Magyar Hírlap, 1996. március (29. évfolyam, 64-76. szám)
1996-03-30 / 76. szám
Miroslav Kusy* Melyik Európába tartozunk? Amikor 1989 végén a kommunista totalitárius rendszer összeomlott, egyúttal a közép-európaiság eszméje is szertefoszlott, elvesztette a létjogosultságát. Ám a nyugat-európaiasodás sem valósult meg, és belátható időn belül nem is lehet rá számítani, így tulajdonképpen anélkül, hogy ez a tény tudatosodott volna bennünk, valóban Közép-Európa lettünk - ráadásul épp attól a perctől kezdve, hogy felhagytunk az erre vonatkozó törekvéseinkkel. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszabadultunk ugyan a keleti befolyástól, de mégsem lettünk nyugatiak. A nyolcvanas évek közepén, amikor még gondolni sem lehetett a rendszerösszeomlásra, a Charta-aláíró máskéntgondolkodók körében szenvedélyesen vitatkoztunk arról, hogyan értelmezzük a „Közép-Európa” fogalmat. A vitát Milan Kundera robbantotta ki, aki már az új párizsi otthona szemszögéből nézte a dolgot. Számunkra azonban, akik a vasfüggöny innenső oldalán éltünk, a közép-európaiság jelentette azt a lehetőséget, hogy az egymással összebékíthetetlenül szemben álló Kelet és Nyugat között egy olyan kis területet harcoljunk ki magunknak, amelyen egy fokkal könnyebb levegőhöz jutni. Az akkori önmeghatározásunk mögöttes tartalma az alábbiakban foglalható össze: ha mi - csehek és szlovákok, magyarok és lengyelek, éppúgy, mint a kelet-németek - középeurópaiak vagyunk, ez egyszersmind azt jelenti, hogy nem tartozunk Kelet-Európához, hanem egy Kelet és Nyugat közötti különálló térséget alkotunk, amellyel mindkét f «nek számolnia kell. ■» meghatározás Közép-Európának valamiféle „finnesítésére” irányuló kísérlet volt. Ez a kísérlet nemcsak az értelmiségi viták szintjén folyt, hanem testet öltött a totalitárius rendszer demokratikus megreformálására való gyakorlati törekvésekben is: a berlini „zavargásoktól” a magyar „eseményeken” és a lengyel „októberen” át a „prágai tavaszig”. A nyolcvanas évek értelmiségi diskurzusa csupán összegezte az addig összegyűlt közép-európai tapasztalatainkat. Közép-Európát akkoriban nem harcoltuk ki, a térség egészére kiterjedő „finnesítés” nem került napirendre. Amikor 1989 végén a kommunista totalitárius rendszer összeomlott, egyúttal a közép-európaiság eszméje is szertefoszlott, elvesztette létjogosultságát. A geopolitikai térségünkben élők valamennyien elkezdtek tolongani, hogy bejussanak Európába (de nem Közép-Európába). Az „Európába!” jelszó akkoriban vette fel máig érvényes jelentését: vállaljuk a nyugat-európai hagyományokat (a barokkot, a latin betűs írást, a Francia Forradalmat, Herdert...), és be akarunk lépni a létező nyugat-európai szervezetekbe (az Európa Tanácsba, az Európai Unióba, a NATO-ba)... Ám a nyugat-európaiasodás sem valósult meg, és belátható időn belül nem is lehet rá számítani, így tulajdonképpen, anélkül, hogy ez a tény tudatosodott volna bennünk, valóban Közép-Európa lettünk - épp attól a perctől kezdve, hogy már nem akartunk Közép-Európa lenni. