Magyar Hírlap, 2000. október (33. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-19 / 246. szám
2000. október 19., csütörtök Magyar Hírlap : „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Kecske és káposzta A Mól nevű kecske is jóllakik, a kemény kormányzati árpolitika káposztája is megmarad. Vajon sikerülhet-e, létezik-e ilyen bűvészmutatvány? A kormány a gázfogyasztók barátjaként szembekerült a részvényesekkel, befektetőkkel. Ragaszkodik az általa jósolt inflációval azonos mértékű gázáremeléshez, mely által az inflációs jóslat, úgymond, önbeteljesítővé válik. Ez presztízskérdés, mégpedig annál harcosabb, véresebb, minél több ütközés, kellemetlenség támadt miatta: tőzsdei értékvesztés, Mol-elnökváltás, a londoni ABN Amro magyar befektetéseket sújtó leminősítése, a Mal gázüzletága eladásáról vagy el nem adásáról terjengő hírek. A világpiaci árak makacsnak bizonyultak, dacolva az erőltetett hatósági ármegállapítással. A Mal egyre több alappal tüntetheti föl tartósnak veszteségét a kormány árpolitikája miatt. A kormány tehát enged, kárpótolja a nemzeti olajtársaságot, mindjárt a jövő hónapban. De csak az ipari gázfogyasztókat sújtja a 43 százalékos drágítás. Ezek kevesebben vannak, tehát kisebb a gond, ha csődbe jutnak, mint ha a gázfogyasztók, egyben választók, lehetetlenülnek el. Ha pedig az ipari fogyasztók a lakosságon verik le költségeik tetemes emelkedését - akkor ők a ludasok az inflációért, a kormány továbbra is az erényes ármegállapító szerepében tetszeleghet. Sőt a fogyasztói piacon még inkább letöri a gázárakat, amikor a túlzottan optimista, hatszázalékos inflációs jóslathoz igazítja azokat. Ni csak, árat emeltek, de úgy, hogy mégsem gyorsul az infláció,- állítólag. Illetve a kormányfő szerint csak 0,2-0,4 százalékkal gyorsul. Valójában nem lehet megjósolni, hogy az ipari, mezőgazdasági költségek emelkedését mikor, milyen mértékben érezzük meg. Az áremelkedést fékező piaci verseny egy ideig felülkerekedhet a költségemelkedéseknek. Ugyanakkor gyűlnek a feszültségek a költekező büdzsé, az 57 százalékkal megugró minimálbér, a kincstári jóslatokat cáfoló inflációs várakozások miatt. Ezek, így, a gázproblémával együtt, már robbanhatnak. De a választások talán előbb jönnek. Eörsi János Repül a, repül a... Kedves utasaim, üdvözli önöket a pilóta, Vári Gyula, és most engedjék meg, hogy bemutassak néhány elemet abból a gyakorlatból, amellyel kétszer is elnyertem a világ legjobbja címet - kaphatnak a szívükhöz nagy magasságban a hazai légitársaságot választók, miközben szorosabbra húzzák a biztonsági övét. Pedig kár aggódni, hiszen a gép irányítója megbízható, több százmillió forintért szerzett rutint a levegőben. Igaz, hogy harci gépen, de egy MiG-29- es után nem lehet probléma elvezetni egy utasszállítót. Abból is csak haszon származik, ha a szúnyogirtást egy gyakorlott pilóta végzi, akinek egyetlen furcsa szokása, hogy nosztalgiából egyenruhát visel. Akkor meg miért kellene keseregni azon, hogy távozását fontolgatja hathét vadászrepülőpilóta a legjobbak közül? Hiszen nemcsak ők kaptak lehetőséget arra, hogy hazai szinten a legtöbbet repüljenek az elmúlt években, óránként kétmillióért. Maradnak a kivételezettek csoportjából még így is tucatnyian. Repülőgép ugyan több van, az elavult típusok kivonása után is rendszerben van 27 darab MiG-29-es, no de ne feledjük, hogy azok fele harcképtelen. Ha meg így van, minek kellett eddig is