Magyar Hírlap, 1994. március (27. évfolyam, 50-61. szám)

1994-03-12 / 60. szám

1994. március 12., szombat Harc egy szem narancsért mmmmm ■ -3 NMEI MMHMHnNMMl A legokosabb emberek gyakran a legnaí­­vabbak. Akkor kellett erre gondol­nom, amikor merő véletlenségből en­nél a mondatnál ütöttem fel Eötvös József eddig kéziratban lappangó s most az Argumentum Ki­adó gondozásában megjelent Az 1848iki forrada­lom története című vázlatát: „A rossz akarat a politikában kisebb szerepet játszik, mint sokan hiszik...” Hát, nem is tudom. A mi tapasztala­taink itt a huszadik század végén egészen mások. De hát aligha Eötvös — korának egyik legböl­­csebb tollforgatója — helyzetmegítélésével van baj; a politika változott másfél száz év során ak­korát, hogy ez a kijelentés ma az együgyűségig jó­­hiszeműnek tűnik. A több mint érdekes és meglepően időszerű okfejtést Eötvös 1848 végén vetette papírra, azt követően, hogy szeptember 28-án, az ismert pesti közjáték („Lamberg szívében kés”) hatására el­menekült az országból. Münchenben próbálta követni, mi történik idehaza s miközben az ese­mények már javában zajlottak, ő mint elméleti ember, máris elemezni, megfejteni próbálta az előzményeket s annak okait, miért alakult éppen így a márciustól szeptemberig vezető út. A törté­netíráshoz szükséges távlat ezúttal nem idő-, ha­nem térbeli volt. Eötvös következtetései számos ponton érvényesebbek, mint azoké, akik már azt is tudhatták, ami 1849-ben történt. Mégsem az eseményrajz teszi számunkra izgalmassá ezt a váz­latot, hanem a benne megnyilvánuló emberi ma­gatartás. Másképp fogalmazva: Eötvös viszonya azokhoz a történésekhez, melyeknek egy pontig maga is alakítója volt. Amikor feljegyzéseit írni kezdi, már előreveti árnyát a végérvényesnek lát­szó bukás: egyfelől a fővároshoz vészesen közelítő császári csapatok, másfelől a forradalom további radikalizálódása, belső — anyagi és eszmei — zűrzavara, katonai gyöngesége. Eötvöst mindez akár elégtétellel is eltölthetné, hiszen legélesebb vitái március 15-ike előtt az ellenzék többi irány­zatával éppen akörül kristályosodtak ki, hogy ő reformot akart revolutió helyett és birodalmon belüli önállóságot a függetlenséget követelőkkel szemben. 1848 végén úgy tűnhetett: az vezetett káoszhoz és kudarchoz, hogy nem az eötvösi el­képzelések diadalmaskodtak. Ebből a pozícióból történeti elemzést készíteni: bárki másnál egyen­lő lett volna a megideologizált önigazolással. Eötvös számára azonban a tárgyilagosság és méltányosság természetes, belülről fakadó emberi tulajdonság volt. Nem magára erőltetett póz, pe­dig a politika szerepjátszó mesterség, s ha már va­laki pózt erőltet, százszor inkább adja a tárgyila­gost, mint az elvek fanatikusát. Eötvös viszont lé­nye, lényege szerint volt elfogulatlan. 1848 előtt ő követelt politikai ellenfele (Kossuth) számára sajtónyilvánosságot, mert az esélykülönbséggel megnyert dialógust erkölcstelennek érezte volna. 1848 szeptembere után is megmaradt ennek az embernek. A forradalom előtti helyzetet pél­dául így elemzi: „A pártok mindenikénél a leg­nagyobb közvetlenséget vesszük észre.” Mindeni­kénél, ismétlem a legfontosabb szavát, mert ez azt jelenti: annál is, amelyiknek ő volt egyik ve­zéralakja. Amikor „általános veszteglésről” ír, ennek okaiba beleérti saját megnyilatkozásait is. „Mindég a szerencsétlenségek legnagyobbika” — írja — „Ha nem lassú reform, hanem forradalom útján” valósul meg a népérdek. Mégsem politi­kai ellenlábasai sötét manipulációját nevezi meg annak okaként, hogy reformok