Magyar Hírlap, 1988. március (21. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-02 / 52. szám

Magyar Hírlap ­ Építővállalatok érdekházassága Elkelt a szegény menyasszony A somogyi és a baranyai építővál­lat egyesülése példa­­ Előnyös, de kockázatos Akik bizonyosak voltak menthetetlen gazdasági helyzetük­ben és rendelkeztek az előrelátás áldott képességével, nem most, hanem két éve hozták nyilvánosságra megrázó vállalati adatai­kat. Jól számítottak. Akkoriban még csak erkölcsi vereségnek számított a szanálás és anyagi mentőövnek. Az építőiparban senki nem akart „az első halott” lenni. Most aztán tornyosul­nak a bajok a gyengék feje felett és Damoklész kardja a fel­számolás réme. Hogy a szanálás és a felszámolás között is van megmaradási lehetőség, arra február végén mutatott példát a Somogy és a Baranya Megyei Építőipari Vállalat. Még nem volt olyan régen, hogy ne emlékeznénk a Veszp­rém Megyei ÁÉV és az Alba Regia tavalyi frigyére. Ám ők a „vállalatházasságban” csak a kacérkodásig jutottak el. A „csábítás”, a „kikosarazás” és a „visszatáncolás” lépéseit nyo­mon követte a sajtó. Arról is beszámoltunk, hogy a csődbe került veszprémiek végül is azért nem olvadtak be az ága­zat legjobb, székesfehérvári cégébe, mert ez utóbbiak vis­­­szamondták a partit: a vállala­ti tanács tagjai — érthetően — nem csorbították saját hatal­mukat a veszprémiek javára. A Dél-Dunántúlon szövődő, újabb építővállalati kapcsolat alakítása azonban nagy csönd­ben zajlott, legalábbis ami a sajtó nyilvánosságát illeti. Nem voltak külső meghívottak a két vállalat vt-jének mindent eldöntő ülésén, ezért egy feb­ruár végi napon a szenzáció erejével hathatott, hogy beje­lentette egyesülési szándékát a Somogy és a Baranya Megyei ÁÉV. A hirtelen összehívott sajtótájékoztatót egy csütörtö­ki napra tették, hogy akik szombaton olvassák majd a la­pokban a pályázati felhívást egy eddig ismeretlen nevű (Dél- Dunántúli Építőipari Vállalat) vezetőjének állására, legalább azok ne álljanak értetlenül az olvasmány előtt. A két vállalatnál és a két me­gyében azelőtt természetesen zajlottak az események, az egyeztetések a megyei vezetők­kel. Somogyban győzött az ész­szerűség: senki nem ragaszko­dik ma már építőipari hűbére­séhez, a saját megyei kivitele­­zővállalat presztízséhez, hiszen ez a vonzalom túl sokba kerül­ne. A csőd szélén Az egyesülés elsősorban a So­mogy Megyei ÁÉV érdeke volt. Habár munkájuk lett volna bőven, a lehetőséget nem tud­ták haszonnal kiaknázni. Még a Balaton-parti szállodaépítése­ken sem tudták megsütni a ma­guk vékony pecsenyéjét. A nyolcvanas évek elejétől csökkent a termelésük, eredmé­nyük, egyre kevesebb pénzük maradt fejlesztésre, emiatt esz­közeik, ipari hátterük a 70-es évek szintjére süllyedt vissza. Belső szervezetlenségük követ­keztében vállalkozásaik ku­darccal végződtek, s mivel többnyire lakást építettek, en­nek kevés hasznából nem tud­tak kikecmeregni a bajból. Ha­bár 1985-ig némi eredménnyel zárták éves mérlegüket, egy évvel később már 37,5 millió forint volt a veszteség. Ezt sa­ját erejükből még rendezni tud­ták, de az 1987-es 26,6 milliós hiányt hiába préselték volna ki magukból, jövőre