Magyar Hírlap, 1994. szeptember (27. évfolyam, 217-229. szám)

1994-09-23 / 223. szám

1994. szeptember 23., péntek Jönnek a komisszárok? Rendkívüli közgyűlések összehívá­sára készül az Állami Vagyonkezelő Rt. Az egyik, s legfőbb napirendi pont a személyi kérdések megtárgyalása. Arról lesz szó, melyik vezér maradhat s melyiknek kell távoznia, esetleg az igazgatótanács, felügyelőbizottság egyidejű kicserélésével. Idáig rendben is lenne a dolog. A tulajdonosnak joga van kinevezni, le­váltani, áthelyezni. Joga van megmon­dani, kiben bízik, kiben nem. Ez az ál­lamot is megilleti. Csakhogy az állam nagyon speciális tulajdonos. Hogy nem a legjobb, az közismert. Ezért zajlik a privatizáció. A kormányváltá­sokkal azonban az is ki szokott derül­ni, hogy az állami érdekek értelmezése s megjelenítése a kabinetekkel együtt változhat. Ez viszont gondot jelenthet. Ilyenkor válik világossá, miért is fon­tos a gazdaság és a politika szétválasz­tása, amennyire csak lehet. Ideális esetben a vállalatok szint­jén nincs jelentősége, hogy melyik párt került éppen kormányra. A cé­geknél pusztán üzleti szempontok do­minálnak, s az lehet a vezér, aki a leg­többet kihozza a rábízott intézmény­ből. Magántulajdonosoknál ez általá­ban így is van. Az állam tulajdonában lévőknél nem teljesen. Itt ugyanis be­lép a bizalmatlansági tényező. A hata­lom új képviselői nem bíznak az előd embereiben, ezért lecserélik őket. Le­het persze azon vitatkozni, hogy egy nagyvállalat vezetője mennyire egy kormány embere, mennyire független attól, s egyszerűen csak vezető, szak­ember, menedzser, de nem érdemes. Ha a gazdaság és a politika jól látha­tóan, ellenőrizhetően elkülönül egy­mástól, akkor a személycserék nem indítanak el gyanakvást, különös hát­só gondolatokat. Akkor az a termé­szetes, hogy akkor cserélnek le egy ve­zért, ha jobbat tudnak a helyére állí­tani. S ilyenkor logikus e lépés. Csakhogy ez az ideális állapot se­hol sem létezik. Ahol vannak nagy állami vállalatok, ott az állami érde­ket megjelenítő kormány mindig is azt nevezteti ki, akit abban a pilla­natban a legjobbnak tart, azaz aki­ben megbízik. Ez a folyamat máshol is vitákat vált ki, másutt is emlege­tik, hogy az állam, azaz a kormány túlságosan is saját politikai érdekeit érvényesíti az ilyen kinevezésekkor. Magyarországon azonban negy­venévi szocializmus és röpke négyév­nyi demokrácia után a kliensrendszer, a politikai kinevezések veszélye sokkal erősebb, mint a több évtizedes, több évszázados demokráciákban. Itt a kormányváltást követő fejcseréknek mindig erős politikai színezetük is van. Mindig felmerül, hogy szakembe­rek helyett politikai komisszárokkal kiváltják a kormány sajátos érdekeit végrehajtatni, s így a szakkérdések is­mét csak háttérbe szorulnak. A találgatások már elkezdődtek. Megjelent az a vállalati lista, ahol változás várható. A gyanakvásnak, a sok-sok szóbeszédnek valószínűleg csak egy módon lehetne elejét venni: ha a kormány, azaz az állami tulaj­don képviseletében az ÁV Rt. nyil­vánosságra hozza a kinevezendők listáját. Ha azon nem a pártállás, ha­nem a szakmai tudás lesz a meghatá­rozó, akkor a politikai támadások alaptalanná válnak. Ellenkező eset­ben a kormány egész programja vá­lik hiteltelenné. Komisszárokkal nem lehet virágzó gazdaságot terem­teni. Igaz, azt