ilyen sok elit pilóta? Gondos előrelátásnak tűnik, hogy a MiG-29-esek korszerűsítési terveiben is csak 14 gép szerepel, nem az összesé. Nem beszélve a folyamatosan erőszakosan lobbizó nyugati gyártókról, akik megpróbálják elsózni használt repülőiket. Mit csinálnánk annyi használható géppel? Felesleges tehát feszültséget kelteni, meg a légvédelem meggyengüléséről beszélni. Elmegy néhány pilóta, talán többen, mint amennyivel előzetesen számoltak. De hát a tábornoki kinevezések sem úgy alakultak a kormányfő jóvoltából, ahogy a szakma azt elképzelte. Innentől kezdve sima az út, az állománnyal most kezdik a személyi beszélgetéseket. Ki ne folytatná egy ilyen hadseregben? Haszán Zoltán Hogyan tovább, SZDSZ? Amikor néhány héttel ezelőtt Magyar Bálint bejelentette, hogy nem jelölteti magát újra a Szabad Demokraták Szövetsége elnöki tisztére, mi több, „előrehozott" választást akar még az év vége előtt, sokan felkapták a fejüket. Ki azért, mert tudott Demszky Gábor elhíresült leveléről, ki pedig azért, mert nem igazán értette a kialakult helyzetet. Azt azonban, hogy az SZDSZ mostani elnökváltása nem egyszerű pártbelügy, Demszky kedden megtartott tájékoztatóján egyértelművé vált. A vezetőváltással az a tét, hogy a magyar politikai életben a szabadelvűséget egyedüliként képviselő SZDSZ képes lesz-e kimozdulni a holtpontról, képes lesz-e újra vonzóvá tenni a választók szemében a liberális értékrendet és legfőképpen az, hogy lesz-e elegendő ereje arra, hogy megjelenítsen egy markáns - ha tetszik: harmadik irányt Magyarországon. Azzal, hogy Magyar Bálint utat nyitott Demszky Gábornak, egyszersmind lehetőséget adott neki arra, hogy a főváros élén kivívott népszerűséget és a taktikus politizálás képességét országos szinten is pártja javára kamatoztassa. Kétségtelen tény, hogy a főpolgármester az eddigiektől gyökeresen eltérő hangot ütött meg, amely - úgy tűnt - nincs tekintettel semmire és senkire. Én azonban úgy látom, hogy az SZDSZ jövendő sikereihez olyan váltásra van szükség, amely szükségessé teszi az eddig követett politika újragondolását és a mainál sokkal hatékonyabb kommunikációt., A párt politikájának újragondolása nem az elvek feladását jelenti, hanem azt, hogy mindazok a célok, amelyeket a szabad demokraták elérni akarnak, világosan legyenek megfogalmazva és olyan stratégiával megtámogatva, amely képes arra, hogy a pártra eddig oly jellemző pusztán gondolati síkról a gyakorlatiasság irányába terelje a megvalósításra érdemes elképzeléseket. Igazából az a különbség a Magyar Bálint képviselte politika és az elnökségre aspiráló Demszky Gábor között, hogy míg a jelenlegi pártelnök kiváló elméleti szakemberként képes átfogó koncepciók - lásd a rendszerváltás, újabban a korszakváltás programja - kidolgozására, addig a megvalósításban és az eredmények elismertetésében már utóbbi a hatékonyabb. Nem kettejük politikai vonalvezetésében van azonban a különbség, hanem ambíciójukban és főleg helyzetükben. Mindketten kormányoztak koalícióban az MSZP-vel, csak Magyar egy olyanban, amelyben az SZDSZ - arányainál fogva - egyre kiszolgáltatottabbá vált partnerének. Ezzel szemben Demszky - eddig legalábbis - határozottan uralta a városházi koalíciót. Magyar volt az egyetlen miniszter, akinek valódi elképzelései voltak a megvalósítandó programról, mint amilyen például a Sulinet, a nemzeti oktatási reform vagy a Nemzeti Kulturális Alap bővítése. Ezek megvalósítására