Magyar Hírlap, 1994. szeptember (27. évfolyam, 217-229. szám)
1994-09-23 / 223. szám
1994. szeptember 23., péntek Jönnek a komisszárok? Rendkívüli közgyűlések összehívására készül az Állami Vagyonkezelő Rt. Az egyik, s legfőbb napirendi pont a személyi kérdések megtárgyalása. Arról lesz szó, melyik vezér maradhat s melyiknek kell távoznia, esetleg az igazgatótanács, felügyelőbizottság egyidejű kicserélésével. Idáig rendben is lenne a dolog. A tulajdonosnak joga van kinevezni, leváltani, áthelyezni. Joga van megmondani, kiben bízik, kiben nem. Ez az államot is megilleti. Csakhogy az állam nagyon speciális tulajdonos. Hogy nem a legjobb, az közismert. Ezért zajlik a privatizáció. A kormányváltásokkal azonban az is ki szokott derülni, hogy az állami érdekek értelmezése s megjelenítése a kabinetekkel együtt változhat. Ez viszont gondot jelenthet. Ilyenkor válik világossá, miért is fontos a gazdaság és a politika szétválasztása, amennyire csak lehet. Ideális esetben a vállalatok szintjén nincs jelentősége, hogy melyik párt került éppen kormányra. A cégeknél pusztán üzleti szempontok dominálnak, s az lehet a vezér, aki a legtöbbet kihozza a rábízott intézményből. Magántulajdonosoknál ez általában így is van. Az állam tulajdonában lévőknél nem teljesen. Itt ugyanis belép a bizalmatlansági tényező. A hatalom új képviselői nem bíznak az előd embereiben, ezért lecserélik őket. Lehet persze azon vitatkozni, hogy egy nagyvállalat vezetője mennyire egy kormány embere, mennyire független attól, s egyszerűen csak vezető, szakember, menedzser, de nem érdemes. Ha a gazdaság és a politika jól láthatóan, ellenőrizhetően elkülönül egymástól, akkor a személycserék nem indítanak el gyanakvást, különös hátsó gondolatokat. Akkor az a természetes, hogy akkor cserélnek le egy vezért, ha jobbat tudnak a helyére állítani. S ilyenkor logikus e lépés. Csakhogy ez az ideális állapot sehol sem létezik. Ahol vannak nagy állami vállalatok, ott az állami érdeket megjelenítő kormány mindig is azt nevezteti ki, akit abban a pillanatban a legjobbnak tart, azaz akiben megbízik. Ez a folyamat máshol is vitákat vált ki, másutt is emlegetik, hogy az állam, azaz a kormány túlságosan is saját politikai érdekeit érvényesíti az ilyen kinevezésekkor. Magyarországon azonban negyvenévi szocializmus és röpke négyévnyi demokrácia után a kliensrendszer, a politikai kinevezések veszélye sokkal erősebb, mint a több évtizedes, több évszázados demokráciákban. Itt a kormányváltást követő fejcseréknek mindig erős politikai színezetük is van. Mindig felmerül, hogy szakemberek helyett politikai komisszárokkal kiváltják a kormány sajátos érdekeit végrehajtatni, s így a szakkérdések ismét csak háttérbe szorulnak. A találgatások már elkezdődtek. Megjelent az a vállalati lista, ahol változás várható. A gyanakvásnak, a sok-sok szóbeszédnek valószínűleg csak egy módon lehetne elejét venni: ha a kormány, azaz az állami tulajdon képviseletében az ÁV Rt. nyilvánosságra hozza a kinevezendők listáját. Ha azon nem a pártállás, hanem a szakmai tudás lesz a meghatározó, akkor a politikai támadások alaptalanná válnak. Ellenkező esetben a kormány egész programja válik hiteltelenné. Komisszárokkal nem lehet virágzó gazdaságot teremteni. Igaz, azt itt és