már menthe­tetlenül a csőd szélén találták volna magukat. A sebtében összehívott sajtó­­tájékoztatón nem lehetett ki­hagyni a kérdést- hogyan jut­hatott idáig a SAEV, ha rég­óta látszott, hogy nem tud sta­bilan megállni a lábán? A vá­laszt csak visszakövetkeztetni lehet, mint az egyesülés bejelen­tésétől a megelőzően történte­ket is. A kérdést nem jó hely­re címeztem, Szabó Gyulának, a jelenlegi és nem régóta vezető igazgatónak, hiszen elődei hal­mozták fel a bajokat. Egyikük börtönbe került korrupció mi­att, az utána következő pedig — akit őt választott meg — gyenge volt ahhoz, hogy ekkora teherrel megbirkózzon azok el­lenében, akik saját hasznukat sajtolták ki a vállalatból. Ma már egyikük sem található Ka­posváron, más beosztásban, máshol dolgoznak. Szabó Gyula már csak a menthetetlen állaptot tudta re­gisztrálni, és felvázolni a jövő útját. A legvalószínűbb a csőd, ami nem pusztán azzal jár, hogy felszámolnak még egy építőipa­ri vállalatot, hanem ennek nyo­mában számtalan baj fakad — tudjuk ezt Veszprém óta. A megyében biztosan árnöveke­déssel kellett volna számolni az építkezéseknél, mert az elkez­dett és félbehagyott házakra szerzett új vállalkozók nyilván megkérték volna befejező mun­kájuk árát. Emellett a megyei vezetés is törhette volna a fe­jét, hová helyezzen el 1700 em­bert, amikor Somogyban is le­építésekkel kell számolni. Mischl Róbert, a Baranya Me­gyei ÁÉV vezérigazgatója pon­tos adatokkal is szolgált: „ A SÁÉV szanálása, tehát működőképességének fenntar­tása 150-200 millió forintot igé­nyelne. Ám erre senkinek nin­csen pénze. Ha viszont felszá­molták volna, leállnak a folya­matban lévő, körülbelül 600 mil­lió forint értékű beruházások. A vállalat eszközeit lehetett vol­na értékesíteni, de azzal a ve­széllyel és hátránnyal, hogy a termelési eszközök végképp ki­kerülnek az ágazatból. Monopolhelyie then ? így viszont, az egyesüléssel a baranyai építőkhöz kerülnek. Akik, a somogyiakkal ellentét­ben, azzal a gonddal küszköd­tek, hogy kevés a munkájuk, új megrendelésen pedig a főváros­ba kellett volna jönniük. Bár a líbiai exportmunkán ők is veszteséget szenvedtek el, még­is stabilan állnak a lábukon. Ideális kérők voltak tehát, akik még a „menyasszonyt” is ki­­stafírozzák. Persze azért, mert ezt diktálja jól felfogott gaz­dasági érdekük. Pontosabban, a kettős kény­szer. A SAÉV részéről az, hogy a bank hamarosan hitelképte­lennek nyilváníthatja, és ezzel közel kerül a csődhöz. Hacsak nem tud megegyezni hitelezői­vel, vagy nem talál egy erős partnert a fennmaradáshoz. A BKV oldaláról pedig az a gaz­dasági érdek, hogy új, nagy pia­cokhoz juthat, például a Bala­ton környékén. Eszközeit job­ban kihasználhatja, és immár 5300-ra növekedett létszámával is hatékonyan gazdálkodhat, ha a két megyében jól megszervezi a vállalkozásokat és a termelés irányítását. Ám ami most előnynek lát­szik, éppen az a kockázat is: túl nagy szervezet jöhet létre, amit ha nem tudnak megfelelő­en foglalkoztatni, akkor bele­fulladhat saját monopolhely­zetébe. A sajtótájékoztatón bizonygatták a baranyai veze­tők, hogy nem törekszenek mo­nopolárra a két megyében, ez azonban a valóságban attól is függ, mit