két és fél év adatott meg neki, ezt rombolja szét ma a Fidesz vezette kormány. Demszky nagy előnye választási sikereiben rejlik: ezekkel tudta megőrizni az általa kezdeményezett reformokat. Magyar elvi és morális tartást adott a pártnak. Demszky véleményem szerint képes lesz arra, hogy ezt megtöltse erővel, egy másfajta pragmatizmussal. Bár a Fidesz által kisajátított jobboldal, a konzervatív eszmék képviselői, hasonlóan az MSZP-hez, elnéző mosolygással szemlélik a szabad demokraták harmadik utat építő erőfeszítéseit, a liberalizmus képviseletében az SZDSZ semmiképpen nem engedheti meg magának azt a luxust, amelyre jellemző a tartózkodás az időnként igenis szükséges és hatékony konfrontatív politizálástól. Demszky Gábor kinyilvánította, hogy ezt is vállalniuk kell azoknak, akik bizalmat szavaznak neki az elnökség megszerzéséhez. Az SZDSZ-ben sokan szorgalmazzák a kapcsolatok szorosabbra fűzését az MSZP-vel. Mások úgy látják, egy eltúlzott összefonódás káros, a szabadelvűséget könnyedén felemésztheti a baloldal. Úgy gondolom, az utóbbiaknak van igazuk. Az SZDSZ-nek csak úgy szabad politizálnia, hogy programjának sarkalatos pontjait és a liberális eszmerendszert semmilyen körülmények között nem adja fel. A szabaddemokraták esetében nem arról van tehát szó, mint az MDF és a Fidesz kapcsolatában. Ott a fiatal demokraták megszereztek maguknak egy olyan értékrendet, amelyet korábban nem ők képviseltek. Erre hatékony kommunikációval képesek voltak imázst építeni, melyhez alapul az MDF romjait és szavazóit is felhasználták. Mára kikristályosodott ennek az elképzelésnek a működése, aminek célja nem más, mint a Fidesz lobogója alatt a teljes jobboldal bedarálása. Az, hogy ez így lesz, nem kétséges, hiába ringatja magát az MDF olyan látszatelőnyökbe, mint a Békejobb vagy az „önálló” parlamenti frakció. És ez az, ami tökéletesen érthetővé teszi Demszky felvetését. Az SZDSZ-nek képesnek kell lennie egy önálló arculat megteremtésére, képesnek kell lennie arra, hogy önálló, modern párttá váljon. Az MSZP-vel való együttműködés egy újabb koalícióban véleményem szerint csak akkor lehet elfogadható a párt számára, ha az a méretbeli különbségek ellenére megmarad egyenrangú kapcsolatnak. Demszky feladata, hogy felhívja a választók figyelmét a liberalizmus kínálta lehetőségekre. Megválasztása esetén az ő felelőssége lesz majd, hogy ezt és ezzel együtt a párt programját közérthető módon vigye a közvélemény elé. Olyan politikai pártot kell építenie a Szabad Demokraták Szövetségéből, amely egy vállalható koalícióban nemcsak szavazathozó és hatalomra juttató, de egyúttal megkerülhetetlen tényező is. Az SZDSZ-nek van programja, vannak olyan elképzelései, amelyre más párt nem fordít figyelmet. Ezeket kell egy majdani koalíciókötés feltételévé tenni, meg annak biztosítékát, hogy azt meg is valósítják. Enélkül nem érdemes önálló politikáról beszélni, enélkül nincs harmadik út. Bár a Magyar Bálint és Csillag István vezetésével kidolgozott korszakváltás programjának tézisei is közérthetőek, politikailag hatásossá akkor tehetők igazán, ha ezek olyan emberhez köthetők, akinek sikere beivódott a közvéleménybe. Kell hogy legyen kellő határozottság is, a választóknak viszont nincs szükségük egy második Orbán Viktorra. Szükségük van viszont arra, hogy Demszky és Magyar együttműködjön, mert egyik sem nélkülözheti a másikat. Sem Magyarnak, sem Demszkynek nincs könnyű dolga. Magyarnak