Magyar Hírlap, 1996. április (29. évfolyam, 77-88. szám)

1996-04-01 / 77. szám

6 Magyar Hírlap I­t is your show now - mondja Peer Spenning, az ENSZ Nemzetközi Migrációs Szervezetének magyar­­országi főnöke, de Horváth Lajos, a nagyatádi átmeneti szállás, a menekülttábor, vezetője kényszeredet­ten mosolyog. Ötvennégy bosnyák me­nekült, Magyarországról elsőként, ked­den este indult útnak haza, a konföderá­ció területére, Bosznia-Hercegovinába. Horváth Lajos érdeme, hogy rendben indulhattak. Pontosan öt órakor megérkezik a két dubrovniki autóbusz - az Atlas utazási irodától bérelte a Migrációs Hivatal -, s beáll a tábor elkerített részére, ahol láb­hoz helyezett csomagokkal várakoznak a hazatelepülők. A maradók a kerítés körül tolonganak. A pokrócokba, dobo­zokba csomagolt szegényes holmit für­gén „vámkezeli” a két tiszt, azután a bu­szokra és a konvojt Bosanski Petrovácig kísérő teherautóra rakják mindet. Az „áruló” kisebb kavarodás támad, amikor a be­kerített udvarra tolat a konvojt felvezető két rendőrautó, utána pedig egy mentő­autó. Magas, rövidre nyírt, ősz hajú férfi száll ki a mentőből. Hiába takarja el az arcát a fürkész pillantások elől, fölhör­dül ■a tömeg: csetnik, csetnik, kiabálják mindenhonnan. A férfi állítólag „áruló”, muzulmán létére a csetnikek oldalán harcolt. A kényszerű összezártságban magányosan élő és meglehetősen bizal­matlan táborlakók körében nem ritka­ság ez a vád. Igaz vagy nem, tegnap este alig tudták a hálóból a gyengélkedőre menekíteni a férfit, kis híján meglincsel­te a felheccelt tömeg. Senki sem tudja hogyan keveredhetett a csetnikek közé, de egy fiatalember határozottan állítja, hogy az ősz hajú tegnap érkezett a tábor­ba, s felismerték, hogy ő az, aki állítólag saját kezűleg több tucat embert megölt. Igaz vagy nem, tény, hogy tavalyelőtt nyáron Fikret Abdics, a muzulmán ipar­mágnás különbékét kötött a szerbekkel, s több száz katonájával rövid időre el­foglalta Pecigradot. A pártütő muzul­mán „kényúr” kikiáltotta a szarajevói kormánytól független „zsebállamát”, ám fegyveresei augusztus elején megadták magukat, s több ezren menekültek el Bosznia-Hercegovinából Bihácon ke­resztül Horvátországba, és onnan még tovább. Hadszíntéri ENSZ-megfigyelők szerint megközelítőleg 5100 polgár, 1600 egyenruhás és fegyveres katona mene­kült át akkor egyszerre a határon... A megvádolt férfi hatalmas, fehér lepedő­be gyűrt holmijával együtt a Tuzlába tar­tó autóbusz hátsó ajtaja mellett telepszik le, egyedül. Néhány órával később, a zágrábi sztráda benzinkútjánál tartott pi­henőn már békésen cigarettázva beszél­get néhány útitársával... Indul a karaván Hét óra helyett fél kilenckor hagyja el a tábort a konvoj. Nagy feltűnést kelt Nagyatádon és az útba eső falvakban is a villogó rendőrautókkal kísért menetosz­lop. Nem árt az elővigyázatosság, de a biztonsági intézkedés eltúlzottnak tűnik a határig vezető néhány kilométeres úton. A túloldalon, Horvátországban is rendőrautó vezeti a karavánt a gyéren megvilágított horvát falvakon keresztül. Az embernek óhatatlanul az az érzése támad, hogy Horvátországon az éj leple alatt jószerivel keresztüllopják a mene­külteket. A terveknek megfelelően, tíz órára érkezik a barcsi határátkelőre a menet­oszlop. A fogadtatáson meglátszik, hogy a vámosok és a határőrök felkészültek. Pillanatok alatt ellenőrzik a menekültek „kollektív útlevelét”. Csak formalitás az egész, mosolyog