Magyar Hírlap, 1994. március (27. évfolyam, 50-61. szám)
1994-03-12 / 60. szám
1994. március 12., szombat Harc egy szem narancsért mmmmm ■ -3 NMEI MMHMHnNMMl A legokosabb emberek gyakran a legnaívabbak. Akkor kellett erre gondolnom, amikor merő véletlenségből ennél a mondatnál ütöttem fel Eötvös József eddig kéziratban lappangó s most az Argumentum Kiadó gondozásában megjelent Az 1848iki forradalom története című vázlatát: „A rossz akarat a politikában kisebb szerepet játszik, mint sokan hiszik...” Hát, nem is tudom. A mi tapasztalataink itt a huszadik század végén egészen mások. De hát aligha Eötvös — korának egyik legbölcsebb tollforgatója — helyzetmegítélésével van baj; a politika változott másfél száz év során akkorát, hogy ez a kijelentés ma az együgyűségig jóhiszeműnek tűnik. A több mint érdekes és meglepően időszerű okfejtést Eötvös 1848 végén vetette papírra, azt követően, hogy szeptember 28-án, az ismert pesti közjáték („Lamberg szívében kés”) hatására elmenekült az országból. Münchenben próbálta követni, mi történik idehaza s miközben az események már javában zajlottak, ő mint elméleti ember, máris elemezni, megfejteni próbálta az előzményeket s annak okait, miért alakult éppen így a márciustól szeptemberig vezető út. A történetíráshoz szükséges távlat ezúttal nem idő-, hanem térbeli volt. Eötvös következtetései számos ponton érvényesebbek, mint azoké, akik már azt is tudhatták, ami 1849-ben történt. Mégsem az eseményrajz teszi számunkra izgalmassá ezt a vázlatot, hanem a benne megnyilvánuló emberi magatartás. Másképp fogalmazva: Eötvös viszonya azokhoz a történésekhez, melyeknek egy pontig maga is alakítója volt. Amikor feljegyzéseit írni kezdi, már előreveti árnyát a végérvényesnek látszó bukás: egyfelől a fővároshoz vészesen közelítő császári csapatok, másfelől a forradalom további radikalizálódása, belső — anyagi és eszmei — zűrzavara, katonai gyöngesége. Eötvöst mindez akár elégtétellel is eltölthetné, hiszen legélesebb vitái március 15-ike előtt az ellenzék többi irányzatával éppen akörül kristályosodtak ki, hogy ő reformot akart revolutió helyett és birodalmon belüli önállóságot a függetlenséget követelőkkel szemben. 1848 végén úgy tűnhetett: az vezetett káoszhoz és kudarchoz, hogy nem az eötvösi elképzelések diadalmaskodtak. Ebből a pozícióból történeti elemzést készíteni: bárki másnál egyenlő lett volna a megideologizált önigazolással. Eötvös számára azonban a tárgyilagosság és méltányosság természetes, belülről fakadó emberi tulajdonság volt. Nem magára erőltetett póz, pedig a politika szerepjátszó mesterség, s ha már valaki pózt erőltet, százszor inkább adja a tárgyilagost, mint az elvek fanatikusát. Eötvös viszont lénye, lényege szerint volt elfogulatlan. 1848 előtt ő követelt politikai ellenfele (Kossuth) számára sajtónyilvánosságot, mert az esélykülönbséggel megnyert dialógust erkölcstelennek érezte volna. 1848 szeptembere után is megmaradt ennek az embernek. A forradalom előtti helyzetet például így elemzi: „A pártok mindenikénél a legnagyobb közvetlenséget vesszük észre.” Mindenikénél, ismétlem a legfontosabb szavát, mert ez azt jelenti: annál is, amelyiknek ő volt egyik vezéralakja. Amikor „általános veszteglésről” ír, ennek okaiba beleérti saját megnyilatkozásait is. „Mindég a szerencsétlenségek legnagyobbika” — írja — „Ha nem lassú reform, hanem forradalom útján” valósul meg a népérdek. Mégsem politikai ellenlábasai sötét manipulációját nevezi meg annak okaként, hogy