helyett forrada­lomra került sor. „Vannak cronikus bajok, hol az egészség csak egy élet­veszélyeztető crisis útján nyerethetik vissza.” Ezzel mintegy tiszta lapot nyit vitapartnerei (a forradalmi kormányban mi­nisztertársai) számára. A változás pillanatáról is elfogulatlan képet rajzol: „A régi rendszer fel­döntetett. A fennálló állapot nem védetett sen­ki által s még a hatalom kezelői is, annak jogsze­rűségén kétségbe esve, azt küzdelem nélkül kibo­­csáták kezekből. A változás minden ellentállás nélkül vizetett véghez.” Az efféle leírásokra gon­dolva mertem azt állítani, hogy Eötvös vázlata meglepően időszerű. „A kérdések financiális ol­dala nem voló nagy nehézségek nélkül" — mint­ha ez is ismerős tünet volna. „Az üres helyek nem töltöttek be, szabad prédául mindenkinek, ki azokat betölteni elég bátor vagy elég aljas leend.” És: „Magyarországban a democratikus el­vek csak csekély mértékben voltak elterjedve.” (Nem úgy, mint ma, tenném hozzá, ha ironizálni akarnék.) A kormánynak, melyben Eötvös miniszter volt, kényelmes többsége révén nem okozott gondot bármit megszavaztatni. Miniszter az ilyes­mit ritkán szokta rossz néven venni, kivéve, ha az illetőt Eötvös Józsefnek hívják. Őt nemhogy arrogánssá, inkább aggályoskodóvá tette ez a helyzet: „A felette nagy többségnek is megvoltak a veszélyei. Alkotmányos országban soha nem jó, ha csak egy lehetséges kormány létezik.” (Így persze érthető, miért halljuk Eötvösnek rendre csak a nevét s nem a gondolatait a reá hivatkozó státusférfiak szájából.) „Szokássá vált mindent, mi az utolsó időben történt, kizárólag Kossuth Lajosnak tulajdoníta­ni.” — írja másutt, de vigyázat: Eötvös nem di­csőségből, hanem a történtekért viselt felelősség­ből s nem kér, hanem elvállal egy részt. Pedig mennyivel egyszerűbb és tetszetősebb lenne a volt ellenfélre hárítani minden baj ódiumát! Csakhogy e vázlat szerzője nem akarja becsapni önmagát, tisztán látja, hogy a Jellasicsot vissza nem füttyentő császári ház mennyiben okolható a radikális fordulatért: „Bár­mily ügyes eszközök­kel élt a forradalmi párt, bár­mi óriási volt Kos­suth Lajosnak népszerűsítése, elragadó szónokla­ta, rendkívüliek tehetségei”— megszakítom az idézetet, hogy emlékeztessek rá: Eötvös itt nem barátjáról, eszmetársáról beszél ezen a hangon, hanem ellenfeléről! — „soha azért Magyarország forradalomba nem sodortatott volna, ha külső megtámadtatás által magát önvédelemre kény­szerítve nem látja.” Az előítéletekkel, elfogultsá­gokkal minősítő kortársak és a rájuk hasonlító utókor ellenében már akkor, 1848 végén arra fi­gyelmeztetett, hogy Kossuth szerepét ajánlatos annak „való mértékére reducálni”. A „való mér­ték” igénye: az eötvösi magatartás egyik alappil­lére. „Valamint győzelem után a diadalmi szekér­re egyet ültetnek, úgy ha valamely népet azon catastrophok egyike érte, melly jólétét évekre megsemmisíté, a felelet teher egynek vállaira ra­­katik, azon különbséggel, hogy midőn a diadal­menetnél az ócsárlók serege soha nem hibádzik, melly a triumphatort a capitolra követi, akkor, midőn egy emberre millióknak átka nehezedik, egy könyörületes szózatot nem hallunk többnyi­re.” (Hogy Kossuthra a bukás után „millióknak átka” nehezedett-e, vagy épp ellenkezőleg, az eötvösi gesztus értékét illetően elhanyagolható kérdés.) Irigységet és sajnálkozást érzünk, amiért olyan politikusi magatartással, mint az Eötvösé, legfeljebb a história lapjain találkozhatunk. És nem győzünk álmélkodni, ha ilyet olvasunk: „Az állam hajója túlságosan gyakran csupán