Magyar Hírlap, 1991. július (24. évfolyam, 165-178. szám)
1991-07-22 / 170. szám
1991. július 22., hétfő Az új lakiteleki sátrak alatt Lakitelek 120 kilométerre van Budapesttől. Négy éve, 1987. szeptember 27-én Lezsák Sándor tanyáján egy sátor alatt az egybegyűltek — 181-en — a „magyarság esélyeiről” cseréltek eszmét, majd Nyilatkozatot fogadtak el. Ebben olvasható: „A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejezése. Ezért javasolják a Magyar Demokrata Fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne... A fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek.” Bár 1987. szeptember 27-e még nem piros betűs nap, az azóta eltelt négy esztendő elégségesnek látszott arrra, hogy az MDF helyi szervezete, a Lakiteleki Alapítvány megrendezze a lakiteleki falunapokat. Kíváncsi voltam a „magyarság esélyeire”, kíváncsi a lakiteleki levegőre, a bölcsőhelyre — mint mondják —, és csalogatott a kínált látványosság: vezető politikusokat láthatok majd, amint elvegyülnek a sokaságban, beszélgetésbe elegyednek, s úsznak a holt Tiszában. Vittem is magammal úszónadrágot, mert vízben még soha nem készítettem interjút, se belügyminiszterrel, se igazságügy-miniszterrel, se Für Lajossal. Csurkáról nem is szólva. Ebből végül aztán nem lett semmi, mert sem az említett tárcavezetőknek, sem az írópolitikusnak nem akaródzott úszni, én meg nem erőltettem. Különben is látványosság volt épp elég. Már rögtön az elején hatalmas hőlégballon keltette fel az ember figyelmét, s rajta a felirat: Chrysler Jeep, alatta pedig: Oster Lízing Kft. Végig feszültségben tartott ez a ballon — no nem mint potenciális Jeep-vásárlót —, mikor száll föl a magasba. Nem szállt föl, sőt mikor este a politikai fórum kezdődött, egyszerűen leengedték. Rá is dőlt majdnem az Információs sátorra, meg a Népművészet feliratúra a hatalmas zöld mező szélén. De végül nem lett baj. Sajnáltam is volna, mert egy igen kedves középkorú hölgy árulta benne a faragásokat, épp egy órával előtte faggattam: megy-e a népművészet a falunapokon? Azt válaszolta, menne, mert sok az érdeklődő, csak kevés a pénz. A faragások közül igen emlékeztes maradt számomra egy hullámzó búza(?)mezőből előtűnő arc, amint egy feliratos táblára mered. Kérdeztem, mi az a felirat? — Helyrajzi szám és személyi szám — válaszolta a kedves hölgy magától értetődő természetességgel. Majd magyarázólag hozzáfűzte: hát a kárpótlási törvény végett! A Népművészet sátra mellett egy bácsi szintén fafaragásokat árult. MDF-jelvényt (színesben is) — 95-ért — és nemzeti címert. Kérdeztem tőle, SZDSZ-es madarakat faragna-e nekem? Amit csak akarok — válaszolta. Tud ő arckép’ péket is, Kodályt, Bartókot, Lisztet. Melyik politikust faragná meg legszívesebben? — A Bod Péter Ákost — vágta rá —, mert tetszik nekem, hogy olyan sok vitalitás van benne, hogy megmutatja, csak azért is sikerül neki! Bólogatva köszöntem el, amikor egy aláírásgyűjtő ívet toltak az orrom elé. Két elszánt hölgy magyarázta egymás szavába vágva, hogy milyen felháborító ez a címergyalázás. A szöveg, amit aláírhattam volna, így szólt: „Aláírásommal is tiltakozom az Új Hölgyfutárban megjelent, népünket, hazánkat szimbolizáló címerünk meggyalázása ellen”. Később megint találkoztam velük. Nekik is volt sátruk, előtte az inkriminált gyalázkodó címer, s szemelvények elítélő és támogató cikkekből. Épp egy idősebb úr fogta kezébe a tollat. — Ha ezek azt hiszik — mondta —, hogy a demokráciával mindent lehet, nagyon tévednek. Én összekötném és becsuknám mind az ilyet. Majd