Magyar Hírlap, 1999. február (32. évfolyam, 26-49. szám)
1999-02-15 / 38. szám
1999. FEBRUÁR 15., HÉTFŐ Magyar Hírlap 7 „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Kiválasztottak Milyen érzés lehet egy vadászpilóta számára, hogy utasszállító gépre kell jegyet váltania, ha hosszabb időt akar a levegőben tölteni? Persze lehet, hogy ez az olcsóbb megoldás. Hisz hiába repül három pilótából kettő idén mindössze egy órát, ha egy MiG-29-est irányít az ember, ez a rövid hatvan perc is több mint hárommillió forintot emészt fel. Ilyen drága jegyet a Malév egy óra utazásért biztosan nem állít ki. De ne vonjunk párhuzamot a katonai és a polgári repülés között. Eddig sem volt titok, hogy a magyar légierő fenntartása cseppet sem olcsó. Ráadásul az első pillantásra megtakarítást jelentő repüléskorlátozás azt is jelenti, hogy a több tízmillió forintot érő kiképzéseken megszerzett tudás kihasználatlan marad. A NATO-nál emiatt nem kell számonkérésre számítanunk, mert a szövetségnek együttműködésre felajánlott pilóták az eddiginél jóval többet repülnek majd. A többiek kárára. S ez a megkülönböztetés nemcsak a légierőre jellemző. A magyar diplomácia egyik legnagyobb sikerét könyvelheti el a NATO-tagsággal, azt azonban a honvédelmi minisztériumban és a vezérkarnál sem titkolják, hogy csalódást okozott a csatlakozás évének katonai költségvetése. A honvédség most összehordja amije van, ez pedig éppen hogy elég - ha ugyan elég - a NATO által megkövetelt minimumhoz. Persze Gyarmati István menesztése is okot adhat a magyarázkodásra, abban a tekintetben, hogy vállalásainkat miért nem tudjuk teljes mértékben teljesíteni. Hiszen a hivatalos indoklás szerint ő olyan kötelezettségeket is vállalt, amelyekről egyáltalán nincs tudomása a minisztériumnak. Mindez azonban nem vigasztalhatja azokat, akik nem olyan szerencsések, hogy a szövetségnek felajánlott egységeknél szolgálnak. Kettészakadóban van a honvédség. Azokra az egységekre még vegetálás sem vár, amelyek nem lettek kiválasztva. És hogy milyen érzés lehet a földről nézni a repülő pilótatársakat? Valami olyasmi, mint a bővítés első (utolsó?) köréből kimaradóknak tekinteni Magyarországra. Reménykedhetnek, hogy egyszer bekerülnek a kiválasztottak közé. Erre az esélyük azonban nagyjából ugyanannyi. HASZAN ZOLTÁN Annak, akit illet! T. Cím! Az állampolgári éberség még egy rendkívüli hóhelyzet idején sem lankadhat. A rádióban azt kérték: ha tehetjük, maradjunk otthon. Körülnéztem az utcánkban, hányan szívlelték meg a tanácsot. Jelentem, elég sokan. Ugyanakkor az utcában nagyon sok gyanús alak alkalmi hómunkásnak álcázva őgyelgett, és hólapáttal feszült a buckáknak. Úgy vélem, hogy ezek a konjunktúralovagok frissiben nyergeltek át a rendkívüli hómunkásbizniszre. Szerintem java részüknek nem voltak rendben az iratai, és csak az egész éjszakai hólapátolásért járó 1300 forint (nettó) csábításának engedve jelentkeztek. Egyiküket megszólítottam, és kértem, mutatná fel adóigazolványát és TAJ- számmal ellátott tébékártyáját. Az illető ezt megtagadta, sőt olyat is mondott, amit nem szívesen idéznék, mert rám nézve sérelmes. Szagából ítélve korábban alkoholos italt fogyaszthatott. Nehezen tudom elfogadni, hogy az ellenőrzés lehet ennyire felületes és hogy a nyilvánvalóan alkalmatlan személyek ilyen fontos beosztásokba kerüljenek. Javaslom, hogy az ellenőrzést szigorítsák meg: az adószám és a TAJ-szám mellett rögzítsék a jelentkezők személyi számát, végzettségét, családi állapotát. Sőt a válogatást sem bíznám a véletlenre. A hómunkásokat - első körben - a munkanélküliek közül kellene toborozni: aki nem vesz részt az önkéntes lapátolásban, az elveszítené járandóságát. Ha így