személyes javak szállítására szolgál...” Mivel ilyes­mi ma már végképp nincs, ugye, kedves olvasó a huszadik század végéről, mi már nem is értjük, mire célozhatott Eötvös... NYERGES ANDRÁS Amiről beszélnek A felette nagy többség veszélyei Baránszky László A gordiuszi csomó átvágása Mezei Árpád az egyik legkiválóbb ma élő kultúrfilozófus és kritikus, az Európai Iskola egykori ideológusa. De minthogy New York mellett él, kevesen ismerik; itthoni „megdicsőülése” mostanság kezdődik majd: idén Herder-díjas lesz♦ V­an abban valami ironikus, hogy az évtize­dek óta Amerikában élő kultúrfilozófus, Mezei Árpád második magyar nyelven megjelent esszégyűjteménye a Jelenkor Ars Longa sorozatában jelent meg: írójuk ugyanis most lépett kileppoyn harmadik életévébe. Marcel Jeannel, 3 . szürrealista mozgalom nagy­­túlélőjével társszenős­­ködve három alapvető kön­yvet is írt: a Máladrart­­ (1947), a Pensée Modernt (1950) és a sok nyel­ven megjelent kitűnő kézikönyvet, a Histoire de la Peinture Surrealiste-t (1959). Nem mondhat­nánk, hogy Mezei ezekben az időkben lustálko­dott. És ehhez természetesen hozzá kellene venni a két nagyon is úttörő klinikai-pszichológiai mun­káját, a Levendel Lászlóval együtt írt, de főleg az ő kutatásain alapuló Személyiség és tuberkulózis (1965) és az Alkoholista beteg (1972) című mű­veket. És hogy hatvannégyben már valahogy megengedték, hogy néhány kultúrelméleti, mű­­történeti esszéje is napvilágot lásson egy Elméle­tek és művészek című kötetben. Az embernek be kell látnia, hogy volt itt valamelyes életmű, sőt ta­lán kettőre is kitelé. Utána jöhettek volna a fordí­tások, az összkiadások és a Kossuth-díj. De hát persze egész más jött: kényszernyugdíjazás, kiván­dorlás és az ezzel járó problémák. Mezeit mindez nemigen zavarta. Turistásko­dott ő már Bor környékén. Sőt részt vett egy Bor—Szeged közötti gyalogtúrában is. Felesége Éva, aki az írásban is társa, túlélte negyvenné­gyet, aztán még egy ideig a magyar művészeti életben is részt vehettek. Mezei volt az Európai Iskola egyik alapítója, eméleti írója. Aztán jött negyvenkilenc. De talán valamit a könyvről is: Mikrokozmo­szok és értelmezések. Három hosszabb művészet­­elméleti tanulmánnyal indul, ezeket huszonkét velős műtörténeti írás követi, ezeknek vonalát hat irodalmi tanulmány folytatja és öt szigorúb­ban filozófiai jellegű esszé zárja a sort. A kötet témái úgynevezett „nemes” témák, mai problé­mák, melyekre már számos megoldás vagy fél­megoldás is adódott, legtöbbjük azonban olyan csomóba kötötte magát, mely már gordiuszinak is tekinthető, hiezel mindjárt a legkeményebb csomóval kezdi: vált-e szükség egyáltalán művé­szetre? A költészet itt a paradigma tárgya: Mezei Apollinaire Meggyilkolt költő című, meglehető­sen profetikus novelláját értelmezi. A fejtegetés során persze rögtön kibontakozik módszere, mely a mélylélektan helytállóbb megállapításait az antropológiai lélektan újabb eredményeivel ötvözi, mindig is nagyon következetesen az em­beri létezés adott körülményei között. Ebből vonja le azután a művészet sajátosságára vonat­kozó tételét, mely a művészi személyiség abszo­lút őszinteségének szükségességére hívja fel a fi­gyelmet. Ez a módszer talán átfogóbb rendszerezéssel erősítve érvényesül Az építészet jelentősége az ember fejlődésében és A művészetek kapcsolata című írásában, mely szerint az alapélmény persze a barlang, a védő és kultikus tér: az ember elhatárol­ja magát fenyegető környezetétől. A gátlásosság mint védekező reflexió. Kinek volt kedve kikezde­ni egy