átszólt a Piacfejlesztő sátornál MDF-es kiadványokat áruló férfihez. — Nem ezt ígérték! — és aláírta az ívet. A megszólított bólintott, és indulatosan magyarázatba kezdett. — Mit csináljunk, ha nem kaptunk elég szavazatot?! Ha majd kapunk, meglássa, hogy kiszórják ezt a szemetet. A Piacfejlesztés mellett a Gazdakörök sátra állt, még odébb lakiteleki biobort lehetett inni, mérsékelt áron. Épp az eget nézte Horváth Balázs tárca nélküli miniszter, amikor odaértem, igaz, csak egy pillanatra, amíg kiürült a kétdecis biopohár. Könnyű, fehér nyári ruhát viselt, nem úgy, mint Balsai miniszter úr, aki kempingnadrágban szelte át a rétet sokak örömére. Ezt tette szóvá például pozitíve a Postabank Rt. sátránál az a fiatalasszony, akitől hivatalos minőségében azt kérdeztem, milyen kérdésekkel jönnek az emberek hozzájuk? Volt, aki „milliós nagyságrendű” pénzét akarta elhelyezni, más vegyes vállalat alapításához kért tanácsot, s kapott. Megint más a devizaátutalás járadékát kérdezte. Szigorúan nem hivatalos minőségében egyébként jól érezte magát, mint mondta, oldott a légkör (lásd Balsai) és különben is útban idejövet azt mondta a férjének: Lakitelket tanulni fogják még a gyerekeik. A bóvlisort szerencsésen elkülönítették a zöld mezőtől, ahol a falunapi sátrak sorakoztak, így műanyag mütyürkék, nyávogó kazetták, s használt ruhák helyett könyveket, újságokat, emlékérmeket vehetett az, akinek gusztusa és pénze ezt engedte. Lehetett kapni például az MDF 1989-es Vértanúk Emlékére alpakkaérmét (készült 50 ezer példányban), vagy Tollas Tibor válogatott verseit (kazettán is, saját előadásában). — Nem tetszik? — kérdezte az eladólány, hogy a kazettát mustráltam. — Nem tetszik — válaszoltam. — Nem elég liberális? — Túlságosan hazafi. — Nekem semmi bajom vele. — Ez a demokrácia, kérem. Ebben meg is egyeztünk, bár láttam, kicsit neheztel rám, hogy nem veszem meg legalább a Hamm című kiadványt, ami táplálkozási tanácsadó, színes, mutatós ábrákkal. Viszont eltettem egy szórólapot, amelyen a „Szépen, emberül” mozgalom ösztönöz hat tanáccsal arra, hogy például „csak akkor szóljunk, ha igaz, szép és fontos mondanivalónk van a másik ember számára”, továbbá, hogy „a lehetséges mértékig segítsük a másik embert a megértésben”. Ekkor vonult el mellettem két összekapaszkodott atyafi. „Bőg a tehén, nincs kalap a fején.” Izzadtak, kezükben egy-egy üveg sör, egész a Holt-Tisza-partig ismétlik a rímes mondatot. Követem őket, mert kiváncsi lennék a folytatásra. De hiába. „Bőg a tehén, nincs kalap a fején.” A parton viszont bográcsokban főzik a paprikáskrumplit (60 forint egy adag, de van gyerekeknek is a feléért), rekkenő a meleg, fojtott a levegő, bár nem süt a Nap. Búvárbemutatót tartanak a stranddal szemközt, a tájékoztató szerint a „program irányítói nemzetközi minősítésű búvárok”. A távolból is jól látszik, amint az egyik talpig búvárnak öltözött felhajt egy üveg sört. Nem ügy. Amíg bírom türelemmel, egyebet sem látok, mint hogy orrukat befogva, talppal a vízbe ugranak. Ennél jóval vonzóbb látvány a sok szép testű fiatal: a fiúk csoportban anekdotáznak, a lányok vizes hajukat fésülgetik és elnyújtóznak a füvön. Egy kisgyerek MDF-es zászlókkal tűzdeli körül nyelvét lógató dakszliját, apu, anyu mosolyog. A színpadon már a Ragtime Band játszik, délutánra jár, gyülekeznek a meghívottak, az esti Politikai Antológia résztvevői. A Kárpótlási sátor előtt Dragon Pál kisgazdapárti képviselőt pillantom meg. Tulajdonképp csak azt kérdezném tőle, hogy kerül ide, ahol