itt és most szakembe­rekkel is nehéz. A bölcs útmutatások, a kategori­kus értékítéletek útvesztőiben vannak néhányan, akik az oktatás mindin­kább ellehetetlenülő helyzetének, problémáinak megoldását az újonnan alakult kormányzattól várják. Ugyan­akkor mind többen véljük úgy, hogy végre itt az idő az oktatáspolitikai szerepek, funkciók újragondolására, a szakmai döntéshozatal demokrati­zálására. A koherens kormányzati oktatás­­politika hiánya, az önkormányzatok szerepkeresése, a nemzeti alaptanterv és az oktatási törvénykezés körüli vi­ták, a szűkös anyagiak régóta korlá­tozzák az oktatás-végrehajtó szerep­ből kitörni akaró iskolák lehetőségeit. Mindez azonban nemcsak az „útkere­sőket”, hanem minden pedagógust, iskolavezetőt mélyen érint. Az okta­tásban eluralkodott lehetetlen állapot az érintettek számára sérüléseket, csalódásokat okozott. Talán ezért is mind többen vannak, akik a kaotikus állapotok ellenére az iskoláik falain belül, olyan gyermekközpontú peda­gógiai programok kimunkálásán fára­doznak, amelyeket nem a felsőbb irá­nyítás jelölt ki számukra. A szabadelvű oktatásirányításnak önmérsékletet kell gyakorolnia ak­kor, amikor egy sokszínű oktatási rendszer iskoláinak belső világára óhajt befolyással lenni. Ezeknek a kö­zösségeknek éppen most kell teret, szabadságot adni ahhoz, hogy kilá­baljanak végrehajtó szerepükből, s képesek legyenek szolgáltató, önkor­mányzó közösségekké válni. Az ok­tatáspolitika „csinálóinak” tudniuk kell, természetesen nemcsak az az is­kola lehet eredményes, amely vállalja demokratikus intézményrendszeré­nek kiépítését és működését, s amely folyamatos párbeszédre, együttmű­ködésre törekszik közelebbi környe­zetével. Az általunk korszerűnek tar­tott iskola azonban mindezt vállalja. Ma már egyértelmű, ahhoz, hogy a viharos ütemű társadalmi és munka­erő-piaci változásokhoz gyorsan és jól alkalmazkodjék az utánunk követ­kező nemzedék, az iskolának alapve­tően változtatnia kell szemléletén, belső viszonyrendszerén. A tárgyi is­meretek átadásán túl az eddigieknél sokkal jobban építeni kell a diákok kezdeményezőképességére, kreativi­tására, a helyi társadalom aktív közre­működésére. Egy szabadelvű iskola kialakításá­ban a tanárok a legjobban érdekeltek abban, hogy olyan viszonyok jöjje­nek létre, amelyek között az iskola vezetősége figyelembe veszi a peda­gógusokban rejlő kezdeményező­készséget, szabadságvágyat, szemé­lyes ambíciókat. Ha a pedagógiai alapkérdésekben létezik az összhang, a szereplők foko­zottan sajátjuknak érzik az iskolát, hi­szen ők azok, akiknek újra és újra meg kell alkotniuk azt. Egy ilyen is­kolában a diákönkormányzatoknak sokkal nagyobb szerepet kell kap­niuk. Ebből a szempontból nehéz a hagyományokra építenünk, hiszen a közelmúltban alaposan visszaéltek az átpolitizált diákönkormányzatokban rejlő lehetőségekkel, ám ez nem je­lentheti azt, hogy nincs szükség a gyermekek önszerveződésére. Ezt tá­l szerző tanár, parlamenti képviselő riogathatja, ha a pedagógusközösség nem csupán eljátssza a „jó tanár”, a demokrata szerepét, hanem valóban hagyja megjelenni, megfogalmazód­ni azokat az érdekeket, amelyeknek az ismerete nélkül sötétben tapogató­zik. A diákönkormányzat a gyerme­kek számára komoly lecke: a közös­ségteremtés, az érdekérvényesítés, az érdekvédelem valóságos