a vámparancsnok, ami­kor felnyitják az autóbuszok csomagte­rét. Pillanatok alatt végeznek az ellenőr­zéssel, de a horvát oldalon sem sokat kö­­rülményeskednek a határőrök és a vá­mosok. Szigorúra vett ábrázattal veszik számba az utasokat, de arcukon ott ül a rutinellenőrzés unalma. A magyar rendőrök Barcsról vissza­fordulnak, s egy horvát járőr csatlakozik a csapathoz. Rövid pihenőt követően Zágráb-Karlovac irányába indul tovább a csoport. Elkerüljük a konföderáció északi pereméhez ékelődő Szerb Köz­társaságot - talán biztonsági okból -, de az is igaz igaz, hogy a Száva hídjai közül egyedül csak a zágrábiak maradtak épen. A magyar műszakiak által épített okucani pontont egyelőre csak az IFOR- csapatok használhatják, a brckói hidat pedig ekkor még nem adták át. Gyéren kivilágított falvakon hala­dunk keresztül. Biztonságosnak tűnik az utazás, de joggal feltételezhető, hogy a horvát lakosság ellenségesen fogadná a menekült muszlimok karavánját. Nem lehet véletlen, hogy az éjszakai hazaté­rést választotta az utazást megtervező menekültügyi szakember. Nappal koc­kázatosabb lenne keresztülhajtani a la­kott településeken, bár most is jobbára elkerüljük a falvakat, városokat. A háború első jelei Karlovac előváro­sában mutatkoznak. Lerombolt, kiégett, felperzselt villanegyeden hajtunk ke­resztül. A pusztulás képeivel legköze­lebb Bihac környékén találkozunk. A rendőrség kézről-kézre adja a csapatot, a rövid pihenők alkalmával többször el­lenőrzik a létszámot is. Határozottan, de udvariasan. Talán a rendőri jelenlétnek köszönhető, talán a fegyverbarátság­ jele, de a biháci határátkelőn is gyorsan átju­tunk. Kátyús, felszabdalt, lerongyolt út vezet idáig. Zuhog az eső, csővázakra erősített, hevenyészett tető védi a határ­őröket. Térdig ér a sár, az út mentén fél­reállított kamionok rostokolnak, nem vállalkoznak az éjszakai útra. A követ­kező napon délelőtt harminchat vámke­zelésre váró kamiont számolunk össze a horvát oldalon, teljesen eltorlaszolják az utat. A Boszniából Horvátországba ve­zető sáv azonban üres, szabadon hajtha­tunk tovább Horvátország belseje felé. Nappal Boszniába, éjjel Horvátország felé tartanak a kamionok. A határátkelő bodegái mögött, a vám­területen hat mentőautó várakozik. Másnap ugyanott állnak egymás mö­gött, készenlétben. Úgy látszik, hogy az éjszaka folyamán semmi rendkívüli nem történt. Kísértetfalvak, halott városok Hat órakor érkezik Bihácra a karaván. A buszpályaudvaron ketten szállnak le a ködös hajnali esőbe. Senki sem várja őket. Az állomás épületének összes ab­lakát kilőtték, ám úgy tűnik, hogy ezen a környéken kézifegyverrel, karabéllyal tusakodtak a hadviselők, mert a tőszom­szédságban álló kórház és a mellette lé­vő lakótelep teljesen érintetlen maradt, bombatalált nem érte. Bihac túloldalá­nak viszont kijutott a háború összes ke­serve. Alig látni épen hagyott épületet, s innentől kezdve, a tizenegyes út mentén, kizárólag csak földig rombolt, kiégett, elpusztított és kirabolt házakat, kísértet­­falvakat lehet találni. Teljesen elnéptele­nedett, ám egykor jómódú települése­ken haladunk keresztül. Egy teremtett lelket sem látni az úton. Vandál vagy na­gyon is tervszerű pusztítás jelei kísérnek vagy nyolcvan kilométeren keresztül, egészen Bosanski Petrovácig. Minden mozdíthatót elvittek magukkal a mene­külő szerbek, az ajtókat, ablakokat is to­kostul. Az az érzésünk, hogy tervszerűen