Magyar Hírlap, 1986. szeptember (19. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
Kohér István nevelőapja még a Hídépítő Vállalat jogelődjénél — mai kifejezéssel élve a jól menő maszeknál —, Zsigmondy úrnál állott alkalmazásban a Bartók Béla úti üzemben. Szívósan dolgozott, udvarolt s hajlongott, ennek köszönhetően aztán a Pista gyereket már 14 évesen maga mellé vehette vízhordónak. Egyetlen munkaeszköze a ceglédi bádogkanna volt, azzal forgolódott a híd és a legközelebbi kút között. — A Zsigmondyt később államosították, így lettem a Hídépítő dolgozója. De azoknál az időknél maradva, az igaz, hogy én valóban vízhordással kezdtem a hídépítést. Emlékszem, reggelente már 6 óra előtt 10 perccel ott kellett állni a pallér szeme előtt — lapáttal a kézben. Kik? Hát vidékiek, meg pestiek. Melósok, régi cselédek, elzavart grófok, gazdák, lecsúszott prolik, mindenféle. Jöttünk gyalog, biciklin, vagontetőn. Egyszerre 80 vagy 100 ember látott munkához, de akkoriban még majd minden második nő volt. Úgy kevertékhordták a betont, szögelték a zsalut, akár a férfiak. Nem volt pardon, meg visszabeszéd. De a Nyári gróf apósa például, a Józsi bácsi is, ugyanúgy markolta a csákányt sőt jobban, mint a nevelőapám. Muszáj volt neki. Én meg forogtam a hétliteres kannámmal. Előfordult nagyjéba, hogy víz helyett bort vagy pálinkát kortyoltak a kannafödőből. Ki voltam tanítva az ilyesmire ... Reggeli idő például nem volt. Dolgozni lelhetett feszt, enni-irmi csak imittamott. És ez így ment mindennap, reggel hattól este hatig. A Fővám téri volt Budapest harmadik hídja, melyet éppen 90 esztendeje, 1896 októberében a névadója, Ferencz József nyitott meg. A folyó bal partján végbement nagyléptű fejlődés sürgette ennek az újabb dunai átjárásnak a megépítését. A pénz is szokatlanul gyorsan jött össze, elsősorban a magas hídvámokból. 1893- ban — különleges feltételeikhez kötött — nemzetközi tervpályázatot hirdettek, melyre 74 — köztük például 18 amerikai — pályázat érkezett. Végül, 1894-ben, Feketeházy János elképzelését kezdték vasba és betonba önteni. Az alépítményeket a felszereltezet követte, majd a kedvező próbaterhelés után jöhetett a király. A századfordulót követően csak kisebb munkákat végeztek rajta, később viszont helyre kellett állítani az 1919-es tüzérségi sebeket. A második világháború során a pesti pillért bombatalálat érte, később, 1945. január 17-én pedig a németek mintegy 140 méteres hosszon felrobbantották. A kettévágott város partjain maradt csonkok, akár két roncsolt kar nyúltak egymás felé. A háború befejezése után elsőként ide építettek provizóriumot a pillérek közé, de egy évivel később az úszórészt elvitte egy januári jégzajlás. Ekkor döntöttek úgy, hogy a Dunába robbantott hidak közül a Ferencz Józsefet kell mielőbb helyreállítani, mert kettétörve bár, mégis a híd fele teljes épségben maradt. — Sokat dolgoztunk, de az akkori fizetésekhez képest jól is kerestünk. Amennyire viesz a Franko Az egykori vámházba — most hídmesteri iroda — keskeny vaslépcsők vezetnek. A fürdőszobánál alig nagyobb helységben, tisztes korú úrral, s egy fiatal hölggyel találkozunk: mindketten hídépítők. Kohér István 40 esztendeje kezdte vízhordóként, Cseke Mária pedig most felújított Szabadság híd építésvezetője volt. emlékszám, a hídépítők hét kategóriába tartoztak. Mondjuk, a segédmunkás a kettesbe vagy a harmadba, a szakik meg a hetedbe. Hát én csak 2,20 forintot kaptam óránként, de az a napi 25—27 forint is nagyon sokat ért akkoriban. Mikor este bementem a moziba, a büfés 50 fillérért majdnem fél kiló medvecukrot adott. Minden héten, pénteken fizettek. Ilyenkor az öregek közül némelyik a 100— 120 forintot is megkapta, jó pénz volt, na . .. Jutott volna abból kajára is, csak hát sehol se lehetett kapni. A vidékiek hoztak fel néha a ház körül eldugdosott szalonnából, zsírból, lencséből egy keveset. Na, azért mi pénzt adtunk, vagy jobb ruhákat, ha éppen volt otthon. Mert mi is rongyokban jártunk. Még a csukámból is Rákosi elvtárs nézett tó felé, mert lyukas volt a talpa és ott összehajtogatott újságpapírral béleltük tó. A felrobbantott hidat az eredeti tervek alapján kezdték kipótolni. A berogyott budai rész felemelésével az új főtartó és az egész szerkezeti rész legyártásával a MÁVAG-ot bízták meg. A legfontosabbat, a befüggesztett tartót, a Ganz