reformok helyett forradalomra került sor. „Vannak cronikus bajok, hol az egészség csak egy életveszélyeztető crisis útján nyerethetik vissza.” Ezzel mintegy tiszta lapot nyit vitapartnerei (a forradalmi kormányban minisztertársai) számára. A változás pillanatáról is elfogulatlan képet rajzol: „A régi rendszer feldöntetett. A fennálló állapot nem védetett senki által s még a hatalom kezelői is, annak jogszerűségén kétségbe esve, azt küzdelem nélkül kibocsáták kezekből. A változás minden ellentállás nélkül vizetett véghez.” Az efféle leírásokra gondolva mertem azt állítani, hogy Eötvös vázlata meglepően időszerű. „A kérdések financiális oldala nem voló nagy nehézségek nélkül" — mintha ez is ismerős tünet volna. „Az üres helyek nem töltöttek be, szabad prédául mindenkinek, ki azokat betölteni elég bátor vagy elég aljas leend.” És: „Magyarországban a democratikus elvek csak csekély mértékben voltak elterjedve.” (Nem úgy, mint ma, tenném hozzá, ha ironizálni akarnék.) A kormánynak, melyben Eötvös miniszter volt, kényelmes többsége révén nem okozott gondot bármit megszavaztatni. Miniszter az ilyesmit ritkán szokta rossz néven venni, kivéve, ha az illetőt Eötvös Józsefnek hívják. Őt nemhogy arrogánssá, inkább aggályoskodóvá tette ez a helyzet: „A felette nagy többségnek is megvoltak a veszélyei. Alkotmányos országban soha nem jó, ha csak egy lehetséges kormány létezik.” (Így persze érthető, miért halljuk Eötvösnek rendre csak a nevét s nem a gondolatait a reá hivatkozó státusférfiak szájából.) „Szokássá vált mindent, mi az utolsó időben történt, kizárólag Kossuth Lajosnak tulajdonítani.” — írja másutt, de vigyázat: Eötvös nem dicsőségből, hanem a történtekért viselt felelősségből s nem kér, hanem elvállal egy részt. Pedig mennyivel egyszerűbb és tetszetősebb lenne a volt ellenfélre hárítani minden baj ódiumát! Csakhogy e vázlat szerzője nem akarja becsapni önmagát, tisztán látja, hogy a Jellasicsot vissza nem füttyentő császári ház mennyiben okolható a radikális fordulatért: „Bármily ügyes eszközökkel élt a forradalmi párt, bármi óriási volt Kossuth Lajosnak népszerűsítése, elragadó szónoklata, rendkívüliek tehetségei”— megszakítom az idézetet, hogy emlékeztessek rá: Eötvös itt nem barátjáról, eszmetársáról beszél ezen a hangon, hanem ellenfeléről! — „soha azért Magyarország forradalomba nem sodortatott volna, ha külső megtámadtatás által magát önvédelemre kényszerítve nem látja.” Az előítéletekkel, elfogultságokkal minősítő kortársak és a rájuk hasonlító utókor ellenében már akkor, 1848 végén arra figyelmeztetett, hogy Kossuth szerepét ajánlatos annak „való mértékére reducálni”. A „való mérték” igénye: az eötvösi magatartás egyik alappillére. „Valamint győzelem után a diadalmi szekérre egyet ültetnek, úgy ha valamely népet azon catastrophok egyike érte, melly jólétét évekre megsemmisíté, a felelet teher egynek vállaira rakatik, azon különbséggel, hogy midőn a diadalmenetnél az ócsárlók serege soha nem hibádzik, melly a triumphatort a capitolra követi, akkor, midőn egy emberre millióknak átka nehezedik, egy könyörületes szózatot nem hallunk többnyire.” (Hogy Kossuthra a bukás után „millióknak átka” nehezedett-e, vagy épp ellenkezőleg, az eötvösi gesztus értékét illetően elhanyagolható kérdés.) Irigységet és sajnálkozást érzünk, amiért olyan politikusi magatartással, mint az Eötvösé, legfeljebb a história lapjain találkozhatunk. És nem győzünk álmélkodni, ha ilyet olvasunk: „Az állam hajója túlságosan gyakran