Magyar Hírlap, 1995. október (28. évfolyam, 243-255. szám)

1995-10-19 / 246. szám

1995. OKTÓBER 19., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD”Magyar Hírlap 7 Higgadt szó A kormányfő - mint emlékezetes - arra kérte a parlamentben az ellenzéki polgári, tehát meggyőződéssel demokratikus pártokat, hogy határolják el magukat az október 22-ére terve­zett szélsőséges megmozdulásoktól. Nem ka­pott választ, és ennek nyilván megvolt az ala­pos oka. A miniszterelnöki óhaj megfogalma­zása - mi tagadás - félszeg volt, hiányzott belőle a kellő államférfiúi higgadtság, talán ezért kavart inkább kisebb parlamenti vihart, mintsem közös elmélkedésre serkentett volna. Két napra rá a Magyar Nemzet hasábjain mégis felelet érkezett. Krómer István mérsé­kelt konzervatív újságíró Csurka István beszé­deiből és Magyar Fórum cikkeiből mazsoláz­­gatva kimutatja, hogy a MIÉP tervezett de­monstrációja nem egyszerűen a szocialista-li­berális kormány megbuktatására mozgósít, ha­nem a demokratikus államrend megdöntésére. A hajdan szerényen ideológusként föllépett néptribun - Krómer szerint - „bolsevik forra­dalomra” buzdít, amely nyomán már soha nem lenne népképviselet, sem demokrácia, viszont elindulna a „Marcia su Budapest”, az ellen­őrizhetetlen áradat, ahogyan a húszas évek ele­jén Mussolinié, majd jó évtizeddel később Hit­ler emlékezetes kristályéjszakája. Krómer gondolatmenete töprengésre kész­tet. Idézi Csurkától, hogy mindenki, aki vele nem ért egyet, „liberális labancnak” tekinthe­tő, tehát a totalitárius gyakorlatnak megfele­lően börtön és „likvidálás” várhat akár még Boross Péterre és Maczó Ágnesre is. Apokaliptikus látomás. Annak minden túl­zásával. De megvan benne a becsület, hogy megrémül az elképzelhetetlentől, és föl akarja rázni a demokraták lelkiismeretét. Talán nem bölcs taktika eltúlozni megfoghatatlan veszé­lyeket, de riadóztatni mégis kötelesség. VÁRKONYI TIBOR Névhasználati demokrácia Ha Szlovákiában az államnyelvről szóló tör­vény három évvel ezelőtt került volna napi­rendre, a hivatalos Budapestnek egy lemondó legyintésen kívül nem maradt volna más lehe­tősége. Az az asszonyka ugyanis, akinek most kérésére magyar állampolgárként az illetékes anyakönyvi osztályon bejegyzik a szlovákos nevet - mondjuk a Kovácsovát -, három éve bizony magyarosan Kovács Jánosné maradt volna. Magyarországon viszont 1993-ban meg­született a nemzeti és etnikai kisebbségek jo­gairól szóló törvény, amely biztosítja a nálunk honos tizenhárom népcsoport valamelyikéhez tartozó személyeknek, hogy anyanyelvük sza­bályai szerint írassák be a nevüket a hivatalos okmányokba. Most tehát a magyar diplomácia a hazai jogi szabályozás, a két ország közötti alapszerződés, valamint a mindkét fél által el­fogadott európai dokumentumok szellemében is léphet. Követelheti, hogy a magyar nyelven beszélő kisebbséget sértő törvénytervezetet vegyék le a napirendről. Hiszen attól, hogy Ko­­vácsnéból Kassán Kovácsová lesz, egyetlen szlovák állampolgár sem érezheti magát job­ban­­ a magyar kisebbség viszont kevéssé te­kintheti otthonának azt a hazát, ahol ilyen név­­használatra kötelezik. Persze, a hivatalos szlovák válasz könnyen kitalálható: Magyarország sem lenne igen „bőkezű” kisebbségeivel, ha azok olyan sokan volnának, mint Szlovákiában, így aztán el is juthatnak a régi elmagyarosítások felemlege­téséig. Pedig meg kellene érteniük: a valódi de­mokrácia nálunk is, náluk is új keletű - a múlt bűneit helyrehozni nem tudja ugyan, de leg­alább nem kellene ismét elkövetni őket. NEUMANN OTTÓ Van médiánk! Nem lesz Friderikusz-show (okt. 16., 21. o.) A magyar televízió hínáros belvilágának legújabb, józan ésszel fel­foghatatlan rejtélye: miért szűnik meg a Friderikusz-show? Való­jában nem is egy show-t gyászol megrendült szívvel a tisztelt pub­likum, hanem többet, mely mind gyöngyszem volt a maga nemé­ben: a Békítőshow-t, a Talkshow-t és egy tervezett gyerekshow-t is. (Szó volt egy Lábshow-ról is, de ez az ötletszintnél nem jutott tovább.) S ez még nem minden! A népszerű show-man, a mi Fri­dink vállalkozott volna egy Másképpen beszélgetek és egy Nincs az a pénz című műsorra is - ez utóbbiból még próbaadásokat is ké­szített, szám szerint hármat. A szenvedélyek az utóbbi produkció körül lángoltak fel. Ez a tízperces műsor arról szólt volna, „hogy a mai világban a pénznek milyen emberpróbáló szerepe van” - fog­lalta össze játéka „üzenetét” klasszikus tömörséggel Friderikusz Sándor a Népszabadságnak adott interjújában. Horváth Ádámnak, a televízió elnökének azonban épp e műsor ellen volt kifogása: a próbaadások megtekintése után ki­jelentette, hogy ez a produkció megalázza az embereket, vagy­is a nézők méltóságának védelmében szegült szembe a méltán népszerű Fridivel. Ezt azonban csak közönséges ürügynek tart­ja Friderikusz maga: szerinte a televízió vezetői egyszerűen a bolondját járatták vele, s a méltóság nevében valójában mega­lázták. Felfogása szerint a tévé vezetői undorítóan mohók, s a Nincs az a pénz csak azért nem kapott zöld utat képernyőnkön, mert valójában van az a pénz, amiért támogatták volna, csak ő azt nem ajánlotta fel. Valóban, hogy jön ahhoz egy mezei show-man, hogy kifizesse a tévé áfáját? Fridi, aki lekötötte Horn Gyulát, Szekeres Imre köz­vetítésével, s már megállapodott Tom Cruise-zal, Belmondóval és Pavarottival, miért fedezné a stúdió bérleti díját is? Az meg egye­nesen példátlan, hogy a Magyar Televízió szerződésben kíván ra­gaszkodni ahhoz, hogy Friderikusz Sándor ajánlja fel neki az összes ötletét hasznosításra, miközben az ismétlések reklámbevé­telének negyven százalékától megfosztaná a közönség kedvencét. Ami sok, az sok. Ilyen alávaló ajánlatot még nagykorú fogadott gyermekének sem tesz senki, kivéve ha Woody Allen az illető, ami azért Horváth Ádámról nem mondható el. Friderikusz Sándor mint állampolgár be kívánja perelni a tele­vízió elnökét. Horváth Ádám öt hónapig ígérgetett neki, meg­fosztván végül a nézőket jogos szórakozásuktól, a televíziót pedig 265 millió forint reklámbevételtől. A pert legalább akkora kíván­csiság övezi majd, mint az elektronikus médiacézár Berlusconi mi­niszterelnök ügyét, mely a napokban kezdődik Olaszországban, s amelyet C. J. Simpson tárgyalásaihoz hasonlóan bizonyára a tele­vízió is élő adásban közvetít majd. Valószínű, hogy a mi monstre ügyünk Friderikusz és Horváth Ádám között is előbb-utóbb „reality-show”-vá válik. Nálunk is LEVELEK A SZERKESZTŐHÖZ teljesen elmosódik majd a háttér a televízió és a politika, a valóság és a show, a pénz és a művészet között. Lelki szemeimmel már lá­tom a vádlottak padján a Szomszédok főszereplőit, amint Horváth Ádám hangján felháborodottan visszautasítják a vádat, hogy vala­ha is áfa-csalásra vetemedtek volna. Friderikusz mint ügyész Csin­talan Sándor hangján vádolja majd a külső és a belső pártellenzé­ket, de Horn Gyula a bírói székben - magyar hangja: Rózsa Gyu­ri - felfüggeszti a tárgyalást mindaddig, míg nem sikerül peren kí­vül megállapodni a hirdetőkkel az egypercnyi reklámidőért fize­tendő árban. Lehet, hogy a magyar országgyűlés végül meghozza a média­­törvényt, ha másként nem, majd úgy, hogy a pártok médiaszakér­tőit befalazzák a képviselőház egyik irodájába, s onnan nem jöhet­nek ki addig, míg egy speciális kályhába begyújtanak, s a kémény­ben felszáll a jó hírt jelző füst, a „habemus pápám!”. De semmi kétségem afelől, hogy a diadalmas füstnek már orrfacsaró bűze lSZ­PELLE JÁNOS újságíró, Budapest Úgy tűnik fel, az utóbbi néhány esztendő a romániai magyarság számára sem múlt el tanulságok nélkül. Két-három évvel ezelőtt, ami­kor a bukaresti hatalom a szé­kelyföldi megyék élére román nemzetiségű prefektusokat (me­gyefőnököket) nevezett ki, a föl­háborodott RMDSZ-tagok Ma­gyar prefektust akarunk! felkiál­tással vonultak utcára. Nemzetá­rulókként bélyegezték meg azo­kat, akik arra próbálták figyel­meztetni őket, hogy ez a követe­lés a román közvéleményt, az egyetlen olyan instanciát, amely a kormányzati döntés érvénytele­nítését esetleg kikényszeríthetné, csakis ellenük fordíthatja. A szé­kelyföldi RMDSZ-szervezetek a nemzetközi fórumokhoz fordul­tak, s olyan tüntetéseket tervez­tek, amelyek révén a magyarok ügye úgymond a világlapok első oldalaira kerülhet. A világlapokat azonban a már lángoló Jugoszlávia szomszédsá­gában zajló zavaros ügy nem ér­dekelte. Egyszerűen nem értet­ték, miről van szó, kinek is lehet igaza. A román hatalomnak-e, amely úgy véli, hogy a román ál­lamban minden állami funkciót románoknak kell betölteniük, vagy a magyaroknak, akik sze­rint az általuk többségben lakott területeken ugyanezen funkci­ókban csakis magyarok lehet­nek? Ki kit diszkriminál? A tiltakozások így aztán vissz­hang nélkül maradtak. A sok szempontból szélsőségesen naci­onalista nézeteket valló Kovász­­na megyei prefektus ma is funkci­óban van, bár személye a román lakosság nagy része számára is el­fogadhatatlan. A döntő pontokon diszkrimi­natív román oktatási törvény el­leni tiltakozást már alaposabb megfontolás előzte meg. A szer­vezők napokkal a Székelyudvar­helyre tervezett szeptember 2-ai tiltakozó nagygyűlés előtt röpla­pokon tájékoztatták a román közvéleményt a magyar tiltako­zás okairól. A röplapok és a ro­mán nyelvű sajtóhoz eljuttatott közlemények árnyalt, a román közember gondolkodásmódjá­hoz és ismerethorizontjához al­kalmazkodó érvekkel magyaráz­zák el, miért sérelmes ránk nézve a törvény, s hogyan lehetne a sé­relmeket a román nemzeti közös­ség érdekeivel összhangban or­vosolni. A szélsőségesen nacionalista románokat ezek az érvek termé­szetesen aligha fogják meggyőzn A szerző a Brassói Lapok munkatársa­­i, még kevésbé állíthatják a mi