Magyar Hírlap, 1988. március (21. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-01 / 51. szám

Magyar Hírlap \-ról\ GAZDASÁGI KULTÚRA Áramvonalast a tárca Átalakuló feltételrendszer - Beszélgetés Somogyi Lászlóval, az ÉVM miniszterével — 1988 feltételrendszere más — de nemcsak egy új évről van szó, hanem a stabilizációs időszakról. Mit jelent ez az Építési és Városfejlesztési Minisztériumnak, különös tekintettel arra, hogy itt a szervezet korszerűsítése, a tevékenységek áttekintése már megkezdődött? — A leglényegesebbnek azt tartom, hogy az ÉVM olyan ágazat, amely 1988. január 1- jétől semmiféle — a normativitástól eltérő — támogatásban nem részesül. Nincs árkiegészítés sem, ezzel a feltétellel működik az anyagipar, s az építőipar ágazatirányításában is arra koncentrálunk, hogy erősödjön a piaci mechanizmus. Ebben van némi előnyünk: 1987-ben a versenytárgyaláson elnyert munkák aránya meghaladta a 30 százalékot. Az idén a verseny kiszélesítésével számolunk, ez a piac tényleges hatása már. •• Ösztönzik az önállóságot — Az EVM hogyan irányít? Részt vesz-e a piac alakításában, a szabályozásban? Vagy — a példánál maradva — „magára hagyja” az anyagipart? — Operatívan nem irányítunk senkit. Például a minisztérium korszerűsítésének keretében megszüntetjük a — régi értelemben vett — felügyeleti főosztályokat. Nincs rájuk szükség, hiszen tevékenységünk súlypontjába a koordinációt, a megfigyelést, és a fejlesztést állítottuk. A koordinációt abban, hogy tevékenységünk ne valamiféle közvetlen beavatkozást jelentsen, de a versenytárgyalások szigorú kontrolljával ellenőrizhessük a verseny tisztaságát! Továbbá ösztönözzük a cégeket arra, hogy önálló vállalkozásba kezdjenek — például egyes mintalakótelepeinket a minisztérium költségére megterveztetünk. Szó volt az anyagiparról: a téglaipar öszszes vállalatai — eddig trösztrendszerben működtek — az év végére önálló vállalatokként fognak dolgozni és megindult az üvegipar nagyvállalati rendszerének az átalakítása is. Ezek még közvetlen igazgatási típusú módszerek, de az összes többi intézkedésünk gyakorlatilag vállalati kezdeményezésen alapul. Két főosztályunk megszűnésével egyébként körülbelül 50 ember kerül más munkakörbe. — Nem lényegtelen kérdés: a minisztérium méretei nem túlzottak a mai feladatokhoz? Kisebb apparátus nem volna elég ahhoz, hogy a piacfelügyeletet, a verseny tisztaságát hatósági eszközökkel őrizzék? — A minisztériumnak nemcsak az építő- és az építőanyagipar a munkaterülete. Mi egyre nagyobb súlyt helyezünk a település, a kommunális szolgáltatások fejlesztésére. Tehát a minisztérium nevében szereplő „V” betűre — bár mi nem a „város”, hanem a település fejlesztésével foglalkozunk. Úgy vélem, hogy munkánk súlypontja átterelődik a tanácsokkal való kapcsolatrendszer kialakítására. A tanácsok önállóak, de a szakmai irányítás, a hatósági igazgatás szabályozása az ÉVM-re hárul. Rendkívül fontosnak tartjuk: a tanácsok építési osztályai olyan színvonalra emelkedjenek, hogy gazdái tudjanak lenni az ott folyó építési tevékenységnek. Kapcsolat a tanácsokkal — Lehet tovább áramvonalasítani a minisztériumot? — Természetesen, noha az utóbbi 3-4 évben átlag minden esztendőben 5-8 százalékkal csökkentettük a létszámot. Ma