terepe. Az iskolával szemben általában a szülők a megrendelők, ezért amikor beíratják gyermeküket egy-egy intéz­ménybe, nyilvánvalóan joguk van a folyamatok ellenőrzésére is. Ez a kontroll természetesen nem csorbít­hatja a pedagógus szakmai önállósá­gát. A felelősség közös ugyan, de a szakmai felelősség elsősorban a pe­dagógusokat terheli. Az együttműkö­désre és a folyamatok nyomonköve­­tésére célszerű intézményesíteni egy olyan fórumot, ahol a szülők, diákok és a pedagógusok egyenlő szavazattal rendelkeznek, és magas szintű dönté­seket hozhatnak minden nem közvet­len szakmai kérdésben. Ilyen lehetne az iskolaszék intézménye, ha megfe­lelő törvényi garanciákkal, valóságos kompetenciával rendelkeznék. Az ilyen önkormányzó iskola in­tézményei, döntéshozó fórumai lehe­tőséget adnak arra, hogy az eltérő ér­dekű csoportok, az „iskolapolgárok” (diák, tanár, szülő) megegyezésen alapuló szabályok között éljenek együtt. Az iskola mint sajátos civil­szerveződés sem nélkülözi a működé­si zavarokat, olykor hibás, méltányta­lan döntések születhetnek, vagy olyan magatartásformák jelenhetnek meg, amelyek sértik az egyének vagy a közösség érdekeit. A jogorvoslat színtere és főként fontos pedagógiai eszköz lehet például az „iskolabíró­ság”, amely csak akkor töltheti be a feladatát, ha az iskolapolgárok cso­portjaiból választottak működtetik, s ha független az iskola „hatalmi ténye­zőitől”. A nyitottabb iskola olyan gondol­kodásmódra épül, amely hosszabb tá­von vár eredményt. Nevelési prog­ramjában az egyén felelősségvállalá­sa, a választás lehetősége és terhe kezdettől jelen van. Az életkori sajá­tosságok természetesen határt szab­nak az eszközök megválasztásában. Tény azonban, hogy a gyerekek moz­gásterének a bővülése nélkül, a ne­velőtestület egyoldalú kezdeménye­zésével közmegegyezést elérni nem lehet. A szabadabb iskolákban a „kell” főleg a célra és nem az odavezető utakra vonatkozik. Ennek a másik té­nyezője az érdekeltek igénye, a maga változatosságával, ellentmondásossá­gával. Helyenként az igények nem­csak egymással, de az alapcélokkal sem egyeztethetők össze. Az igények a hagyományos iskolákban sokszor nem is kerülnek felszínre, mert a diá­kok, a szülők, a pedagógusok tapasz­talataik alapján konfliktusforrások­nak tekintik őket. Félve az összeütkö­zésektől, egymásnak kölcsönösen ki­szolgáltatva, a problémák szőnyeg alá söprésével próbálkoznak, konzer­válva ezzel az amúgy is feszült viszo­nyokat. Egy ilyen együttműködés harma­dik fő tényezőjét azok az ajánlatok al­kotják, amelyek nem elengedhetetle­nek, de a pedagógusközösség — vagy más iskolapolgárok — képesek bizto­sítani (szakkörkínálat, változatos ér­tékelési módok, alternatívák, a tűrés­határ kiterjesztése stb.). Ha a szülő és a tanár belátja, hogy a gyerek személyiségfejlődése szem­pontjából döntő jelentőségű és a tanu­lási folyamat része a felelős döntések joga és kényszere, akkor olyan isko­laszerkezet kialakításában lesz érde­kelt, amely valódi választási lehető­ségeket kínál. Itt a tanulók szabadsá­ga kiterjedhet esetenként tantárgyak, tanórák választására, az óralátogatás mérlegelésére is — szem előtt tartva a közösen meghatározott feltételeket és követelményeket. A diák döntései így persze súlyosak, hiszen felelősséget hordoznak. A diák olyan értékeket választhat, amelyek