oldalunkra. De az átlagember számára világosabbá tehetik, hogy itt nem a románok és a ma­gyarok érdekellentéteiről, ha­nem bizonyos románok magyar­­ellenes törekvéseiről van szó, amelyek talán nem is mindenben megalapozottak. Azt a magyar előítéletet, amely szerint a románok (így, ha­tározott névelővel) nem is képe­sek és nem is hajlandók a mi ma­gyar igazságunkat átérezni, leg­főbb ideje volt sutba dobni. Mind több az ellenpélda. Gab­riel Andreescu, a Román Ember­jogi Liga egyik vezető személyi­sége a 22 című értelmiségi réteg­lap egyik legutóbbi számában a legtisztább egyértelműséggel fo­galmaz. Felsorolok néhány jogot, amelyet a magyar kisebbség kért, de nem kapott meg: anya­nyelvi oktatás minden szinten, minden tantárgyból; a Bolyai egyetem újraindítása; államilag nem korlátozott egyetemi okta­tás; a magyar egyházfelekezetek 1948-ban államosított iskolái­nak visszaadása. És felsorolhatnók a frissen megvont jogokat is (amelyeket a 28/1978-as törvény még előírt): anyanyelvi szakoktatás, mező­gazdászképzés, továbbképzés; anyanyelvi felvételi azokból a tantárgyakból, amelyeket a ki­sebbségi tanulók az illető nyelven tanultak. Természetesek-e ezek a ma­gyar kívánságok? A modern demokrácia értel­mében bármilyen óhaj jogos és tiszteletben tartandó mindaddig, amíg nem sérti mások jogait és szabadságát vagy nem terheli meg erején felül az államot. A magyar kisebbség említett igényei nem sértik a többség jo­gait, szabadságát, és nem köve­telnek rendkívüli áldozatot az ál­lam részéről. A szerző a továbbiakban ér­vekkel bizonyítja, hogy e jogok természetesek is, s velük szem­ben az európai normákra hivat­kozni értelmetlenség. Ilyen nor­mák nem léteznek. Cikkét végül azzal zárja, hogy a romániai ma­gyarok követeléseit egyszerűen azért kellene elfogadni, mert azok nem a többséget, hanem magát a magyar kisebbséget érin­tik, és mert e kisebbség akarja őket. (...) Milyen demokrácia az, amelyben csaknem kétmillió em­ber akarata nem számít, és má­sok döntenek arról, hogy nekik mi a jó és mi a rossz? Mennyire más hang ez, mint amelyet a román parlament szószékéről hallhatunk vagy a nagy erdélyi városok nacionalista napilapjaiban olvashatunk. Alig­ha tévedünk, ha az egyikben a múltat, a másikban a jövőt véljük felfedezni. S úgy tűnik, az RMDSZ veze­tő köreiben is mind többen értik, hogy a romániai magyarságnak ezt a jövőt kell szolgálnia, még ha a jelen a múlt romjai alatt vergő­dik is, még ha a tiltakozó akciók­nak e pillanatban nincs is esélyük a teljes sikerre. (Sőt éppen ezért!) A szkeptikusok persze legyint­­hetnek. Andreescu és társai ke­vesen vannak, s a mai román po­litikára végképpen nincs semmi befolyásuk. Ez kétségtelenül igaz. De nem kevésbé igaz az sem, hogy az egyszer már fölis­mert igazság többé nem tehető semmissé. Andreescunak és tár­sainak évekre volt szükségük, hogy a nemzeti előítéletek és el­lenszenvek bozótján átvereked­jék magukat, de a szabad levegőn mindaz, amiben korábban ma­guk is hittek, teljes értelmetlensé­gében és abszurditásában tárul­­kozott fel. (Erről H.