Magyar Hírlap, 1987. január (20. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-02 / 1. szám

1987. január 2., péntek W 325 Franciaország: 9 hónap — és ami még hátra van A nyugodt erő és az elakadt gőzhenger A DIÁKSZTRÁJKOT a közlekedési dolgozók munkabeszüntetése követte Franciaországban, s a kormányfő nem mehetett el az óév utolsó nap­jaiban téli szabadságára Tunéziába. Ha csak az oktatási reformtervezet visszavonásán mérjük, a Chirac kormányzásával terhes kilenc hónap el­vetéléssel végződött. Ezt követően a kormány­­tábor — elejtve a rendkívüli parlamenti ülésszak tervét — az április 2-án kezdődő ülésszakra ha­lasztotta több rendelet-, illetve törvényterveze­tének tető alá hozását. Azaz a szünet, vagy szé­pítve, az ütemváltás mellett döntve hazaküldte a képviselőket és a szenátorokat, bár előbb még, az ülésszak utolsó napján, keresztülhajtotta a munkaidő-módosítási program első megszavazá­sát. Ez vett a harmadik olyan rendelettervezet, amelyet azért kellett sebtében törvény-, illetve törvénymódosítási javaslattá alakítva a parla­ment elé vinni, mert Mitterrand köztársasági el­nök megtagadta az aláírását. Mindhárom elnöki vétót egyszerre elvi-stratégiai és gyakorlati-tak­tikai okok és célok magyarázzák. Az államfői szentesítés megtagadása akkor is mélyértelmű, ha azonnali következményét tekintve némi idő­húzáson túl hiábavalónak bizonyult, hiszen tör­vényjavaslattá formálva mindhárom rendelet­ előírásait megszavazta a törvényhozók többsége. Efelől Mitterrandnak sem lehetett kétsége, mint ahogy a baloldali képviselőknek sem afelől, hogy hiába nyújtanak be bizalmatlansági indítványo­kat, a kormányt nem buktathatják meg. Mégis ismételten megtették, mert ez jobb lehetőséget ad véleményük kifejtésére, a közvélemény befolyá­solására, a kormány és támogatói leleplezésére. AZ ALKOTMÁNY szerint a kerületenként vá­lasztott nemzetgyűlési képviselők többségétől tá­mogatott kormánynak joga és kötelessége kor­mányozni, s ezt lehetővé kell tennie az egész nép többsége által választott köztársasági elnöknek, akinek az alkotmány, a nemzeti közérdek védel­me a legfőbb feladata. Mitterrand ennek megfe­lelően járt el, előre kijelölve a határokat és kor­látokat, így a francia független stratégia védel­mében utasította el márciusban Chirac olyan szövetségeseinek kinevezését kül-, illetve had­ügyminiszterré, akiket túlzottan atlantistának talált. Érvényesítve ezzel azt a taktikai célt is, hogy belviszályt keltsen a koalícióban. Pasqua, a szocialistákat legélesebben támadó szenátor, a gaulleista pártrendőrség hajdani főnöke belügy­miniszteri kinevezését elvileg nem utasíthatta el, de lehettek taktikai hátsó gondolatai, ha igaz, hogy Chirac megnyugtató szavaira („nem kell félnie Pasquától”), csakugyan ezt a megjegyzést tette: „Nekem nem, inkább önnek”. Ez igazoló­dott, amikor kilenc hónap alatt nem a terroriz­must számolta fel, hanem a félelmet és bizony­talanságot mélyítette a belügyminiszter, akitől ma már a rendőrei által elkövetett gyilkosságok s a diáktüntetésekhez kapcsolódó provokációk lelepleződése után alighanem szívesen megszaba­dulna a miniszterelnök, ha olyan könnyen meg­tehetné. Ahhoz is hozzájárult a szocialista