közel állnak hoz­zá, az esetleges kudarcokkal el kell számolnia önmaga előtt, anélkül, hogy a pedagógus magára hagyná rossz döntéseivel. Felelős polgár, is­kolapolgár, tehát aki nem kényszerül arra, hogy a mereven értelmezett, tan­tárgyakra szabdalt ismeretanyagot minden mérlegelési, választási lehe­tőség nélkül „sajátítsa el”. A fokozottan életkorfüggő, árnyalt eszközrendszer szükséges ahhoz, hogy a pedagógusközösség jó szívvel vállalja az ilyen fajta együttműködés teljes felelősségét. Az eszközrendszer kimunkálásakor minden pedagógiai műhelynek figyelembe kell vennie, hogy a tárgyi tudás megalapozása mellett az oktatás fő célja, hogy a diá­kok megtanuljanak élni a szabadság­ban rejlő felelősséggel, döntésre kész állampolgárokká éljenek. A szabadabb iskola felé közös ta­nulási folyamat vezethet. Más kiindu­lópontokat kell találnunk: ezek a sze­mélyiség tisztelete, az intézmények szolgáltató jellege lennének. Magun­kat, a bennünk munkáló reflexeket is át kell alakítani, korlátozni kell. Egyedül magunk előtt kell elszámol­nunk, hiszen sem szakfelügyelet, sem más hatalmi beavatkozás nem enged­hető meg az iskolák belső pedagógiai folyamatába. Az oktatási kormányzatnak az el­következendő időben pusztán olyan „kimeneti szabályozás” kimunkálásá­ra kell törekednie, amelynek segítsé­gével képesek lehetünk a különböző utakon, ám hasonló célmeghatározás­sal induló gyermekek tárgyi tudásá­nak meghatározására. Ehhez a széles szakmai konszenzussal elfogadott nemzeti alaptanterv olyan eszköz le­het, amely bizonyos mértékig közelí­ti, integrálja az amúgy szétágazó tár­gyi ismeretkört. Ezzel párhuzamosan felsőbb iskolatípusban megkerülhe­tetlen egy olyan számonkérési rend­szer kimunkálása, érvényesítése, amelynek alapvető célja a továbbta­nulás lehetőségének a fenntartása vagy a munkaerő-piaci érdekérvé­nyesítésre való felkészítés. Ma már mindenkinek tudomásul kell vennie, az iskola világa mozgás­ban van, és a kényszerű szabadsággal egyre inkább élni tudnak a szereplői. A nagyobb szabadság rövid távon a kontármunka lehetőségét is magában hordozza, ez pedig kikényszeríti az érdekeltek aktivitását, kontrollját. A felelősségünk ismert: az iskoláskor egyszeri, megismételhetetlen. Horn Gábor Van másik — egy nyitottabb iskola „Ma már egyértelmű, ahhoz, hogy a viharos ütemű társadalmi és munkaerő-piaci változásokhoz gyorsan és jól alkalmazkodjék az utánunk következő nemzedék, az iskolának alapvetően változtatnia kell szemléletén, belső viszonyrendszerén.” — Nem festette egy kicsit túl sötétre azt képet, mester?! PÁPAI GÁBOR RAJZA Nagyapáink hajdanán frászt kaptak, ha megjött a SAS-behívó. A „Siess— Azonnal—Siess” parancs­nak rögvest eleget kellett tenni, eldobni a kaszát, kapát, töltőtollat, rohanvást fegyvert fogni a gaz bolsevista hordák e­llen. Hasonló in­tézményt vezetett be most az új parlamenti házszabály, az „azonnali kérdések és vála­szok óráját". Ha egy miniszter megkapja valamelyik képviselőtől a SAS-kihívót, siet­ve ki kell mennie a pulpitushoz és azonnal válaszolni a feltett kérdésre. Már nagyon várom az első ilyen parlamenti lövésvál­tást, addig is elképzelem magamnak az egyfelvonásos dramolettet. Torgyán József: Szabadjon megkérdez­nem a külügyminiszter úrtól, már bocsána­tot kérek, de Göncz Árpád miért látogatott