éppen 300-an vagyunk. Ezért azt gondolom, hogy átrendezésre nincs szükség, így 5 százalékos további létszámcsökkentés a realitás. Tény, egy áramvonalasabb minisztériummal el lehet látni növekvő feladatainkat és a főosztályaink átszervezését is ennek szellemében végeztük. _ Képes-e így érvényesíteni a minisztérium az országos érdekeket egy tanács helyi érdekeivel szemben? — Azon vagyunk, hogy a tanácsok egyre nagyobb önállóságot kapjanak a saját feladataik megoldásához, legyen az akár lakásépítés, kommunális szolgáltatás. Én abban látom munkánk lényegét, hogy a minisztérium képes legyen összehangolni a köz- és a helyi érdekeket , hogy az semmiképpen ne ütközzön drámaian. Persze, látnunk kell, a településfejlesztés egyik alapkritériuma, hogy illeszkedjen bele a hosszú távú fejlesztési koncepciókba, amit 1985-ben hagyott jóvá a Kormány, illetve a Parlament. S ezt az igényt kívánjuk teljesíteni vele. Mi nem avatkozunk bele soha egy település saját rendezési tervébe, ha az egybevág a törvényesített elképzelésekkel, tervekkel, ám be kell avatkozni minden olyan esetben, ha ez az elv sérül. Ha például mezőgazdasági művelésű területeket, vagy a zártkerteket mindenáron lakóterületté akarnak nyilvánítani. Ez az ország szempontjából előnytelen. A minisztériumnak kötelessége hatósági erővel közbelépni. Szerencsére, ma már nem ilyen vad a helyzet: a legtöbb tanács szinkronba hozza az országos és a saját fejlesztési elképzeléseket. Nagy lakást akarnak . Ma a közvéleményt alighanem legjobban a lakásépítés foglalkoztatja. Látjuk, az állam lehetőségei mindinkább összeszűkülnek. Az elkövetkező években nincs arra mód, hogy lendületes építkezésekbe kezdjünk. Az igények viszont szorítanak: a lakásgond megoldása, kiváltképp a fiatal korosztálynak lassan-lassan kilátástalanná válik, így hát a lakásügy — politikai kérdés. Ebből az EVM-re a szakmai feladatok minősítése, megoldása hárul... — A minisztérium az egyik fontos tényezője a lakáspolitika és a lakáspolitika műszaki tartalma kialakításának, hiszen az Országos Tervhivatallal, a Pénzügyminisztériummal, és a különböző társadalmi szervekkel együtt felel a lakáspolitikai kidolgozásért. Ennek a bizottságnak én vagyok a vezetője. Nos, a parlamentben már elhangzott, hogy most dolgoznak a hosszú távú lakásgazdálkodási koncepción, amely valószínűleg az év végéig politikai, később állami fórumok elé kerülhet, s végül valószínűleg az Országgyűlést is meg fogja járni. Jelenleg a tézisek készülnek, s a fő irányt ismerjük: a lakosság fizetőképes keresletén, s kezdeményezésén múlik a lakásépítés, mivel nem fog nőni az állami bérlakások aránya. Ez az egyik meghatározó tényező. A másik: az állam szociális támogatása, a kölcsönök kedvezmények formájában fönnmaradnak, és idomulnak a helyzethez. A 90-es évek demográfiai hullámának hatására a családalapító ifjúság lélekszáma ugrásszerűen megnő, s ez a szám szerinti lakásigény fokozódásában is megjelenik. Az egyik tervünk az, hogy befolyásoljuk a letelepedési folyamatokat. Óvatosan meg akarjuk akadályozni a városok további növekedését... Szeretnénk ösztönözni arra, hogy a fiatalok a kisebb településekre költözzenek. Ez is segíthet, de még inkább az, ha a célszerű lakásmobilitást ösztönözzük. Gyakorlatban