államfő, hogy Chirac rendeleti kormányzásra kérjen felhatal­mazást a parlamenttől, a konzervatív-liberális koalíció programjának minél gyorsabb végrehaj­tásához. A szocialista kormányzás is élt ezzel, s az ellenzék vég nélküli időhúzása ellen több tör­vény bizalmi szavazással történő elfogadtatásá­val is. De nem vitte túlzásba a törvényhozás sze­repének szűkítését. Igaz, Mauroy és Fabius sok­kal jelentősebb és összetartóbb nemzetgyűlési többségre támaszkodhatott, mint a jelenlegi kor­mányfő. Azt mindenképpen joggal hangsúlyoz­hatja Mitterrand, hogy a túlzott rendeleti kor­mányzás, a bizalmi szavazás rendszeressé tétele a törvényjavaslatok elmélyült parlamenti vitája helyett, sérti a demokráciát, korlátozza a tör­vényhozás alkotmányos jogkörét. Az alkotmány stratégiai védelmével együtt taktikai sikert is elér az államfő, amikor demonstrálja, hogy nem­csak a kormány járatja le a parlamentet kézfel­­emelésre csökkentve a nép választotta törvény­hozók szerepéét, hanem azok a képviselők is, akik hajlandók tényleges vita nélkül engedelmes bir­­kanyájként szavazni. A HÁROM VETŐ egységes logika, stratégia és taktika szülötte. 65 állami vállalat rendeleti magánkézbe adása és a külföldi tőke kezére ju­tásának veszélye ellen a nemzeti vagyon védel­mében lép­ett fel az elnök. (Egyébként az alkot­mánytanács is, amely az előző években a szocia­listák több törvénytervezetében az egyéni vál­lalkozást védve kívánt módosításokat, míg a jobboldali kormány szövegeivel szemben a kö­zösségi érdek védelmében emelt szólt az alkot­mány és a hagyományok alapján.) Az egyéni választókerületekben két fordulóban tartandó képviselőválasztás visszaállítását sem csupán azért vétózta meg Mitterrand, mert az arányos­ságot jobban biztosító előző törvényt, amit a szo­cialisták fogadtattak el, igazságosabbnak tartja, hanem azért, mert az alkotmány és a hagyomá­nyok alapján úgy véli, hogy nem lehet rendelet­tel, a képviselők nélkül dönteni megválasztásuk módjáról. Végül a munkaidő-beosztás módosítá­sára vonatkozó rendeletet azért nem írta alá, mert az a véleménye, hogy a nők éjszakai munkájá­nak intézményesítése sérti a Francia Köztársa­ság alkotmányban rögzített szociális jellegét, és a tervezet szakít azzal a szocialisták által köve­tett elvvel, hogy a munkaidő-beosztás változásá­nak (a rugalmas munkaidő kényelmetlenséget is okozó kiterjesztésének) az összmunkaidő rövidí­tésével kell járnia. Az egész nemzet érdekét, a demokrácia tiszte­letben tartását, a szociális szempontok érvényesí­tését célzó elvi állásfoglalások rövid távon nem érvényesültek, de hát — a „nyugodt erő” jegyé­ben — nem is rövid távra szóltak, inkább a tak­tikai hatáson túl stratégiai alternatívát vázoltak fel. A kormány reprivatizálási listáján szereplő állami vállalatok kiárusítása megkezdődött, de eddig csak egy üzem részvényeit adták el, s a törvényvégrehajtás francia gyakorlatát ismerve, szinte bizonyos, hogy még akkor sem megy vé­gig ez a folyamat egy parlamenti ciklus alatt, ha az eltart öt évig. A választójogi törvény és a vá­lasztókerületek Pasqua-féle újjászabása szakér­tők szerint legalább 30-cal növelheti a kormány­­koalíció képviselőinek számát (a belügyminisz­ter