csak MDF-politikusokat, vagy párton kívüli szakembereket látok — erre megmutatja meghívólevelét, melyben őt és kedves családját invitálja Lezsák Sándor —, de aztán bővebb választ is kapok. Azt mondja, Lakitelek a rendszerváltás bölcsője — ahol ő is jelen volt. Kár hogy ez itt és most nem mutatkozik meg. Még elmélkedünk egy kicsit a rendszerváltásról, amikor Lezsák Sándor tűnik fel a színpad mellett. Lenne kérdésem hozzá, hogy elolvastam a lakiteleki tanácskozás frissiben megjelent jegyzőkönyvéből (260 forint) beköszöntő szavait. — Lezsák úr, ön 87-ben így fogalmazott: „Az elmúlt esztendőkben sokszor kényszerültünk olyan hajóra, amelyről nem tudtuk, hol fog kikötni. Olykor még a kiszáradt medret sem vettük, vagy vehettük észre.” Most milyen hajón vagyunk, s hol kötünk ki? — Ez a hajó nem lélekvesztő, és van kormányosa. — De mintha nem lenne mindenki jelen azok közül, akik építették. — Kikre gondol? — Azokra, akik itt voltak a sátorban, s azóta más pártok színeiben eveznek. — Nem méricskéltük ki, hol áll. Az esti fórum pedig a szabadon megválasztott parlament kormányzatát képviseli. Abban pedig nincsenek ellenzékiek. A falunapok másban folytatása a 87-es Lakiteleknek. Sokan kérdik tőlem, mikor állítom fel újra ezt a sátrat. Nincs szükség ilyen sátor állítására. Folyamatos munkára van szükség, és az itt látható 21 sátor ezt bizonyítja. Aki más sátrat akar, ám tegye, nagy az ország. Visszamegyek a kárpótlási sátorhoz. Sok az érdeklődő. A szakértő elmondja, kellemesen csalódott: az emberek nagyon szakszerű, gyakorlatias kérdésekkel jönnek. Viszont többen számoltak be arról, azzal riogatják őket a „volt hatalmasságok”, hogy aki visszaigényli a földjét, attól megvonják a nyugdíjat. Közben a műsorvezető hangját hallom: Csurka és Vitray dedikál a színpadtól jobbra. Indulnék, hogy lássam a két közismert személyiséget híveik körében, de Kupa Mihály tűnik fel a réten, homlokát törölgetve. Mögötte fürtös hajú, lezserre vett, rágózó smasszer halad. — Kupa úr! Nem érzi magát kakukktojásnak itt az MDF bölcsőhelyén? — Nem. Én a kormány minisztereként vagyok jelen. — Lakitelek önnek mit jelent? — Számomra egy távoli ellenzéki szimbólum. Valaminek a bölcsője, amit én soha nem ringattam. — Minek a szimbóluma? — Kettőnek sajnos. Az egységes magyar demokratikus ellenzék megalakulásáé, és az egységes magyar demokratikus ellenzék kettéhasadásáé. — Lezsák úr az imént azt mondta, hogy most már a gazdaság sátraira van szükség, nem a politikáéra. — Ahogy járom a vidéket, azt látom, az embereket valóban nem a politikai kérdések érdeklik, hanem az, hogyan élnek. — Önnek most láthatóan nagyon melege van. Képletesen is? — Ami a gazdaságot illeti, jól érzem magam. Ha az őszt sikerült végigcsinálni, nem lesz gond. — S mi az, amiért nem érzi jól magát? — Én fontosabbnak tartom másoknál az ország sorsát, mint a hatalmat, ha szabad ezt így mondanom. Leülök a gyepre, szemben a színpaddal. Többszázan is lehetünk, Tolcsvay Béla énekel. Belelapozok a lakiteleki jegyzőkönyvbe, Pozsgaynál ezt találom: „A bizalom iszonyatos terhét érzem ebben a meghívásban, és nagyon kell kapaszkodnom, hogy mondanivalóm végére ne veszítsem el ezt a bizalmat.” Gazdagítja a szavak értelmét az idő. Pár oldallal hátrébb egy Tocqueville-idézetet találok beszédében: „Mindig kell lennie valahol egy olyan társadalmi hatalomnak, amelyik az összes többi fölött áll. Ám veszélyben hiszem a szabadságot, ha e hatalom nem ütközik semmiféle akadályba, mely visszafogná a menetét, és időt adna neki, hogy