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszabadultunk ugyan a keleti befolyástól, de mégsem lettünk nyugatiak. Ezt a geopolitikailag jól körvonalazott, ténylegesen létrejött Közép-Európát azonban valahogy állandóan nem akarjuk tudomásul venni. Valamennyien rendelkezünk valamiféle egyéni titkos tervvel arra vonatkozólag, hogyan csússzunk át saját szakállunkra a nyugat-európai szervezetekbe, valamennyien nyilvánosan hangoztatjuk azokat az okokat, miért éppen Mi vagyunk jogosultak a soronkívüliségi tanúsítványra. Féltékenyen figyeljük egymást, nem szerveznek -e mások valamilyen összeesküvést ellenünk, hogy kipenderítsenek bennünket a várólistások sorából? A közép-európai önmeghatározási kísérleteink eddig egytől egyig kudarcot vallottak. A visegrádi létminimumot elvetettük, mert ezt diktálta mind az erősebbek, mind a gyengébbek által alkalmazott szatócsmérleg: mit nyerünk, ha a sánták és a vakok összefognak? Az erősebbek - mondták - ettől csak meggyengülnek, a gyengék viszont nem erősödnek meg. A Pentagonálé és a Hexagonálé az első bátortalan próbálkozásokkal véget is ért. Valahol a háttérben érezni azt a félelmet, hogy ha közép-európaiaknak valljuk magunkat, azzal drasztikusan csökkentjük a nyugat-európai szervezetekbe történő bekerülésünk esélyét. Ezért ma sokan legfeljebb arra hajlandók, hogy Közép-Európát egyfajta váróteremnek, előszobának tekintsék. Sőt, vannak, akik olyan előszobának képzelik el, amelyből nemcsak Nyugat felé, hanem mindkét oldalra nyílhat egyegy fogadószoba, ezért azt mondják, hogy nem kell elsietni a megfelelő ajtó kiválasztását. Mások viszont előszeretettel hídként, kelet-nyugati összekötő kapocsként határozzák meg Közép-Európát. Ha már a hasonlatoknál tartunk, mind az előszobának, mind a hídnak az a szépséghibája, hogy egyik sem alkalmas a letelepedésre és a berendezkedésre, csakis ideiglenes megoldást nyújtanak. Közép-Európa viszont az a térség, amelyben létezünk, amely geopolitikai valóság. Nem vonulunk, nem szándékozunk átköltözni Nyugatra, csupán innen, ahol vagyunk, szeretnénk részt venni a nyugati struktúrákban, csak azt akarjuk, hogy a Nyugat bennünket, közép-európai országokat is tekintsen ezen struktúrákhoz tartozóknak. És ha ez meg is történik, nyilvánvaló, hogy továbbra sem leszünk Nyugat-Európa, hanem középeurópai országok maradunk, mint azelőtt. A mai Közép-Európa a kelet-nyugati polarizálódás megszűnésének a terméke. Akkor kezdtek bennünket közép-európai országoknak nevezni, amikor a múlté lett a kétpólusú világ. Közép-Európa fogalma egyúttal minőségileg új tartalmat is kapott. Kézenfekvő, hogy manapság Nyugat-Európa sem törekszik arra, hogy más összetételben visszahozza a korábbi kelet-nyugati szembenállást, és mi sem akarjuk ezt. Nyugat-Európának az Oroszország határaiig való kiterjesztése nem reális elképzelés. Ezért kell tudomásul vennünk, hogy Közép-Európa feltámadt, és valóban létezik. Ebben az értelemben kellene a mai új feltételek között visszatérnünk ahhoz a régi vitához, amelyet valamikor Közép-Európáról, új értelmezéséről és geopolitikai helyzetéről folytattunk. Amelyben Közép- Európa úgy szerepel, mint a nekünk, közép-európaiaknak otthont adó terület. „Ez a térség jelenleg az önmeghatározás keresésének az állapotában van” - Konrád György ezen Közép-Európára vonatkozó kijelentése úgy hangzik, mintha épp most mondta volna, pedig hat évvel ezelőtt fogalmazta meg ezt a gondolatot az első Pozsonyi Szimpóziumon, amely 1990 tavaszán összegezte a „Bársonyos Forradalom” első eredményeit. Azóta ebben a tekintetben nemigen léptünk előre. Az optimális megoldást felvázoló akkori Konrád-féle vízió, amelyet hat évvel ezelőtt a partnerei reményteliként fogadtak el, ma valamennyiük szemében valószínűleg elfogadhatatlannak tűnik. „Nekünk közép-európai föderációra van szükségünk” - folytatta annak idején Konrád, amelyet kis népek alkotnak. Egy semleges és egyben demokratikus átmeneti sávra van szükségünk a NATO és a Szovjetunió között, amelynek a létét nemzetközi szerződések garantálnák.” Azóta megváltozott a helyzet, de az alapfeladat maradt, ellenben a megoldás homályosabbnak és mind nehezebben elképzelhetőnek tűnik. És mégis: nem sokkal nagyobb képtelenség-e az a feltételezés, hogy Közép- Európa fokozatosan integrálódik a nyugateurópai térségbe, nem pedig a „természetes”, történelmileg is adott és indokolt államközösségébe? Nem sokkal nagyobb képtelenség-e arra számítani, hogy a Nyugat „megnyílik” előttünk, és egyengeti számunkra az Európai Unióba, illetve a NATO-ba vezető utat? Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a kunderai „közép-európai tragédia” 1989-ben nem ért véget, csupán átalakult. Azzal, hogy ma a Nyugat „szegény rokonaiként” határozzuk meg saját magukat, akik igénylik a nyugatiak nagyvonalú pártfogását, nem oldunk meg semmit, csupán elmélyítjük a tragikumot. Mert az általunk hangoztatott „rokonságot” a másik fél továbbra is kétségbe vonja, így tehát sehogy sem tudjuk kikerülni az „önmagában való” Közép-Európa geopolitikai önmeghatározását, és arra a kérdésre, hogy „melyik Európába tartozunk?”, úgysem találunk más, jobb választ.A szerző politológiaprofesszor a pozsonyi egyetemen, 1968-ban a Szlovák Kommunista Párt KB-titkára volt, a Prágai Tavasz reformmozgalom elfojtása után félreállították. Az 1989-es bársonyos forradalom rehabilitálta, és Havel csehszlovák köztársasági elnök pozsonyi irodájának vezetője lett. Ellenezte Csehszlovákia kettéválását. Az önálló szlovák állam létrejötte óta nem játszik politikai szerepet, de fontos közvélemény-formáló egyénisége a szlovák értelmiségnek. Elveszett fiúk Szkinhedmozgalmak Csehországban A cseh belügyminisztérium egy belbiztonsági jelentése már két évvel ezelőtt is a rasszista erőszakot nevezte meg a Csehországot fenyegető három legfontosabb veszély egyikének. Csakhogy egy évet vett igénybe, mire a cseh kormány cselekedni kezdett. Klaus kormányfő csak azután ült le tanácskozni az igazságügyi és a belügyi tárca vezetőivel, hogy 1995 májusában egy négy szkinhedből álló csoport a filmekből ismert brutális módon Zdár nad Sázavouban csak és kizárólag sötét bőre miatt vízbe fojtotta a 42 éves Tibor Berkit, öt gyerek apját. „Betelt a pohár” - jelentette be a tanácskozás után Klaus, és tájékoztatta a közvéleményt arról, hogy attól a perctől fogva a rasszista motivációjú erőszakos cselekedetek elkövetőire az ügyészségek a lehető leggyorsabb eljárásban a legsúlyosabb büntetéseket fogják kérni. A kormány javaslatára a parlament hamarosan szigorította a rasszista bűncselekmények büntetési tételeit. Csakhogy: a brnói kerületi bíróság a zdári pogrom központi szereplőjét ugyan gyilkosságért tizenkét év börtönbüntetésre ítélte, de a gyilkosság rasszista indítékát nem találta kellően bizonyítottnak. Ugyan még nincs döntés az ügyész fellebbezéséről, de a Berki-ügy már most is jól illusztrálja, hogy a cseh állam és ezzel együtt az egész társadalom mennyire képtelen megküzdeni a szélsőséges jobboldal erőszakos megnyilvánulásaival: következetlenség, megkésett reakciók és kimondott kudarcok kísérték végig a novemberi fordulat óta eltelt öt évet. Fasizmus popzenében A szkinhedmozgalmak csehországi fellendülése összefügg az Orlik (Sasfiók) együttes rendkívüli népszerűségével. A zenekar 1991-ben a jelenleg az EMI konszernhez tartozó Monitor hanglemezkiadónál két hallatlanul sikeres albumot jelentetett meg. Mindkettőből közel százezer példányt adtak el, és a vásárlók között olyan teljesen átlagos középiskolások is voltak, akiknek addig Michael Jackson vagy a Pet Shop Boys volt a kedvencük. Még ha a zenekar vezetői, a két kedvelt színész, David Matusek és Dániel Landa egy