jóvoltából gyarapítva Chirac táborát, csök­kentve a partner UDF-pártszövetség képviselő­csoportját), s főleg a kommunisták további gyen­gülését, és a kormánnyal szélsőjobbról konkur­­ráló Nemzeti Front megtizedelését ígéri. De pa­pírforma szerint csak 4 év múlva választanak az új törvény alapján, s ha mégis előbb, azt is meg­előzi az 1988-ban esedékes elnökválasztás. Ennek lendülete pedig, s ezt Mitterrand tudja a legjob­ban — példa rá 1981! — a képviselőválasztáson még oly ravaszul kialakított kerületbeosztási akadályokat is áttörheti. AZ ELNÖKVÁLASZTÁST, ha ma tartanák, és Mitterrand jelölt lenne, ő nyerné, bármely ellenféllel szemben. Ezt mutatja 9 hónap alatt 13 ponttal emelkedő, 61%-os népszerűsége. A politikai társbérlet azonban ettől még nem érne véget. A közvéleménykutatók szerint ugyanis a márciusi képviselőválasztások óta a különböző pártok képviselőjelöltjeire eső szavazatoknak mindössze öt százalékos eltolódásával kell szá­molni. Az eltérést a francia politikai élet de Gaulle idejében megerősödött személyesülése magyarázza. Jellemző, hogy Mitterrand mellett a közvéleménykutatásban Rocard, volt szocialista mezőgazdasági miniszter is megelőzi az összes jobboldali politikust, a Szocialista Párt azonban egymagában nem számíthat parlamenti többség­re. Ehhez olyan, tömegek közötti munka szüksé­ges, amilyet korábban, a párt első titkáraként éppen a mai államfő jelölt ki: naponta ezer új szavazót kell szerezni. Vajda Gábor Navigare necesse est... SZA­ItS­ VouOuooM' Kilenc nap alatt a Föld körül Hol egy zuhany? — kérdezte Dick Rutan, amikor kilenc­­na­pos repülés után kiszállt a Voyagerből A „kiszállt” alig­hanem túlzás. Szemtanúk hite­les beszámolói szerint ő is ugyanúgy csak előtántorgott a gép karcsú törzséből, mint pi­lótatársa, a 34 éves Jeane Yea­ger. Imbolyogtak. Részben a fáradtságtól, mert naponta csak három-négy órát tudtak aludni. Részben a mozgás­­hiány miatt — a szűk kabinban az egyiknek csak fekvésre volt lehetősége, miközben a másik félig ülve, kinyújtott lábakkal a gépet vezette. Ez a „másik" többnyire Dick (hivatalosan Ri­chard) Rutan volt. Az út 85 százalékán a 49 éves volt kato­nai repülő kormányozta a ma­sinát. A „kormányozta” megint­­csak túlzás. Mint hullámok a sarkát, úgy hányták ide-oda a szelek a Voyagert. A repülés birodalmában maradva, helyze­tének stabilitását a sárkányé­hoz lehet mérni. Mindazonál­tal létüket nem fenyegette, csupán testi épségükért aggód­hattak volna, ha tudnak a re­pülésen kívül bármi másra fi­gyelni. A földi irányítók sze­rint időnként még arra sem tudtak. Voltak állítólag olyan pillanatok, amikor nyilvánva­lóan nem fogták föl a legegy­szerűbb mondatokat sem. Így azután csa­k a földet érést kö­vetően lajstromozhatták a tes­tüket borító kék-zöld foltokat. A viszontagságok ellenére a pilóták arca sugárzott a bol­dogságtól. Nem csoda. A min­dig föl, a levegőbe vágyó em­beriség történetében először re­pülték körbe leszállás és üzem­anyag-utántöltés nélkül a Föl­det. Van aki Lindberghével ve­ti egybe teljesítményüket, má­sok Kolumbusz Kristófot hív­ják segítségül, hogy a vállal­kozás kockázatosságát érzékel­tessék. Akárhogy is, Dick Ru­tan és Jeana Yeager