, két nemzeti kultúra legmagasabb művelésével a szocialista internacionalizmus kelet­európai őrhelyévé vált, mint a román—magyar életközösség ki­magasló jelképe” — mondotta Balogh Edgár a már említett interjúban. Az MNSZ vezetése, aktivistái történelmi jelentőségű felada­taikat kétfrontos harc közepette oldották meg. Egyrészről a ro­mán reakció hátráltatta a magyar nemzetiség egyenjogúsítására tett erőfeszítéseket. Másrészről erdélyi magyar konzervatív kö­rök megkérdőjelezve az MNSZ vezető szerepét és reálpolitikáját a határok megváltoztatásának bűvkörében tevékenykedve ne­hezítették a magyarság egységes fellépését. Balgh Edgár és az MNSZ többi vezetői minden alkalm­t megragadtak, hogy tudatosítsák a kétmilliónyi magyarság minél szélesebb tömegeiben az MNSZ reálpolitikáját, melynek alap­pillérei voltak: a nemzetiségi jogegyenlőség biztosítása, a híd­szerep tudatos vállalása és Romániának Magyarországgal való minél szorosabb együttműködése és szövetkezése. Az MNSZ erejét és politikájának helyességét mutatja, hogy 1946-ban kétezer szervezete és ötszázezer tagja volt Az 1946. novemberi választásokon az MNSZ 29 képviselői he­lyet szerzett Románia Nagy Nemzetgyűlésében. A román de­mokrata erőkkel való szövetkezés és az önálló magyar listával elért választási siker meggyőzte a kétkedők zömét a hatalom részesévé vált MNSZ politikai érettségéről. De még nem min­denkit! A magyar népi egység érdekében az MNSZ Központi Végrehajtó Bizottága határozatban szólította fel a tagokat a nemzetiségi közéletre alkalmatlan személyeknek a szövetség so­raiból való eltávolítására. Így következhetett be, hogy 1947 júniu­sától Balogh Edgár ismét egyedül kényszerült ellátni a Vilá­gosság főszerkesztői munkakörét, mert az időközben felállított szerkesztőbizotság nem vállalta a megtisztulással járó nehézségeket. őrhelyéről, a nemzetiségi közművelődés fáradhatatlan felelő­seként irányította a „csángó akciót”, amelynek eredményeképp a moldvai Bákó megyében megnyíltak az első csángó­ magyar iskolák, a tanítóképző és a lassan már az imákból is kivesző magyar szavak új erőre kaptak, évszázados álmából ébresztve a Kárpátokon túlra elszármazott magyarságot. Balogh Edgár, ha lehet még nagyobb aktivitással vetette bele magát a közélet hullámaiba. 1948. március 15-én népes román kormányküldöttség tagjaként Budapestre látogatott a centená­­ris ünnepségekre. Életének felejthetetlen eseménye a Parlament előtti nagygyűlés, ahol Major Tamás szavalt és Kölcsey Himnu­szának visszhangjaként az Internacionálé dübörgött százezer to­rokból. A kelet-európai távlatokban gondolkodó Balogh Edgár a magyar demokrácia győzelmében azoknak az eszméknek a diadalát látta, amelyekért ifjúkora óta harcolt. Hazatérve, Szilágy megyében nemzetgyűlési képviselőnek vá­lasztották. Vele együtt már 39 magyar képviselő vehetett részt a Román Népköztársaság alkotmányának megszavazásában. Hű­en fedezi ki az akkori légkört az a viharos ünneplés, amellyel a képviselők — nemzeti különbség nélkül! — Nyilas Ilona kalota­szegi parasztasszony magyar nyelvű felszólalását fogadták. Ek­kor hangzott először magyar szó Románia parlamentjében ... A fiatal népköztársaság legfelsőbb állam- és kormányszerveibe nagyszámban kerültek be magyar nemzetiségűek. A Nagy Nem­zetgyűlés elnökségének tagjai között éppúgy megtalálhatók vol­tak a magyarság képviselői, mint az Oktatásügyi Minisztérium, vagy a Nemzetiségi Minisztérium felelős posztjain. Az MNSZ ebben az időben az állami szervek hathatós