csupán személyes javak szállítására szolgál...” Mivel ilyesmi ma már végképp nincs, ugye, kedves olvasó a huszadik század végéről, mi már nem is értjük, mire célozhatott Eötvös... NYERGES ANDRÁS Amiről beszélnek A felette nagy többség veszélyei Baránszky László A gordiuszi csomó átvágása Mezei Árpád az egyik legkiválóbb ma élő kultúrfilozófus és kritikus, az Európai Iskola egykori ideológusa. De minthogy New York mellett él, kevesen ismerik; itthoni „megdicsőülése” mostanság kezdődik majd: idén Herder-díjas lesz♦ Van abban valami ironikus, hogy az évtizedek óta Amerikában élő kultúrfilozófus, Mezei Árpád második magyar nyelven megjelent esszégyűjteménye a Jelenkor Ars Longa sorozatában jelent meg: írójuk ugyanis most lépett kileppoyn harmadik életévébe. Marcel Jeannel, 3 . szürrealista mozgalom nagytúlélőjével társszenősködve három alapvető könyvet is írt: a Máladrart (1947), a Pensée Modernt (1950) és a sok nyelven megjelent kitűnő kézikönyvet, a Histoire de la Peinture Surrealiste-t (1959). Nem mondhatnánk, hogy Mezei ezekben az időkben lustálkodott. És ehhez természetesen hozzá kellene venni a két nagyon is úttörő klinikai-pszichológiai munkáját, a Levendel Lászlóval együtt írt, de főleg az ő kutatásain alapuló Személyiség és tuberkulózis (1965) és az Alkoholista beteg (1972) című műveket. És hogy hatvannégyben már valahogy megengedték, hogy néhány kultúrelméleti, műtörténeti esszéje is napvilágot lásson egy Elméletek és művészek című kötetben. Az embernek be kell látnia, hogy volt itt valamelyes életmű, sőt talán kettőre is kitelé. Utána jöhettek volna a fordítások, az összkiadások és a Kossuth-díj. De hát persze egész más jött: kényszernyugdíjazás, kivándorlás és az ezzel járó problémák. Mezeit mindez nemigen zavarta. Turistáskodott ő már Bor környékén. Sőt részt vett egy Bor—Szeged közötti gyalogtúrában is. Felesége Éva, aki az írásban is társa, túlélte negyvennégyet, aztán még egy ideig a magyar művészeti életben is részt vehettek. Mezei volt az Európai Iskola egyik alapítója, eméleti írója. Aztán jött negyvenkilenc. De talán valamit a könyvről is: Mikrokozmoszok és értelmezések. Három hosszabb művészetelméleti tanulmánnyal indul, ezeket huszonkét velős műtörténeti írás követi, ezeknek vonalát hat irodalmi tanulmány folytatja és öt szigorúbban filozófiai jellegű esszé zárja a sort. A kötet témái úgynevezett „nemes” témák, mai problémák, melyekre már számos megoldás vagy félmegoldás is adódott, legtöbbjük azonban olyan csomóba kötötte magát, mely már gordiuszinak is tekinthető, hiezel mindjárt a legkeményebb csomóval kezdi: vált-e szükség egyáltalán művészetre? A költészet itt a paradigma tárgya: Mezei Apollinaire Meggyilkolt költő című, meglehetősen profetikus novelláját értelmezi. A fejtegetés során persze rögtön kibontakozik módszere, mely a mélylélektan helytállóbb megállapításait az antropológiai lélektan újabb eredményeivel ötvözi, mindig is nagyon következetesen az emberi létezés adott körülményei között. Ebből vonja le azután a művészet sajátosságára vonatkozó tételét, mely a művészi személyiség abszolút őszinteségének szükségességére hívja fel a figyelmet. Ez a módszer talán átfogóbb rendszerezéssel erősítve érvényesül Az építészet jelentősége az ember fejlődésében és A művészetek kapcsolata című írásában, mely szerint az alapélmény persze a barlang, a védő és kultikus tér: az ember elhatárolja magát fenyegető környezetétől. A gátlásosság mint védekező reflexió. Kinek volt kedve