újra ér­vényt szerzett az ember ősi hajlandóságának, amit a lati­nok így fogalmaztak meg: Na­vigare necesse est, vivere non est necesse. ’Szerencsére ők nemcsak hajóztak, hanem él­nek is. Jó lenne, ha az SDI-ba belegyönyörödött politika annyit megtanulna tőlük, hogy a mehetnék nem mások életé­nek fölöslegessé tétele által vá­lik szükségszerűvé. A technológiai fejlesztés gyü­mölcsének minősítette karácso­nyi számának első oldalas cí­mében a Voyager útját az In­ternational Herald Tribune. A gépet Dick fivére, Burt Rutan tervezte. A szerkezetben nincs egy gramm fém sem. Anyaga kétrétegű grafitszál, amivel papírszerű termékből készült kap­tárrendszert vonnak be. Két pillekönnyű hajtóművet építettek be, amelyek mind­egyike 3000 órányi repülésre kés­es. Az egyik húzza, a má­sik tolja a gépet. Tartósan csak a farmotort használták. Az orr­hajtóművet csak fel- és leszál­láskor, illetve manőverezéskor vették igénybe — így takaré­koskodtak az üzemanyaggal, amely csaknem 1500 gallon (közel 6000 liter) 100 oktános benzin volt. A három „hivata­los” üzemanyagtartályon kívül tárolásra alkalmassá­­képezték ki a szárnyakat és a törzsnek a pilótafülkén kívüli részét is. A szárnyak fesztávolsága több mint háromszor akkora, mint a törzs hossza, s nagyobb mint egy Boeing 727-es utasszállítóé, csaknem 37 méter. A Voyager műszaki újdon­ságai fölkeltették mind a pol­gári repül­ésügy, mind a légi­erő szakembereinek figyelmét. A szerkezeti anyag tartóssága és az üzemanyag-hatékonyság a kereskedelmi légiflotta em­bereinek fantáziáját piszkálta föl, míg a katonai repülőkét a fémmentesség és az elenyé­sző súly. (Előbbi a radarészlelés megkerülése, utóbbi a hatósu­gár növekedése kapcsán. Annyi balszerencse után a Voyager útjának eredményes­sége nemcsak új önbizalmat pumpált az egész amerikai aero- és asztronautika terve­zőibe, hanem a földhöz köze­lebb álló­­tudományok művelői előtt is új távlatokat villantott föl. A Voyagernek az a képes­sége, hogy napokig a levegő­ben tartózkodhat, viszonylag kis magasságban és lassan re­pülhet, a helikopter és a szput­­nyik jó tulajdonságait kölcsön­­zi egy olohó üzemeltetésű re­pülőgépnek. Egy ilyen gép er­dőtüzek felderítésére ugyan­olyan hasznos, mint meteoro­lógiai adatok gyűjtésére, baj­ba jutott halászok vezetésére vagy csúcsidőkben a városi avagy országúti forgalom sza­bályozására. Előnye a szabvá­nyos repülőgéppel szemben, hogy hosszabb ideig tartózkod­hat egy adott helyszín fölött, a helikopterrel szemben az, hogy magasabbra emelkedhet, a szputnyikkal szemben pedig az, hogy „nem Ausztráliáról kapunk képeket, amikor Los Angeles-iekre lenne szüksé­günk” — amint azt John Pike, az Amerikai Tudósok Szövet­ségének tagja mondta. Tartós, bárhol, bármikor, akármeddig igénybe vehető — ez derült ki erről az új típusú gépről első igazi próbaútja so­rán, amely egyébként­­nem szű­kölködött váratlan veszélyhely­zetekben sem. A legtöbb gon­dot a tájfunok okozták, s emiatt a tervezett útvonaltól is némileg eltértek a pilóták. Egy­szer az üzemanyag szintjelzője mondott csődöt, másszor meg levegő került a rendszerbe. Itt lent, autózáskor ezek csak apró kellemetlenségek. Ott fönt vi­szont a kényszerleszállás