most szakemberekkel is nehéz. A bölcs útmutatások, a kategorikus értékítéletek útvesztőiben vannak néhányan, akik az oktatás mindinkább ellehetetlenülő helyzetének, problémáinak megoldását az újonnan alakult kormányzattól várják. Ugyanakkor mind többen véljük úgy, hogy végre itt az idő az oktatáspolitikai szerepek, funkciók újragondolására, a szakmai döntéshozatal demokratizálására. A koherens kormányzati oktatáspolitika hiánya, az önkormányzatok szerepkeresése, a nemzeti alaptanterv és az oktatási törvénykezés körüli viták, a szűkös anyagiak régóta korlátozzák az oktatás-végrehajtó szerepből kitörni akaró iskolák lehetőségeit. Mindez azonban nemcsak az „útkeresőket”, hanem minden pedagógust, iskolavezetőt mélyen érint. Az oktatásban eluralkodott lehetetlen állapot az érintettek számára sérüléseket, csalódásokat okozott. Talán ezért is mind többen vannak, akik a kaotikus állapotok ellenére az iskoláik falain belül, olyan gyermekközpontú pedagógiai programok kimunkálásán fáradoznak, amelyeket nem a felsőbb irányítás jelölt ki számukra. A szabadelvű oktatásirányításnak önmérsékletet kell gyakorolnia akkor, amikor egy sokszínű oktatási rendszer iskoláinak belső világára óhajt befolyással lenni. Ezeknek a közösségeknek éppen most kell teret, szabadságot adni ahhoz, hogy kilábaljanak végrehajtó szerepükből, s képesek legyenek szolgáltató, önkormányzó közösségekké válni. Az oktatáspolitika „csinálóinak” tudniuk kell, természetesen nemcsak az az iskola lehet eredményes, amely vállalja demokratikus intézményrendszerének kiépítését és működését, s amely folyamatos párbeszédre, együttműködésre törekszik közelebbi környezetével. Az általunk korszerűnek tartott iskola azonban mindezt vállalja. Ma már egyértelmű, ahhoz, hogy a viharos ütemű társadalmi és munkaerő-piaci változásokhoz gyorsan és jól alkalmazkodjék az utánunk következő nemzedék, az iskolának alapvetően változtatnia kell szemléletén, belső viszonyrendszerén. A tárgyi ismeretek átadásán túl az eddigieknél sokkal jobban építeni kell a diákok kezdeményezőképességére, kreativitására, a helyi társadalom aktív közreműködésére. Egy szabadelvű iskola kialakításában a tanárok a legjobban érdekeltek abban, hogy olyan viszonyok jöjjenek létre, amelyek között az iskola vezetősége figyelembe veszi a pedagógusokban rejlő kezdeményezőkészséget, szabadságvágyat, személyes ambíciókat. Ha a pedagógiai alapkérdésekben létezik az összhang, a szereplők fokozottan sajátjuknak érzik az iskolát, hiszen ők azok, akiknek újra és újra meg kell alkotniuk azt. Egy ilyen iskolában a diákönkormányzatoknak sokkal nagyobb szerepet kell kapniuk. Ebből a szempontból nehéz a hagyományokra építenünk, hiszen a közelmúltban alaposan visszaéltek az átpolitizált diákönkormányzatokban rejlő lehetőségekkel, ám ez nem jelentheti azt, hogy nincs szükség a gyermekek önszerveződésére. Ezt tál szerző tanár, parlamenti képviselő riogathatja, ha a pedagógusközösség nem csupán eljátssza a „jó tanár”, a demokrata szerepét, hanem valóban hagyja megjelenni, megfogalmazódni azokat az érdekeket, amelyeknek az ismerete nélkül sötétben tapogatózik. A diákönkormányzat a gyermekek számára komoly lecke: a közösségteremtés, az érdekérvényesítés, az érdekvédelem valóságos terepe. Az iskolával