kikezdeni egy kardfogú tigrissel? Nagy Bálint építészeti koncepciójával kapcsolatban az építészet sokféleségének megtárgyalására kerül sor , valóban metafizikai koncepciók gyakran határozzák meg az egész építészeti kultúra milyenségét. Zseniális Duchamp-tanulmánya pedig azt tárgyalja, hogy a huszadik századi művészete központi jelentőségű mestere (mert az voyeur volt, gyűjtögető életmódot folytatott — innen a főmű, a Nagy üveg vőlegényei —, és innen persze a talált tárgy feltalálása. A New York-i iskola indulását Jasper Johns művészetének majdnem filológiai pontosságú tárgyalása keretében vizsgálja, és valóban a kortárs szemével. A klasszikusabb jellegű témák közül talán parádés Manet-analízisét kellene említenünk: részben Manet nőkoncepciója (a nő mint az erősebb nem), részben pedig a klasszikus neoplatonikus téma, a koncert a szabadban, és annak pszichológiai indíttatásai az esszé tárgya, vagy pontosabban az, hogyan jelennek meg ezek a tizenkilencedik századi francia impresszionista mester festészetében. Nem hagyta figyelmen kívül a magyar témákat sem: Rippl-Rónai jelentősége, a Szentendrei Iskola főbb mestereinek Lyka Károly-i egyszerűséggel és tisztasággal megrajzolt portréi és az iskola történeti elemzése, mind a magyar műtörténet példaadó írásai. Irodalmi érdeklődése szintén átfogó. A Nonsense irodalom azt bizonyítja, hogy a non senseben is van sense, azaz értelem — és hát persze a szürrealisták, Tzara többek között, és Kafka sorakoznak egymás mellett, elszórtan Breton, Perez, Superville egy-egy tanulmányban. Mezei tevékenységének időtartama alatt ki- és lefutotta magát jó néhány irodalomtörténeti irányzat, most az „alapos szemügyrevétel” van soron. Ő valahogy a „megfelelő tárgyhoz a megfelelő módszer” híve, persze főleg a saját módszeréé. Wil- Son-tanulmányában, mely a szakszerű szemügyrevétel mintapéldája lehetne, arra világít rá, hogy a költő „bűnözősége” és költészete szorosan összefügg; technikailag a költő kortársa, Charles d’Orleans — az orleansi herceg — legalább olyan jó volt, mint Villon, ha nem jobb, de nem őt olvastuk a pad alatt az iskolában. A Kafka-tanulmány pedig a németül író prágai zsidó biztosítási ügynök és vállalati alkalmazott mély bibliai, kaballisztikus utalásait tárja fel. A Cahiers D’Art, a Les Lettres Nouvelles, a Leonardo munkatársa mostanában főleg magyarul ír. Ezek a tanulmányok az Arkánumban — melynek alkotói csoportjához tartozott és tartozik — a Magyar Műhelyben, a Holmiban és a Jelenkorban jelentek meg először. A mostani esszégyűjtemény a Jelenkor kiadásában jelent meg, s egy olyan könyvvel ajándékozott meg bennünket, mely bevezet a mai modern gondolkodás egy kitűnő lehetőségébe, és elvezet ahhoz a lehetőséghez is, hogy világunkat és benne a magunk helyzetét jobban megértsük. Az álmodozások kora lejárt A vagyonigazgató legendás fizetéséről már nem egy hír megjelent, de ehhez például a Magyar Nemzet január 12-ei számában a következőt fűzte hozzá a cikk szerzője: „a művészek tiltakozását nem elsősorban a prémiumösszeg rendkívüli nagysága váltja ki, sokkal inkább az eredményt keveslik”; a vagyont „a kormány a művészeknek adta. Olyan íróknak és költőknek, festőknek és szobrászoknak, akik közül sokaknak az évi keresete sem éri el az új menedzsment havi fizetését...” Illő tehát megkérdezni az érintetteket: mi a helyzet a Magyar Alkotóművészek Alapítványánál? A közvetlen előzményekről annyit: volt egyszer a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja, amely