interjúban hangsúlyozták is, hogy a dalaikat áttételesen kell értelmezni, és egyáltalán nem állt szándékukban felébreszteni a lappangó xenofóbiát, rajongóik nyilatkozatukat a saját szájuk íze szerint értelmezték. A dalok címe és tartalma (például Fehér liga vagy Fehér lovas) különben is önmagáért beszélt, így nincs mit csodálkozni azon, hogy a rendszerváltás után az első „színesek” elleni támadásra Prágában 1990 tavaszán éppen egy Orlik koncert után került sor. 1991-ben ugyan a zenekar feloszlott (mellesleg az énekes Dániel Landa tavaly az eladott lemezek számát tekintve Karel Gott után a második legsikeresebb szólóénekes volt Csehországban, és részt vesz a Hazafias Liga nevű szkinhedszervezetben, erről később még lesz szó), de a Monitor nem tudván megbékélni azzal, hogy elesik a sikeregyüttesből fakadó haszontól, újra a legprimitívebb rasszista indulatokat célozta meg üzleti fogásaival. Csakhogy a Bráník együttes lemeze a csehországi viszonyok között már túlságosan sok volt. A bőrfejű fiatalok szövegei felhívtak a „négerek, a nádi verebek és a cigányok likvidálására” és „szép fehér napokról” szőtt álmokról vallottak, „amikor az undorító fekete törzset elemészti a tűz”. Hozzájuk képest az Őrlik verssorai csak ártatlanoknak tűntek. Akkor ugyan az addig jóindulatú cseh igazságszolgáltatás is közbelépett. Ám csak tavaly születtek meg az első büntetések „nemzet-, faj- és meggyőződés gyalázásért”, néhány hónapos feltételes szabadságvesztések. Ezek már senkit sem ijeszthettek meg. A szkinhedmozgalom ideológusai túlságosan sokáig élvezhették a biztonság és a büntetlenség érzését. És ha az értéktelenebb fajok problémájának végső megoldásáról nyilvánosan énekelni lehet, akkor miért ne lehetne időnként mindezt élesben kipróbálni. A cseh rasszisták a rendszerváltás óta több mint tíz embert öltek meg. Sajátos vonásként olyan vidékeken, ahol alig lehet népesebb cigány közösséggel találkozni. Az első valóban nagy pogromot 1991 februárjában a nyugat-csehországi Klatovyban hajtotta végre egy körülbelül harmincfős szervezett csapat. Egy helybeli cigány család elleni támadásuk végzetes lett a 19 éves Emil Bendík számára, akit a megvadult tömeg halálra rugdosott. Akkor még nem szkinhedek voltak az elkövetők, egy közismerten agresszív férfival rendezték a haragosai a számlájukat, ezért a klatovyi lakosok indokolatlanul szigorúnak tartották az 1993 márciusában kiszabott néhány hónapos börtönbüntetéseket. Horror a folyóban A sajtó által talán leginkább figyelemmel kísért dél-csehországi, píseki eset kimenetele már sokkolta a közvéleményt. 1993 szeptemberében három városból úgy húsz szkinhed gyűlt össze a festői Písekben, hogy saját szavaik szerint: „megleckéztessenek néhány cigányt”. Az Otava folyóba kergettek négy cigányt, és husángokkal, baseballütőkkel ütlegelték, kövekkel dobálták őket, minek következtében az egyik cigány, a 17 éves Tibor Daniel megfulladt. Bár a rendőrség szerint a jelenetet legalább hatvanan látták, alig húszan mertek a bíróság előtt is tanúskodni. Bizonyítékok hiányában aztán a szkinhedek túlnyomó többségét a bíróság szabadlábra helyezte, „mert nem lehetett kellőképpen bizonyítani, hogy ott voltak a tett helyszínén”. Az államhatalom a Danibel-eset kapcsán újabb kellemetlen fiaskót volt kénytelen elszenvedni. Az ügyész ugyanis mint az első rasszista bűncselekménynél azt a paragrafust alkalmazta, amelyik azon mozgalmak támogatásáról és eszméinek terjesztéséről szól, amelyek rasszista és etnikai gyűlöletet szítanak. Az ügyész azon törekvése, hogy a szkinhedmozgalmakat bírósági