támo­gatásával a magyar gazdasági és kulturális intézményeknek a közös szocialista állami szervezetek rendszerébe való beillesztésén fáradozott. E felelősségteljes munka is a magyar dolgozók sajátos érdekeit (például nyelvhasználat biztosítása a közös intézményekben­ szem előtt tartva folyt Ennek megfelelően nemzetiségi szerepü­ket megtartva került sor a magyar szövetkezetek bekapcsoló­dására az egységes szocialista szövetkezethálóza­tba, a magyar tanfelügyelőségek pedig a közös iskolarendszer részeivé váltak. Balogh Edgár kezdeményezésére, ahol szükséges volt (például a művelődési otthonok egységesítése esetében) írásbeli megálla­podás rögzítette az adott faluban esetleg számbeli kisebbségben lévő nemzetiség sajátos kulturális és nyelvi igényeit. Voltak akik nem értették félre aggódásának indokait. Egy ideig úgy tűnt, magára maradt a feállítandó magyar operaház kérdésében is, mivel egyesek elszigetelődési szándékot gyanítottak e törek­vés mögött. Végül a nemzetiségi problémát mélyen átérző román miniszterelnök Petru Groza személyes támogatásával hárul­tak el az utolsó akadályok és 1948 decemberében az MNSZ negyedik kongresszusa alkalmából megnyitotta kapuit a Kolozs­vári Állami Magyar Opera, amely soha nem látott távlatokat nyitott a romániai magyar zenekultúra fejlődésének. 1948 végén — négy évi kemény munka után — úgy tűnt tel­jesülhet régi vágya: az egyetemi pálya. Kinevezik a kolozs­vári Bolyai Tudományegyetem Történelmi Tanszékének rendes tanárává és az egyetem rektorává. Később azonban a békés alkotómunka helyett néhány évig a börtön homálya várt Balogh Edgárra. 1949 októberében koholt vádak alapján az MNSZ számos vezetőjével együtt (köztük volt Kurkó Gyárfás, Méliusz József, Csőgör Lajos, Demeter János, Jordáky Lajos) letartóztatták. Szabadulása (1955) és rehabilitálása után a meggyőződéses kom­munista hitével látott újra munkához a nemzetiségi közélet szű­külő keretei között. Az egyetemen visszakapta katedráját. 1957-től az újrainduló Korunk főszerkesztő-helyettese lett. 1959-ben, amikor a kolozsvári magyar és román tanítási nyelvű egyete­met egyesítették, a publicisztika előadójává nevezték ki az újon­nan létrejött Babes—Bolyai Tudományegyetemen. Nyugalomba vonulásáig (1968) fiatal magyar újságírók egész nemzedéke került ki kezei alól. 1971-ben főszerkesztő-helyettesi megbízatásától is megvált, de az alkotómunkának nem mondott búcsút. Szerkesztője a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak, cikkeket ír és visszaemlékezésein dolgozik. Élete a Duna-táj sorsát példázza, amelynek népei csak az el­múlt évtizedekben kaptak lehetősége­t arra, hogy lezárják év­ezredes perüket. A nemzeti-nemzetiségi ellentétek felszámolása a Duna-völgyi nemzetek és nemzetiségek testvéri együttélése ré­vén, nyílt és őszinte párbeszéd útján valósulhat meg. Balogh Edgár életműve e célok valóra váltását szolgálja. Dr. Juhász Imre ­ » Erre a gyerekre nagyon vigyázzál... Borzasztó, amikor az em­ber végleg magára marad, hisz arra született,­­hogy sorsát megossza társaival. Borzasztó, amikor a művész magára marad, hiszen azért alkot, hogy másoknak öröme teljéik benne, fölkavar­­jon és megforgasson; ha kicsit is, de változtasson a világ dol­gain. Borzasztó, ha a gyermek magára marad, elvesztvén szü­leit, egyedül kell megvetnie lá­bát ezen az ingoványos talajon, amit úgy hívunk: huszadik szá­zad. A legborzasztóbb azonban, ha az édesanya marad magára, ha férje után egyszülött magzatát szólítja el az idő, a leküzdhe­tetlen. Mert az ő végzete, tud­ja, beteljesedett, de a nagyra törő és nagyra tartott fiúé? ... Tisztelet az öregasszonyok­nak!