rém­képét és a gázálarc valóságát jelentik. A rossz nyelvek szerint azonban Bart és Jeana még ezt is hajlandó volt vállalni, csak­hogy megússzák a karácsonyi bevásárlást. (szalay) MTI Külföldi Képszerkesztéséi NEMZETKÖZI POLITIKA Magyar Hírlap ír mérlegkészítés (fy/'fr Erőszakok egyenlőségjele A MÉRLEGKÉSZÍTÉS nap­jait éljük ilyenkor, Szilveszter napja és újév táján. Magánem­berek, politikusok és országok vezetői értékelgetnék, s külö­nösen így van ez az íreknél. Jól vizsgázott az Ír Köztársaság és — a teljes nevén ritkán emle­getett — Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Király­ság kormányának megállapodá­sa, életének első esztendejében. Ezt állapíthatta meg Margaret Thatcher kormányfő is, immár hagyományosnak nevezhető ka­rácsony előtti villámlátogatása alkalmából, amelyet Észak­­írországban tett. Rendőralaku­lat okait és katonai támaszpon­tokat szemlélt meg, jelezve, hogy sem az IRA-merényletek, sem a brit uralom örökkévaló­ságát programul kitűző protes­tánsok nem tudják őt útjáról letéríteni. Pedig már karácsony előtt két héttel sűrűsödtek a bom­ba- és pokolgéprobbantások Ulster rendőrállomásai körül. A hat észak-ír grófságot hatvan esztendeje nem engedte kisza­kadni a brit birodalom a hatá­rai közül, s így a tenger az Ír­­sziget partjain nem ölelhet kö­rül egységes Írországot. Az an­golok többsége azóta jócskán meg is bánta, hogy a protes­táns többségű grófságokat nem engedte át a katolikus többsé­gű köztársaságnak. Erről tanús­kodnak a közvélemény-kutatá­sok. Ezt továbbra is akadályoz­za az 1985 novemberében kö­tött brit—ír kormányközi egyezmény alaptétele: az Ír sziget északi fele csak akkor egyesülhet a délivel, a köztár­sasággal, ha ezzel a lakosság többsége — amely protestáns — egyetért. Ez mostanában meg jó ideig valószínűtlen. A dolgok apránként mégis rendeződnek. Ha nem is állam­vagy alkotmányjogi téren, de már tapasztalható az örvende­tes együttműködés, mindenek­előtt két témakörben: a gazda­ságban és az úgynevezett „ha­­tárkeresztező” biztonsági kér­déseknél. Az előbbit inkább a köztársaság, az utóbbit inkább Nagy-Britannia szorgalmazza. Minthogy mind a britek, mind a köztársaság tagja az Európai Gazdasági Közösségnek, ez ele­ve szavatol köztük bizonyos együttműködést, s mérsékli az áramlás útjában álló akadályo­kat. A legsúlyosabb gondot a szigetnek az északi, és a köz­­társasági, déli részén egyaránt a munkanélküliség okozza, amely lényegesen magasabb, mind a brit, mind a közös pi­aci átlagnál. ENNEK CSÖKKENTÉSÉT jelölték meg a Nemzetközi Ír­ország Alap fő feladatául. Lét­rehozásáról 1986 nyarán álla­podtak meg, s az egyezményt az ősszel ratifikálták. Az alapí­­tóokmány, kiinduló pontjául, az 1985 novemberi kormánykö­zi megállapodást jelöli meg. A segélyalapba külföldi kormá­nyok és nemzetközi szervezetek befizetését várják, s célja mind­két ír terület gazdaságának ap­­ránkénti lábraállítása. A pénzt mindenekelőtt az Egyesült Ál­lamokból várják, ahol a legna­gyobb határon túli ír közösség él, s így, szavazóira tekintettel, a washingtoni kormány is időn­ként a zsebébe nyúl. Korábban az Újvilágból ma­gánalapítványok révén csur­­rant-cseppent a dollár, de az adományokat nem ritkán