Magyar Hírlap, 1995. október (28. évfolyam, 243-255. szám)
1995-10-19 / 246. szám
1995. OKTÓBER 19., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD”Magyar Hírlap 7 Higgadt szó A kormányfő - mint emlékezetes - arra kérte a parlamentben az ellenzéki polgári, tehát meggyőződéssel demokratikus pártokat, hogy határolják el magukat az október 22-ére tervezett szélsőséges megmozdulásoktól. Nem kapott választ, és ennek nyilván megvolt az alapos oka. A miniszterelnöki óhaj megfogalmazása - mi tagadás - félszeg volt, hiányzott belőle a kellő államférfiúi higgadtság, talán ezért kavart inkább kisebb parlamenti vihart, mintsem közös elmélkedésre serkentett volna. Két napra rá a Magyar Nemzet hasábjain mégis felelet érkezett. Krómer István mérsékelt konzervatív újságíró Csurka István beszédeiből és Magyar Fórum cikkeiből mazsolázgatva kimutatja, hogy a MIÉP tervezett demonstrációja nem egyszerűen a szocialista-liberális kormány megbuktatására mozgósít, hanem a demokratikus államrend megdöntésére. A hajdan szerényen ideológusként föllépett néptribun - Krómer szerint - „bolsevik forradalomra” buzdít, amely nyomán már soha nem lenne népképviselet, sem demokrácia, viszont elindulna a „Marcia su Budapest”, az ellenőrizhetetlen áradat, ahogyan a húszas évek elején Mussolinié, majd jó évtizeddel később Hitler emlékezetes kristályéjszakája. Krómer gondolatmenete töprengésre késztet. Idézi Csurkától, hogy mindenki, aki vele nem ért egyet, „liberális labancnak” tekinthető, tehát a totalitárius gyakorlatnak megfelelően börtön és „likvidálás” várhat akár még Boross Péterre és Maczó Ágnesre is. Apokaliptikus látomás. Annak minden túlzásával. De megvan benne a becsület, hogy megrémül az elképzelhetetlentől, és föl akarja rázni a demokraták lelkiismeretét. Talán nem bölcs taktika eltúlozni megfoghatatlan veszélyeket, de riadóztatni mégis kötelesség. VÁRKONYI TIBOR Névhasználati demokrácia Ha Szlovákiában az államnyelvről szóló törvény három évvel ezelőtt került volna napirendre, a hivatalos Budapestnek egy lemondó legyintésen kívül nem maradt volna más lehetősége. Az az asszonyka ugyanis, akinek most kérésére magyar állampolgárként az illetékes anyakönyvi osztályon bejegyzik a szlovákos nevet - mondjuk a Kovácsovát -, három éve bizony magyarosan Kovács Jánosné maradt volna. Magyarországon viszont 1993-ban megszületett a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény, amely biztosítja a nálunk honos tizenhárom népcsoport valamelyikéhez tartozó személyeknek, hogy anyanyelvük szabályai szerint írassák be a nevüket a hivatalos okmányokba. Most tehát a magyar diplomácia a hazai jogi szabályozás, a két ország közötti alapszerződés, valamint a mindkét fél által elfogadott európai dokumentumok szellemében is léphet. Követelheti, hogy a magyar nyelven beszélő kisebbséget sértő törvénytervezetet vegyék le a napirendről. Hiszen attól, hogy Kovácsnéból Kassán Kovácsová lesz, egyetlen szlovák állampolgár sem érezheti magát jobban a magyar kisebbség viszont kevéssé tekintheti otthonának azt a hazát, ahol ilyen névhasználatra kötelezik. Persze, a hivatalos szlovák válasz könnyen kitalálható: Magyarország sem lenne igen „bőkezű” kisebbségeivel, ha azok olyan sokan volnának, mint Szlovákiában, így aztán el is juthatnak a régi elmagyarosítások felemlegetéséig. Pedig meg kellene érteniük: a valódi demokrácia nálunk is, náluk is új keletű - a múlt bűneit helyrehozni nem tudja ugyan, de legalább nem kellene ismét elkövetni őket. NEUMANN OTTÓ Van médiánk! Nem lesz Friderikusz-show (okt. 16., 21. o.) A magyar televízió hínáros belvilágának legújabb, józan ésszel felfoghatatlan