egyfelől valószínűleg nagy megkönnyebbülés megszabadulni egy olyan pozíciótól, amelyben nem sikerült véghez vinnie akaratát, és amely ezért az utóbbi időben inkább tűnt tehernek számára, mintsem igazi kihívásnak. Másfelől azonban pontosan ezt a sikertelenséget is fel kell dolgoznia, amely jóllehet nem írható egyértelműen az ő számlájára, a párt első embereként azonban mégsem bújhat ki a felelősség alól. Ha ebben sikerrel jár, ha tartalmat ad a sajtóban hangoztatott, Demszkyvel fennálló többé-kevésbé kiegyensúlyozottnak minősített kapcsolatnak, akkor mindketten hasznára válnak az SZDSZ-nek. Ennek jele már egyébként most is látható: Magyar félreállása nemcsak fait accompli elé állította Demszkyt, hanem arra is jó volt, hogy felrázza pártját az ideológiai viták tespedtségéből, ráirányítsa a figyelmet a valós vagy vélt problémák mielőbbi megoldására. Kétségtelen, hogy az SZDSZ-t jellemző értelmiségi attitűd részleges feladása okozhat a párton belül sértődéseket, visszavonulást, ez azonban szükséges ahhoz, hogy a párt alkalmas és hiteles legyen azok számára is, akiket eddig riasztott az elitista jelleg. Demszkynek elsősorban azzal a kihívással kell megbirkóznia, amelyet az SZDSZ megreformálásának nem éppen hálás feladata ró rá. Diktatórikusnak tűnő feltételei az elnöki pozíció felvállalására azonban egyértelműen tükrözik, hogy feladatorientált, együttműködésre kész partnereket kíván, olyanokat, akik elvégzik mindazt, amivel megbízták őket, akik hatékonyak és akarnak tenni az SZDSZ-ért. Ehhez olyan feltételrendszer felállítására van szükség, amely számon kérhetővé, igazi hivatásos politikusokká teszi a párt parlamenti képviselőit. Ha mindehhez ütőképes kommunikáció és imázs társul, a szabaddemokratáknak lesz esélyük arra, hogy kormányra kerüléskor megkerülhetetlen feltételeket szabjanak koalíciós partnerüknek. Bizonyos szempontból azonban Demszky mégis könnyebb helyzetben van. Lényegében azt a reformot viszi keresztül a párton belül, amit Magyar eddig képviselt. A különbség azonban az, hogy míg az SZDSZ jelenlegi elnöke 1998-ban válságmenedzseléssel vette át a pártot, és stabilizálta rövid időn belül, addig Demszky Gábornak a váltás lehetősége a vajúdás és megújulás pillanatában adatik meg, nem pedig a totális csődben. Mára az SZDSZ helyzete eléggé leegyszerűsödött. A párt megehette Petőt, mert tudták, hogy jön Kuncze, és bedarálhatták Kunczét, mert ott volt Magyar. Felfalhatta Magyart, mert már jön Demszky. De Demszkyvel ezt már nem lehet megtenni. Mivel nincs utána senki, ez egy egészen más tárgyalási alap a párttal szemben. A lényeg azonban az, hogy olyan elnökök váltogatják egymást, akik a népszerűségi listák elején tanyáznak. Bár a választási esélylatolgatás talán még korai, de egy időben megkezdett és jól előkészített, többrétegű kampány, valamint a belső ügyek gyors és a lehetőségekhez mért körültekintő rendezése hamar érzékelhető változásokat hozhat. A Szabad Demokraták Szövetségének félre kell tennie a hatalom gyakorlásával szemben tanúsított, már-már szemérmes viselkedését. Nyilvánvalóvá kell tennie, hogy ellentétben a ma kormányzó erőkkel a hatalom nem pusztán önmagáért kell, hanem felvállalható kompromisszumokon keresztül a kitűzött feladatok megvalósítására. „ Mára az SZDSZ helyzete eléggé A párt megehette Petőt, mert |p '#*$: Ön ily tudták, hogy jön Kuncze, és bedarálhatták Kunczét, .. mert ott v°h Magyar. Felfalhatta 11 \^11 