szemben általában a szülők a megrendelők, ezért amikor beíratják gyermeküket egy-egy intézménybe, nyilvánvalóan joguk van a folyamatok ellenőrzésére is. Ez a kontroll természetesen nem csorbíthatja a pedagógus szakmai önállóságát. A felelősség közös ugyan, de a szakmai felelősség elsősorban a pedagógusokat terheli. Az együttműködésre és a folyamatok nyomonkövetésére célszerű intézményesíteni egy olyan fórumot, ahol a szülők, diákok és a pedagógusok egyenlő szavazattal rendelkeznek, és magas szintű döntéseket hozhatnak minden nem közvetlen szakmai kérdésben. Ilyen lehetne az iskolaszék intézménye, ha megfelelő törvényi garanciákkal, valóságos kompetenciával rendelkeznék. Az ilyen önkormányzó iskola intézményei, döntéshozó fórumai lehetőséget adnak arra, hogy az eltérő érdekű csoportok, az „iskolapolgárok” (diák, tanár, szülő) megegyezésen alapuló szabályok között éljenek együtt. Az iskola mint sajátos civilszerveződés sem nélkülözi a működési zavarokat, olykor hibás, méltánytalan döntések születhetnek, vagy olyan magatartásformák jelenhetnek meg, amelyek sértik az egyének vagy a közösség érdekeit. A jogorvoslat színtere és főként fontos pedagógiai eszköz lehet például az „iskolabíróság”, amely csak akkor töltheti be a feladatát, ha az iskolapolgárok csoportjaiból választottak működtetik, s ha független az iskola „hatalmi tényezőitől”. A nyitottabb iskola olyan gondolkodásmódra épül, amely hosszabb távon vár eredményt. Nevelési programjában az egyén felelősségvállalása, a választás lehetősége és terhe kezdettől jelen van. Az életkori sajátosságok természetesen határt szabnak az eszközök megválasztásában. Tény azonban, hogy a gyerekek mozgásterének a bővülése nélkül, a nevelőtestület egyoldalú kezdeményezésével közmegegyezést elérni nem lehet. A szabadabb iskolákban a „kell” főleg a célra és nem az odavezető utakra vonatkozik. Ennek a másik tényezője az érdekeltek igénye, a maga változatosságával, ellentmondásosságával. Helyenként az igények nemcsak egymással, de az alapcélokkal sem egyeztethetők össze. Az igények a hagyományos iskolákban sokszor nem is kerülnek felszínre, mert a diákok, a szülők, a pedagógusok tapasztalataik alapján konfliktusforrásoknak tekintik őket. Félve az összeütközésektől, egymásnak kölcsönösen kiszolgáltatva, a problémák szőnyeg alá söprésével próbálkoznak, konzerválva ezzel az amúgy is feszült viszonyokat. Egy ilyen együttműködés harmadik fő tényezőjét azok az ajánlatok alkotják, amelyek nem elengedhetetlenek, de a pedagógusközösség — vagy más iskolapolgárok — képesek biztosítani (szakkörkínálat, változatos értékelési módok, alternatívák, a tűréshatár kiterjesztése stb.). Ha a szülő és a tanár belátja, hogy a gyerek személyiségfejlődése szempontjából döntő jelentőségű és a tanulási folyamat része a felelős döntések joga és kényszere, akkor olyan iskolaszerkezet kialakításában lesz érdekelt, amely valódi választási lehetőségeket kínál. Itt a tanulók szabadsága kiterjedhet esetenként tantárgyak, tanórák választására, az óralátogatás mérlegelésére is — szem előtt tartva a közösen meghatározott feltételeket és követelményeket. A diák döntései így persze súlyosak, hiszen felelősséget hordoznak. A diák olyan értékeket választhat, amelyek közel állnak hozzá, az