rejtélye: miért szűnik meg a Friderikusz-show? Valójában nem is egy show-t gyászol megrendült szívvel a tisztelt publikum, hanem többet, mely mind gyöngyszem volt a maga nemében: a Békítőshow-t, a Talkshow-t és egy tervezett gyerekshow-t is. (Szó volt egy Lábshow-ról is, de ez az ötletszintnél nem jutott tovább.) S ez még nem minden! A népszerű show-man, a mi Fridink vállalkozott volna egy Másképpen beszélgetek és egy Nincs az a pénz című műsorra is - ez utóbbiból még próbaadásokat is készített, szám szerint hármat. A szenvedélyek az utóbbi produkció körül lángoltak fel. Ez a tízperces műsor arról szólt volna, „hogy a mai világban a pénznek milyen emberpróbáló szerepe van” - foglalta össze játéka „üzenetét” klasszikus tömörséggel Friderikusz Sándor a Népszabadságnak adott interjújában. Horváth Ádámnak, a televízió elnökének azonban épp e műsor ellen volt kifogása: a próbaadások megtekintése után kijelentette, hogy ez a produkció megalázza az embereket, vagyis a nézők méltóságának védelmében szegült szembe a méltán népszerű Fridivel. Ezt azonban csak közönséges ürügynek tartja Friderikusz maga: szerinte a televízió vezetői egyszerűen a bolondját járatták vele, s a méltóság nevében valójában megalázták. Felfogása szerint a tévé vezetői undorítóan mohók, s a Nincs az a pénz csak azért nem kapott zöld utat képernyőnkön, mert valójában van az a pénz, amiért támogatták volna, csak ő azt nem ajánlotta fel. Valóban, hogy jön ahhoz egy mezei show-man, hogy kifizesse a tévé áfáját? Fridi, aki lekötötte Horn Gyulát, Szekeres Imre közvetítésével, s már megállapodott Tom Cruise-zal, Belmondóval és Pavarottival, miért fedezné a stúdió bérleti díját is? Az meg egyenesen példátlan, hogy a Magyar Televízió szerződésben kíván ragaszkodni ahhoz, hogy Friderikusz Sándor ajánlja fel neki az összes ötletét hasznosításra, miközben az ismétlések reklámbevételének negyven százalékától megfosztaná a közönség kedvencét. Ami sok, az sok. Ilyen alávaló ajánlatot még nagykorú fogadott gyermekének sem tesz senki, kivéve ha Woody Allen az illető, ami azért Horváth Ádámról nem mondható el. Friderikusz Sándor mint állampolgár be kívánja perelni a televízió elnökét. Horváth Ádám öt hónapig ígérgetett neki, megfosztván végül a nézőket jogos szórakozásuktól, a televíziót pedig 265 millió forint reklámbevételtől. A pert legalább akkora kíváncsiság övezi majd, mint az elektronikus médiacézár Berlusconi miniszterelnök ügyét, mely a napokban kezdődik Olaszországban, s amelyet C. J. Simpson tárgyalásaihoz hasonlóan bizonyára a televízió is élő adásban közvetít majd. Valószínű, hogy a mi monstre ügyünk Friderikusz és Horváth Ádám között is előbb-utóbb „reality-show”-vá válik. Nálunk is LEVELEK A SZERKESZTŐHÖZ teljesen elmosódik majd a háttér a televízió és a politika, a valóság és a show, a pénz és a művészet között. Lelki szemeimmel már látom a vádlottak padján a Szomszédok főszereplőit, amint Horváth Ádám hangján felháborodottan visszautasítják a vádat, hogy valaha is áfa-csalásra vetemedtek volna. Friderikusz mint ügyész Csintalan Sándor hangján vádolja majd a külső és a belső pártellenzéket, de Horn Gyula a bírói székben - magyar hangja: Rózsa Gyuri - felfüggeszti a tárgyalást mindaddig, míg nem sikerül peren kívül megállapodni a hirdetőkkel az egypercnyi reklámidőért fizetendő árban. Lehet, hogy a magyar országgyűlés végül meghozza a médiatörvényt, ha másként nem, majd úgy, hogy a pártok médiaszakértőit befalazzák a képviselőház egyik irodájába, s onnan nem jöhetnek ki addig, míg egy speciális kályhába begyújtanak, s a kéményben felszáll a jó hírt jelző füst, a „habemus pápám!”