ez így néz ki: akik ma kis lakásban élnek, de lehetőségük megengedi, hogy nagyobbá költözzenek, úgy hozzá kell segíteni őket ehhez. A kisebb lakásokat felújítással, komfortosítással, új rekonstrukciós programmal alkalmassá tesszük arra, hogy a sok kezdő ember otthonhoz jusson, ahol családot alapíthat. Ennek a tervnek a végrehajtásához kellenek a nagyobb lakások is. Másrészt Magyarországon rossz a lakásszerkezet. Sokkal több a kis lakás, mint ezt a családi összetétel indokolná. E kérdésben azonban vita van, mert — elsősorban a városi területeken — a tanácsoknak az a célja, hogy a rendelkezésre álló pénzből minél több bérlakást építsenek. A mennyiségi igényből következik, hogy a tanácsok újratermelik a kis lakásokat és a gondokat. Nekünk a leghatározottabb szándékunk az, hogy végre megfelelő nagyobb lakásokat építsünk. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a nagy blokkok — tehát a 100—200—300 lakásos épülettömbök — korszaka lejárt. Még a fővárosban is. Kizárólag hatalmas lakónegyedekben gondolkodni nem lehet. Ehelyett a foghíjterületeket, a „lerobbant” épületeket kell rekonstruálni, ahol van infrastruktúra: üzlet, iskola, kereskedelem, közmű. És kényelmes, emberi léptékű lakásokat kell létrehozni. Éppen a mai rossz gazdasági helyzetben. — Milyennek ítéli ehhez az EVM eszközrendszerét? Képes-e ezt a fajta lakás- és fejlesztési politikát érvényre juttatni a minisztérium? — A minisztériumnak közvetlen pénzeszközei nincsenek. Amink van, az egy évben körülbelül 340—350 millió forint. Kutatás-fejlesztésre. A minisztérium ezt igyekszik jól hasznosítani. Egy minta- vagy kísérleti lakótelep tervezését, előkészítését finanszírozzuk. Így tettük ezt Jászberényben. Így tesszük ezt most Pesten is. Ha vannak ígéretes új technológiák, ezek alkalmazását segítjük. Ha világosan látjuk, hogy egy tanácsnak esetleg nincs pénze arra, hogy rendezési tervet készítsen, akkor anyagilag támogatjuk. Ennyire futja ebből a keretből. Olyan pénzünk — amivel közvetlenül vállalatokat dotáljunk — nincs. Működik az Építőipari Innovációs Bank, ennek az a feladata, hogy elsősorban szintén ezeket a fejlesztési jellegű kezdeményezéseket támogassa. Így hát az építési elképzelések anyagi hátterét a kormány teremti meg a népgazdasági terv keretében. Annak a tervnek, amiről beszéltem, szintén ez az alapja. A minisztérium az erőforrások mai korszerű felhasználását biztosítja. Erre törekszünk. Az eszközrendszer tehát a mai körülmények által meghatározott. Szellemi kapacitásban viszont nem állunk rosszul és a jó szellemi kapacitás néha az anyagiakon is tud segíteni, ez ad esélyt a feladatok megoldásának. De természetesen azt is tudom, a 80-as évek nem nyitnak tág teret a vágyaknak és elképzeléseknek. Ezt tudomásul véve kell élnünk és építenünk. MATKÓ ISTVÁN mint hír: az EVM — megszünteti a felügyeleti főosztályokat, s a tárca munkáját — egy korábban indult program szerint korszerűsítik. Erről beszélgettem Somogyi László építési és városfejlesztési miniszterrel. Fotó: Szalay Zoltán /\jpz VV/ » 1988. március 1., keddi Baleset közelről és még közelebbről (2.) '1/-\ v VaX A színház veszélyes üzem Egy nemzetközi hírű magyar táncművész színpadi balesete szinte az egész ország közvéleményét megmozgatta. Az