-R. Patapie­­vici vall megrázóan Én és a né­pem című esszéjében.) E kevés számú, de a román szellemiség legkiválóbbjai közé tartozó értel­miségi megvilágosodása többé ugyanúgy nem tehető meg nem történtté, mint ahogy Galilei, Bruno és mások világtörténelmi felismeréseit sem pusztíthatta el a kard és a máglyaláng. Jöhet a kiátkozás, a gúny és a maró gyűlölet, az általuk megfo­galmazott gondolatok hatni fog­nak, pusztán azért mert egysze­rűek és igazak. A siker persze inkább lesz kínkeserves araszo­lás, mint valamiféle diadalme­net. A nemzeti ostobaság letéte­ményesei minden eszközt meg­ragadnak majd, hogy a román társadalmat önnön egzisztenci­áik védelmében visszatereljék a nemzeti lakosba. A nacionaliz­mus azonban csak addig magá­tól értetődő, amíg nincs alterna­tívája. Ha van, egyszerre szánal­masan erőtlenné válik. Mert az ember kétségtelenül nem bölcs, de nem is annyira ostoba, mint amilyennek vezérei szeretnék. S ráadásul lusta is. A leleplező­dött ostobaság pedig egy időn túl nem csak terhessé, de kínos­sá is válhat. Bíró Béla A lelepleződött ostobaság „A nemzeti ostobaság letéteményesei minden eszközt megragadnak majd, hogy a román társadalmat önnön egzisztenciáik védelmében visszatereljék a nemzeti akolba. A nacionalizmus azonban csak addig magától értetődő, amíg nincs alternatívája. Ha van, egyszerre szánalmasan erőtlenné válik.” Más fontos beosztás . Majd egyszer kérni fog tőled a párt valamit. PÁPAI GÁBOR RAJZA „Jobbos-balos elhajlás?” Szélsőségek évadja (okt. 3., 7. o.) A Magyar Hírlap hasábjain Ágh Attila exfilozófus, most politoló­gus tollából olyan írás jelent meg október 3-án, amely messze túl­lép a politikai jó ízlés keretein. Az MSZP egyik platformját úgy gyalázza, mintha maga Ágh egy másik párt tagja lenne. Ágh úrnak pedig - aki maga nyolc apologetikus könyvet írt Marx antikapita­lista elméletéről - fel kellett volna ismernie, hogy az általa bírált elméleti dokumentum alaptézisei jelentős mértékben az ő munkái alapján készültek. Mindenekelőtt a Politika világa című könyvére és a Társadalmi önszerveződés és szocializmus című tanulmányá­ra gondolok, amely 1988-ban a Válaszúton című kötetben jelent meg (Krausz Tamás és Tütő László szerkesztésében). Ha ezek a régi „konzervativizmus maradványai”, akkor maga Ágh Attila úr képviselte az MSZP-ben ezt a deformációt. Az MSZP Baloldali Tömörülés elméleti platformját a szélső­­jobboldaliság és posztkádárizmus „bűnében” egyidejűleg elma­rasztalni nem több, mint a régi vágású politikai denunciálás ha­gyományát, a „jobbos-balos elhajlás” sztálinista örökségét felme­legíteni. Úgy vélem, ennek a hangnak a Magyar Hírlap hasábjain már nem lenne szabad válasz nélkül maradnia. Véleményem meg­írására nem politikai elfogultság késztetett (egyetlen pártnak sem vagyok tagja). Az érvelés és vitatkozás jó ízlésének védelme érde­kében ragadjam tollat. Kicsoda Ágh Attila, hogy ő döntse el, kik a jó szociáldemokra­ták és kik a rosszak? Minden kezdődik elölről? TŐKÉ MÁRIA Budapest Bolond világ Bokros reménye a januári IMF-megállapodás (okt. 16., 1. o.) Bokros Lajos Washingtonból hazatérvén sejteni engedte, hogy a nemzetközi pénzvilág vezetőivel folytatott tárgyalásainak ered­ményessége kiváló pszichológiai érzékének köszönhető. Ami igencsak meglepő, hiszen pénzügyminiszterünk eleddig nem na­gyon jeleskedett a társadalom pszichés felkészítésében. Minde­nekelőtt felhívnám miniszter úr figyelmét az úgynevezett „kettős kötés”, angolul „double bind” elméletére, amely szerint gyakran ellentétes előjelű információkat, utasításokat közvetítünk egyide­jűleg környezetünk felé. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez a fajta kommunikációs technika olyannyira hatékony, hogy alkalmasint bele lehet „bolondulni”. Például kormányunk szavakban vállal­kozásra biztatja a gyanútlan állampolgárokat, miközben mindent elkövet azért, hogy azok ne vállalkozhassanak. E kormányzati szintre emelt kettős kötésnek meg is van az eredménye. Az embe­rek tömegei kerülnek krízishelyzetbe. Az azonban mindenképpen magyarázatra szorul: miként le­hetséges, hogy különféle ideológiai hátterű kormányok jönnek­­mennek, de az üldözéses adórendszer lényegében változatlan. Az utolsó reformkommunista kormány éppúgy potenciális adó­csalóknak tekintette az állampolgárokat, mint a nép-nemzeti MDF-es vagy a mostani szociál-liberális koalíció. A magyarázat viszonylag egyszerű: az adórendszerváltás a mai napig nem tör­tént meg. A rendszerváltás előtt működött egy hallgatólagos egyezség a hatalom és a társadalom között. Egyfelől köztudott volt, hogy az elvonások mértéke szándékosan olyan nagy, hogy az teljesíthetet­len legyen, másfelől viszont a hatalom nem kérte számon szigorú betartásukat. Ennek következményeként létezhetett a szürke- és a feketegazdaság. Politikai rendszerváltás után a győztesek gyakorlatilag érintet­lenül hagyták a korszerűnek kikiáltott adórendszert, végrehajtó apparátusát, az APEH-et még tovább is fejlesztették. Eszerint a „szakemberek” az apparátus a helyén maradhat, sőt óvatosan tol­­lasodhat, ennek fejében viszont rendületlenül töltögetik a költség­­vetés feneketlen zsákját. Ma már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy közben zavartalanul folyt az ország kirablása. A bankkonszolidá­ció, a spontán privatizáció révén hatalmas összegek úsztak el, az adóprésen viszont mindig lehetett szorítani, és a kisembert lehe­tett nyomorgatni. Ráadásul nép-nemzeti kormányunk kezdte ko­molyan venni az erkölcsöket - az adózást illetően is -, anélkül ugyebár, hogy az adórendszeren érdemben változtatott volna. Nem alakult ki egyetértés, társadalmi konszenzus az elvonások mértékére és a közpénzek felhasználására vonatkozóan. Éppen ezért teljesen hamis volt az az érvelés, amely a nyugati demokrá­ciákra hivatkozott és az ottani adómorált kérte számon. Az elma­radt adórendszer-váltást természetesen nem lehetett pótolni fenn­költ tv-híradós nép-nemzeti szónoklatokkal. Az 1994-es választá­sokon a nép ítéletet mondott. Az MSZP mint nosztalgiapárt fölényesen nyerte a választáso­kat nem létező gazdasági programjával. Az egykori vállalkozásel­lenes „elvtársak” ismét helyzetbe kerültek, csak már ügyesen elta­nulták a vállalkozásbarát szólamokat. Természetesen az MSZP­­SZDSZ koalíció sem vitte véghez az adórendszerváltást. A „ket­tős kötés” korántsem szűnt meg. Sőt! A pénzügyi lobby együttműködésére, ha lehet, még nagyobb szükség van. Az APEH jogosítványai bővülnek, az önálló végre­hajtási jogot már megszerezték, most pedig nyomozati jogkört szeretnének, és egyidejűleg megfordítani a bizonyítási kényszert. SZERDAHELYI