ál­datlan for­mában juttatták el az ír partokra, fegyver- és lőszer­csempészáruként. Mostanitól a befolyó összegeket főleg mun­kahelyteremtő privát kisvállal­kozások támogatására kívánják fordítani, nagyobb részt Észak- Írországban, kisebb részben a köztársaságban, de mindenképp a határ két oldalának katoli­kusok lakta szegény körzeté­ben, amely ráadásul a legtöb­bet szenvedett a több mint más­fél évtizedes, már-már polgár­­háborús szintet elért provoká­ció-, agresszió- és merénylet­sorozatban. Pedig a gazdasági mélypon­ton már tavaly túljutottak: nö­vekedni kezdett a nemzeti össz­termék Észak-Írországban, de még mindig húsz százalékkal alatta marad az 1978 évinek. Az ok nyilvánvaló: a magántő­­ke­ apránként kivonult a nyug­talanság által folyamatosan fe­nyegetett körzetből London ezt megpróbálta valamelyest el­lensúlyozni, de a Thatcher­­kormányzat, amelynek alapté­tele a privát kezdeményezés és az állam gazdasági szerepének mérséklése, természetesen kép­telen volt a folyamatot ellen­súlyozni is, visszafordítani is. AZ ANGOL-ÍR KORMÁNY­KÖZI értekezlet 1986. októberi ülésén külön kiemelték a Nem­zetközi Írország Alap által fel­villantott lehetőségeket, sőt a köztársaság részéről külön, jegyzőkönyvileg méltányolták azt a brit törvényt, amely Észak-Írországra vonatkozóan külön is előírja az egyenlő jo­gok kötelező betartását a mun­kavállalásban, illetve alkalmaz­tatásban. Egyúttal megragad­ták az alkalmat, hogy az egyen­lő emberi jogok terén újabb javaslatokkal álljanak elő Észak-Í­rországra vonatkozóan, amelyeket a brit fél fontolóra vesz. A kormányközi megállapodás óta eltelt immár több mint egy esztendő azonban nem járt azz­­al az eredménnyel, hogy Uls­tern protestáns többsége elfo­gadja azt, vagy legalább be­lássa elkerülhetetlenségét és nélkülözhetetlenségét. Most, az év végi Thatcher-látogatást is az egyezmény elleni tüntetésre használták fel, mintegy felidéz­ve a novemberi évfordulós ese­ményeket, amikor több tízezer embert tudtak mozgósítani a tiltakozásra — az immár bevált, történelmi ténnyé vált megál­lapodás ellen. Mindannyiszor a protestáns érdekek kiárusítását, árulást vetnek a Thatcher-kor­mány szemére. Ennek megfe­lelően félkatonai, „rendfenn­tartó” polgári alakulataik is egyre agresszívabban lépnek fel a kisebbségi katolikus lakosság szervezetei, rendezvényei ellen. A protestánsokat képviselő, sza­vazataik révén az ő bizalmuk­kal bíró két párt, a Hivatalos Unionista Párt és a Paisley-féle Demokratikus Unionista Párt között nem a célokban, hanem inkáb­b magatartásban, a stí­lusban található különbség. AZ ÍR KÖZTÁRSASÁG KORMÁNYA időközben for­málisan is elkötelezte magát mindenfajta terrorista­­cselek­mény elleni küzdelemben, ami­kor tavaly februárban hivata­losan is csatlakozott a nyugat­európai közösség terrorizmus elleni összefogást és együttmű­ködést előirányzó egyezmény­hez. A brit (pontosbban: az angol) közvélemény pedig lassanként már egyenlőségjelet tesz a rob­­bantó-merénylő IRA-sok, meg az unionisták közé, annak elle­nére, hogy az ország élén vol­taképpen az a Thatcher­ kor­­mányfő áll, aki — eredeti el­nevezése szerint — a Konzer­vatív és Unionita Párt vezére. Molnár S. Edit

Next