­­ „Erre a gyerekre nagyon vi­gyázzál, hogy legyen valakid” — mondotta néhai Huszárnik János asszonyának, nem sokkal a halála előtt. Az édesanya, öz­vegy Huszárik Jánosné 1981- ben mesélte ezt­­az intelmet Zol­tánnak, nem sokkal a fiú halá­la előtt. Keserűséggel a hang­jában, és önváddal, mivel érez­te, ha önhibáján kívül is, de nem tudott beleszólni művész­fia sorsának alakításába. Csak távolról nézte, amint dolgozik, szeret, él, készíti műveit é­s készíti önmaga pusztulását. Mi­kor nagynéha hazalátogatott Domonyba, anyja akkor vette észre, hogy Zoltán fáradt, ide­ges, remeg a keze. Biztosan fő­zött neki illatos herbateát, csöppnyi borral, vánkosára a legkeményebb, legfehérebb hu­zatot húzta. De az anyai gon­doskodás Zoltánnak már kevés volt;­­a világot, az életet kíván­ta anyjául is asszonyául. Mint legszebb filmjének hőse, Szind­­bád. Hegyi Béla író és Mohi Sán­dor filmrendező nemrég rövid­­filmet forgatott Huszárik Zol­tánról — özvegy Huszárik Já­nosé vallomásai tükrében. Ti­zenhárom perc: megelevenedik a gyermek, a nagyravágyó s kul­ákcseme­tekén­­t visszavetett legény, a helyét kereső fiatal férfi, a művész, aki oly sok gán­­csoskodás és fitymálás közepet­te is megteremtette legfonto­sabb műveit. Hogy még dolgoz­hatott volna, itt lehetne közöt­tünk? K­A szenteknek az égben a helyük” — mondta barátja, szerzőtársa, az író Császár Ist­ván. Az özvegy nem vádol, nem ítélkezik. Zoltánt magára hagy­ták — s egy művész számára a magány: halál. Az embernek a magány: halál. Tizenhárom felejthetetlen perc, Huszárikknénaik ennyi ada­g Zolika meghalt 1981-ben. Nagyon soka' nem álmodtam ve­le. Csak rá talán négy-öt hónap­ra, akkor is, mintha beszélgettem volna vele és kérdeztem tőle: Zo­likám, hogy vagytok tik ott? Anyám, azt mondja, mink min­dent tudunk, ami történik. Aztán megint soka' nem álmodtam, pe­dig mindig eszemben van, min­den órában mindig csak 6 van eszemben. Aztán, rá talán egy évre, akkor álmodtam vele, és akkor beszélgettem, és kérdeztem tőle a filmekről. Anyám, azt mondja, most nagyon sok min­dent forgattam volna ... Azóta megint csak nem álmodtam sem­mit ... özvegy Huszárik Jánosné va­gyok. Születtem 1910. október 3-án. Huszárik Zoltán filmrende­ző, aki 1981-ben meghalt, annak vagyok az édesanyja ... Az ő kis inge, amikor még pá­lyás volt. Ez még az övé. Voltak olyan ruhái, hát akkor még a kisgyerekek is ilyen szoknyában jártak. Még a bölcső is megvan még, a melyikben ringott, az édes­apja csinálta. Kétéves korában tanu­lt meg beszélni, mert kicsi­nek született, de utólérte a többi gyereket. Amikor négyéves volt, a nevét is le tudta írni, nyáridő­ben pedig szobrocskákat csinált­a­tott, hogy fia emlékét megörö­kítse. De kinek? A film a Pető­fi Irodalmi Múzeum Huszárik­kiállítására készült ugyan, de végül nem mutatták­­ be. Úgy látszik sokaknak fáj, némelye­ket talán sért ez az emlékezés. Pedig az özvegy szavaiban ott legalább egy maradt volna. Na­gyobb korában aztán rajzolni kezdett, nem kellett neki se já­ték, papír, ceruza, és már akkor is csak firkált. Úgy látszik, már avval a tehetséggel született. Mikor beadta a kérvényét, már hogy mi akar lenni, három helyre is ... és mind a három helyre föl­vették. Szegedre is, orvosira is, csak utána egy évre fölvették — hát ott is ... Gyerekkorában min­dig mondta, hogy csodadoktor lesz... És mégsem lett csodadok­tor. Hát lett ebbe, a