. De semmi kétségem afelől, hogy a diadalmas füstnek már orrfacsaró bűze lSZPELLE JÁNOS újságíró, Budapest Úgy tűnik fel, az utóbbi néhány esztendő a romániai magyarság számára sem múlt el tanulságok nélkül. Két-három évvel ezelőtt, amikor a bukaresti hatalom a székelyföldi megyék élére román nemzetiségű prefektusokat (megyefőnököket) nevezett ki, a fölháborodott RMDSZ-tagok Magyar prefektust akarunk! felkiáltással vonultak utcára. Nemzetárulókként bélyegezték meg azokat, akik arra próbálták figyelmeztetni őket, hogy ez a követelés a román közvéleményt, az egyetlen olyan instanciát, amely a kormányzati döntés érvénytelenítését esetleg kikényszeríthetné, csakis ellenük fordíthatja. A székelyföldi RMDSZ-szervezetek a nemzetközi fórumokhoz fordultak, s olyan tüntetéseket terveztek, amelyek révén a magyarok ügye úgymond a világlapok első oldalaira kerülhet. A világlapokat azonban a már lángoló Jugoszlávia szomszédságában zajló zavaros ügy nem érdekelte. Egyszerűen nem értették, miről van szó, kinek is lehet igaza. A román hatalomnak-e, amely úgy véli, hogy a román államban minden állami funkciót románoknak kell betölteniük, vagy a magyaroknak, akik szerint az általuk többségben lakott területeken ugyanezen funkciókban csakis magyarok lehetnek? Ki kit diszkriminál? A tiltakozások így aztán visszhang nélkül maradtak. A sok szempontból szélsőségesen nacionalista nézeteket valló Kovászna megyei prefektus ma is funkcióban van, bár személye a román lakosság nagy része számára is elfogadhatatlan. A döntő pontokon diszkriminatív román oktatási törvény elleni tiltakozást már alaposabb megfontolás előzte meg. A szervezők napokkal a Székelyudvarhelyre tervezett szeptember 2-ai tiltakozó nagygyűlés előtt röplapokon tájékoztatták a román közvéleményt a magyar tiltakozás okairól. A röplapok és a román nyelvű sajtóhoz eljuttatott közlemények árnyalt, a román közember gondolkodásmódjához és ismerethorizontjához alkalmazkodó érvekkel magyarázzák el, miért sérelmes ránk nézve a törvény, s hogyan lehetne a sérelmeket a román nemzeti közösség érdekeivel összhangban orvosolni. A szélsőségesen nacionalista románokat ezek az érvek természetesen aligha fogják meggyőzn A szerző a Brassói Lapok munkatársai, még kevésbé állíthatják a mi oldalunkra. De az átlagember számára világosabbá tehetik, hogy itt nem a románok és a magyarok érdekellentéteiről, hanem bizonyos románok magyarellenes törekvéseiről van szó, amelyek talán nem is mindenben megalapozottak. Azt a magyar előítéletet, amely szerint a románok (így, határozott névelővel) nem is képesek és nem is hajlandók a mi magyar igazságunkat átérezni, legfőbb ideje volt sutba dobni. Mind több az ellenpélda. Gabriel Andreescu, a Román Emberjogi Liga egyik vezető személyisége a 22 című értelmiségi réteglap egyik legutóbbi számában a legtisztább egyértelműséggel fogalmaz. Felsorolok néhány jogot, amelyet a magyar kisebbség kért, de nem kapott meg: anyanyelvi oktatás minden szinten, minden tantárgyból; a Bolyai egyetem újraindítása; államilag nem korlátozott egyetemi oktatás; a magyar egyházfelekezetek 1948-ban államosított iskoláinak visszaadása. És felsorolhatnók a frissen megvont jogokat is (amelyeket a 28/1978-as törvény még előírt): anyanyelvi szakoktatás, mezőgazdászképzés, továbbképzés; anyanyelvi felvételi azokból a tantárgyakból, amelyeket a kisebbségi tanulók az illető nyelven tanultak. Természetesek-e ezek a magyar kívánságok? A modern demokrácia értelmében bármilyen óhaj jogos és tiszteletben tartandó mindaddig, amíg nem sérti mások jogait és szabadságát vagy nem terheli meg erején felül az államot. A magyar