mérsékelje önmagát.” Úgy tűnik, többféleképp lehet időtálló gondolatokat megfogalmazni. Tolcsvay közben azon igyekszik, hogy a „Csak egy kék színű virág, amit a kezedben hozol”-t tisztán végigénekelje, de a kék színű virág már túl magas neki, elcsuklik a hangja. Különben is lejárt már az ideje, lassan kezdetét veszi a Belpolitikai Antológia. A hatalmas hőlégballon lassan lehanyatlik, az emberek családostul, fürdőruhában, trikóban üldögélnek az Új Magyarország, a Magyar Fórum és a Nemzetőr kiterített oldalain. Szól a stranddiszkó, alábbhagyott a hőség. Mikor Lezsák felmegy a színpadra, taps köszönti. Akárcsak a 13 meghívottat, minisztereket, költőt, erdélyi írót, államtitkárt. De a legnagyobb tapsot Csurka kapja. Meg is éljenzik, amint előlép a színfalak mögül. De innentől ez már egy másik történet... Csurka István is biobort fogyaszt FOTÓ: HABIK CSABA A Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségének nyilatkozata A közszolgálati szakszervezetek felháborodással állapítják meg, hogy miközben számos, a gazdaság, a munkavállalók szempontjából fontos törvény előkészítése késik, vagy — mint például a köztisztviselők jogállásáról szóló törvény — közel egy éve vesztegel a parlament előtt —, rendkívüli sürgősséggel került sor a szakszervezetek belügyeibe való beavatkozásra, amely nemzetközi egyezmények és a magyar alkotmány számos pontjának semmibevételét is jelenti. Ezért a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége az Alkotmánybíróság állásfoglalását kezdeményezi az elfogadott szakszervezeti törvényekről. A közszolgálati szakszervezetek szerint mindent meg kell tenni azért, hogy a szakszervezetek figyelme és ereje a munkavállalók valóságos érdekeinek képviseletére és védelmére összpontosuljon. Erős, határozott, a tagság támogatását élvező szakszervezetekre soha nem volt nagyobb szükség, mint ma. Igaz ez a közszolgálatban is. A költségvetési, önkormányzati intézmények nagyrésze súlyos működési zavarokkal küszködik, sok munkahelyet megszüntetnek és egyre több helyen kerül sor létszámleépítésre. A helyükön maradó munkavállalók körében is nagyfokú az egzisztenciális bizonytalanság. Az államháztartásról, a közszolgálatról, az adórendszerről, a munkaviszony kérdéseiről készülő törvénytervezetek aggasztóak a munkavállalók és érdekképviseleteik helyzete szempontjából. Szakszervezeteink részéről kemény harc folyik a munkavállalók érdekeinek védelméért. A Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségében társult szakszervezetek egyes külső tényezők által rájuk kényszerített belső viták helyett kizárólag azt szeretnék tenni, ami küldetésük, hathatós érdekvédelemmel szolgálni és szolgáltatni tagságuknak. Ennek döntő feltétele, hogy a szakszervezeti tagság határozottan tegyen hitet szakszervezetei mellett, tagságának újbóli megerősítésével juttassa kifejezésre azt az álláspontját, hogy nem engedi meg szervezeteinek szétzilálását. Erre hívják fel tagjaikat és a munkavállalókat a közszolgálati szakszervezetek. Budapest, 1991. július 17. Közszolgálati Szakszervezetek Sziizetsérsi. Tn.nn.ofm RIPORT ■ „A világ ura akarok lenni. Valahányszor új csúcsra érek, már azt nézem, hol van a következő,amelyet meghódíthatok. Nem tudom abbahagyni. Talán meg kellene állnom, hogy gyönyörködhessek a látványban, de képtelen vagyok rá. Valami nem hagy nyugodni. Miért? Nem tudom. Fogalmam sincs, mi nyugtalanít ennyire. Csak azt tudom, hogy nem állhatok meg." Madonna életrajza péntektől a Magyar Hírlapban. MAGYAR HÍRLAP 13 • Rejtő Gábor