kínálnak majd és az építési piac többi szereplője ehhez képest mit ajánl, a piac, a verseny miként alakítja az árakat. Leépülés helyett növekedés’ Ez azonban még odébb van. Addig „csak” az várható, hogy a SAEV veszteségei lerontják a baranyaiak átlag vállalati eredményét. És ha nem sikerül mielőbb a közös vagyont és az eszközöket racionálisan mű­ködtetni, akkor a jól menő BEV is veszteségbe csúszhat, felál­dozva saját emberei egziszten­ciáját. Erre azonban a csöndes „la­kodalmi toron”, a fehér asztal mellett senki nem gondolt iga­zán. Hiszen ez nem érdeke sen­kinek. Mert egy újabb csődbe menő nagyvállalat már hatal­mas feszültségeket támasztana a Dél-Dunántúlon. Az egyesült nagyvállalat pedig azzal ren­delkezik, amit sokan, joggal irigyelnek tőle, nagy piaccal. Erre nincsen hatással az, hogy kisebb vagy nagyobb szervezet próbálja kikaparni magának a gesztenyét. Ha működőképes, erős szervezetté válik, biztos a jövője. Ha viszont gazdaságta­lanul termel, központi támoga­tást ez sem kaphat.­­ A SAEV szerződései tehát átkerülnek a közös vállalathoz, ezért piaci zavar nem várható a megyében — jelentette ki Petrovai László miniszterhe­lyettes a kaposvári sajtótájé­koztatón. — Az EVM ezért tá­mogatta az egyesülési szándé­kot, de nem avatkozott bele a két vállalat vt-jének döntésé­be. Az nem államigazgatási lé­pés volt, hanem szabad válasz­tás, egy lehetséges út kipróbálá­sa az életben maradáshoz. A késő estig tartó beszélgetés után mindenki abban a re­ményben állt fel az asztaltól, hogy a megyében helyreáll az építési kereslet—kínálat egyen­súlya. Most már az adminiszt­ráció következik: az ÉVM-től megkérik az új, Dél-Dunántúli Építőipari Vállalat alapításának engedélyét. Március 31-ig meg­alakul a közös vállalati tanács, amelyben egyharmados kisebb­ségben lesznek a somogyiak, és a pályázat útján megválasztják a vezetőt. Addig a SÁEV válto­zatlan szervezettel működik to­vább, de a baranyaiak termelés­­irányításával, hogy hatékony­ságát növeljék. A jövőben pedig szakosított üzemigazgatóságok­ba rendeződik az új szervezet, önálló egységek dolgoznak majd a két megyében. Ha közös vállalkozásuk sike­rül, nemcsak a szanálás és fel­számolás közti utat találják meg, hanem érdekes példát szolgáltatnak a vállalati önszer­veződésre, a piaci folyamatok­hoz alkalmazkodásra. Eddig csak a leépülés fájdalmas és költsé­ges módozatait ismertük meg. Most talán mintát kaphatunk arra is, hogyan lehet szervezet­növekedéssel életben maradni. SZIKORA KATALIN A Balaton partján a jelentős idegenforgalmi beruházásokból nem tu­dott hasznot húzni a Somgy Megyei Á£V. A baranyaiak most azt remélik, ha bejutnak erre a piacra, ők eredményesek lesznek az új, nagyobb szervezettel. Képünkön a szántódi bevásárlóközpont faszer­kezetének szerelése látható MTI Fotó: Zóka Gyula GAZDASÁG­I KULTÚRA ibp /%v^uW 1988. március 2., szerda Van bátorságunk a tanulságok levonására?