sem lenne elég munkaerő, akkor a diplomásokat vegyék elő. Egy lista alapján - az Önkéntes Rendkívüli és Meghatalmazott Hómunkás Lista alapján - begyűjthetnék a delikvenseket. Együtt lapátolna tanár, bróker, okleveles mérnök. Rendezett adó- és TAJ-számmal. Maradok, tisztelettel, aggodalmas polgár MAKAI JÓZSEF ROSTA Mészáros Tamás rovata „A MIÉP kis párthoz illő szerénységgel viselkedik a parlamentben. Szemmel láthatóan helyzete konszolidálására törekszik.” Ezt a két mondatot önálló bekezdéseként annak a teljes újságoldalon végigvonuló elemzésnek, amelyet a magyar politikai pártok jelenlegi helyzetéről, működéséről ad - Kristóf Attila írja a Magyar Nemzet múlt szombati számában. Megállapításai tárgyszerűségének és színvonalának általában is tökéletesen megfelel az, amit a MIÉP-ről ír - éppen akkortájt, amikor ez a párt tizenhárom képviselőjével a parlamenti léthatáron egzisztálva két tévékurátorra tart igényt, szemben, mondjuk a szocialistákkal, akiknek így a legnagyobb ellenzéki erőként csupán egy képviseleti hely jutna. Csurka képtelen követelése, zsaroló arroganciája azonban jól jön a kormánykoalíciónak, hiszen a köztudottan csapnivaló - mert jogszabályhoz méltatlanul pontatlan - médiatörvény értelmében ezzel az amúgy akár nevetséges igénnyel lehetetlenné teszi az ellenzéki jelöltek delegálását a közszolgálati televízió kuratóriumába; következésképp a kormányzati oldal egyedül és akadály nélkül hozhatja meg személyzeti döntéseit. Így aztán Kristóf természetesen „illő szerénységnek" minősíti egy szélsőséges politikai alakulat úgyszintén szélsőséges manőverét, nyilvánvalóan csak azért, mert az megint egyszer a kormány szekerét tolja. Az a lehangolóan mulatságos ebben a kormánypárti sajtóban, hogy semmilyen önálló iniciatívája nincsen: szinte szó szerint és fenntartások nélkül veszi át a „fentről” kapott szlogeneket és gesztusokat. Kristófnak legalább van némi öniróniája, amikor már idézett cikkében egyszer csak vallomás értékű bejelentést tesz: „A túlzó kormányhűség csapdáját a magam részéről igyekszem elkerülni. Nem ellenzem az ellenzéket.” És csakugyan, körülbelül ez az a maximum, amit manapság a kormányon lévők és kritikátlan támogatóik politikai gondolkodásmódja még megenged. Az a fideszes képviselőnő például, aki nemrég az Aktuális műsorában szocialista ellenfelével éppen a tévékurátori jelölések körül kialakult anomáliáról vitatkozott, úgyszintén elmondhatta volna Kristóffal, hogy minden realitásérzéke kimerül abban, ha nem ellenzi az ellenzéket. Mert váltig csak ugyanazt hajtogatta: a kormánypártoknak semmi közük a kialakult helyzethez, az ugyebár a MIÉP és a másik két ellenzéki párt ügye, hát miért nem tudnak megegyezni egymással? Érdekes volt figyelni akkor este ezt a még kevéssé exponált, fiatal női arcot, a Fidesz feltörekvő másodvonalának képviselőjét, amint tágra nyílt tekintettel, mosolygós farizeussággal előadta az esedékes leckét. A napokban ugyanis maga Orbán Viktor nyilatkozott az MLSZ körüli fejleményekről, és azt találta mondani, hogy a szövetségben lezárult egy korszak, mindez már történelem, lépjünk tovább. És mit hallok az Aktuális vitájának ifjú kormánypártijától? Hogy ami eddig történt a tévékuratóriumban, az már történelem, lépjünk tovább, arccal a jó műsorok felé. A politikus hölgy szemrebbenés és a legcsekélyebb átsuhanó kételyfelhők nélkül nevezte egyrészt ellenzéki pártnak a MIÉP-et, másrészt ugyanazzal a magától értetődő aggálytalansággal törvényesnek a csonka, tisztán kormánypárti kuratóriumot. Én azt mondom erre a magatartásra - mert konzervatív vagyok, hogy cinikus. Ők - mert fiatalok? -, alighanem pragmatikusnak tekintik. Hogy amin nem óhajtanak vitatkozni (és