romboltak le mindent, nehogy a hazate­lepülő muzulmánoknak eszébe jusson újra felépíteni az elnéptelenedett falva­kat. Az út mentén elhagyott, összetört és kiégett autók mindenfelé. Oktalan a pusztítás, csupán néhány járművet hasz­nálhattak úttorlasznak vagy fedezéknek. A visszavonuló szerbek addig hajtottak egy-egy elrekvirált autót, ameddig tar­tott az üzemanyag, azután ott hagyták az autót, ahol épp voltak. A legtöbbet fel is gyújtották, nehogy valaki még használ­hassa. Az útról sehol nem tanácsos letérni, csak itt-ott jelzik a földbe levert, felpánt­likázott karók az aknásítás helyét. Bo­sanski Petrovácig egy teremtett lélekkel sem találkozunk, csupán elvétve lehet felfedezni az élet apró jeleit. Egy-egy ab­lakba, teraszra száradni kiakasztott ru­hadarabok arról árulkodnak, hogy sebti­ben kényszerültek távozni a lakók. Kiag­gatták a ruhát, ám mielőtt megszáradha­tott volna, menekülni kellett. Földszintes, valamikor takaros porta udvarán tizennégy szerteszórt gránátos ládát számolunk össze. Szemközt a ta­karmányfelvásárlóból csak a négy fal maradt meg, és középen a kémény. Az emeleti erkélyajtó és ablak körül szitává lőtték a falat. A lövésnyomok arra utal­nak, hogy géppisztolyokkal, karabélyok­kal még a bombatalálatot követően is védhették az épületet. A legtöbb házat azonban lebombázták, még mielőtt a gyalogos fegyveresek támadtak volna. A reménytelenségig elrettenthették a biháci körzet lakóit. Még most, hóna­pokkal a békekötés után sem lehet fölfe­dezni az élet újrakezdésének jeleit. FOTÓ: ISZA FERENC Hosszú éveknek kell még eltelniük ah­hoz, hogy a teljesen elnéptelenedett vi­dék ismét életre keljen. A második nap a nehéz Bosanski Petrovac közelében, az út mentén egy kilőtt repülőgépre bukka­nunk. Amikor közelebb érünk, kiderül róla, hogy valami háborús emlékmű le­hetett, de bombatalálat érte. Ez az egyetlen lerombolt háborús emlékmű a vidéken. Úgy látszik, hogy a a hadvise­lők semmi egyebet, de az emlékműveket tiszteletben tartották. Bosanski Petrová­­con, a polgármesteri hivatal mellett is át­vészelte Árkán fegyvereseinek garázdál­kodását a második világháború két hősi halottjának, Branko Sunjának és Mah­mud Ibrahimpasicnak mellszobra. Mindketten 1922-ben születtek és 1944- ben haltak meg. De ugyanígy épen hagy­ták a második világháborús hősök név­sorát megörökítő emlékművet a földig lerombolt Vrtocében is. Valamivel hét óra előtt érkezik a me­netoszlop Bosanski Petrovácba. A főté­ren kisebb tömeg várja az érkezőket. In­nen és Tuzlából származik a legtöbb ha­zatérő. Tizenöten szállnak le a buszokról Bosanski Petrovácban, és tizenhét me­nekültet várnak a rokonok, ismerősök Tuzlában. A szakadó eső elől a polgármesteri hi­vatal árkádjai alá húzódnak az emberek. Szemérmesen palástolják a viszontlátás örömét, majd otthon köszöntik illően a hazatérőt. Petrovac viszonylag épen megúszta a háborút. Először az keltett rémületet, hogy a szerbek röplapokat szórtak a vá­roskára, azzal a felirattal, hogy Bosznia a szerbeké. A helybeliek tömegesen azon­ban csak akkor indultak útnak, amikor a szerb fegyveresek a város közelébe ér­tek. Ma csak néhány kilőtt épület s az ut­cán uniformisban masírozó fiatalember emlékeztet a háborúra. A főtérről nyíló utca Madonnáról el­nevezett kávéházát pontban hétkor nyit­ja a tulajdonos. Az apró helyiség pillana­tok alatt megtelik nagydarab, de kedé­lyes muzulmán rendőrökkel. Bizalmat­lanul