esetleges kudarcokkal el kell számolnia önmaga előtt, anélkül, hogy a pedagógus magára hagyná rossz döntéseivel. Felelős polgár, iskolapolgár, tehát aki nem kényszerül arra, hogy a mereven értelmezett, tantárgyakra szabdalt ismeretanyagot minden mérlegelési, választási lehetőség nélkül „sajátítsa el”. A fokozottan életkorfüggő, árnyalt eszközrendszer szükséges ahhoz, hogy a pedagógusközösség jó szívvel vállalja az ilyen fajta együttműködés teljes felelősségét. Az eszközrendszer kimunkálásakor minden pedagógiai műhelynek figyelembe kell vennie, hogy a tárgyi tudás megalapozása mellett az oktatás fő célja, hogy a diákok megtanuljanak élni a szabadságban rejlő felelősséggel, döntésre kész állampolgárokká éljenek. A szabadabb iskola felé közös tanulási folyamat vezethet. Más kiindulópontokat kell találnunk: ezek a személyiség tisztelete, az intézmények szolgáltató jellege lennének. Magunkat, a bennünk munkáló reflexeket is át kell alakítani, korlátozni kell. Egyedül magunk előtt kell elszámolnunk, hiszen sem szakfelügyelet, sem más hatalmi beavatkozás nem engedhető meg az iskolák belső pedagógiai folyamatába. Az oktatási kormányzatnak az elkövetkezendő időben pusztán olyan „kimeneti szabályozás” kimunkálására kell törekednie, amelynek segítségével képesek lehetünk a különböző utakon, ám hasonló célmeghatározással induló gyermekek tárgyi tudásának meghatározására. Ehhez a széles szakmai konszenzussal elfogadott nemzeti alaptanterv olyan eszköz lehet, amely bizonyos mértékig közelíti, integrálja az amúgy szétágazó tárgyi ismeretkört. Ezzel párhuzamosan felsőbb iskolatípusban megkerülhetetlen egy olyan számonkérési rendszer kimunkálása, érvényesítése, amelynek alapvető célja a továbbtanulás lehetőségének a fenntartása vagy a munkaerő-piaci érdekérvényesítésre való felkészítés. Ma már mindenkinek tudomásul kell vennie, az iskola világa mozgásban van, és a kényszerű szabadsággal egyre inkább élni tudnak a szereplői. A nagyobb szabadság rövid távon a kontármunka lehetőségét is magában hordozza, ez pedig kikényszeríti az érdekeltek aktivitását, kontrollját. A felelősségünk ismert: az iskoláskor egyszeri, megismételhetetlen. Horn Gábor Van másik — egy nyitottabb iskola „Ma már egyértelmű, ahhoz, hogy a viharos ütemű társadalmi és munkaerő-piaci változásokhoz gyorsan és jól alkalmazkodjék az utánunk következő nemzedék, az iskolának alapvetően változtatnia kell szemléletén, belső viszonyrendszerén.” — Nem festette egy kicsit túl sötétre azt képet, mester?! PÁPAI GÁBOR RAJZA Nagyapáink hajdanán frászt kaptak, ha megjött a SAS-behívó. A „Siess— Azonnal—Siess” parancsnak rögvest eleget kellett tenni, eldobni a kaszát, kapát, töltőtollat, rohanvást fegyvert fogni a gaz bolsevista hordák ellen. Hasonló intézményt vezetett be most az új parlamenti házszabály, az „azonnali kérdések és válaszok óráját". Ha egy miniszter megkapja valamelyik képviselőtől a SAS-kihívót, sietve ki kell mennie a pulpitushoz és azonnal válaszolni a feltett kérdésre. Már nagyon várom az első ilyen parlamenti lövésváltást, addig is elképzelem magamnak az egyfelvonásos dramolettet. Torgyán József: Szabadjon megkérdeznem a külügyminiszter úrtól, már bocsánatot kérek, de Göncz Árpád miért látogatott a Kínai Népköztársaságba és miért