megtehetik, mert hatalmon vannak), az történelem, passzé; ami az érdekeiknek megfelel, az pedig maga a hivatalos igazság. És aki ezt az eszményt képviselni hajlandó, az közéjük tartozik. Elismerve ennek a felfogásnak rövid távú politikai hatékonyságát, mégiscsak kevésnek tartom mint ideológiát. Mert a Fidesz legfeljebb csak szeretné elhitetni magával, hogy számára az ideológia szükségtelen rossz; közben pontosan tudja, milyen szüksége van a társadalom előtt az „értékvállaló” politikai erő imázsára. Hiszen hangoztatja is napestig a nemzeti, az erkölcsi, a szociális, a kulturális, a mentális és a többi és a többi értékek fontosságát - végső soron ez az a párt, amelyik a legkövetkezetesebben felismerte, hogy a belpolitikában kínálati piac van, aki tehát itt győzni akar, az kínáljon fel mindenkinek mindent. Ám ebből a vegyeskereskedésből természetszerűleg mégsem fakadt érdemleges ideológia. Mert a középosztály erősítése egy dolog, a szociális érzékenység egy másik, a plurális demokrácia eszménye pedig nem fér meg az „egész pályás letámadással”. És nem lehet egyszerre a jobbközépen is lenni, meg rendre ki is használni aktív támogatását egy olyan szélsőjobboldali pártnak, amelyet ráadásul álszent módon ellenzékinek minősítünk. A Fidesz-politikusok irritáló modora tehát nem egyszerűen nemzedéki sajátosság, s nem is egy új politikai stílus bocsánatosan vehemens kifejeződése - noha ők maguk, éppen píármegfontolásokból, igyekeznek így beállítani. Amikor a kormánypárti frakció vezetője szellemi polgárháború szításával vádolja ellenfeleit, amikor egy államtitkár lazán elismeri, hogy a múltkorjában illetéktelenül „félrebeszélt”, vagyis szavahihetetlen; mi több, amikor a miniszterelnök kétségbe vonja az ellenzék „erkölcsi alapját” arra, hogy követelései legyenek a kormánnyal szemben, akkor ezekben a gesztusokban igazából a hatalomtechnikai gyakorlat parttalansága mutatkozik meg. Vagyis a koherens eszmei minőség hiánya. Az illő szerénység Szabó Márton A politikus két vezérlő csillaga A felvilágosodás szellemének és a modern fejlődésnek van egy különös öröksége: a történelmét maga formáló ember hajlamos a társadalomból kitessékelt égi hatalmak helyére a földi tudományt ültetni. Az események igazolására az égi jelek és a teológiai tanúbizonyságok helyett a tudományt használja: eszközeit, észjárását, nyelvét, sőt külsőségeit. E mentalitás széles körben elterjedt. Ilyeneket szoktunk mondani: kevesebb bajunk lenne, ha egyszer a politikusok igazán figyelnének a tudósokra, ha egyszer a politikát valóban áthatná a tudomány, ha egyszer igazán okos emberek kezébe kerülne az irányítás. Kormányváltások idején a nézet még fel is erősödik, a hatalom megszerzésének ez az egyik igazoló elve. Ahogy ajánlják ilyenkor, meg kell szüntetni az erőből történő és az ideologikus politizálást, uralomra kell juttatni végre vagy meg kell őrizni a felkészültséget és a tudást a politikában. Magyarán: minden politikai erő ellenfeleivel szemben önmagát a tudás, sőt a tudományosan érvényes politika hordozójának tekinti. Csakhogy a politika nem tudomány és a politizálás nem tudományos tevékenység. A dilemma régi. Platón úgy vélte, hogy az állam ügyeinek intézését a filozófusokra kellene bízni. Ő ugyan nem erőltette a dolgot, de volt néhány kísérlet a történelemben, amely a társadalmat teológiai, tudósi, mérnöki víziók alapján akarta berendezni. Az „eredmény”: önkény és diktatúra a hit igazsága, a társadalmi ésszerűség, a történelmi szükségszerűség nevében. Platón tanítványa, Arisztotelész viszont azt gondolta, hogy a politikai tudás nem épülhet szükségszerűen igaz és általánosan érvényes, tehát tudományos ismeretekre. Közügyeinket a valószínű