kardfogú tigrissel? Nagy Bálint építészeti koncepciójával kapcsolatban az építészet sokféle­ségének megtárgyalására kerül sor , valóban me­tafizikai koncepciók gyakran határozzák meg az egész építészeti kultúra milyenségét. Z­seniális Duchamp-tanulmánya pedig azt tárgyalja, hogy a huszadik századi művészet­e központi jelentőségű mestere (mert az­ voyeur volt, gyűjtögető életmódot folytatott — innen a főmű, a Nagy üveg vőlegényei —, és in­nen persze a talált tárgy feltalálása. A New York-i iskola indulását Jasper Johns művészeté­nek majdnem filológiai pontosságú tárgyalása keretében vizsgálja, és valóban a kortárs szemé­vel. A klasszikusabb jellegű témák közül talán parádés Manet-analízisét kellene említenünk: részben Manet nőkoncepciója (a nő mint az erő­sebb nem), részben pedig a klasszikus neoplato­­nikus téma, a koncert a szabadban, és annak pszichológiai indíttatásai az esszé tárgya, vagy pontosabban az, hogyan jelennek meg ezek a ti­zenkilencedik századi francia impresszionista mester festészetében. Nem hagyta figyelmen kí­vül a magyar témákat sem: Rippl-Rónai jelentő­sége, a Szentendrei Iskola főbb mestereinek Lyka Károly-i egyszerűséggel és tisztasággal meg­rajzolt portréi és az iskola történeti elemzése, mind a magyar műtörténet példaadó írásai. Irodalmi érdeklődése szintén átfogó. A Non­sense irodalom azt bizonyítja, hogy a non sense­­ben is van sense, azaz értelem — és hát persze a szürrealisták, Tzara többek között, és Kafka sora­koznak egymás mellett, elszórtan Breton, Perez, Superville egy-egy tanulmányban. Mezei tevékenységének időtartama alatt ki- és lefutotta magát jó néhány irodalomtörténeti irányzat, most az „alapos szemügyrevétel” van so­ron. Ő valahogy a „megfelelő tárgyhoz a megfelelő módszer” híve, persze főleg a saját módszeréé. Wil- Son-tanulmányában, mely a szakszerű szemügyre­­vétel mintapéldája lehetne, arra világít rá, hogy a költő „bűnözősége” és költészete szorosan össze­függ; technikailag a költő kortársa, Charles d’Or­­leans — az orleansi herceg — legalább olyan jó volt, mint Villon, ha nem jobb, de nem őt olvas­tuk a pad alatt az iskolában. A Kafka-tanulmány pedig a németül író prágai zsidó biztosítási ügynök és vállalati alkalmazott mély bibliai, kaballisztikus utalásait tárja fel. A Cahiers D’Art, a Les Lettres Nouvelles, a Leonardo munkatársa mostanában főleg magyarul ír. Ezek a tanulmányok az Arká­­numban — melynek alkotói csoportjához tarto­zott és tartozik — a Magyar Műhelyben, a Holmi­ban és a Jelenkorban jelentek meg először. A mos­tani esszégyűjtemény a Jelenkor kiadásában jelent meg, s egy olyan könyvvel ajándékozott meg ben­nünket, mely bevezet a mai modern gondolkodás egy kitűnő lehetőségébe, és elvezet ahhoz a lehe­tőséghez is, hogy világunkat és benne a magunk helyzetét jobban megértsük. Az álmodozások kora lejárt A vagyonigazgató legendás fizetéséről már nem egy hír megjelent, de ehhez például a Magyar Nemzet január 12-ei számában a következőt fűzte hozzá a cikk szerzője: „a művészek tiltakozását nem elsősorban a prémiumösszeg rendkívüli nagysága váltja ki, sokkal inkább az eredményt keveslik”; a vagyont „a kormány a művészeknek adta. Olyan íróknak és költőknek, festőknek és szobrászoknak, akik közül sokaknak az évi keresete sem éri el az új menedzsment havi fizetését...” Illő tehát megkérdezni az érintetteket: mi a helyzet a Magyar Alkotóművészek Alapítványánál? A közvetlen előzményekről annyit: volt egyszer a Magyar Nép­köztársaság Művészeti Alapja, amely mintegy hatezer művészt