kisebbség említett igényei nem sértik a többség jogait, szabadságát, és nem követelnek rendkívüli áldozatot az állam részéről. A szerző a továbbiakban érvekkel bizonyítja, hogy e jogok természetesek is, s velük szemben az európai normákra hivatkozni értelmetlenség. Ilyen normák nem léteznek. Cikkét végül azzal zárja, hogy a romániai magyarok követeléseit egyszerűen azért kellene elfogadni, mert azok nem a többséget, hanem magát a magyar kisebbséget érintik, és mert e kisebbség akarja őket. (...) Milyen demokrácia az, amelyben csaknem kétmillió ember akarata nem számít, és mások döntenek arról, hogy nekik mi a jó és mi a rossz? Mennyire más hang ez, mint amelyet a román parlament szószékéről hallhatunk vagy a nagy erdélyi városok nacionalista napilapjaiban olvashatunk. Aligha tévedünk, ha az egyikben a múltat, a másikban a jövőt véljük felfedezni. S úgy tűnik, az RMDSZ vezető köreiben is mind többen értik, hogy a romániai magyarságnak ezt a jövőt kell szolgálnia, még ha a jelen a múlt romjai alatt vergődik is, még ha a tiltakozó akcióknak e pillanatban nincs is esélyük a teljes sikerre. (Sőt éppen ezért!) A szkeptikusok persze legyinthetnek. Andreescu és társai kevesen vannak, s a mai román politikára végképpen nincs semmi befolyásuk. Ez kétségtelenül igaz. De nem kevésbé igaz az sem, hogy az egyszer már fölismert igazság többé nem tehető semmissé. Andreescunak és társainak évekre volt szükségük, hogy a nemzeti előítéletek és ellenszenvek bozótján átverekedjék magukat, de a szabad levegőn mindaz, amiben korábban maguk is hittek, teljes értelmetlenségében és abszurditásában tárulkozott fel. (Erről H.-R. Patapievici vall megrázóan Én és a népem című esszéjében.) E kevés számú, de a román szellemiség legkiválóbbjai közé tartozó értelmiségi megvilágosodása többé ugyanúgy nem tehető meg nem történtté, mint ahogy Galilei, Bruno és mások világtörténelmi felismeréseit sem pusztíthatta el a kard és a máglyaláng. Jöhet a kiátkozás, a gúny és a maró gyűlölet, az általuk megfogalmazott gondolatok hatni fognak, pusztán azért mert egyszerűek és igazak. A siker persze inkább lesz kínkeserves araszolás, mint valamiféle diadalmenet. A nemzeti ostobaság letéteményesei minden eszközt megragadnak majd, hogy a román társadalmat önnön egzisztenciáik védelmében visszatereljék a nemzeti lakosba. A nacionalizmus azonban csak addig magától értetődő, amíg nincs alternatívája. Ha van, egyszerre szánalmasan erőtlenné válik. Mert az ember kétségtelenül nem bölcs, de nem is annyira ostoba, mint amilyennek vezérei szeretnék. S ráadásul lusta is. A lelepleződött ostobaság pedig egy időn túl nem csak terhessé, de kínossá is válhat. Bíró Béla A lelepleződött ostobaság „A nemzeti ostobaság letéteményesei minden eszközt megragadnak majd, hogy a román társadalmat önnön egzisztenciáik védelmében visszatereljék a nemzeti akolba. A nacionalizmus azonban csak addig magától értetődő, amíg nincs alternatívája. Ha van, egyszerre szánalmasan erőtlenné válik.” Más fontos beosztás . Majd egyszer kérni fog tőled a párt valamit. PÁPAI GÁBOR RAJZA „Jobbos-balos elhajlás?” Szélsőségek évadja (okt. 3., 7. o.) A Magyar Hírlap hasábjain Ágh Attila exfilozófus, most politológus tollából olyan írás jelent meg október 3-án, amely messze túllép a politikai jó ízlés keretein. Az MSZP egyik platformját úgy gyalázza, mintha maga Ágh egy másik párt tagja lenne. Ágh úrnak pedig - aki maga nyolc apologetikus könyvet írt Marx antikapitalista elméletéről - fel kellett volna ismernie, hogy az általa bírált elméleti dokumentum alaptézisei jelentős mértékben az ő munkái alapján készültek. Mindenekelőtt a