SZABOLCS, az APÜSZ elnöke, Budapest Amid docti Vezető értelmiségiek felhívása a kultúráért (okt. 17., 15. o.) Nem érthetek egyet tanult barátaimmal és tisztelt kollégáimmal a köz- és magánalapítványok tárgyában. Véleményem fölötte egy­szerű: állami pénzeket nem oszthatnak magánalapítványok. Ma­gánalapítványba magánpénzek valók. Közpénzeket nem volt he­lyes magánalapítványokba menekíteni, viszont helyes ezt az ano­máliát megszüntetni. A közalapítványi státus jogállamban nem állami cenzúrát je­lent, s nem veszélyezteti a kurátorok függetlenségét. Az állam nem államosít, a pénzeknek nem tartalmi, hanem jogszerű fel­­használását ellenőrzi. Értem pályatársaim aggodalmát az „állami kézzel” kapcsolatban, de ez az aggodalom a Kádár-korszak ta­pasztalataira alapul, amelyben minden vívmánynak csakis szemé­lyes garanciái lehettek. Ma csak a jogállamból indulhatunk ki. Különben abba a hibába esünk, mint Lakatos István barátom, a Magyar Könyv Alapítvány - munkáját közmegelégedésre végző - elnöke, aki egyrészt azért tartja aggályosnak az MKA közalapít­vánnyá változtatását, mert ez veszélyessé válhat, „ha esetleg a mostaninál sokkal rosszabb kabinet veszi át a vezetést”, másrészt saját személyét tekinti a függetlenség biztosítékának. Minden tiszteletem Lakatos kitűnő személyének, valamint lan­kadt kalaplengetés a kabinetnek, de hát éppen arról van szó, hogy az alapítványok függetlensége ne ilyen-olyan kormányoktól és makulátlan kultúremberek személyétől függjön. RADNÓTI SÁNDOR egyetemi tanár, a HOLMI társszerkesztője, Budapest / Árulók E­gy korai híradás még határozottan ötvenkét emberről beszélt. Később azt olvastam, hogy nem lehet tudni a pontos számot, de­­ végül is majdnem mindegy. Maradjunk ötvenkettőnél. Ennyi iraki szavazott a múlt vasárnap Szaddám Huszein ellen, aki-­­­nek az elnökválasztáson köztudomásúlag nem volt vetélytársa. Aki-­­ nek a győzelmi aránya 99,96 százalék, aki az, ami Romániának a Kár-­­ pátok Géniusza volt, a Szovjetuniónak a Népek Tanítója, Magyaror-­­ szágnak Rákosi apánk, a Bölcs Vezér. Mifelénk ehhez nem kell több magyarázat. Magyarázkodjanak csak a tudatlan Nyugaton, a mafla­­ Amerikában, mi az, hogy diktatúra, mi az, hogy agymosás, személyi kultusz, tömeges megfélemlítés. Mi az, hogy 8357 560 - jórészben sze­gény és nyomorult - iraki szavazó közül 8357008 önként vagy engedel­mesen a dúsgazdag diktátorra mond igent. Hogy lelkesen tülekszik a fő szavazóhelyiségek előtt, s nyilván csak pár ezer idióta dob az urnákba érvénytelen szavazócédulát, melyen az igent meg a nemet is kipipálta, vagy már a puszta pipálás is meghaladja lelki-szellemi erejét. Mi itt Kelet-Közép-Európában tudjuk csak, hogy az ötvenkettő az igazán fontos szám. A titok. A remény. Elképzelni is nehéz. Nemcsak azért, mert a megfigyelők pontosan­­ leírták, hogy e szavazáson az iraki választó teljesen titkosan, a választá­si bizottság tagjainak szúrós tekintete előtt pipált. Nemcsak azért, mert üres cédulák bedobálásáról a kormány megbízottai már hetekkel­­ előbb lebeszélték. Nemcsak azért, mert ahol géniuszok és vezérek is uralkodnak, ott az embert a szomszédai bármely pillanatban följelent­hetik. Hanem mert tudja, hogy így kell cselekednie. Ezt követeli a