nem Tajvanba, ahol nekem jó embereim vannak? Kovács László: Göncz elnök úr csak a kínai maffia hivatalos budapesti látogatását viszonozta Pekingben. A magyar küldöttség jóindulatát bizonyítja, hogy Kínában senkinek sem vágták el a torkát. Áder János: A pénzügyminisztertől várom a választ. Igaz-e, hogy az állam meg akarja vásárolni a Szabad Földet, a Mai Napot és a Reformot? Miért? Békesi László: Valóban alkuszunk rájuk. A költségvetésnek szüksége van minden Szabad Földre, hogy a Mai Nap el tudjuk indítani az államháztartás Reformját. Lezsák Sándor: A művelődési miniszter úr mit szól ahhoz a tényhez, hogy a koalíció parlamenti diktatúrája rátette mocskos mancsát mindhárom tévécsatornára? Fodor Gábor: Igen sajnálatos, hogy az olasz kormánykoalíciónak sikerült kezébe kaparintania az olasz állami televízió mindhárom csatornáját. Kónya Imre: Az egészségügyi miniszter véleményére vagyok kíváncsi. Kim Ir Szén holttestét orosz orvosok balzsamozzák félmillió dollárért. Esélyünk se lett volna rá, hogy a zsíros megrendelést magyar egészségügyi szervek nyerjék el? Kovács Pál: Sajnos az oroszollégáknak nagyobb a tapasztalatuk. Ők nyerték meg a versenytárgyalást már Lenin, Sztálin, Dimitrov, Gottwald, Mao és Agostino Netho esetében is. A magyar szakemberek az elmúlt négy esztendőben nem foglalkoztak balzsamozási kérdésekkel, helyette Horthy Miklós feltámasztásán ügyködtek. A helyzet nem reménytelen, esetleg Fidel Castróra benevezhetünk. Balsai István: Igaz-e, hogy egy nemzetközi megállapodáson alapuló 1978-as törvényerejű rendelet tiltja, hogy az emberek átbeszéljenek a határon? Vastagh Pál: Elődömnek tudnia kellene, hogy igaz. Az viszont nincs tiltva, hogy egyesek kiutazzanak külföldre és onnan hazabeszéljenek. G. Nagyné dr. Maczó Ágnes: A környezetvédelmi tárca gazdáját kérdezem, mit tesznek a Velencei-tó vízszintjének vészes csökkenése ellen? Baja Ferenc: A képviselő asszony nyugodjon meg. Amíg a menetrendszerű hajók után nem porzik az út, addig még van valamennyi víz a tóban. Für Lajos: A magát honvédelmi miniszternek kiadó nyugalmazott ezredes úrtól kérdezem, miért molesztál állandóan, néha már valóban úgy érzem, hogy üldözési mániám van. Keleti György: Felhívom a tisztelt képviselő úr figyelmét, ha valakinek üldözési mániája van, még nem biztos, hogy nem akarják elkapni. Orbán Viktor: Közismert, hogy a Fidesz megkövette a nyugdíjasokat, és választási kudarcunk óta nincs nálunk nagyobb élharcosa a nyugdíjak drasztikus emelésének. A miniszterelnök urat kérdezem, hogyan kompenzálják az energiaár-emeléseket a szívünknek oly kedves öregeknél? Horn Gyula: Jövő kedden, szeptember 27-én kívánom elmondani nagy beszédemet az ország helyzetéről és a legsürgősebb teendőkről, de Orbán úr kedvéért néhány gondolatot kiszivárogtatok a beszédemből, melyet tanácsadó testületem állított össze. Medgyessy úrék Békesi pénzügyminiszter csínytevéseinek ellensúlyozására a következőket javasolják a nyugdíjasoknak. Az áremelés előtt hívják ki a gázszerelőket és kérjék meg őket, hogy tegyék üzemképtelenné a gázkonvektoraikat. A gáztűzhelyek csapját le kell hegeszteni, hogy ne lehessen elfordítani. A nagymamák és nagypapák engedjék meg unokáiknak, hogy a lakásban kicsúzlizzák a villanykörtéket. A mi kormányunk szociális