ítélet nevezze rasszista és militáns mozgalmaknak, kudarcot vallott. Ami nem sikerült a píseki bíróság előtt, azt megkísérelte a kormány tavaly májusban helyre hozni, amikor Jan Rumi belügyminiszter javaslatára elhatározta a belföldi szélsőséges szervezetek listájának elkészítését. Lehet persze kételkedni abban, hogy ugyanazon a papíron, egymás mellett kell-e szerepelnie a fasiszta szervezeteknek és a radikális környezetvédőknek, mindenestre végre elképzelésünk lehet arról, hogy - legalábbis a kormány álláspontja szerint - ki kicsoda. A kormány által elkészített anyag szerint, amelynek összeállításában a cseh titkosszolgálat is részt vett, Csehországban nagyjából hétezren követnek szélsőjobboldali nézeteket. Közülük ezerötszázan a klasszikus neonáci ideológia hívei, megközelítően ugyanennyien vannak a rasszista szkinhedek, és nagyjából négyezren csoportosulnak a különböző „hazafias szervezetek” közé. Az elhárítás közelebbi információk kiszolgáltatása nélkül arra figyelmeztet, hogy ezek a mozgalmak folyamatosan fegyverkeznek, és egyes csoportok afféle félkatonai kiképzést is végeznek. Az információk szerint a legjelentősebb neonáci szervezet a Hazafias Front (hivatalosan 1993-ban jegyezte be a belügyminisztérium). Központja Brnóban van, tagjainak számát a jelentés háromszázra becsüli. Ideológiájukat, a nemzeti szocializmust, rasszizmust és antiszemitizmust elsősorban időszaki kiadványuk, a Főnix népszerűsíti. A szervezet vezetője, Jirí Fidler (aki a brnói bölcsészkaron művészettörténetet és történelmet hallgat) nem fogadja el a nácizmus vádját. A front alapgondolata „A nemzet mindenek előtt”, és ő magát inkább Le Penhez hasonlítja. A jelentés további négy szervezet nevét tartalmazza. A Hazafias Ligának (amelyet szintén hivatalosan bejegyzett a belügyminisztérium) az elhárítás szerint nagyjából 250 tagja van, ideológiája az úgynevezett „cseh fasizmus”, és időszaki kiadványa a Cseh Pajzs. A Bohemia Hammer Skins a hasonnevű nemzetek feletti szervezet fiókszervezete. Tagjainak száma nyolcszáz körül van, durván ötszáz példányban jelentet meg néhány sajtóterméket, közülük legjelentősebb a Hazafi. Az Európa Nemzetiszocialista Mozgalma szintén egy nemzetközi szervezet fiókszervezete. Központja Hronovában van, és mintegy kétszáz tagja van, folyóiratának címe az Árja Harc. Végül a Fasiszta Nemzeti Közösségnek néhány tucat szimpatizánsa van, nézeteit az Agresszor című szamizdatkiadványban népszerűsíti. A jelentés két oldalon keresztül idéz részleteket a neonáci sajtóból. Csak adalékként egy részlet a Bohemia Hammer Skins egy röplapjáról: „Végső célunk a Vezéren és a fehér faj felsőbbrendűségén alapuló társadalom, amelyben nem lesz hely az alsóbbrendű színesbőrűek, a zsidók, a narkósok, a politikailag tévúton járók, a faj elárulói és a többi mocsok számára...” A törvény tehetetlen? Az állam - miután Tibor Berki meggyilkolásáért hadat üzent a szélsőséges mozgalmaknak - megkísérelte visszavonni a Hazafias Front és a Hazafias Liga hivatalos engedélyét. Természetesen a belügyminisztériumnak végül ez sem sikerült. Rumi hivatalnokai néhány hetes erőfeszítés után megbizonyosodtak arról, hogy a rendőrségi archívumok szerint ezen szélsőséges szervezetek tagjainak a neve soha nem tűnt fel a rasszista bűncselekmények elkövetői között, és a megvizsgált alapszabályok sem tartalmaztak semmi kifogásolhatót. A Hazafias Front esetében a hivatal a program azon részét sem találta antidemokratikusnak, amely szerint „a cigányok nem alkalmazkodnak a többségi társadalomhoz”, a Hazafias Liga pedig egyenesen