Politika világa című könyvére és a Társadalmi önszerveződés és szocializmus című tanulmányára gondolok, amely 1988-ban a Válaszúton című kötetben jelent meg (Krausz Tamás és Tütő László szerkesztésében). Ha ezek a régi „konzervativizmus maradványai”, akkor maga Ágh Attila úr képviselte az MSZP-ben ezt a deformációt. Az MSZP Baloldali Tömörülés elméleti platformját a szélsőjobboldaliság és posztkádárizmus „bűnében” egyidejűleg elmarasztalni nem több, mint a régi vágású politikai denunciálás hagyományát, a „jobbos-balos elhajlás” sztálinista örökségét felmelegíteni. Úgy vélem, ennek a hangnak a Magyar Hírlap hasábjain már nem lenne szabad válasz nélkül maradnia. Véleményem megírására nem politikai elfogultság késztetett (egyetlen pártnak sem vagyok tagja). Az érvelés és vitatkozás jó ízlésének védelme érdekében ragadjam tollat. Kicsoda Ágh Attila, hogy ő döntse el, kik a jó szociáldemokraták és kik a rosszak? Minden kezdődik elölről? TŐKÉ MÁRIA Budapest Bolond világ Bokros reménye a januári IMF-megállapodás (okt. 16., 1. o.) Bokros Lajos Washingtonból hazatérvén sejteni engedte, hogy a nemzetközi pénzvilág vezetőivel folytatott tárgyalásainak eredményessége kiváló pszichológiai érzékének köszönhető. Ami igencsak meglepő, hiszen pénzügyminiszterünk eleddig nem nagyon jeleskedett a társadalom pszichés felkészítésében. Mindenekelőtt felhívnám miniszter úr figyelmét az úgynevezett „kettős kötés”, angolul „double bind” elméletére, amely szerint gyakran ellentétes előjelű információkat, utasításokat közvetítünk egyidejűleg környezetünk felé. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez a fajta kommunikációs technika olyannyira hatékony, hogy alkalmasint bele lehet „bolondulni”. Például kormányunk szavakban vállalkozásra biztatja a gyanútlan állampolgárokat, miközben mindent elkövet azért, hogy azok ne vállalkozhassanak. E kormányzati szintre emelt kettős kötésnek meg is van az eredménye. Az emberek tömegei kerülnek krízishelyzetbe. Az azonban mindenképpen magyarázatra szorul: miként lehetséges, hogy különféle ideológiai hátterű kormányok jönnekmennek, de az üldözéses adórendszer lényegében változatlan. Az utolsó reformkommunista kormány éppúgy potenciális adócsalóknak tekintette az állampolgárokat, mint a nép-nemzeti MDF-es vagy a mostani szociál-liberális koalíció. A magyarázat viszonylag egyszerű: az adórendszerváltás a mai napig nem történt meg. A rendszerváltás előtt működött egy hallgatólagos egyezség a hatalom és a társadalom között. Egyfelől köztudott volt, hogy az elvonások mértéke szándékosan olyan nagy, hogy az teljesíthetetlen legyen, másfelől viszont a hatalom nem kérte számon szigorú betartásukat. Ennek következményeként létezhetett a szürke- és a feketegazdaság. Politikai rendszerváltás után a győztesek gyakorlatilag érintetlenül hagyták a korszerűnek kikiáltott adórendszert, végrehajtó apparátusát, az APEH-et még tovább is fejlesztették. Eszerint a „szakemberek” az apparátus a helyén maradhat, sőt óvatosan tollasodhat, ennek fejében viszont rendületlenül töltögetik a költségvetés feneketlen zsákját. Ma már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy közben zavartalanul folyt az ország kirablása. A bankkonszolidáció, a spontán privatizáció révén hatalmas összegek úsztak el, az adóprésen viszont mindig lehetett szorítani, és a kisembert lehetett nyomorgatni. Ráadásul nép-nemzeti kormányunk kezdte komolyan venni az erkölcsöket - az adózást illetően is -, anélkül ugyebár, hogy az adórendszeren érdemben változtatott volna. Nem alakult ki egyetértés, társadalmi konszenzus az elvonások mértékére és a közpénzek felhasználására