gondolkodású, ezért azt javasoljuk a kiskeresetűeknek, hogy a következő nagy kávéáremelés előtt kávéfőzőiket ajándékozzák el esküdt ellenségeiknek. MAJLÁTH MIKES LÁSZLÓ SAS-kihívó FÓRUM „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD" Homokszemek Tamás Gáspár Miklós a Nap-keltében nem kisebb személyiséget támadott meg a minap, mint Göncz Árpádot, annak kínai útját kifogásolva. Ugyanebben a műsorban Fencsik Flóra Horn Gyula élveboncolásával jeleskedett. Miközben ők hazánk két legfőbb közjogi méltóságának skalpjával tündököltek, ugyancsak „nagyot mondó” kollégáikra gondoltam. Nem a dénesjánosokra, akiknek semmilyen más eszközük nincs a föltűnésre, nem is Csurka Istvánra, akinek az „augusztusi” s egyéb tanulmányokon kívül lett volna más eszköze, de ő inkább a magyar útra tért s onnan egyenesen a dénesjánosi útra, ahol már nem sok vizet zavar. Nem is Torgyán lassan feledésbe merülő „patakvérére”, komcsizására, zöldbárózására s mai parlamenti folytatásos show-műsoraira gondolok. Inkább azokra, akik valódi teljesítményeikkel is képesek magukra irányítani a közfigyelmet. Konrád Györgyöt például biztosan nem a föltűnési viszketegség vezette, de a lágydrogokról szóló „feliratával” szükségtelen vihart kavart, föladva a magas labdát Páskándi Gézának és másoknak, s elterelve a figyelmet százszor fontosabb problémákról. A közfigyelmet ilyen-olyan okokból fölöslegesen elterelőkről a szerkezetbe kerülő homokszemek jutnak eszembe, amelyek akadályozzák annak normális működését. Persze a homokszemek úgy vélhetik, hogy ők kagylóba került kavicsok, s egykor igazgyöngy lesz belőlük. Nem tudom, egy gyöngy kiizzadásáig a kagyló mennyi zavarkeltő anyagot dob ki magából, de azt tudom, hogy a korszerű motor még a bejutás előtt felfogja a homokszemcsét, s egészben vagy összeroncsolva a szűrőjébe zárja. Minthogy a társadalom fontos szerveiben nincsenek ilyen szűrők, legfeljebb a feltűnést keltő jeles személyiségek önmérsékletében bízhatunk. Ami tudom, nem könnyű, hisz magam is feltűnési viszketegségben szenvedek. Régen a halálkatlan meredek falán versenymotorozással hívtam fel magamra a figyelmet, most pedig nyolcvanévesen azzal, hogy robogóval járom a várost. Rokonlelkű kollégáimnak is ezt ajánlom. Vagy méginkább azt, amivel Sebeők János író tette magát híressé: zárassák be magukat a Liszt Ferenc téren egy majomketrecbe. Ez veszélytelenebb, mint a motorozás a pesti úrvezetők között, és sokkal kellemesebb annál, mint ha például a Vencel téren veretnék híresre magukat. SURÁNYI ENDRE 1: Szociális allergia MEGYESI GUSZTÁV Van abban valami mélységesen tragikomikus, hogy dr. Dizseri Tamás orvosigazgatónak szabadkozni kell. Dizseri Tamás a Bethesda gyermekkórház igazgatója, és azért kell szabadkoznia, mert Michael Jackson popsztár ittjártakor az ő kórházát látogatta meg, mi több, lélegeztetőkészüléket és légkondicionálót is adományozott az intézetnek, valamint vállalta egy beteg kisfiú külföldi műtétjének a költségeit. Mármost a pénz — amint arról lapunk is beszámolt —, mégsem érkezett meg. Ennek ellenére sokan — ne kerteljünk: a szakma — úgy hiszik, hogy a kórház most dollármilliókban dúskál. S megint ne kerteljünk: a szakma irigy a szerencsés kiválasztottra. Elképzelhető, mi lesz, ha a popsztár pénze