igazság és az igaznak vélt ismeretek alapján intézzük, ahogy ő mondta, a politikai tudás nem különleges és tudományos, hanem átlagos és enthüménikus (valószínűleg igaz) természetű. Ám ekkor miért látszik vonzónak a politika tudományosítása? Talán a tudomány státusa vagy rangja miatt. A tudomány, több évszázados előzmény és küzdelem után, a huszadik századra egyértelműen a társadalom általános igazoló eszmerendszere lett. Figyelemre méltó, hogy a rossz, a káros és a társadalmonkívüliség szavai ma már nem az ördöngös, a hitetlen és az eretnek, hanem a tudománytalan, az ésszerűtlen és az irracionális. A tudománnyal valamilyen szinten mindenki megismerkedik, sőt erről bizonyítványt is kap. Nem válunk tudósokká, iskolázottak leszünk, és a tudományt olyan valaminek látjuk, amely a többség számára elérhetetlen ugyan, mégis az igazról és a jóról szól. Ám a tudomány összetett világ, még a politikára vonatkoztatható területeknek is több szintjük van. Például a tudás csúcsát jelentő elméleti, akadémiai tudományoknak a társadalmi haszna kétségtelen ugyan, de közvetlenül nem szolgálnak a po-t szerző politológus fizikai döntések és cselekvések vezérfonalául. Vélhetően ezt ismerte fel a modern hatalomgyakorlás, amikor kezdte kiépíteni a maga tudományos szakértői „háttérbázisát” a politikai szervezeteknél és a közigazgatásban egyaránt, amikor folyamatos erőfeszítéseket tesz tagjainak képzésére. A pártok hátterében dolgozó szakértői szervezetek és intézmények irányítják a választási küzdelmeket, dolgozzák ki a politikai arculatokat és a programokat, véleményezik a törvényjavaslatokat és előterjesztéseket, végzik az úgynevezett háttérelemzéseket. Már ha ezt egyáltalán egy párt felismerte és ennek megfelelően cselekedett. A Fidesz-MPP 1998-as választási győzelmében komoly szerepe volt, hogy elsőként és tudatosan használta fel, méghozzá hosszú távon és stratégiailag az ebben rejlő előnyöket. Nyugat-Európában ez általános gyakorlat, a politikai agytröszt sokszor nyíltan vállalt ideológiai elkötelezettség jegyében szerveződik. Nálunk ez egyelőre rejtett tevékenység, többnyire pletykák terjesztik, hogy ki kinek dolgozik. Még azok a szervezetek is a pártsemlegesség nevében lépnek fel, amelyeket pártok pénzelnek, és az is a pártatlan tudomány mezében tetszeleg, aki pedig politikai tanácsadással pártszolgálatban keresi kenyerét. A tudósféle emberek szégyenlős pártvállalása talán újfent a tudomány általános legitimáló szerepével és társadalmi rangjával függhet össze, a szakma pecsétje mintha szebb és tartósabb lenne. Emlékezzünk csak a fogpaszta-, a dezodor- és a rágógumireklámokra: a legtöbb fogorvos ezt ajánlja, a laboratórium garantálja, hatása tudományosan bizonyított, visszaállítja a pédáértéket. A reklámklipek készítői nyilván úgy gondolják, hogy testünket a tudomány szent szavaival lehet a legjobban meghódítani, mert ami a tudományosság közelébe kerül, akár a látszat szintjén is, az feltétlen bizalmat gerjeszt, így van ez a politikában is. A tudományra való hivatkozás korszellem és kordivat. Valójában jó dolog, de számtalanok a veszélyei is. Leginkább talán az, hogy a tudományt vagy gyermeteg ostobaságok, jobb esetben közhelyek rendszerének tekintjük, vagy olyan teljhatalmat tulajdonítunk neki problémáink megoldásában, mintha valami ateista istenség lenne. Így válik sokak szent meggyőződésévé, hogy a tudós-politikus a legjobb politikus, és a társadalom „áttudományosítása” ideális világba vinne el bennünket. Ma már tudható, hogy a kétezer éves vitában Arisztotelésznek van igaza: a politika soha nem válik tudománnyá. A valóságos politikai gyakorlat saját elvei, ésszerűségei és normái szerint működik, a tudományt