Hajógyár készítette, amelyet a helyszínen az Ady és a József Attila úszódaruik (ma is, igaz, nullára leírva, de üzemelnek) emeltek a helyére. De még így is guberálni kellett: összesen 2250 tonna vasat, pályaszerkezeti keresztet és hossztartót szedtek össze Ózdbm, Diósgyőriben, valamint a szintén vízbe robbantott Erzsébet és Horthy Miklós hidak roncsai közül. mmmmammmmmm — Keményen kellett dolgozni. Mindennapos szerszámunk, a lapát és a csákány, a szállítószalag meg a talicska volt. A legfontosabb célgép viszont a kétkerekű lovaskordé. Azon hordtuk a földet meg az ebédet. Szőrös zsaludeszkából öszszeütettünk néhány kenákelábú asztalfélét, leterítettük csomagolópapírral, bőven elfért rajta a bableves, meg a káposztástészta. Később aztán, amikor az Árpád hidat építettük, Budán már volt munkásszállás is. Most is jól emlékszem a Hanefrancz Jancsira, a Recskó Janira, meg a Mizsei Bélára. Legendás hírű hídépítők. Az apróbb munkákkal — pályaszerkezet, burkolat, villamosvágányok stb. — éppen 40 esztendeje, 1946. augusztusaiban készültek el, az átadás augusztus 20-án volt. Idézet a pesti oldalon elhelyezett márványtábla szövegéből: „A demokratikus Magyarország mérnökeinek és munkásainak teremtő ereje, egy esztendei megfeszített munkával újjáépítette. A Magyar Népköztársaság a Szabadság nől nevezte el a hidat. ”mmmmmmmmammm Fiatal hídmester érkezik, akinek — akár a lelkiismeretesebb házmestereknek — az a dolga, hogy figyeljen, haillgasson, jelentsen. Ha valami törik vagy roppan, hullik vagy mállik, najla a sor, amíg nem késő. Nagyapja ugyanígy felel a Lánchídért, apja meg a szomszédos Erzsébetért. De az ő családjánál is többen dolgoztak a Hídépítő Vállalatnál a Cseke famíliából. Az építésvezető Cseke Mária anyja, apja, nagybátyja. — A tervezettnél gyorsabban végeztük el a felújítást, igaz, többe került, mint gondoltuk, összesen 150 millió forintba. Ugyanis előre nem láthattuk, hogy a járda átereszeknél a rozsda elettte az oszlopokat. A beton alatt fel kellett bontani a fémszerkezetet is, aztán szegélytartókat készítettünk, hullámos vaslemezeket fektettünk. Átmegyünk a budai oldalra, már csak onnan vezet falépcső a híd alá. A felső — időközben elbontott — famárványzatot alul vastag láncokra kötött fenyőgterendák, rajtuk keresztbe rakott járópadozat tartotta. Idejem még most is dolgoznak az Országos Szakipari Vállalat festői, akik a Szabadság híd zöldjét kikeverték. Az építésvezető szerint nem olyan mint a „Ferencz -Jónka-zöld” volt, de ezt a pontatlanságot bizonyára senki se rója majd fel nekik. A közel 30 méter magasságú pilonokra helyezett címerek harsány színei viszont — akárcsak egykor — ismét messzire virítanak. — A munkák nagy részét állványról, csimpaszkodva, lógva, térdelve, hasalva kellett elvégezni, egészen kis gépekkel, vagy szerszámokkal. Sajnos, egyre kevesebben vannak a hídépítők, pedig a szakmunkásképzést is beindítottuk a vállalatnál, de alig akad jelentkező. Ezért gyakran katonákat és lengyel vendégmunkásokat kell foglalkoztatni. És hát legyünk őszinték. A hídépítést is sújtja a spórolás. Építünk hát metrót, mezőgazdasági silót, autópályát, amit csak tudunk. Pedig a keresetek nálunk sem rosszabbak az átlagosnál. A Szabadság hídon például egy jó szakmunkás tíz-tizenkét ezret is kereshetett, persze túlórákkal. Az egyik villanyszerelő, Lényi Károly például darabológéppel, napokon át az aszfalton fekve sorjázta le az öntési hibákat. Több száz vágókorongot használt el, amíg csaknem egy kilométer hosszan a „szikrázó munka” végére ért. Szerinte hídon két dolgot nem szabad: inni meg szédülni. — Amíg a munka folyt, a partokon motorcsónak teljesített szolgálatot! Ha valamelyik emberem véletlenül a vízbe potytyant volna, azonnal érte megy. — Miért, Marika te nem tudsz úszni? — kérdezi tőle Kohér István. — Csak ameddig a lábam leér. És te? — Én addig sem, de erre a pár évre már igazán felesleges megtanulnom. Rágyújtunk a híd alatt, aztán könyöklünk egy kicsit a víz felett. Faggatom őket, melyik a legszebb? A Szabadság hídra szavaznak, aztán sorolják: az Árpád, az a stramm, a Margit az csak felfut a szigetig, aztán meg lefut, az Erzsébet a modern, a Lánchíd pedig a régi. Mellettünk éppen uszályba pakolják az elbontott állványzatot. Viszik arégi” lábaihoz. Most ő következik. TiborHídnévleg Ginák László felvételei Vcilip I MH melléklet