mintegy hatezer művészt tömörített. Az alap 1992. október 1-je óta alapítványként és egyesületként működik tovább, a volt állami tulajdonú épületeket, galériákat, alkotóházakat a kormány az alapítvány tulajdonába helyezte, erre a szervezetre hárul a gazdálkodás felügyelete, a pénz előteremtése, az egyesületre pedig ennek az összegnek az elosztása. Elosztani viszont csak azt lehet, amit már megtermeltek. Ezért volt égetően fontos, hogy minél hamarabb megfelelő vagyonigazgatót találjanak. Kóka Tamás, aki egy nagy koreai bank, a Daewoo Bank éléről jött át ide, tavaly áprilisban állt munkába. Vele és Wolf Péter zeneszerzővel, az alapítvány kuratóriumi elnökével a harmincnyolc éves vagyonigazgató Vörösmarty téri szobájában beszélgettünk. — A Magyar Nemzetben megjelent, hogy a jelentős vagyon „nagy része az átalakulás előtt és alatt elúszott". Valóban 501 millióról van szó! Wolf Péter: Tisztázzuk az elején, mindez Kóka Tamás munkába lépése előtt történt. Sőt, az alapítvány létrejötte előtt. Tudomásunk szerint az egyik felelős ellen már vádat emeltek. Az átalakulás, azaz 1992. október 1-je óta egyetlen forint sem jutott a korábban „elúszott” összeg, azaz 1,3 milliárd sorsára. Ebből a kormány 501 millió forintot ismert el az alapítvány vagyonából hiányzó részként. — A vagyon egyik legkényesebb pontja az alkotóházak hálózata. Évek óta fel-felröppennek hírek ezek eladásáról. Kóka Tamás: A belépésem óta minden ugyanúgy m működik, ahogy eddig, ráadásul az 1992 őszén megállapított térítési díjakkal, miközben másfél év alatt harmincöt százalékos volt az infláció. — Mennyibe kerülnek egy évben az alkotóházak! — Százmillió forintba. Ennek kis részét a tagság befizeti, amikor oda megy dolgozni, pihenni. De tavaly például hatvankét millió volt a ráfizetés. Ekkora veszteség tarthatatlan. Wolf Péter: Az alkotóházak szociális, üdülési és munkalehetőséget nyújtó funkciója eddig összemosódott; bármilyen célból tartózkodott ott valaki, egyforma térítési díjat kellett fizetnie, s ez szintén nem mehet így tovább. Ma már nem jár a művészeknek alanyi jogon mindaz, ami korábban, hozzáteszem: azért is járt, hogy „befogják” az alkotók száját. Nekünk kell megteremteni azt, ami elosztható. — Miből! Szeretnék egyértelmű választ hallani: nem fenyegeti az alkotóházakat az eladás veszélye! Kóka Tamás: Ha a helyzet úgy kívánja, s az alapítvány kuratóriuma és az egyesület elnöksége megállapodásra jut, akkor a hédervári kastély eladható. Mert most is be van zárva. Nincs erős igény iránta, és ott ötezer forint fölött van egy fő napi önköltsége. De az a célunk, hogy a többi alkotóházat megmentsük. Éppen azért kell működővé tenni a vagyont, hogy legyen pénz például ennek a szolgáltatásnak a támogatására. Ám a tagságnak is differenciáltabban kell a terhet vállalnia. Értékes ingatlanok, tetemes bérleti jogok kerültek az alapítvány tulajdonába. Csakhogy az még nem jelent semmit, ha létezik egy milliárdos vagyon. A kincseskamrában is éhen lehet halni, az aranyat ugyanis nem lehet megenni. Miből lesz „étel”! — Az alapítvány a hiányt jelenleg az értékek feléléséből fedezi, de a cél a vagyonvesztés sürgős megállítása. Mert ha eladjuk és feléljük azt, amink van, kiszámítható, mikor tehető pont a folyamat végére. Erre tehát szót se vesztegetek. Gazdálkodó egységeket hozunk létre, hogy ezek megtermeljék a szükséges évi háromszázmilliót. A központi szerv egy vagyonkezelő pénzintézet, amelyet részvénytársasági formában már létrehozott a