a Kínai Népköztársaságba és miért nem Tajvanba, ahol nekem jó embereim van­nak? Kovács László: Göncz elnök úr csak a kínai maffia hivatalos budapesti látogatá­sát viszonozta Pekingben. A magyar kül­döttség jóindulatát bizonyítja, hogy Kíná­ban senkinek sem vágták el a torkát. Áder János: A pénzügyminisztertől vá­rom a választ. Igaz-e, hogy az állam meg akarja vásárolni a Szabad Földet, a Mai Napot és a Reformot? Miért? Békesi László: Valóban alkuszunk rá­juk. A költségvetésnek szüksége van min­den Szabad Földre, hogy a Mai Nap el tud­juk indítani az államháztartás Reformját. Lezsák Sándor: A művelődési miniszter úr mit szól ahhoz a tényhez, hogy a koalíció parlamenti diktatúrája rátette mocskos mancsát mindhárom tévécsatornára? Fodor Gábor: Igen sajnálatos, hogy az olasz kormánykoalíciónak sikerült kezébe kaparintania az olasz állami televízió mindhárom csatornáját. Kónya Imre: Az egészségügyi miniszter véleményére vagyok kíváncsi. Kim Ir Szén holttestét orosz orvosok balzsamozzák fél­millió dollárért. Esélyünk se lett volna rá, hogy a zsíros megrendelést magyar egész­ségügyi szervek nyerjék el? Kovács Pál: Sajnos az orosz­­ollégák­­nak nagyobb a tapasztalatuk. Ők nyerték meg a versenytárgyalást már Lenin, Sztá­lin, Dimitrov, Gottwald, Mao és Agostino Netho esetében is. A magyar szakemberek az elmúlt négy esztendőben nem foglalkoz­tak balzsamozási kérdésekkel, helyette Horthy Miklós feltámasztásán ügyködtek. A helyzet nem reménytelen, esetleg Fidel Castróra benevezhetünk. Balsai István: Igaz-e, hogy egy nemzet­közi megállapodáson alapuló 1978-as tör­vényerejű rendelet tiltja, hogy az emberek átbeszéljenek a határon? Vastagh Pál: Elődömnek tudnia kellene, hogy igaz. Az viszont nincs tiltva, hogy egyesek kiutazzanak külföldre és onnan ha­zabeszéljenek. G. Nagyné dr. Maczó Ágnes: A környe­zetvédelmi tárca gazdáját kérdezem, mit tesznek a Velencei-tó vízszintjének vészes csökkenése ellen? Baja Ferenc: A képviselő asszony nyu­godjon meg. Amíg a menetrendszerű hajók után nem porzik az út, addig még van vala­mennyi víz a tóban. Für Lajos: A magát honvédelmi minisz­ternek kiadó nyugalmazott ezredes úrtól kérdezem, miért molesztál állandóan, néha már valóban úgy érzem, hogy üldözési má­niám van. Keleti György: Felhívom a tisztelt kép­viselő úr figyelmét, ha valakinek üldözési mániája van, még nem biztos, hogy nem akarják elkapni. Orbán Viktor: Közismert, hogy a Fidesz megkövette a nyugdíjasokat, és választási kudarcunk óta nincs nálunk nagyobb él­harcosa a nyugdíjak drasztikus emelésé­nek. A miniszterelnök urat kérdezem, ho­gyan kompenzálják az energiaár-emelése­ket a szívünknek oly kedves öregeknél? Horn Gyula: Jövő kedden, szeptember 27-én kívánom elmondani nagy beszéde­met az ország helyzetéről és a legsürgő­sebb teendőkről, de Orbán úr kedvéért né­hány gondolatot kiszivárogtatok a beszé­demből, melyet tanácsadó testületem állí­tott össze. Medgyessy úrék Békesi pénzügy­­miniszter csínytevéseinek ellensúlyozására a következőket javasolják a nyugdíjasok­nak. Az áremelés előtt hívják ki a gázszere­lőket és kérjék meg őket, hogy tegyék üzem­­képtelenné a gázkonvektoraikat. A gáztűz­helyek csapját le kell hegeszteni, hogy ne lehessen elfordítani. A nagymamák és nagypapák engedjék meg unokáiknak, hogy a lakásban kicsúzlizzák a