­­ Mert a színház veszélyes üzen­ Lőcsei Jenő szerencsés kimenetelűnek mondható balesete az Operaház Rómeó és Júlia előadásán néhány fontos színházi, színpadi, műszaki-technikai és nem utolsósorban munkavédelmi kérdésre irányíthatja rá figyelmünket. Noha a sokat szidott ope­raházi színpadi gépezet ebben az esetben nem volt hibás, érezni lehetett a levegőben valamit, ami nem lett volna, ha a színpadi gépezet elejétől fogva rendeltetésszerűen, hibamentesen műkö­dik. Nézzük azonban csak tovább az emberi oldalt. Lőcsei Jenő a János kórházi traumatológia ágyán fekve mu­tatja a bal lábfejét. — A törés a lábujjamon van. Azonban a lábfejemen további sérülések nyomai is láthatók. — Hol kellett állnia? Volt-e valamilyen jel a színpadi desz­kára ragasztva, ahogy az szo­kás a színházakban? És mikor kellett elindulnia? Hogy szólt az erre vonatkozó utasítás? — Szóba sem került, nem volt megbeszélés. Lehetséges, hogy tettem két lépést előre, hogy tisztába jöjjek a körülmények­kel. — Ennyire bizonytalan ez a dolog? — Az az igazság, hogy szezo­nok elején, amikor először megy egy darab, mindig félünk már jó előre, hogy mi fog történni. Sűrűn cserélődik a műszak em­berállománya, és ilyenkor még sokan életveszélyesen gyakor­latlanok. Ez a legeslegjobb eset­ben is sok munka közbeni ké­séssel, csúszással jár. A zene irama azonban nem nagyon tűri a csúszást. — Igaz, hogy az Operaház­ból csak a munkavédelmi veze­tő járt itt látogatóban? — Nem. Itt voltak a balett­társulatból barátaim. És Seregi László, aki Londonból jövet, amikor a repülőtéren megtudta, hogy mi történt, mindenekelőtt meglátogatott. (És újból a gazdasági igazga­tó szobájában ülünk: Borsa Miklós, az Operaház főmérnö­ke, Galántai Zsolt balett-titkár, Hevesi Imre címzetes magán­táncos, Rotter Oszkár kartáncos és Sárközi Gyula címzetes ma­gántáncos. Elmondom, miről be­szélgettem Lőcsei Jenővel.) Hevesi: A szezon eleji félel­mekről jut eszembe. Azt ponto­san tudom, hogy a február 18-i előadáson, tehát ahol a baj tör­tént, a szokásos két kisegítő díszletmunkás helyett hét dol­gozott. (Ezeket az alkalmi munkáso­kat mindig egy-egy előadásra veszik fel, aznap, s előadás vé­gén ki is fizetik őket.) Borsa: A díszletezők magja mintegy húsz ember. Ehhez jön­nek a napi kisegítők. De köz­tük is vannak úgyszólván törzs­­gárdistáink. Hevesi: Arra kell következ­tetnem, hogy a rendőrségi vizs­gálat megejtésekor rosszul re­konstruálták a baleset körülmé­nyeit. Rotter: Úgy marasztalják el az eset szenvedő alanyát, hogy őt magát meg sem kérdezik. Sárközi: Én azóta azt is hal­lottam, hogy a műszak szerint éppen ekkor volt egy 3 másod­perces áramszünet. Talán ezért lehetett olyan sötét, amint azt Jenő említette. Galántai: Orosz Adél szerint több mint tizenöt másodperc volt, amíg Jenő lábát kiszaba­dították. Mert ő az igazgatói páholyban ült, az első jajkiál­tásra felugrott, és átrohant a színpadra, hát az több mint egy negyed perc. Borsa: Ha áramszünet van, akkor a vészjelzőkön kívül min­den fénynek el kell aludnia. Előfordulhat, hogy a színpad­­gépek áram nélkül maradnak, én azonban ilyenről nem tudok. Egyébként áram nélkül minden áll. És még egyszer a gépészeti ügyekről: ez a gépezet ha el­romlik, ha elromlott, a múltban nem is egyszer, akkor úgy volt hibás, hogy állt. Hogy nem in­dult, amikor kellett volna. Nem pedig úgy, hogy magától elin­dult volna. Sárközi: Az a színpadmester, akinek Jenő közelében kellett volna