is saját képére formálja, vagyis politikává változtatja. Ez se nem mámorító, se nem rémületes: ez a politika. A felismerés még fájhat is nekünk; attól nem lesz különb egy kormány működése, de még a politika egésze sem, ha az országnak fejlett tudománya van. A tudomány azonban sok szállal szövi át a társadalmat és a közéletet, a kettő sok áttétellel kapcsolódik egymáshoz. Mégis makacsul tartja magát a közvetlen összefüggés hite, meg a vele járó kiábrándulás, hogy a tudomány és a politika kapcsolata olyan, mint a tervrajzé és a felépítendő házé: a kiképzett okos emberek elgondolják és lerajzolják, hogy milyen legyen a ház, ez lenne a tudomány területe, amit aztán a gyakorlat emberei, ez lenne a politika, felépítenek. A felfogás egyszerűsítő, és nem fel-, hanem leértékeli a tudományt. A tudomány a közéletre ugyanis nem elsősorban közvetlen felhasználása révén hat, hanem mindenekelőtt mint kulturális teljesítmény. A tudomány az ember logikai-észbeli képességeinek kiteljesedése, formája és kultúrája, mint ahogy az élsport a mozgásé, a művészet az érzelmeké, a vallás a misztikumé. A tudománnyal való bíbelődés már az iskolában is sajátos magatartást kíván meg és alakít ki: kíváncsiság, következetes gondolkodás, összefüggések keresése, tárgyilagosság, önkritikus hajlam. Ennek is megvan a maga fonákja, de jótékony hatása a társadalom életére, már ha elterjed és részévé válik a mindennapoknak, aligha vitatható. A tudomány haszna ezért nemcsak az, hogy segítségével gyorsabban száguldhatunk, egészségesebbek lehetünk vagy több pénzt kereshetünk, hanem az is, amit belőle kultúraként felhasználhatunk a köz javára. Figyeljük csak a közéletet, a politikusok megnyilvánulásait! Sok vonzó, a tudomány kultúráját képviselő személyiséggel találkozhatunk, ám van olyan politikus is, akiből sütnek az indulatok, aki mindig mindenkinél okosabb, akinek az igazság pártja nézeteinél kezdődik és végződik, aki tudományos frazeológiával vezeti elő a nagy semmit. Az ilyen politikusok lobogtathatnak diplomát, hivatkozhatnak agytrösztjük kiváló tagjaira vagy dicsérhetik a tudósokat, valójában rombolják a tudományt, és a közéleti küzdelmeket az ökölharcok szintjén vívják. A politikából természetesen nem hiányzik a küzdelem, a politikai döntések nem, vagy igen ritkán tudományos elemzések egyenes következményei. És ez nemigen lehet másként. A tudós és a kutató többnyire ráér vizsgálódni és meditálni. Nagy baj, ha ez nincs így. A politikusnak viszont az idő szorításában kell meghoznia döntéseit, ráadásul a körülményeket és a következményeket is csak korlátozottan képes átlátni. Olyan momentumokkal is számolnia kell, például az érzelmekkel és az érdekekkel, amitől a tudományos gondolkodás kultúrájában illő eltekinteni. A politikai döntés mégsem mentes a tudománytól. Egyrészt tárgyismeretet kíván, másrészt talán mondhatjuk, feltételezi a tudományos gondolkodás kultúráját. De a politikus nem tudós. Két vezérlő csillaga van: a bölcsesség és a határozottság. Az egyik a tudomány, a másik a háború erénye. Két alig összeegyeztethető elv, de éppen az a politikus tudománya és művészete, hogy össze tudja ezeket egyeztetni. „Még azok a szervezetek is a pártsemlegesség nevében lépnek fel, amelyeket pártok pénzelnek, és az is a pártatlan tudomány mezében tetszeleg, aki pedig politikai tanácsadással pártszolgálatban keresi kenyerét.” Bill, a győztes , a helytálló az elemzők értékelése. Bill Clinton szenátusi győzelmével új korszak kezdődik az amerikai politikában. Nem csökkentek rangjukban az erkölcsi követelmények korántsem, de az Egyesült Államok polgárai most, a huszadik század végén többre becsülik az életüket gazdagító teljesítményeket. Az