vonatkozóan. Éppen ezért teljesen hamis volt az az érvelés, amely a nyugati demokráciákra hivatkozott és az ottani adómorált kérte számon. Az elmaradt adórendszer-váltást természetesen nem lehetett pótolni fennkölt tv-híradós nép-nemzeti szónoklatokkal. Az 1994-es választásokon a nép ítéletet mondott. Az MSZP mint nosztalgiapárt fölényesen nyerte a választásokat nem létező gazdasági programjával. Az egykori vállalkozásellenes „elvtársak” ismét helyzetbe kerültek, csak már ügyesen eltanulták a vállalkozásbarát szólamokat. Természetesen az MSZPSZDSZ koalíció sem vitte véghez az adórendszerváltást. A „kettős kötés” korántsem szűnt meg. Sőt! A pénzügyi lobby együttműködésére, ha lehet, még nagyobb szükség van. Az APEH jogosítványai bővülnek, az önálló végrehajtási jogot már megszerezték, most pedig nyomozati jogkört szeretnének, és egyidejűleg megfordítani a bizonyítási kényszert. SZERDAHELYI SZABOLCS, az APÜSZ elnöke, Budapest Amid docti Vezető értelmiségiek felhívása a kultúráért (okt. 17., 15. o.) Nem érthetek egyet tanult barátaimmal és tisztelt kollégáimmal a köz- és magánalapítványok tárgyában. Véleményem fölötte egyszerű: állami pénzeket nem oszthatnak magánalapítványok. Magánalapítványba magánpénzek valók. Közpénzeket nem volt helyes magánalapítványokba menekíteni, viszont helyes ezt az anomáliát megszüntetni. A közalapítványi státus jogállamban nem állami cenzúrát jelent, s nem veszélyezteti a kurátorok függetlenségét. Az állam nem államosít, a pénzeknek nem tartalmi, hanem jogszerű felhasználását ellenőrzi. Értem pályatársaim aggodalmát az „állami kézzel” kapcsolatban, de ez az aggodalom a Kádár-korszak tapasztalataira alapul, amelyben minden vívmánynak csakis személyes garanciái lehettek. Ma csak a jogállamból indulhatunk ki. Különben abba a hibába esünk, mint Lakatos István barátom, a Magyar Könyv Alapítvány - munkáját közmegelégedésre végző - elnöke, aki egyrészt azért tartja aggályosnak az MKA közalapítvánnyá változtatását, mert ez veszélyessé válhat, „ha esetleg a mostaninál sokkal rosszabb kabinet veszi át a vezetést”, másrészt saját személyét tekinti a függetlenség biztosítékának. Minden tiszteletem Lakatos kitűnő személyének, valamint lankadt kalaplengetés a kabinetnek, de hát éppen arról van szó, hogy az alapítványok függetlensége ne ilyen-olyan kormányoktól és makulátlan kultúremberek személyétől függjön. RADNÓTI SÁNDOR egyetemi tanár, a HOLMI társszerkesztője, Budapest / Árulók Egy korai híradás még határozottan ötvenkét emberről beszélt. Később azt olvastam, hogy nem lehet tudni a pontos számot, de végül is majdnem mindegy. Maradjunk ötvenkettőnél. Ennyi iraki szavazott a múlt vasárnap Szaddám Huszein ellen, aki-nek az elnökválasztáson köztudomásúlag nem volt vetélytársa. Aki- nek a győzelmi aránya 99,96 százalék, aki az, ami Romániának a Kár- pátok Géniusza volt, a Szovjetuniónak a Népek Tanítója, Magyaror- szágnak Rákosi apánk, a Bölcs Vezér. Mifelénk ehhez nem kell több magyarázat. Magyarázkodjanak csak a tudatlan Nyugaton, a mafla Amerikában, mi az, hogy diktatúra, mi az, hogy agymosás, személyi kultusz, tömeges megfélemlítés. Mi az, hogy 8357 560 - jórészben szegény és nyomorult - iraki szavazó közül 8357008 önként vagy engedelmesen a dúsgazdag diktátorra mond igent. Hogy lelkesen tülekszik a fő szavazóhelyiségek előtt, s nyilván csak pár ezer idióta dob az urnákba érvénytelen szavazócédulát, melyen az igent meg a nemet is kipipálta, vagy már a puszta pipálás is meghaladja lelki-szellemi erejét. Mi itt Kelet-Közép-Európában tudjuk csak, hogy az ötvenkettő az igazán fontos szám. A titok. A remény. Elképzelni is