méregetnek, de pillanatok alatt fel­derül ábrázatuk, amikor kiderül, hogy magyarok vagyunk. A kávéházban, mint Boszniában szinte mindenhol, a vendég belátására bízzák, hogy mivel fizet. A hi­vatalos pénz, a kuna mellett elfogadják a márkát, schillinget, dollárt is, ám a visszajárót rendszerint kunában adják. A határ mentén, igaz kényszerűségből, de még a forintot is elfogadták tőlünk. Egy kuna harminc forintot ér. Petrovácról több hullámban keltek útra a menekülők. A háború vége felé, hat hónappal ezelőtt menekült el, s az el­sők között tért haza két ifjabb hölgy, unokatestvérek. Mesélik, hogy mobilte­lefonon tartották a kapcsolatot az ottho­niakkal. Egyikük apja hosszú ideig dol­gozott Németországban, rövid ideig élt magyar menekülttáborban, de amint biztonságosabbnak tűnt a helyzet, haza­tért feleségével együtt, leánya viszont éppen akkor eredt útnak. Nagyatádon fogadták be, onnan került Debrecenbe. Remélte, hogy elboldogul Magyarorszá­gon, de tervéből nem lett semmi, s most itthon ott folytatja, ahol Magyarorszá­gon befejezte, munka és biztos megélhe­tés nélkül. Reménye sincsen arra, hogy önálló életet teremtsen magának, nem is bizakodik. Látszólag mégis kedélyesen viseli sorsát. Igaz nem az első, hanem a hazatérés második napja a legnehezebb, akkor kezd állítólag tudatosulni az em­berekben, hogy valójában mi vár rájuk. A muzulmán menekültek legtöbbje mél­tósággal viseli sorsát... Mustafa magánbékéje Petrovácról nagy kerülővel, Szarajevó felé indul tovább az egyik autóbusz Tuzlába. A csoportvezető úgy mondja, hogy a konföderáció belseje biztonságo­sabb, mint a szerb határ menti rövidebb útvonal. Két éve menekült el Tuzla melletti szülőfalujából, Belinjából Dzsafir Mus­­tafa.Feleségét, gyermekeit azóta sem lát­ta. Ő még a debreceni táborban mesélte el történetét. Lepénzelte a szerbeket, de hiába. Egy hetet kapott tőlük arra, hogy kiköltözzön a házából, de hirtelenjében olyan váratlanul jöttek érte a fegyvere­sek, hogy a cipőjét is már csak az utcán kaphatta magára. Gépkarabéllyal fenye­getőztek a katonák, kibiztosított kézigrá­nátot nyomtak az orra alá. A szeme láttá­ra lőtték agyon a testvérét. Felesége a ro­konaihoz, ő pedig Magyarországra me­nekült, miután megszökött a lágerből. Mielőtt útnak indult volna, fölkereste a házát, kíváncsi volt, kit költöztettek az otthonába. Egy szerb férfi fogadta, kávé­val, cigarettával kínálta. „Őt a mieink za­varták el otthonról, engem az övéi. Meg­egyeztünk, hogy neki ott, nekem itt a he­lyem, ez a dolgok rendje. Ha le nem rom­bolják, amit magának épített az ember. Megegyeztük, ha vége a háborúnak , el­vonul, én pedig visszajövök békével. Nem haragszom rá, ő sem tehetett mást, mint amire engem kényszerített a hábo­rú. Elmenekült, mert elűzték otthoná­ból” - magyarázta tettetett vagy valós békével lelkében Mustafa. Szerette vol­na elérni, hogy családegyesítéssel Ma­gyarországra hozhassa feleségét, de nem sikerült. Elutasították a kérelmét, és ak­kor úgy határozott, hogy ha nem enge­dik, átszökik a határon. Most békésen hazatérhet, de talán csak sejti, hogy mi várhat rá, mi fogadja otthon. Messzire járhatnak a gondolatai, mert a petrováci főtéren szelíden kitér a faggatózás elől... Úton hazafelé, még bosnyák területen, de nem messze Biháctól, egy elhagyott­nak tűnő lakókocsiból muzulmán rendőr bukkan elő, leinti az autónkat. A kocsi mellé lép, ám hirtelen éktelen ricsaj tá­mad, s