operaházi dolgozók kedélyét is felkavarta, műszakiak, művészek, vezetők egyaránt véleményt nyilvánítottak, esetenként egymással ellentétes álláspontok csaptak össze. Borsa Miklós, az Operaház főmérnöke, Galántai Zsolt balett-titkár, Hevesi Imre címzetes magántáncos, Rotter Oszkár kartáncos és Sárközi Gyula magántáncos segít e sorok írójának (sokszor egymással is vitatkozva) megtalálni a jó kérdéseket és a lehetséges válaszokat. No és persze a szenvedő fél: Lőcsei Jenő. (Ideje, hogy beavassuk az olvasót a Rómeó és Júlia balettelőadásának abba a néhány perces történetébe, amely a körülmények megértéséhez fontos. Rómeó — ez esetben Lőcsei Jenő — megérkezik a Capuletház kertkapujához, átdobja köpenyét a kerítésen, majd maga is átmászik rajta és eltűnik a kertben. Kisvártatva feltűnik Tybalt, kandeláberrel a kezében, gyanakodva, kutatva néz szét az éjszakában, de nem lát semmit, átmegy a színen jobbról balra. Hátul felmegy egy függöny és feltűnik a Capuletház sarka az erkéllyel. Forgassuk vissza ezt a filmet, nagyítsunk ki egy részletet és nézzük máshonnan, ne a nézőtérről, hanem a színpadról, oldalt állva. Így a következőt látjuk. Már korábban leeresztettek egy fekete bársonyfüggönyt a kapuzat mögött, amire azért volt szükség, hogy a takarásában a díszletmunkások szétszedhessék és eltüntethessék a korábbi nagyjelenet, a Capulet-házban lezajlott álarcosbál díszleteit, például a már említett korlátot a már említett három ponthúzóval és így tovább. Mire Lőcsei Jenő átmászik a kerítésen, és a bársonyfüggönyt megkerülve eltűnik mögötte, addigra már a munka végénél tartoznak a díszletezők. Az ötös utcában levő süllyesztőt, amely mintegy két és fél méter magasban volt, visszavezérlik a padlószintig, rajta áll egy színpadmester, aki ellenőrzi a tevékenységet és walkietalkie-n adja ki utolsó utasításait, még hoznak egy létrát Lőcseinek, aki a zenének egy adott motívumára elindul az erkéllyel szemközti fához, hogy elrejtőzzön rajta. Február 18-án azonban az adott zenei motívum előtt fájdalmas ordítás szakította meg az előadást: a süllyesztő lefelé mozogtában eltörte Lőcsei Jenő bal nagylábujját, a későbbi röntgenfelvétel szerint háromszög alakban.) Borsa: Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miként keveredhetett a süllyesztő alá. A fekete függönynél kellett volna állnia, legalább három méterre a süllyesztőtől. A függöny mögött sötét van, csak a vészfények égnek, jó messze, de egy keveset azért lehet látni. Hiszen a díszletmunkások ugyanebben a fényben dolgoznak. Sárközi: Igen ám, csakhogy ők egyfolytában abbén a fényben vannak. Míg Jenő, sünig átmászik a kerítésen, a szemébe világi tanaik a reflektorok, elvakítják, és ő így kerül a függöny mögé. Én aznap este ott álltam a kulisszában a jelenésemre várva, Tybaltot táncoltam. Jenő elment mellettem, be a bársonyfüggöny mögé, de mire két méterre járt tőlem, már beleveszett számomra a homályba. Ott hátul nagyon sötét van. Borsa: Éppen ezért nem szabad a Rómeót táncoló szólistának a függöny mögül elmozdulnia addig, amíg erre utasítást vagy felszólítást nem kap. Rotter: Kitől? Borsa: Attól a színpadmestertől, aki a lefelé mozgó süllyesztőn áll. Rotter: Háttal Lőcseinek? Hát akkor tényleg nem láthatja, hogyha véletlenül