villanykör­téket. A mi kormányunk szociális gondol­kodású, ezért azt javasoljuk a kiskerese­­tűeknek, hogy a következő nagy kávéár­emelés előtt kávéfőzőiket ajándékozzák el esküdt ellenségeiknek. MAJLÁTH MIKES LÁSZLÓ SAS-kihívó FÓRUM „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD" Homokszemek Tamás Gáspár Miklós a Nap-keltében nem kisebb személyiséget támadott meg a minap, mint Göncz Árpádot, annak kínai útját kifo­gásolva. Ugyanebben a műsorban Fencsik Flóra Horn Gyula élve­boncolásával jeleskedett. Miközben ők hazánk két legfőbb közjogi méltóságának skalpjával tündököltek, ugyancsak „nagyot mondó” kollégáikra gondoltam. Nem a dénesjánosokra, akiknek semmilyen más eszközük nincs a föltűnésre, nem is Csurka Istvánra, akinek az „augusztusi” s egyéb tanulmányokon kívül lett volna más eszköze, de ő inkább a magyar útra tért s onnan egyenesen a dénesjánosi út­ra, ahol már nem sok vizet zavar. Nem is Torgyán lassan feledésbe merülő „patakvérére”, komcsizására, zöldbárózására s mai parla­menti folytatásos show-műsoraira gondolok. Inkább azokra, akik valódi teljesítményeikkel is képesek magukra irányítani a közfi­gyelmet. Konrád Györgyöt például biztosan nem a föltűnési viszke­­tegség vezette, de a lágydrogokról szóló „feliratával” szükségtelen vihart kavart, föladva a magas labdát Páskándi Gézának és mások­nak, s elterelve a figyelmet százszor fontosabb problémákról. A közfigyelmet ilyen-olyan okokból fölöslegesen elterelőkről a szerkezetbe kerülő homokszemek jutnak eszembe, amelyek akadá­lyozzák annak normális működését. Persze a homokszemek úgy vélhetik, hogy ők kagylóba került kavicsok, s egykor igazgyöngy lesz belőlük. Nem tudom, egy gyöngy kiizzadásáig a kagyló mennyi zavarkeltő anyagot dob ki magából, de azt tudom, hogy a korszerű motor még a bejutás előtt felfogja a homokszemcsét, s egészben vagy összeroncsolva a szűrőjébe zárja. Minthogy a társa­dalom fontos szerveiben nincsenek ilyen szűrők, legfeljebb a feltű­nést keltő jeles személyiségek önmérsékletében bízhatunk. Ami tu­dom, nem könnyű, hisz magam is feltűnési viszketegségben szen­vedek. Régen a halálkatlan meredek falán versenymotorozással hívtam fel magamra a figyelmet, most pedig nyolcvanévesen azzal, hogy robogóval járom a várost. Rokonlelkű kollégáimnak is ezt ajánlom. Vagy méginkább azt, amivel Sebeők János író tette magát híressé: zárassák be magukat a Liszt Ferenc téren egy majomketrec­be. Ez veszélytelenebb, mint a motorozás a pesti úrvezetők között, és sokkal kellemesebb annál, mint ha például a Vencel téren veret­nék híresre magukat. SURÁNYI ENDRE 1: Szociális allergia MEGYESI GUSZTÁV V­an abban valami mélységesen tragikomikus, hogy dr. Dizseri Ta­más orvosigazgatónak szabadkozni kell. Dizseri Tamás a Be­­thesda gyermekkórház igazgatója, és azért kell szabadkoznia, mert Michael Jackson popsztár ittjártakor az ő kórházát látogatta meg, mi több, lélegeztetőkészüléket és légkondicionálót is adományozott az intézetnek, valamint vállalta egy beteg kisfiú külföldi műtétjének a költ­ségeit. Mármost a pénz — amint arról lapunk is beszámolt —, mégsem érke­zett meg. Ennek ellenére sokan — ne kerteljünk: a szakma — úgy hiszik, hogy a kórház most dollármilliókban dúskál. S megint ne kerteljünk: a szakma irigy a szerencsés kiválasztottra. Elképzelhető, mi