tényleg megérkezik. Ez már a vég. Nemcsak statisztikai adatok mutatják, ha egy ágazat teljesen leépül. De az is jellemez egy ágazatot, most speciel az egészségügyet, hogy orvos kerül szembe orvossal, még ha persze vér még nem folyik is egyelőre. Bár az is. A legfrissebb hír egészségügyileg, hogy a Bajcsy-Zsilinszky kórházban az ápoltak verik az ápolókat. Ez még mondjuk érthető — az ápolt részeg, az ápolónő pedig ápolni akar —, ám ma már nem is ez az igazi hír, hanem amikor ápolt veri az ápoltat, ápoló pedig az ápolót, s közben orvos vicsorog a másikra. Mert ez fog bekövetkezni. Szegény ország. De ne mondja senki, hogy a szegénység szép, főleg ne, hogy a szegénység szépít. Torzít, deformál. Hogy Dizseri főorvos irigyeit tovább bosszantsam, elmondom, hogy magam is jártam a Bethesda kórházban. Az Aerocaritas egyik vezetője hívott el, nézném már meg, hogy adnak át a kórháznak ingyen és bérmentve egy felújított Mercedes márkájú mentőautót. Döbbenetes volt látni, hogy adták át. Én addig azt hittem, hogy a mentőautó, mint olyan, hozzátartozik a kórházképhez. Ha az orvos végigsétál műtét után az udvaron pihenésképp, valami könnyű dalt dúdolva, s mentőautóba ütközik, csöppet se lepődik meg. Ebben a kórházban azonban csodaszámba ment a mentőautó, komoly professzorok, szigorú tekintetű diagnoszták, a műtőben éppen végzett finom ujjú sebészek simogatták az ajtaját, méricskélték a műszerfalat, tán még dudáltak is volna örömükben, de hát hogy nézne az ki. Az öröm, a hála, az ima teljesen érthető. Ebből a kórházból Trabant gépkocsik, esetenként Skodák hátsó ülésein szállították a gyermekeket vizsgálatra a város másik végébe, úgy, hogy karjukból kilógott az infúziós cső, mikor a forgalomban fékezni kellett, két ápoló óvta a csövet s a gyermeket. Úgy gondolom, már ebből is látható, mekkora szociális érzékenység szorult belém. Kérdés azonban, hogy ez az érzékenység mikor fordul át akut allergiába, hiszen érzékenység az is. Kérdezem ezt azért, mert ebben az országban a kifejlett szociális érzékenység nemcsak az én sajátom. Hanem legelébb is a mindenkori kormányé. Tegnap reggel például személyesen az egészségügyi miniszter volt a rádió vendége. Minden eddigi érzékenységet felülmúlva beszélt az egészségügy szörnyű helyzetéről, a kórházakban uralkodó állapotokról, s a választási kampányidőszakot is meghaladó empátiával fogadta a hallgatók telefonjait. Például azét a hallgatóét, aki — nevezzük Bilcsiknének — harminc éve röntgenes és tizenhatezer forint a fizetése. Vagy a másik hallgató szavait, aki azt kérdezte, mit lehet tenni. — Pénzt kell előteremteni az egészségügy számára — mondta a miniszter, s ez akár megnyugtató is lehetne, csakhogy az újabb hallgató megint megbontotta a harmóniát. — És a pénzt kinek kell előteremteni? — kérdezte. — Hát nekünk — felelte a miniszter —, nekünk, a társadalomnak. No ez az, ami nem fog menni. Mármint, hogy konkrét kérdésre ilyen általánosító válaszokat adjon egy miniszter. Ez így nem párbeszéd, így nem érzékenységről árulkodik egy kormány, hanem allergiáról. Ez így kísértetiesen ugyanaz, mint a híres „aki dolgozik, az boldogul" meg a „csak azt lehet elosztani, amit megtermeltünk” szlogenek. Érjen már véget az a fejezet, ami semmi másról nem szól, mint hogy szociálisan