anyagiakat. Clinton megveszekedett ellenfelei - sok egyéb okon kívül - azért veszítették el perüket az elnök ellen, mert a tengerentúl páratlan fellendülési szakaszát éli, a valaha is létezett legnagyobb gyarapodással és a zéró közelébe süllyedt inflációval. Miért kellene eltávolítanunk a század egyik legügyesebb politikusát? - kérdezte a mindenható közvélemény, amelynek túlnyomó többsége szinte a nagy per minden pillanatában a vádlókkal fordult szembe. Clintonnak ez adta az erőt, hogy a megszeppent, vereségét érző Nixonnal ellentétben - egyetlen percre se jusson eszébe meghátrálni, rendíthetetlenül állta az ostromot, töretlenül kezdeményezett és cselekedett mind az amerikai belpolitikában, mind a világban. Nem mindig sikeresen, voltak kudarcai is, de soha senki egyetlen pillanatig sem érezhette azt, mintha a Fehér Ház gazdátlan lett volna. Ebből következik, hogy még hátralévő két esztendejében Clinton nem megtépázott tekintéllyel, roggyantan kormányozhat, ahogyan ellenfelei közül sokan várták, hanem ereje teljében. A szenátorok még csak meg sem rótták „illetlen”, erkölcstelen tetteiért, mert tartottak tőle, hogy még ezt is a javára fordíthatja. Kétséges nem volt egyetlen pillanatig sem, hogy a trónfosztáshoz nem lesz meg a szenátorok kétharmadának a szavazata. De az már kevésbé volt sejthető, hogy ennyi republikánus áll át a rendíthetetlen demokrata pártiak oldalára, és a két vádpont - hamis eskü és az igazságszolgáltatás akadályozása - egyikében sem lesz meg még az egyszerű többség sem. Ha úgy vesszük, katasztrofális köztársaságpárti vereség. Szinte az utolsó pillanatban azok a republikánusok kerekedtek fölül, akik kijózanodva, mandátumukat és pártjuk jövőjét féltve elpártoltak az engesztelhetetlenektől, a bosszúvágyóktól, abban reménykedve, hogy 2000 őszére így akár még elnökválasztást is nyerhetnek. De legalábbis megtarthatják a törvényhozási többséget. Ami ma már a legkevésbé sem biztos. Merész jósok szerint ha a bukott „vadak” után a fiatal és higgadt ifjú, George W. Bush, a volt elnök reményt keltő fia még győzhet is, a párt képviselői és szenátorai búcsúzhatnak eddigi biztos és kényelmes kongresszusi többségüktől. Eljátszották ugyanis ebben az elvakult, az értelemtől megfosztott és csak a szenvedélyektől fűtött monstre perben. Az összehasonlítás nem volna igazságos, de utoljára az ötvenes esztendőkben, a boldogtalan emlékezetű mccarthyzmus idején volt ilyen gonosz és elvetemült az amerikai a republikánus tábor, mint most Clinton ellen. Való igaz, hogy az elnök tálcán kínálta az érveket. Alaposan megtépázza az államfői tekintélyt, ha a dolgozószobában nem aktákat lapozgatnak, nem csupán hivatalos vendégeket fogadnak, hanem pajzánkodással töltenek el akár negyedórácskákat is. Ennél a féktelenségnél csak az a nagyobb (politikai) bűn, hogy a félrelépett elnök még titkát sem tudja megőrizni, kiszivárog a légyott szinte minden intim részlete, csámcsoghat rajta az, aki ebben leli örömét. Kétbalkezes ellenfél, aki ezt az alkalmat kiaknázatlanul hagyja, a republikánusok nem azzal veszítettek, hogy ügyet csináltak belőle, hanem mértéktelenségükkel. Talán ha nem világbotránnyá növesztik a botlást, hanem megelégszenek a szerényebb kiteregetéssel, csakugyan megbéníthatták volna Clinton hátralévő két esztendejét, és nagy bizakodással nézhetnének a 2000-es választási ciklusok elé. Étvágyuk azonban nagyobb volt tehetségüknél. Már az első perctől nyilvánvaló volt, hogy a vádlók Clinton eltávolításánál nem hajlandók alább adni. Szövetségesükül és eszközükül szegődött Kenneth Starr ügyész, ez a fanatikus puritán, aki kielégülést szerezhetett abban, hogy minél sikamlósabb részleteket tárjon a nyilvánosság