Magyart, mert már jön Demszky. De Demszkyvel ezt már nem Marinov lehet megtenni. Péter Mivel nincs utána senki. ” A szerző közgazdász Egyik intézmény sem tehet róla, hogy kettéváltak. Vásony György jogi szakíró (MH, okt. 5.) sporádisan összegyűjtötte a Magyarok Világszövetségével (ezután MV) kapcsolatban felmerült kritikai megjegyzéseket. Nem tudom, ezeknek milyen mértékben volt igazuk, ám (ízlésem ellenére) idéznem kell a Bécsi Naplóban 1992. július-augusztusban megjelent publicisztikámat. Erről Vásony György talán nem is tud. Ezt megelőzően egy cikkemben ugyanebben a lapban azt írtam volt, hogy a MV-t meg kell szüntetni és újra kell szervezni, egész más alapon. Közbejött, hogy Csoóri Sándort hívták meg elnöknek, kész elhatározássá vált a MV újjászervezése, de akkor még bíztam is Csoóri adottságaiban, valamint akkor éppen a magyarok ún. második világtalálkozójának néztünk elébe, ezért inkább arról írtam, hogyan lehetne ténylegesen MV-t konstruálni (a magyarországi olvasót - aki a Bécsi Naplót nem olvassa - sajnos nem tudom megkímélni akkori szövegem egyes részleteinek ismétlésétől): „Egyetlen lehetséges szervezeti elv, amely a világszövetség felépítési alapja lehet, a demokratikus parlamentarizmus. Ám amíg egy jól szervezett államapparátus fennállásának a pluralizmus garanciája, addig egy társadalmi szervezetben annak egészséges működését gátló formává válhat. Ez pedig akkor fordulhat elő, ha a szervezet minden területen kizárólagosságra törekszik. A parlamentáris vezetési szisztéma önmaga feltételez adott kötelező jellegű (hogy ne mondjam kényszer-) helyzetet, mint például államalakulatot adott földrajzi területen, ahol a lakosságnak együtt kell élnie mind a kormányzó, mind az ellenzéki erőket jelentő csoportosulásokkal, és azoknak is egymással. Itt viszont az ellenzék kivonul az irányításból, nem kötelező számára a részvétel. Felmondhatja az együttműködést, passzivitásba vonulhat vagy ellenszervezetet kezdeményezhet. (A nyugati magyarság képviseletére törekvő szervezetek életéből - sajnos - sok ilyen példát hozhatunk. Ez esetben pedig az összefogó szerepre hivatott szervezet partikulárissá válik, vagyis nem az összességet képviseli már. Törekvése önmaga beteljesülését akadályozza meg. Ezért felépítésénél tanácsos arra törekedni, hogy az ilyen helyzet lehetősége eleve ki legyen kapcsolva. Fejtegetésemből - remélem - kitűnik, hogy az ilyen szervezés nem egyszerű. Odaadásra hajlandó elhivatottságot igényel, és alázatig terjedő alárendelését az egyéni becsvágynak minden egyes számottevő résztvevőtől.” Fentebb említett kisebbségi elszigetelődés a MV 1992-es átszervezésének pillanatától adott volt, hiszen azok a politikai tényezők, amelyek eleve nem vehettek részt a szervezet újraalakításában, egyrészt visszaszorultak, másrészt visszahúzódtak tőle. A szervezkedés eredménye aztán az lett, ami ma: hosszú éveken át veszekedések, majd visszavonulások, sőt kizárások. A külső szemlélő nem képzelhet el más kiutat - amint azt Vásony írja -, mint hogy a MV szűnjék meg, majd szerveződjék újra egész más alapon. Mindez azonban nem indokolja Vásony jogi szakíró úrnak azt a rosszindulatú, fenekedő hangvételét, amely a magyarság Nyugaton élő részével szemben megnyilvánul. Ezt már Márton László sem hagyhatta szó nélkül (MH, okt. 10.), megemlítve néhány nyugati nevet, akik nem kis mértékben öregbítették a magyarok hírét odakinn, vagy következetes és nem kis hatású harcot folytattak a magyarországi kádárizmus diktatúrája ellen. Nem akarom ezt a névsort folytatni, és azokat a szervezeteket sem felsorolni, amelyek révén nem kis gazdasági segítség áramlott az óhaza felé. Ám lenne egy-két megjegyzésem Vásony minősítéseihez és állításaihoz. 