meg mindenhogyan érzékenyek vagyunk, ismerjük a helyzetet, már készülnek a terveink. Érzékenységből nem lehet megélni. Én például a hidegre vagyok érzékeny, ám attól, hogy ezt deklarálom, sőt saját különbejáratú programomba be is építem, „még nagyon még tudok fázni”. Mi a megoldás? Azt én nem tudom. De nézem ezeket a parlamenti közvetítéseket, márcsak azért is, mert a parlament még az érzékenynél is érzékenyebb szociálisan. Nem mondom, hogy jó műsor egy ilyen közvetítés, de azt se, hogy rossz. Csak roppant tanulságos. A hét elején például a pénzügyminiszterhez interpellált egy ellenzéki képviselő összeférhetetlenségi ügyben, mármint, hogy a kormányfő tanácsadója lehet-e egyúttal fotexes munkaerő. Lehet, mondta a miniszter, mert szó sincs összeférhetetlenségről. Persze hogy elhittem, a pénzügyminiszter ugyanis egészen kiváló szónok, öt percen át szárnyalt, vérbeli debatter, okos, szellemes ember produkcióját élvezhettem, a végén csettintettem is, ez igen. Ez már retorika a javából, nem lesz itt semmi baj. Mármost azt nem tudom, hogy mi összeférhető és mi nem, csak azt, hogy még egyetlen cég sem járt rosszul azzal, hogy embere a kormányfő tanácsadója is. A forintleértékelés példának okáért valami furcsa oknál fogva nem érte túl váratlanul a Fotexet, s még véletlenül sem abból kiindulva forgatták a pénzüket, hogy itten forintfelértékelés lesz. Az információ hatalom. A tűzhöz közel ülni sohasem volt veszteséges foglalatosság, nem hinném, hogy épp ma volna az. Ezen nincs mit vitázni, interpellálgatni, bravúrválaszokat adni, itt mi már elég allergiásak vagyunk szociálisan egymás érzékenységére. Milliárdokról van szó, vagy tán csak épp annyiról, ami egészségügyből, oktatásból hiányzik. Hogy fog ebből valami is piacszerűen visszaáramolni? Azt hiszem, hogy egyetlen kivezető út létezik, de az is bevezető út. Az az út, amely kormánykörökhöz vezet. Ha tehát ott tart egy ország, hogy orvosi körökben valóságos műkincs, egyedi darab egy mentőautó, egy amerikai popsztár pedig egyenesen a megváltó, plusz hogy minden tanácsadó testület korlátlanul bővíthető, javaslom kooptálni a társaságba Dizseri doktort, Bilcsiknét, s egyáltalán mindenkit, akinek nincs mentőautója. — 17 MAGYAR HÍRLAP / MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: VINCE MÁTYÁS Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: DÉSI JÁNOS (belpolitika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZÁLE LÁSZLÓ (publicisztika), SZIGETI TAMÁS (fotó), VITÉZ F. IBOLYA (gazdaság) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Kiadó: JÜRG MARQUARD Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt., Jürg Marquard svájci kiadóvállalat-csoportjának tagja Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 2100-050,113-3252, Fax: 134-0712 Hirdetés fax: 210-3765 Terjeszti a HÍRKER Rt., az NH Rt. és alternatív terjesztők Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Előfizetési díj egy évre: 7128 Ft, fél évre: 3564 Ft, negyedévre: 1782 Ft, egy hónapra: 594 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, és a Hírlap-előfizetési Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021 -02809 Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest. Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807