lesz, ha a pop­sztár pénze tényleg megérkezik. Ez már a vég. Nemcsak statisztikai adatok mutatják, ha egy ágazat tel­jesen leépül. De az is jellemez egy ágazatot, most speciel az egészségügyet, hogy orvos kerül szembe orvossal, még ha persze vér még nem folyik is egyelőre. Bár az is. A legfrissebb hír egészségügyileg, hogy a Bajcsy-Zsi­­linszky kórházban az ápoltak verik az ápolókat. Ez még mondjuk érthető — az ápolt részeg, az ápolónő pedig ápolni akar —, ám ma már nem is ez az igazi hír, hanem amikor ápolt veri az ápoltat, ápoló pedig az ápolót, s közben orvos vicsorog a másikra. Mert ez fog bekövetkezni. Szegény ország. De ne mondja senki, hogy a szegénység szép, főleg ne, hogy a szegénység szépít. Torzít, deformál. Hogy Dizseri főorvos irigyeit tovább bosszantsam, elmondom, hogy magam is jártam a Bethesda kór­házban. Az Aerocaritas egyik vezetője hívott el, nézném már meg, hogy adnak át a kórháznak ingyen és bérmentve egy felújított Mercedes márká­jú mentőautót. Döbbenetes volt látni, hogy adták át. Én addig azt hittem, hogy a mentőautó, mint olyan, hozzátartozik a kórházképhez. Ha az orvos végigsétál műtét után az udvaron pihenésképp, valami könnyű dalt dúdol­va, s mentőautóba ütközik, csöppet se lepődik meg. Ebben a kórházban azonban csodaszámba ment a mentőautó, komoly professzorok, szigorú te­kintetű diagnoszták, a műtőben éppen végzett finom ujjú sebészek simo­gatták az ajtaját, méricskélték a műszerfalat, tán még dudáltak is volna örö­mükben, de hát hogy nézne az ki. Az öröm, a hála, az ima teljesen érthető. Ebből a kórházból Trabant gépkocsik, esetenként Skodák hátsó ülésein szállították a gyermekeket vizsgálatra a város másik végébe, úgy, hogy karjukból kilógott az infú­ziós cső, mikor a forgalomban fékezni kellett, két ápoló óvta a csövet s a gyermeket. Úgy gondolom, már ebből is látható, mekkora szociális érzékenység szorult belém. Kérdés azonban, hogy ez az érzékenység mikor fordul át akut allergiába, hiszen érzékenység az is. Kérdezem ezt azért, mert ebben az országban a kifejlett szociális érzékenység nemcsak az én sajátom. Hanem legelébb is a mindenkori kormányé. Tegnap reggel például sze­mélyesen az egészségügyi miniszter volt a rádió vendége. Minden eddi­gi érzékenységet felülmúlva beszélt az egészségügy szörnyű helyzetéről, a kórházakban uralkodó állapotokról, s a választási kampányidőszakot is meghaladó empátiával fogadta a hallgatók telefonjait. Például azét a hall­gatóét, aki — nevezzük Bilcsiknének — harminc éve röntgenes és tizen­hatezer forint a fizetése. Vagy a másik hallgató szavait, aki azt kérdezte, mit lehet tenni. — Pénzt kell előteremteni az egészségügy számára — mondta a miniszter, s ez akár megnyugtató is lehetne, csakhogy az újabb hallgató megint megbontotta a harmóniát. — És a pénzt kinek kell előte­remteni? — kérdezte. — Hát nekünk — felelte a miniszter —, nekünk, a társadalomnak. No ez az, ami nem fog menni. Mármint, hogy konkrét kérdésre ilyen ál­talánosító válaszokat adjon egy miniszter. Ez így nem párbeszéd, így nem érzékenységről árulkodik egy kormány, hanem allergiáról. Ez így kísérte­tiesen ugyanaz, mint a híres „aki dolgozik, az boldogul" meg a „csak azt le­het elosztani, amit megtermeltünk” szlogenek. Érjen már véget az a fejezet, ami semmi másról nem szól, mint