nehéz. Nemcsak azért, mert a megfigyelők pontosan leírták, hogy e szavazáson az iraki választó teljesen titkosan, a választási bizottság tagjainak szúrós tekintete előtt pipált. Nemcsak azért, mert üres cédulák bedobálásáról a kormány megbízottai már hetekkel előbb lebeszélték. Nemcsak azért, mert ahol géniuszok és vezérek is uralkodnak, ott az embert a szomszédai bármely pillanatban följelenthetik. Hanem mert tudja, hogy így kell cselekednie. Ezt követeli a haza, a nemzet, ez a minimális irakiságteljesítmény. Ötvenkettőnek lenni több mint nyolcmillió ellen, az még nem jelenti azt, hogy Irakban ötvenkét hős van. Nemet pipálni az azért nem forrr radalom. Még csak a kínai fehér inges fiú tettéhez sem mérhető, aki annak idején a vérben úszó Tienanmen téren odaállt a fenyegetőn gördülő tank elé. Ők ötvenketten csak annyit jeleznek, hogy az embernek mint speciesnek vannak még rejtett, belső tartalékai. Hogy a legsikere- s sebb manipuláció és demagógia is mindig hibaszázalékkal dolgozik. Hogy, csodák csodája, a kívülről irányítottság, a belső elbizonytalanodás fénykorában is léteznek az autonóm viselkedésnek esélyei. Aki autonóm, az persze manapság gyakran áruló. Itt van a palesztin asszony. Az egyetlen a tizenhárom női terrorista fogoly közül, aki Izraelben aláírta, hogy ezentúl jól viselkedik. Nem dobál köveket az utcán, nem szúr hasba zsidó telepest, még az öngyilkos buszrobbantásoktól is tartózkodik. Szabadon engedték cserébe, a családja átölelte, de lehet, hogy titkon már siratja is. Sejti, milyen sorsa vár az árulóra, akinek anyja, gyereke vagy a puszta élet többet ér, mint a szent háború, aki a másik tizenkettővel együtt nem mondott dacos nemet. „Nem tudtam, hogy a többiek ellenálltak” - nyilatkozta a szerencsétlen, pedig hát tudnia kellett. Ki tudná, ha nem egy elszánt fanatikus, hogy mi a közösség parancsa? Mi az íratlan törvény. A csoportszellem. A tömegpszichózis. Megérne persze az is egy misét, hogy a több évtizede tartó, kegyetlen háborúban, melyben zsidók és palesztinok egymást kifogyhatatlan leleménnyel öldösik, miképp bízhat meg egyik fél a másik becsületszavában. De ez más lapra tartozik. Erre a lapra viszont fölírnék például egy felnőttes szépségű magyar egyetemista lányt is. Aligha emlékeznek rá. Egyetlen pillanatra villant föl a tévéhíradóban, valamikor a tandíj elleni felhördülés csúcsán, de még a diáktüntetések előtt. Nem mondott semmi különöset. Annyit jegyzett meg a riporter kérdésére halkan, ám határozottan, hogy ő helyesli a kétezer forintos tandíjat. Ha úgy vesszük, nem nagy teljesítmény. Abba se mennék bele, hogy a dolog lényegét tekintve igaza volt-e vagy sem a szép egyetemista lánynak, aki talán gazdag és hetyke, mit tudja ő, mit jelent másnak a kétezer forint. De azt azért tudnia kellett, hogy másnap is be kell mennie az egyetemre. Hogy ott milyen megvetés fogadja majd, milyen kiközösítés. Ezen az őszön tandíjügyben egy magyar egyetemistának csak egyféle véleményt illett képviselnie. Ha meghátrált, ha csak részletkérdésekben kiegyezett a kormánnyal, úgy járhatott, mint Szabó László, a csillagszemű HÖKOSZ-elnök, aki nyílt színen, a Parlament előtt zúgó sokaság előtt változott vissza tízéves kisgyermekké. „Nem vagyok nyuszi! Nem vagyok gyáva!” - kiabálta, ám nem volt apelláta. A tömeg előtt nincs mód magyarázkodásra. A tömeg nem autonóm egyedek gyülekezete. A tömeg, ha egyszer összeverbuválják, nem tűr el félmegoldást, igent vagy nemet akar. Radikális döntést. A Parlament előtt hamarosan új tömeg gyülekezik. R. SZÉKELY JULIANNA Magyar Hírap 1087 BUDAPEST, KEREPESI ÚT 29/B FAX: 210-0047 E-MAIL CÍM: levelek@mhirlap.hu .