elé. Azt hitte, riaszt és fölháborít, miközben éppen ellenkezőleg, önmagát utáltatta meg, álszent purifikátort láttak benne. Paul Beck, az Ohio State University professzora azt írta, hogy a republikánusoknál és jelesen Kenneth Starr ügyésznél sajátos ellentmondás lelhető föl. Fölháborodva utasítják el, hogy a kormány az állampolgár pénztárcájában kotorásszon, miközben ők maguk nem is a kulcslyukon át leselkednek, hanem egyenesen be akarnak rontani a hálószobába. Ez az intimpistáskodás nem is a legnagyobb bűn. Sokkal nagyobb a mindent elsöprő hatalomszomj, a revánsvágy, hogy visszafizetnek Nixon - a Watergate-ügy következményeként történt - lebuktatásáért, azért, mert szerintük a demokrata pártiak elorozzák tőlük a kormányzást. Az ő szemükben minden, ami liberális vagy liberálisgyanús, már egyenlő az ördöggel cimborálással, és minden eszköz - legyen a legnemtelenebb bár - igazolható, ha hosszú távra félresöpri ezt a liberalizmust. Vakon, gyűlölettől fűtötten, szabályokat és éppen az erkölcsi normákat eldobva törtek céljuk felé. A közvélemény azonban elfordult tőlük. Ezért veszítettek. VÁRKONYI TIBOR Ezredvég TANDORI DEZSŐ Kizuhogov: " Most már valami költői bravúr is nyilván várható tőlem, gondoltam, ahogy prózai álmaimból felébredtem (én ezt most nem a novellapályázatra értem), azt álmodtam, hogy a sör és a csokoládé és a Szilveszteri Buli jegye mellett a kenyér ára, a sült krumpli ára, a saláta és a vadgesztenye ára is a bécsi lesz, igen, ahogy Bécsben meg a cigaretta ára csúszik fel a londoni cigarettaárhoz, de hogy a feleségemnek névnapja van, és hogy el ne felejtsek - tényleg lelkesen - vásárolni valami virágot és egy üveg lassan kortyolgatható italt, ezeknek az ára is a londonit közelíti, jó, hát lehet, hogy csak én vagyok fizetések dolgában rosszul tájékozva, álmodtam ezt továbbá, felírtam egy cetlire, rátettem a nagy szatyrom kis szatyrára a cetlit, SZÜLINAP, a feleségem meglátta, jót nevetett, hát ez a legjobb, névnapom van, te szamár, mondom, hát persze, névnapod, én ne tudnám, de nem lehetek olyan pofátlan, hogy felírom, kedvesen meg kell emlékeznem a névnapodról, hát a „szüli” feljegyzése csak pro memoria, emlékeztet engem, hogy nem krumplit vagy salátát vagy sört kell vásárolnom, hanem hogy egyáltalán vásárolnom kell valamit. A fronton töltött évek duplán számítanak. Orron-szájon ezt írom most: százhuszadik születésnapom. A kétezer-valahány ív prózafordítás, meg a 35 év ezen a pályán annyi volt, mint a front. A százados úrnak hét fejlövése van, mondta Ottliknál a növendék intőleg. Felébredtem hát, s éreztem valamit. Ez már bravúr (120 év után). Mellesleg adaléka ennek a SZÜLINAP-ügy is. Tényleg el ne felejtsem. Ez nem szeretet kérdése. Sőt. Ilyen az, ha én lelkesen készülődöm. Valami bravúrra is így készültem. És tessék. Felírtam tegnap egy cetlire: Bezuhogom. Igaz, összetévesztettem a Bolkonszkij herceggel, ő halt meg a fronton, ezért is írtam frontot. De nem baj. 120 évem leélése, úgy érzem, ez volt: folyton zuhogtam ki. Kifelé a lakásból, kifelé magamból, szövegekkel, szavakkal, bravúros igyekezettel és bornírtságokkal. Most folyton zuhogok visszafelé. Legalább be a lakásba. Igaz, Dosztojevszkij mondta ezt a visszazáródást, nem Tolsztoj, de sebaj. Ott a Bezuhov a Tolsztojnak. Régebben Kizuhogov voltam, most Bezuhogov vagyok. NEM BÍROK ELVISELNI EGY MEGBESZÉLT IDŐPONTOT, SEMMIT, HOGY AZT NEKEM „KELLJEN”, EGY LEVELET FELADNI, EGY TELEFONT FELVENNI. Ez van, kedves... Bolkonszkij, Kizuhogov és Bezuhogov volt a Föld, s ez most, ahogy eltűnik kékje egy felhő mögött, az ég. Tandori Dezső (1938) költő, író, műfordító. Legutóbbi kötete A járóbeteg - idén jelent meg a Magvető Kiadónál