kuratórium. , — Lefordítható ez úgy, hogy eladnak minden olyan bérleti jogot, ingatlant, ami fölösleges, s a pénzt „bepakolják" oda, ahol fial! — Azok a bérleti jogok és ingatlanok adhatók el, amelyeknek megszűnt a funkciójuk. Csak egy példa: a csődbe ment Pannónia Szőrmegyár negyede a miénk. A gyárépületet el kell adni, mert már csak a patkányok laknak benne. Ezeket a pénzeket betesszük a vagyonkezelő pénzintézetbe, amely befektet. Az első időben kizárólag állampapírokat veszünk a megtakarításokon. — Vannak már megtakarítások! — Igen, vannak. — Miért nem működik még mindig a nyugdíjpénztár! — Megteremtettük a személyi, tárgyi, technikai feltételeit, most készül a szervezeti működési szabályzat, a nyugdíjpénztár tehát indulásra kész. Wolf Péter: A választmány kirótt a tagságra havi ezer forintos társadalombiztosítási hozzájárulást, ami mélyütésként érte a művészeket. Óriási a felzúdulás ellene. — Mert sokuknak olyan elenyésző a jövedelme, hogy ennyit se képes kifizetni. — Ez igaz, csakhogy fogalmuk sincs arról, mennyi társadalombiztosítási járulékot kell ma fizetnie annak, aki nem alkalmazott valahol, de azt akarja, hogy biztosított legyen. Ha valaki nem akar az egyesület tagja lenni, s kilép, szabad szellemi foglalkozásúként nem kötelező tb-t fizetnie. De akkor nem is lesz biztosított. Ha meg, mondjuk, betéti társaságot hoz létre, a minimálbér után fizethet havonta csaknem ötezer forintot. Nem úgy, mint most, ezret. Kóka Tamás: Az ezer forintok zárolt számlára folynak be, ezt a pénzt is kizárólag állampapírok vásárlására költhetjük, azok pedig a kamataikkal együtt ugyanerre a számlára kerülnek vissza. — Arról is megjelentek már hírek, hogy állítólag Kóka Tamás havi fizetése háromszázezer forint, s ehhez a kuratórium még kétszáz százalékos nyereségprémiumot kíván megszavazni — amelyet azóta meg is szavazott. A háromszáz forintos alapfizetés engem is szíven ütött... Wolf Péter: Mintegy harminc fő jött szóba erre a posztra, valamennyien hasonlóan magas jövedelmű állásokból pályáztak. Ennyi egy ilyen szakember „ára”. Kóka Tamás: Úgy gondolom, a fizetésem csupán a kuratóriumra és rám tartozik. Egyébként az előző alapfizetésem alig kétharmadáért jöttem ide; az ország legnagyobb vegyesbankjánál voltam vezérigazgató-helyettes. — Akkor miért jött ide! — Mert itt is megteremthető egyfajta ’’birodalom”, amely megadja az alkotói munkához szükséges szociális hátteret. Valóban tragikus, hogy a művészek közül rengetegen a létminimumon élnek."De az ellenem lázongó írók egyike sem pályázta meg a vagyonigazgatói állást. A munkámra nem vágyik senki azok közül, aki a fizetésemet irigyli. — Önt személy szerint érték támadások, nemcsak a túl magas fizetése miatt, hanem azért is, mert számos tag és egyesületi vezető kevesli az eredményt. — Az 1992-es hatvanöt milliós veszteség után már 1993-ban, az első, még töredékes évemben kilenc millió hatszázezer forintra csökkentettük az éves veszteséget. Wolf Péter: Közben a segélyfolyósítások folyamatosak, a nyugdíjpénztár indulásra kész, a művészek elmehetnek a két évvel ezelőtti térítési díjakért az alkotóházakba. Ennél többről persze lehet álmodozni, csak nem érdemes. Mert ma már senki nem fizet ki egy fillért sem a villanyszámlánkból. Ha nincs, aki hasznot csikar ki a működővé tehető vagyonból, akkor jövőre már az álmodozás se marad meg nekünk, legföljebb csak a nosztalgikus emlékezés a „régi szép időkre”, amikor még voltak segélyek, nyugdíjfolyósítások, alkotóházak. ESZÉKI ERZSÉBET Ill