a ködből egy száguldó, lánctalpas IFOR harci jármű bukkan elő. Félelme­sen imbolyog az úton, de legalább ötven­­nel száguld. A rendőr félreugrik, az út túl­oldalán kerékpározó asszony az árokpart­ra húzódik, a harckocsi elrobog mellet­tünk. .. A rendőr szótlanul nyújtja vissza az útlevelet, s talán egy leheletnyivel ba­rátságosabb búcsúzik annál, miképpen megállított bennünket. Itt most az ameri­kai hadsereg az úr. Igaz nélkülük bajos lenne helyreállítani a törékeny békét. STÉPÁN BALÁZS Kollektív útlevéllel, lakatlan földre Bosnyák menekültek indulnak haza Az első Magyarországról hazaérkezett bosnyákok Bosanski Petrovácban FOTÓ: ISZA FERENC BELFÖLD 1996. ÁPRILIS 1., HÉTFŐ Munkaügyi kirendeltségek új helyzetben MH-összeállítás Az állástalanság kezelésére szolgáló aktív eszközök - kép­zések, közhasznú munka, bér­­támogatás, vállalkozóvá válás - odaítéléséről az új munkaügyi stratégia jegyében a helyi ki­­rendeltségeken döntenek. Hal­mos Csaba, az Országos Mun­kaügyi Központ főigazgatója elmondta lapunknak: az év ele­jén életbe léptetett intézkedés­től azt várják, hogy a munka­ügyi szervezet hatóságból szol­gáltatóvá alakul majd át. Mun­katársaink az ország különböző részein érdeklődtek arról, hogy miként működik a gyakorlat­ban az új stratégia. A Győr-Moson-Sopron Me­gyei Munkaügyi Központ igaz­gatóhelyettese, Szalay György összefoglalta a változás lénye­gét: tavalyig a helyi kirendelt­ség elfogadta a kérelmet az ál­lástalantól, és javaslatként fel­terjesztette a megyéhez. Idén január elsejétől a kirendeltség dönt az eszközök odaítéléséről, és a megye közreműködése csupán szakmai tanácsadás for­májában valósul meg. Kevés a munkatárs A kirendeltségek sokszor pa­naszkodnak az új feladatok megvalósításának személyi fel­tételei miatt. Változatlan lét­számmal kell ugyanis megfelel­niük a nagyobb elvárásoknak. Győr-Moson-Sopron megyé­ben ezért újításokat terveznek: a regisztrált munkanélküliek egy részétől nem követelik meg a havi bejelentkezést, ha­nem 90 naponként kell csak el­látogatniuk a kirendeltséghez, amelynek így csökkenhet a ter­heltsége. A borsodi válságövezet ál­­lástalanságtól különösen súj­tott településén, Ózdon, ahol a munkaügyi központban tavaly havonta több mint tízezer ügy­fél fordult meg, huszonnégy al­kalmazottal igencsak nehéz az új stratégiát érvényesíteni - húzta alá Bokor László, az ózdi kirendeltség vezetője. Borsod­ban a működtetésre szánt több mint egymilliárd forintos, aktív eszközökre fordítható összeg­ből 128 millió forint jut az ózdi kirendeltségnek, ám Ózdon működik az észak-magyaror­szági regionális átképzőköz­pont, így lehetséges, hogy a környékbeli kirendeltségek megtakarított pénze is átcso­portosítható lesz. A szintén a megyében működő edelényi kirendeltség vezetője, Szabó József szerint az aktív eszkö­zökre fordítható keret kellő­képpen igazodik a helyi mun­kaerőpiac feltételeihez. A 92 millió forinttal gazdálkodó szervezethez 49 település tar­tozik, amelyeket területenként osztottak fel az ügyintézők kö­zött. Az elmúlt három hónap­ban lényegesen több munka­adó fordult a kirendeltséghez, főként a tartós munkanélkü­liek foglalkoztatásához nyújt­ható bértámogatásért. Jogorvoslat nincs Arra a kérdésre, miképp kerül­hető el, hogy az alkalmazottak a személyes kapcsolattartásból adódóan részrehajlóan ítélje­nek oda egy-egy támogatást - az edelényi kirendeltség veze­tője elmondta: náluk is