ha­za, a nemzet, ez a minimális irakiságteljesítmény. Ötvenkettőnek lenni több mint nyolcmillió ellen, az még nem jelen­ti azt, hogy Irakban ötvenkét hős van. Nemet pipálni az azért nem forr­r radalom. Még csak a kínai fehér inges fiú tettéhez sem mérhető, aki an­nak idején a vérben úszó Tienanmen téren odaállt a fenyegetőn gördü­lő tank elé. Ők ötvenketten csak annyit jeleznek, hogy az embernek­­ mint speciesnek vannak még rejtett, belső tartalékai. Hogy a legsikere- s sebb manipuláció és demagógia is mindig hibaszázalékkal dolgozik.­­ Hogy, csodák csodája, a kívülről irányítottság, a belső elbizonytalano­dás fénykorában is léteznek az autonóm viselkedésnek esélyei. Aki autonóm, az persze manapság gyakran áruló. Itt van a palesztin asszony. Az egyetlen a tizenhárom női terrorista­­ fogoly közül, aki Izraelben aláírta, hogy ezentúl jól viselkedik. Nem dobál köveket az utcán, nem szúr hasba zsidó telepest, még az öngyil­kos buszrobbantásoktól is tartózkodik. Szabadon engedték cserébe, a­­ családja átölelte, de lehet, hogy titkon már siratja is. Sejti, milyen sors­a vár az árulóra, akinek anyja, gyereke vagy a puszta élet többet ér, mint a szent háború, aki a másik tizenkettővel együtt nem mondott dacos nemet. „Nem tudtam, hogy a többiek ellenálltak” - nyilatkozta a sze­rencsétlen, pedig hát tudnia kellett. Ki tudná, ha nem egy elszánt fana­tikus, hogy mi a közösség parancsa? Mi az íratlan törvény. A csoport­­szellem. A tömegpszichózis. Megérne persze az is egy misét, hogy a több évtizede tartó, kegyet­len háborúban, melyben zsidók és palesztinok egymást kifogyhatatlan­­ leleménnyel öldösik, miképp bízhat meg egyik fél a másik becsületsza­vában. De ez más lapra tartozik. Erre a lapra viszont fölírnék például egy felnőttes szépségű magyar­­ egyetemista lányt is. Aligha emlékeznek rá. Egyetlen pillanatra villant­­ föl a tévéhíradóban, valamikor a tandíj elleni felhördülés csúcsán, de­­ még a diáktüntetések előtt. Nem mondott semmi különöset. Annyit­­ jegyzett meg a riporter kérdésére halkan, ám határozottan, hogy ő he­­lyesli a kétezer forintos tandíjat. Ha úgy vesszük, nem nagy teljesítmény. Abba se mennék bele, hogy a dolog lényegét tekintve igaza volt-e vagy sem a szép egyetemista lánynak, aki talán gazdag és hetyke, mit tudja ő, mit jelent másnak a­­ kétezer forint. De azt azért tudnia kellett, hogy másnap is be kell men­nie az egyetemre. Hogy ott milyen megvetés fogadja majd, milyen ki­közösítés. Ezen az őszön tandíjügyben egy magyar egyetemistának csak egyféle véleményt illett képviselnie. Ha meghátrált, ha csak rész­letkérdésekben kiegyezett a kormánnyal, úgy járhatott, mint Szabó László, a csillagszemű HÖKOSZ-elnök, aki nyílt színen, a Parlament­­ előtt zúgó sokaság előtt változott vissza tízéves kisgyermekké. „Nem vagyok nyuszi! Nem vagyok gyáva!” - kiabálta, ám nem volt apelláta. A tömeg előtt nincs mód magyarázkodásra. A tömeg nem autonóm­­ egyedek gyülekezete. A tömeg, ha egyszer összeverbuválják, nem tűr el félmegoldást, igent vagy nemet akar. Radikális döntést. A Parlament előtt hamarosan új tömeg gyülekezik. R. SZÉKELY JULIANNA Magyar Hírap 1087 BUDAPEST, KEREPESI ÚT 29/B FAX: 210-0047 E-MAIL CÍM: levelek@mhirlap.hu .

Next