filmművé­szetbe. Ugye, amikor a főiskolá­ra került, két évet járt, aztán ki­tették ötét az iskoláról. Akkor volt az a kulákrendszer, és a Zo­likám is örökölt nyolc hold föl­det. Hányszor voltak kivizsgálni az ügyet, akkor mikor édesapá­mat kuliknak tették. A főiskolá­ra is ... Én is be voltam hívat­va... Mint a vádlottak, ott áll­tunk a főiskola irodájában. Zoli­ka is, én is, egy nő volt akkor ott az igazgató­nő, nem emlék­szem a nevét. Ott kérdezősköd­tek. Mikor ide jöttek kivizsgálni, mindig bementek a tanácsházá­ra, és akkor a tanácselnök olyan volt, aki — nem megszólásképp — nem olyan értelmiség, ugye, hogy iskolázott, és az bizony csak rosszat mondott. Az ő javára, hogy minél több kulák legyen a a megbocsátás; mint mondja, Zoltán is szerette azokat, akik gyűlölték őt... Huszárik rajzzal élő ember volt, néhány vonással ponto­sabban­­kifejezte magát, mint szóban. Készített egy játékos skiccet, fejfát, rajta a felirat faluba'. Mer' az volt a jelszó, ha nincs kulák, akkor csinálunk . .. Nyolc évig csetlett-botlott sze­gény. Volt, akkor épült itt Aszó­don a laktanya, s odajárt a kő­­művesekhez. Bávakerettyén volt a kutaknál, aztán Zalaegerszegen népművelő... Meg festő is, vala­mi nagy templomot festettek va­lahol... Hogy került vissza? Hát ő csak oda vonzódott, elment vi­lágosítónak a filmgyárba. És ak­kor látták benne, ugye, a tehet­séget. Akkor aztán Máriássy Fé­lix meg... Várkonyi Zoltán föl­vették ötöt és akkor, hatvanegy­ben, akkor végzett. Megcsinálta a Groteset, az volt a diploma­filmje neki. Szerették, hát ő mindenkihez jó volt. Csupa szeretet volt. ő még arra se haragudott, aki őt gyűlölte. Mikor úgy hazajött, Zo­likám, mondom mér’ remeg a ke­zed? ... Hát nem mondta nekem, hogy beteg, soha nem panaszko­dott. Idegileg tönkre volt téve, ugye... Nagyon nehéz pálya ez, csak nyolc évet rendez valaki, töri magát, aztán — ha nem si­kerül, gondolják, akkor mi lesz. De hát őneki minden filmje si­került, minden filmjével díjakat nyert, külföldön is, meg itt is. Az­tán, mint írja le az újságban szegény, hogy megbánta. Inkább lett filmrendező. Nem mondta. — Itt nyugszik Huszárik Zol­tán, élt kilenc hónapot az anyja ölében. Kilenc hónap vagy öt­ven év, gyötrő születés vagy korai halál, életre ítéltettünk ezen a földön. Huszárik nem­csak az anyja ölében élt. B. B. A. hogy rossz, csak nagyon sokat kell idegeskedni. Sokan ugye it­ten... irigykedtek. Ha valame­lyiknek jobban ment, akkor a többi irigykedett... Az mondta a férjem, már az én utam a temető felé visz, de erre a gyerekre nagyon vigyáz­zál, hogy legyen valakid .. . Ak­kor, nyolcvanegyben beszélget­tünk erről,­és hát elmondtam es­tet, és a Zolikának épp csak a szája remegett, aztán kiment a szobából. A szívére vette eztet. Ot-tíz percig be se jött. Érezte már a halálát...? Nem tudom ... És mikor ezt mondtam, hogy mit mondott az édesapja, hogy a gye­rekre nagyon vigyázzál, hogy le­gyen valakid, hát akkor azt kell következtetni, hogy én csak a gyerekkel maradok. Mindig úgy eszembe van, hogy Istenem, hogy tudják az embert így félrevezet­ni? ! Szerdán meghalt, csütörtö­kön jöttek csak szólni. És Zoli­ka... és semmi... semmi hangot nem hallottam. Hogy szokták mondani? Jelt ad, ha valaki meg­hal. Semmit, a Zolikám nem jött el nekem megsúgni, hogy anyán — hogy elbúcsúzik ... Nem ért el már többet, már nem állta Mindig féltettem őt, hát hogyha meghal, megint csak nem lesz .. Mégis meg kellett neki halni, é,­ te derekán... de hát. Istenem MH melléklet

Next