döntés­előkészítő bizottság működik, amelynek véleménye alapján a kirendeltség vezetője határoz. Az ő elfogultságát sem lehet ki­zárni, és a törvény alapján az el­bírálással szemben az ügyfél­nek nincs jogorvoslati lehetősé­ge. Ilyen esetekben legfeljebb a megyei munkaügyi központ ve­zetőjéhez fordulhat - tudtuk meg Simkó Jánostól, a Borsod- Abaúj-Zemplén megyei mun­kaügyi központ szolgáltatási igazgatóhelyettesétől. Más megyékben az átállás azért nem okozott különösebb megrázkódtatást, mert az új stratégia elemeit már előbb al­kalmazták. Timárné Búza Ilo­na, a gyomaendrődi munka­ügyi kirendeltség vezetője el­mondta, hogy az aktív eszkö­zök kihelyezése Békés megyé­ben már csaknem négy éve el­kezdődött. Az itt tevékenyke­dő kedvezőtlen helyzetű mun­káltatók inkább csak akkor tudnak tartós állástalanokat al­kalmazni, ha a kirendeltség tá­mogatja bérüket vagy közhasz­nú munkájukat. A munkanél­küli helyzetének pontos meg­ítélése nyomán jutnak el a dön­tésig - hangsúlyozta a kiren­deltségvezető, aki nem titkolta: munkatársainak erőn felül kell teljesíteniük, hogy megfelelje­nek az elvárásoknak. Az aktív eszközökkel kap­csolatos döntések nagy része Csongrád megyében is a kiren­deltségekhez került. Az újdon­ság: a közhasznú munka támo­gatásáról is helyi szinten hatá­roznak. Tem­es Zsolt, a szente­si kirendeltség vezetője közöl­te: náluk is a bértámogatás a „sláger”, és általában igyekez­nek meggyőzni a munkáltató­kat, hogy olyan regisztrált állás­talanokat alkalmazzanak, akik­nek támogatás nélkül esélyük sincs az elhelyezkedésre. A szentesi kirendeltségen egyéb­ként nem okoz gondot, hogy a 2200 munkanélkülit érintő döntéseket az ügyfelek alapos megismerése után hozzák. Kellemes többletteher A Bács-Kiskun megyei munka­ügyi kirendeltségeknél sem járt nagy változással az új koncep­ció bevezetése. Dobákné He­­vér Teréz, a kiskunfélegyházi kirendeltség vezetője arról tájé­koztatott, hogy az év elejétől a képzések és a bértámogatások elbírálásával bővült a jogkörük. Szerinte az aktív eszközök ki­helyezésével nőtt a tekintélyük a munkanélküliek körében, s az önállóság jelentősen növel­te az ügyintézők felelősségét is. Problémát jelent azonban, hogy egy ügyintézőre 400-500 munkanélküli jut, akiknek ha­vonta legalább egyszer jelent­kezniük kell. Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gyében már 1994. január else­jétől a kirendeltségekhez ke­rült három aktív eszköz (a közhasznú munka, a vállal­kozóvá válás segítése és a bér­­támogatás) döntési hatásköre. Az új stratégia bevezetése te­hát nem jelentett nagy válto­zásokat a megyében, az év ele­jén csupán a képzés került át helyi szintre - közölte Demes­­falvi Miklós, a megyei munka­ügyi központ szolgáltatási igazgatóhelyettese. Bódi András nagykállói ki­rendeltségvezető közölte: ko­rábban pusztán pecsételésből álló munkájuk szolgáltatás­centrikussá vált. Minden ügy­féllel egyénileg kell foglalkozni, fel kell mérni képességeit, lehe­tőségeit, de ez a pluszmunka „kellemes többletteher”. Aktív eszközökre tavaly - még a kép­zési támogatások nélkül - 45 millió forint jutott a nagykál­­lóiaknak, ennél valószínűleg idén sem kapnak többet. A képzés eddig nem volt igazán közkedvelt az ottani munkanél­küliek körében, de a kirendelt­ségvezető reméli, hogy a figyel­mesebb egyéni foglalkozások nyomán a kedvezőtlen tenden­cia megváltozik. • Dusza Erika - Haszán Zoltán - Neumann Ottó

Next