hogy szociálisan meg mindenhogyan ér­zékenyek vagyunk, ismerjük a helyzetet, már készülnek a terveink. Érzé­kenységből nem lehet megélni. Én például a hidegre vagyok érzékeny, ám attól, hogy ezt deklarálom, sőt saját különbejáratú programomba be is épí­tem, „még nagyon még tudok fázni”. Mi a megoldás? Azt én nem tudom. De nézem ezeket a parlamenti közvetítéseket, már­­csak azért is, mert a parlament még az érzékenynél is érzékenyebb szociá­lisan. Nem mondom, hogy jó műsor egy ilyen közvetítés, de azt se, hogy rossz. Csak roppant tanulságos. A hét elején például a pénzügyminiszter­hez interpellált egy ellenzéki képviselő összeférhetetlenségi ügyben, már­mint, hogy a kormányfő tanácsadója lehet-e egyúttal fotexes munkaerő. Lehet, mondta a miniszter, mert szó sincs összeférhetetlenségről. Persze hogy elhittem, a pénzügyminiszter ugyanis egészen kiváló szónok, öt per­cen át szárnyalt, vérbeli debatter, okos, szellemes ember produkcióját él­vezhettem, a végén csettintettem is, ez igen. Ez már retorika a javából, nem lesz itt semmi baj. Mármost azt nem tudom, hogy mi összeférhető és mi nem, csak azt, hogy még egyetlen cég sem járt rosszul azzal, hogy embere a kormányfő tanácsadója is. A forintleértékelés példának okáért valami furcsa oknál fogva nem érte túl váratlanul a Fotexet, s még véletlenül sem abból kiindul­va forgatták a pénzüket, hogy itten forintfelértékelés lesz. Az információ hatalom. A tűzhöz közel ülni sohasem volt veszteséges foglalatosság, nem hinném, hogy épp ma volna az. Ezen nincs mit vitázni, interpellálgatni, bravúrválaszokat adni, itt mi már elég allergiásak vagyunk szociálisan egy­más érzékenységére. Milliárdokról van szó, vagy tán csak épp annyiról, ami egészségügyből, oktatásból hiányzik. Hogy fog ebből valami is piacszerűen visszaáramolni? Azt hiszem, hogy egyetlen kivezető út létezik, de az is bevezető út. Az az út, amely kormánykörökhöz vezet. Ha tehát ott tart egy ország, hogy orvosi körökben valóságos műkincs, egyedi darab egy mentőautó, egy amerikai popsztár pedig egyenesen a megváltó, plusz hogy minden tanácsadó testület korlátlanul bővíthető, ja­vaslom kooptálni a társaságba Dizseri doktort, Bilcsiknét, s egyáltalán mindenkit, akinek nincs mentőautója. — 17 MAGYAR HÍRLAP / MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: VINCE MÁTYÁS Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: DÉSI JÁNOS (belpolitika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZÁLE LÁSZLÓ (publicisztika), SZIGETI TAMÁS (fotó), VITÉZ F. IBOLYA (gazdaság) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Kiadó: JÜRG MARQUARD Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt., Jürg Marquard svájci kiadóvállalat-csoportjának tagja Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 2100-050,113-3252, Fax: 134-0712 Hirdetés fax: 210-3765 Terjeszti a HÍRKER Rt., az NH Rt. és alternatív terjesztők Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Előfizetési díj egy évre: 7128 Ft, fél évre: 3564 Ft, negyedévre: 1782 Ft, egy hónapra: 594 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, és a Hírlap-előfizetési Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021 -02809 Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest. Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807

Next