alákeveredne! Borsa: Persze, hogy háttal! Hiszen neki arra kell figyelnie, ami előtte történik: az ő munkásai ott dolgoznak. Amikor viszont elkészültek, akkor megfordul és szól Lőcseinek, hogy indulhat. Egyébként a baleset után derült ki, hogy Ménich, a másik szereposztás Rómeója mostanáig félt a sötétben; lehetséges, hogy itt, ezen a ponton három éve egy beépített veszélyhelyzet van. Hevesi: Véleményem szerint ennek a balesetnek nem lett volna szabad előfordulnia. Nem keresek bűnbakot, felelőst, csak megállapítom, hogy ez az ügy még most sem tiszta. Sárközi: Hol kell állnia a színpadmesternek, aki Lőcseit indítja? Borsa: (megmutatja a helyszínrajzon) Itt, Jenőtől féljobbra, előre. Sárközi: Szerintem nem volt ott. Borsa: Hogyhogy nem? Az lehetetlen. Ott a helye. Sárközi: Márpedig Jenő azt mondta nekem, hogy nem látott senkit és nem hallott semmit. Nem volt viszonyítási pontja. Hevesi: Ez zavarhatta meg. Valami nem úgy történt, mint ahogy szokott és talán előrébb lépett, hogy kiigazodjon. Borsa: Neki egy helyben kellett állnia. Az volt a dolga. Hevesi: Én még életemben nem láttam táncost, aki vigyázzállásban várt volna a jelenésére. Az ember ide-oda lépeget, lazít, mozog, hogy le ne merevedjen. Borsa: Ki merem jelenteni, hogy a baleset idején minden műszaki ugyanúgy osinált mindent, mint máskor. Rotter: Én itt ellentmondást érzek. Hevesi: A táncoson kívül tehát mindenki úgy végezte a dolgát, ahogy kellett? (Ez az a pillanat, amikor a táncost, magát a szenvedő félt kell megkérdezni. Lőcsei Jenő készségesen és örömmel válaszolt kérdéseimre a János Kórház traumatológiáján fekve, már csak azért is, mert a kora délelőtti időpontban a szemem előtt vágták le bal lábáról a gézzel betekert gipszmerevítést, hogy minél többet mozgathassa a lábát. A törésről csak duzzadt lábujja árulkodik, hanem lábfején, egymástól szabályos távolságra korábbi sérülésnyomok láthatók, igaz, hogy csak a bőr felületének sérüléséről árulkodva.) — Hogyan történt tehát a baleset? — Átdobtam a köpenyt, átmásztam a kerítésen, mindezt persze meghatározott zenére, beléptem a függöny mögé és ott... — Nyilván semmit sem lehetett látni, a fényszóróktól elvakítva. Jó néhány másodpercbe telik, amíg a szem alkalmazkodik a sötétséghez. — Annyira sohasem vakított el, hogy ne lássam azt, ami a függöny mögött, a sötétben történik körülöttem. Láttam az embereket. Máskor. De nem most. Most teljesen sötét volt, véleményem szerint rendellenesen. — Ezek szerint előírásszerűen arra várt, hogy a süllyesztőn álló színpadmester megforduljon és elindítsa? — Szó sincs róla. Nem volt rá szükség. És nem is tette. Elmagyarázom, miért. Körülbelül hatvanszor táncoltam már el ezt a szerepet. De nem volt még két eset sem, hogy ugyanúgy zajlott volna le ez az átdíszletezés. Mindig van valamennyi csúszás. Nekem viszont egy adott zenei jelre kell indulnom. Már csak ezért sem várhatok a színpadmester jelére, mert ha a díszletezéssel el vannak késve, akkor ő még nem törődhet velem, mire azon benn visszafordulna, én már a fán vagyok, így is megesett néhányszor, hogy az elkéső díszletmunkások már a fekete bársonyfüggöny felhúzása után, színpadi fényben kellett hogy kiosonjanak, vagy hogy a színpadmester helyett (aki már kiment, nehogy