állnia, úgy tudja, hogy elakadt a süllyesztő. Hevesi: Nem is ez a baj. Ha­nem az, hogy az Operaház nem tett meg mindent a baleset el­­hárítására. Például, hogy a süllyesztőben nem égtek alul fények, amelyek figyelmeztet­ték volna Jenőt Borsa: Nem is éghettek. Hi­szen akkor kilátszódtak volna a nézőtérre. Rotter: Hogyhogy? Hiszen ott volt a fekete bársonyfüg­­göny?! Borsa: Igazad van. De csak később került oda, körülbelül a tizenötödik előadás után, mert Seregi rájött, hogy így kell el­takarnia a nézőtér felé a zava­ró mozgást, hátul dolgoztak a díszletezők, és ehhez a nézőnek semmi köze. Sárközi: Na ez az! Ez a jó változtatás nem volt tovább­gondolva! Mert ha a fekete füg­göny eltakarja azt, ami mögöt­te van, akkor a süllyesztőt alul­ról legalább egy kék lámpával meg kellett volna világítani. Borsa: Ha minden elképzel­hető veszélyhelyzet mellé oda­állítanánk jobbról-balról egy munkavédelmi felelőst vagy egy korlátot, akkor az előbb-utóbb tönkretenné az előadást. Van egy határ a józan belátás és a működésképtelenség közt, amit nem lehet áthágni. A színház veszélyes üzem, és ezt minden­ki tudja, aki benne dolgozik. Rotter: A színház veszélyes üzem, ezért lehetőleg mindent meg kell tenni, hogy minél ke­vesebb veszély legyen. Hevesi: Szerintünk Lőcsei Jenő nem vétkes, nem hibás. Lehet, hogy nem lennénk eny­­nyire kérlelhetetlenek ebben az esetben, ha a korábbi sajtóköz­lemények és nyilatkozatok nem az ellenkezőjére befolyásolnák a közvéleményt. Lássunk akkor egy mérték­adó nyilatkozatot. Vörös László, az Operaház gazdasági igazga­tója: — Miután Lőcsei Jenő saj­nálatos sérülése üzemi baleset, a legtermészetesebb, hogy az üzemi balesettel kapcsolatos kártérítési kötelezettségeinknek eleget tegyünk. Ez egyenes beszéd. De a dolog nem maradhat ennyiben. Le kell vonni a kö­vetkeztetéseket, például úgy, hogy egy szakembercsoport úgynevezett életes körülmények között, előadáson, végignéz né­hány balesetveszélyesnek minő­sülő produkciót, és javaslatot tesz az elengedhetetlen változ­tatásokra. Ám jó, ha tudjuk, hogy a magyar színházak több­sége az operaházinál mostohább — tehát munkavédelmi szem­pontból veszélyesebb — körül­mények közt kénytelen napról napra előadásokat produkálni. Hogy most az Operaházban tör­tént ilyen, nagy port felkavaró baleset, az véletlen. Hogy előbb­­utóbb majd’ minden színhá­zunkban bekövetkezik, az tör­vényszerű. Előre meg lehet jó­solni. És nem csak azért, mert a színház veszélyes üzem. Kenessei András Megalakult a Radnóti Gimnázium ^ ^ ^ Baráti Köre CSAK JÖNNEK ÉS JÖN­NEK. Álmomban sem gondol­tam volna, hogy a televízióban elhangzott első hívó szóra majd’ hatszázan szorongunk a budapesti Radnóti Gimnázium dísztermében és folyosóin. Az iskola vezetése február 26-ára hívta össze egykori diákjait és tanárait, hogy megalakítsák a Radnótisok Baráti Körét. Nézem a díszteremben az ismerős arcokat, s arra gon­dolok, hogy férhettünk be egy­kor ebbe a ma szűknek tűnő terembe a szalagavató bálo­kon, no meg a kubai válság idején, amikor itt olvastuk fel Kennedy elnök politikája el­len tiltakozó memorandu­munkat. Mint a törté­nelem utóbb igazolta, jól meg is ijedt tőlünk. Most nem