tiltakozó megmozdulást szervezett amiatt, hogy a szélsőséges mozgalmak közé sorolták be. Mind a két szervezet élvezi tehát továbbra is az állam által elismert szervezetek minden előnyét: bankszámlájuk van, különböző akciókat szervezhetnek a saját nevük alatt, és a Liga mellesleg a Cseh Pajzs című sajtóorgánumával együtt tavaly december végén elküldte a legjelentősebb prágai szerkesztőségeknek a maga jókívánságát: „Sikeres 1996-os évet!” Bizonyára legalább olyan sikereset, mint amilyen egyelőre az Őrlik egykori énekeséé, a Liga tiszteletbeli tagjáé, a már említett Dániel Landáé. Landa az elmúlt időszakban új számmal tűnt fel a cseh slágerlistákon, az Elveszett fiúkkal. Figyelmet érdemel a számhoz tartozó videoklip, amelyen néhány szkinhed, köztük tisztán felismerhetően a Liga elnökhelyettese, hozzákezd egy magas, kalapos férfi meglincseléséhez. A szerencsétlen arcvonásaiból fel lehet ismerni a szkinhedek első számú ellenségét, Pavel Opocensky szobrászt, akinek az a bűne, hogy öt évvel ezelőtt a segítségére sietett egy bőrfejűek által megtámadott idősebb házaspárnak. Az összecsapásban az egyik bőrfejűt, egy tizenhét éves fiút balszerencsés módon zsebkésével halálra sebezte. Még ha Opocenskyt több mint négyéves bírósági huzavona után tavaly júniusban végül végérvényesen szabadon is engedték (a bíróság elismerte, hogy tettét önvédelemből követte el), Dániel Landa elveszett fiai ezt soha nem fogják neki megbocsátani. Jindrich Sídlo Prága 1996. március 30., szombat KÖZÖS HAVI MELLÉKLET Magyar Hírlap gazeta WYBORCZA LIDOVÉ NOVINY SME I A magyar változat szerkesztője: Scipiades Iván Főszerkesztő: Rudolf Chmel (Pozsony)"^B Cseh fényképek Magyarországról Jindrich Streit azon kevés fényképész közé tartozik, akit saját hazájában börtönbüntetésre ítéltek (1982-ben) a fényképei miatt. A vádirat szerint fotóival uszított. Fényképezőgépét mint az uszítás elkövetésének egyértelmű tárgyi bizonyítékát, elkobozta a hatóság. Ha lennének ennek a szakmának, művészeti ágnak legendái, mondái, balladái, ez a cseh fényképész biztosan benne lenne a gyűjteményes kötetben. Streit egy kiválóan fényképező néptanító. Elköltözött az akkori Csehszlovákia egyik legszegényebb vidékére, egy 27 lelkes faluba, Sovinecbe. Olyan filmeket vetített az Isten háta mögött, amilyeneket máshol nem lehetett látni, lehetőséget adott az általa kitalált sovineci várgalériában egy olyan képzőművészeti programnak, amelynek a keretében bemutatkozhattak a képeikkel olyanok is, akiknek másutt nem adtak lehetőséget. Lovinec (magyarra Bagolyvárként fordítható) a máskéntgondolkodók, mást (is) látók csehországi zarándokhelyévé vált. Streit fotózott is a faluban. Nem utazott egzotikus tájakra, háború sújtotta vidékekre, csak lefényképezte a szomszédait, a tanítványait és azok szüleit, és így teremtett valami megdöbbentően teljeset, hiánytalant, őszintét és hihetőt. A Streit által fotózott világ menthetetlenül szomorú és kilátástalan, anélkül, hogy szerzője különösebben dramatizálná. Streit annyi más ország után 1995-ben megkezdte az ő sajátos optikájával Magyarország fényképezését is. A legkülönbözőbb civilkezdeményezések segítették. Volt, aki vitte, volt, aki etette, szállást adott neki, helyi kiállítást csinált képeiből... Streit az idén még folytatni akarja a jászsági fényképezést, ehhez keresnek most támogatókat. (Részlet abból a beszédből, amelyet Kincses Károly, a kecskeméti Fotótörténeti Múzeum igazgatója mondott a Budapest Collegiumban március 21-én, amikor megnyitotta a Streit magyarországi fényképeiből rendezett kiállítást.)