tö­mörített. Az alap 1992. október 1-je óta alapítványként és egyesü­letként működik tovább, a volt ál­lami tulajdonú épületeket, galériá­kat, alkotóházakat a kormány az alapítvány tulajdonába helyezte, erre a szervezetre hárul a gazdálko­dás felügyelete, a pénz előteremté­se, az egyesületre pedig ennek az összegnek az elosztása. Elosztani vi­szont csak azt lehet, amit már meg­termeltek. Ezért volt égetően fon­tos, hogy minél hamarabb megfele­lő vagyonigazgatót találjanak. Kó­­ka Tamás, aki egy nagy koreai bank, a Daewoo Bank éléről jött át ide, tavaly áprilisban állt munkába. Vele és Wolf Péter zeneszerzővel, az alapítvány kuratóriumi elnöké­vel a harmincnyolc éves vagyon­igazgató Vörösmarty téri szobájá­ban beszélgettünk.­­ — A Magyar Nemzetben megje­­lent, hogy a jelentős vagyon „nagy ré­sze az átalakulás előtt és alatt el­úszott". Valóban 501 millióról van szó! Wolf Péter: Tisztázzuk az ele­jén, mindez Kóka Tamás munkába lépése előtt történt. Sőt, az alapít­vány létrejötte előtt. Tudomásunk szerint az egyik felelős ellen már vádat emeltek. Az átalakulás, azaz 1992. október 1-je óta egyetlen fo­rint sem jutott a korábban „el­úszott” összeg, azaz 1,3 milliárd sor­sára. Ebből a kormány 501 millió forintot ismert el az alapítvány va­gyonából hiányzó részként. — A vagyon egyik legkényesebb pontja az alkotóházak hálózata. Évek óta fel-felröppennek hírek ezek eladá­sáról. Kóka Tamás: A belépésem óta minden ugyanúgy m működik, ahogy eddig, ráadásul az 1992 őszén meg­állapított térítési díjakkal, miköz­ben másfél év alatt harmincöt szá­zalékos volt az infláció. — Mennyibe kerülnek egy évben az alkotóházak! — Százmillió forintba. Ennek kis részét a tagság befizeti, amikor oda megy dolgozni, pihenni. De ta­valy például hatvankét millió volt a ráfizetés. Ekkora veszteség tartha­tatlan. Wolf Péter: Az alkotóházak szociális, üdülési és munkalehető­séget nyújtó funkciója eddig össze­mosódott; bármilyen célból tar­tózkodott ott valaki, egyforma té­rítési díjat kellett fizetnie, s ez szintén nem mehet így tovább. Ma már nem jár a művészeknek alanyi jogon mindaz, ami koráb­ban, hozzáteszem: azért is járt, hogy „befogják” az alkotók száját. Nekünk kell megteremteni azt, ami elosztható. — Miből! Szeretnék egyértelmű választ hallani: nem fenyegeti az al­kotóházakat az eladás veszélye! Kóka Tamás: Ha a helyzet úgy kívánja, s az alapítvány kuratóriu­ma és az egyesület elnöksége meg­állapodásra jut, akkor a hédervári kastély eladható. Mert most is be van zárva. Nincs erős igény iránta, és ott ötezer forint fölött van egy fő napi önköltsége. De az a célunk, hogy a többi alkotóházat meg­mentsük. Éppen azért kell műkö­dővé tenni a vagyont, hogy legyen pénz például ennek a szolgáltatás­nak a támogatására. Ám a tagság­nak is differenciáltabban kell a ter­het vállalnia.­­ Értékes ingatlanok, tetemes bérleti jogok kerültek az alapítvány tulajdonába. Csakhogy az még nem jelent semmit, ha létezik egy milliár­dos vagyon. A kincseskamrában is éhen lehet halni, az aranyat ugyanis nem lehet megenni. Miből lesz „étel”! — Az alapítvány a hiányt je­lenleg az értékek feléléséből fedezi, de a cél a vagyonvesztés sürgős megállítása. Mert ha eladjuk és fel­éljük azt, amink van, kiszámítható, mikor tehető pont a folyamat vé­gére. Erre tehát szót se vesztegetek. Gazdálkodó egységeket hozunk lét­re, hogy ezek megtermeljék a szük­séges évi háromszázmilliót. A köz­ponti szerv egy vagyonkezelő pénz­intézet, amelyet részvénytársasági formában már létrehozott a kurató­rium. , — Lefordítható