bentmaradjon a képben) én adtam instrukciókat nekik, hogy hová tegyék a létrát és így tovább. — Ekkor azonban teljesen sötét volt. — Szokatlan nagy sötét és csend. Semmit sem láttam. Arra gondoltam, hogy nyilván átdíszleteztek már. Fogtam a köpenyemet és gyorsan összehajtottam. Ez fontos mozzanat, mert később játszik a köpeny. — Meg sem mozdult? — Mondjuk egy félszer fél méteres négyzetben mozoghattam. — Én jártam a színpadon. Kértem, hogy indítsák be ugyanazt a süllyesztőt. Felemelték, visszaengedték. Másodpercenként négycentiméteres sebességgel tud mozogni. És jól hallható zaja van. Nem hallott semmit? — Előadáson a zenekar hóingereje minden más zajt elnyom, még a függönyön keresztül is. És mint említettem, nekem egy adott zenére kell indulnom. Végül is nem tudom, hogyan kerültem a süllyesztő közelébe, csak azt éreztem, hogy a gép ránehezedett a nagylábujjamra és kezdte maga alá begyűrni a lábamat. Amikor éreztem, hogy rámegy, kiabáltam, hogy: emeljétek fel! Két díszletmunkás beugrott a színpadra, ők is kiabáltak, aztán a süllyedő megállt, majd emelkedni kezdett. Volt közben egy pillanat, egy századmásodperc, amikor arra gondoltam, hogy most vége mindennek, soha többé nem táncolok. Nem is mertem odanézni a lábamra ... (A kórházi ágyon, néhány nappal később azonban már nemcsak, hogy odanéz, de mozgatja, tornáztatja is eixitosan, hiszen még ebben az évadban táncolni akar.) (Folytatjuk) Kenessei András Száz év kihagyás után 11 Újgörög nyelvkönyv jelent meg )(\\\ A TIT kiadásában, az ELTE Görög Tanszéke tanárának, Carulia Vangeliónak munkája nyomán a napokban az Újgörög nyelvkönyv látott napvilágot kezdő és középhaladó csoportok részére. A kiadvány csaknem százesztendős hiányt pótol, azóta nem jelent meg ilyen munka hazánkban. Az is igaz azonban, hogy nálunk már igen korán jelent meg tankönyv. Éppen 1848-ban, tehát nem sokkal Görögország függetlenné válása után, Télfy Iván tollából napvilágot látott egy úgynevezett Gyakorlati 6- és újgörög nyelvtan, amely éppen réginek és újnak párhuzamosságával nemzetközileg is úttörő vállalkozásnak számított. Csaknem fél évszázad telt el, azután egy időben két tankönyv is megjelent: Pecz Vilmos Újgörög nyelvtana, olvasmányokkal és bevezetéssel az újgörög nyelvtudományokba (ez inkább tudományos, mint gyakorlati munka), és ugyancsak 1893—94-ben Horváth György műve a kecskeméti Kegyesrendi Főgimnázium értesítőjében: Az újgörög nyelv. Újabb kilencvennégy esztendei szünet után kerül a tanulók kezébe ez a mostani friss tankönyv. Sok évszázados hőse után Görögországban győzött, és 1976- ban a tanításban is hivatalossá vált a beszélt népnyelv, s néhány esztendő múlva, 1982-ben — 3000 esztendő után! — bevezették a legradikálisabb helyesírási reformot. Carula Vangelió csaknem félezer oldalas magyarországi nyelvkönyve már e reform figyelembevételével készült. Nem utolsósorban az ötvenes években hazánkba került görög emigránsok hatására — no meg persze a turizmus fejlődésével — megélénkült az érdeklődés a görög nyelv tanulása iránt, egyrészt a TIT tanfolyamain, másrészt az egyetemen. A szocialista országokban úttörő módon újgörög tanszéki csoport is létesült nálunk. Az új kiadvány ezt a megnövekedett érdeklődést hivatott kielégíteni. L. A.