memorandumot olvasnak fel, hanem ebben a közösségre vá­gyó világunkban egy új kiskö­zösség megteremtésére szólít fel Réz Gáborné igazgató. Mi, egykori radnótisok, a régiek és a mostaniak, nyújt­sunk kezet egymásnak, adjuk át tapasztalatainkat, mondjuk el a világról azt, amit tudunk az ifjabb generációnak. A Rad­nóti — és ezt most büszkén állítom — mindig is elit gim­názium volt, ahol „a szellem napvilága” sütött át tanárokon és tantermeken. Ahol az iskola elit jellege a magasabb szintű tudásból adódott, s abból a szándékból, hogy megfeleljünk az igényeknek. Nem is értem az Ifjúsági Magazin egyik ko­rábbi cikkét, amelyik épp ezt a szellemi extravaganciát pel­­lengérezi ki. A gyerekek — ahogy mesélték nekem a folyo­són — nagyon sérelmezik ezt az írást, és versengve készü­lődnek a válaszcikkre. Nézem a tanulmányi ver­senyek győzteseinek képeit a falon, nézem az egykori tab­lókat, sok-sok, ma már orszá­gosan ismert és elismert név ... Hányféle életút van az eset­legesen kiválasztott nevek mö­gött. És milyen tanáraink vol­tak! Bölcs István, Kontra György, Walkó Ágnes, Hanák Katalin, Pallós Endre, Szath­­máry István, Kovács Endre. Ismét csak önkényes az emlé­kezet, s tiszteletlen talán a mostaniakhoz. De tehetem. Mert tudom, hogy ez az évek óta aládúcolt iskola büszke a múltjára. A gyerekek most is­kolatörténeti szakkört kezde­ményeztek. A megalakult ba­ráti kör tagjai, akikkel az is­kola rendszeres kapcsolatot tart majd, úgy értelmezhetik a segítségnyújtást, ahogy akar­ják. Tarthatnak fakultatív órát, beszélhetnek egy-egy pá­lya szépségeiről és buktatóiról, küldhetnek saját alkotásaik­ból, tornázhatnak, kirándul­hatnak a gyerekekkel, kinyit­hatják a pénztárcájukat, ha van. Egyszóval előírt szabály­zat nincs meg az összefogásra. Tehetsége és lehetősége szerint jöhet bárki... A Radnóti Gimnázium kez­deményezését — nemcsak mint elfogult, nosztalgikus öreg­diák — tartom példaadónak. Mintaszerűnek vélem azért is, mert egyszerre ad lehetőséget néhány olyan dologra, amely­re napjainkban oly nagy szük­ség van. A nemzedékek közti őszinte beszédre, a tapasztala­tok hiteles átadására, a jó ha­gyományok büszke vállalásá­ra. V. Bálint Éva Újra lesz zenepavilon Keszthelyen A lakosság kívánságára újra lesz zenepavilon Keszthelyen. A Balaton-parti város egykori ne­vezetessége a század elején épült, és a Hullám Szálló előtti téren állt, s az 50-es években történt elbontásáig a térzenét adó együt­tesek közkedvelt pódiuma volt. A városi tanács pályázatot írt ki az új pavilon megtervezésére. A beérkezett hét pályaművel a Balatoni Múzeumban ismerked­hettek meg az érdeklődők, akik­nek véleménye, javaslatai alap­ján már el is készült a díjazott pályázatok legjobb elemeit ötvö­ző új zenepavilon kiviteli terve. Az elképzelések szerint — a szom­szédságában álló, teljesen felújí­tott Hullám Szállóval együtt — május 1-jén már át is adják. Avatása alkalmából, a Balaton­­parti majális keretében, több ne­ves együttes ad majd térzenét. A továbbiakban nemcsak szer­vezett programok színhelye lesz a pavilon, hanem a városba érke­ző muzsikusok, énekesek spontán fellépésére, bemutatkozására is lehetőséget kínál. (MTI)

Next