ez úgy, hogy el­adnak minden olyan bérleti jogot, in­gatlant, ami fölösleges, s a pénzt „be­pakolják" oda, ahol fial! — Azok a bérleti jogok és in­gatlanok adhatók el, amelyeknek megszűnt a funkciójuk. Csak egy példa: a csődbe ment Pannónia Szőrmegyár negyede a miénk. A gyárépületet el kell adni, mert már csak a patkányok laknak benne. Ezeket a pénzeket betesszük a va­gyonkezelő pénzintézetbe, amely befektet. Az első időben kizárólag állampapírokat veszünk a megtaka­rításokon. — Vannak már megtakarítások! — Igen, vannak. — Miért nem működik még min­dig a nyugdíjpénztár! — Megteremtettük a személyi, tárgyi, technikai feltételeit, most készül a szervezeti működési sza­bályzat, a nyugdíjpénztár tehát in­dulásra kész. Wolf Péter: A választmány ki­rótt a tagságra havi ezer forintos társadalombiztosítási hozzájárulást, ami mélyütésként érte a művésze­ket. Óriási a felzúdulás ellene. — Mert sokuknak olyan elenyé­sző a jövedelme, hogy ennyit se képes kifizetni. — Ez igaz, csakhogy fogalmuk sincs arról, mennyi társadalombiz­tosítási járulékot kell ma fizetnie annak, aki nem alkalmazott vala­hol, de azt akarja, hogy biztosított legyen. Ha valaki nem akar az egyesület tagja lenni, s kilép, sza­bad szellemi foglalkozásúként nem kötelező tb-t fizetnie. De akkor nem is lesz biztosított. Ha meg, mondjuk, betéti társaságot hoz lét­re, a minimálbér után fizethet ha­vonta csaknem ötezer forintot. Nem úgy, mint most, ezret. Kóka Tamás: Az ezer forintok zárolt számlára folynak be, ezt a pénzt is kizárólag állampapírok vá­sárlására költhetjük, azok pedig a kamataikkal együtt ugyanerre a számlára kerülnek vissza. — Arról is megjelentek már hírek, hogy állítólag Kóka Tamás havi fize­tése háromszázezer forint, s ehhez a kuratórium még kétszáz százalékos nyereségprémiumot kíván megszavaz­ni — amelyet azóta meg is szava­zott. A háromszáz forintos alapfizetés engem is szíven ütött... Wolf Péter: Mintegy harminc fő jött szóba erre a posztra, vala­mennyien hasonlóan magas jöve­delmű állásokból pályáztak. Ennyi egy ilyen szakember „ára”. Kóka Tamás: Úgy gondolom, a fizetésem csupán a kuratóriumra és rám tartozik. Egyébként az előző alapfizetésem alig kétharmadáért jöttem ide; az ország legnagyobb vegyesbankjánál voltam vezérigaz­gató-helyettes. — Akkor miért jött ide! — Mert itt is megteremthető egyfajta ’’birodalom”, amely meg­adja az alkotói munkához­ szükséges szociális hátteret. Valóban tragi­kus, hogy a művészek közül renge­tegen a létminimumon élnek."De az ellenem lázongó írók egyike sem pályázta meg a vagyonigazgatói ál­lást. A munkámra nem vágyik sen­ki azok közül, aki a fizetésemet irigyli. — Önt személy szerint érték tá­madások, nemcsak a túl magas fize­tése miatt, hanem azért is, mert szá­mos tag és egyesületi vezető kevesli az eredményt. — Az 1992-es hatvanöt milliós veszteség után már 1993-ban, az el­ső, még töredékes évemben kilenc millió hatszázezer forintra csökken­tettük az éves veszteséget. Wolf Péter: Közben a segélyfo­lyósítások folyamatosak, a nyugdíj­­pénztár indulásra kész, a művészek elmehetnek a két évvel ezelőtti té­rítési díjakért az alkotóházakba. Ennél többről persze lehet álmodoz­ni, csak nem érdemes. Mert ma már senki nem fizet ki egy fillért sem a villanyszámlánkból. Ha nincs, aki hasznot csikar ki a működővé tehe­tő vagyonból, akkor jövőre már az álmodozás se marad meg nekünk, legföljebb csak a nosztalgikus emlé­kezés a „régi szép időkre”, amikor még voltak segélyek, nyugdíjfolyósí­tások, alkotóházak. ESZÉKI ERZSÉBET Ill

Next