1. Az első világháború előtt, valamint a két világháború között kivándorlók gazdasági menekültek voltak, akiknek ez a haza nem nyújtotta a minimális megélhetés lehetőségét, legfeljebb az vethet rájuk követ, aki idehaza éhen halt. Ezek az Amerikába kitántorgott másfél millió emberünk közé tartoztak, ma már csak angol nyelven élő leszármazottaik jöhetnének haza, de minek, amikor ide semmi sem köti őket. 2. Az 1945-ös hullám tényleg az orosz megszálló hadsereg elől fejvesztetten és rémülten menekülő tömeg volt. Semmit sem „ásott alá” az itthoniak „helytállás”-ából, hiszen akkor egy összetört, kiszolgáltatott magyar nép maradt itthon, amelyet az orosz hatalom ellen heroikus küzdelmet folytató politikusai igyekeztek (sikertelenül) menteni, amíg az ő nagy részük is emigrációba nem kényszerült (Kéthly Annától és Nagy Ferenctől Kovács Imréig). Az akkori menekültek pedig ugyanúgy megszenvedték sorsukat a szétbombázott-lepusztult Nyugat-Európában, amint az idehaza éhezők. Kislelkűség tőlük irigyelni a mai jólétet, amelyet csak jóval később, tengerentúlra vándorlásuk után tudtak elnyerni. 3. Forradalmunk leverése szintén rémült menekülése volt, nagyrészt egzisztenciálisan és életükben fenyegetett honfitársainknak. Nem mondom, volt közöttük egy rész börtönökből szabadult közbűntényes is, de hát ezeket csak nem sorolja Vásony azok közé, akik „az itt maradottak helytállását ásták alá”. De volt közöttük szép számmal kalandvágyó és jobb létet kereső is, akik szintén kevésbé váltak volna építő tagjaivá hazájuk itthon maradott népességének. Egyébként azt meg kell mondanom, hogy az itthon diplomát szerzett réteg, tehát aki „a magyar adófizetők által fenntartott oktatási intézményekben szerezte tudását”, nagyon csekély mértékben képviselteti magát a nyugati magyarság soraiban. Sokkal több, aki nemzetközileg használható szakma nélkül ment ki, és ott becsületes munkával képezte magát a társadalom hasznos, tanult foglalkozással rendelkező tagjává. Ilyenként segíti rendszeresen magyarországi rokonait, s e réven nem kis anyagi erő áramlik szakadatlanul hazafelé. 4. Az állampolgárság kérdése. Kettős, magyarsvájci állampolgár vagyok (de egyikre sem esküdtem fel), és eszem ágában sincs a svájciról lemondani, mert Vásony úr akként jobban becsülne. Lassan hat éve idehaza élek, és svájci állampolgárságomból semmi hátránya nem származik a magyar hazának. Itt is a szavazóurnához járulok, és ott is, mert Svájc megbecsüli külföldön élő honfitársát azzal, hogy országos ügyekre vonatkozóan levélben szavazatát kéri. Azt viszont tudnia kell Vásonynak, hogy idehaza a kutya sem kíváncsi akár a svájci demokráciában szerzett - és hasznosíthatóvá tehető - tapasztalataimra, odakint szerzett kutatómérnöki szakmai ismereteim pedig szintén senkinek nem kellenek. Esetleges halk megjegyzéseim mindig az elutasítás falába ütköznek, s csak azt a magatartást tapasztalom, hogy ne akarjak én itthon senkit kioktatni, jobban tudják, hogy nekünk mi kell, akik idehaza maradtak. Hát nem is igyekszem hasznossá tenni tapasztalataimat. 5. Hazatérés. Nem lehet senkitől sem kívánni, hogy évtizedeken át fizetett nyugdíjalapját hagyja ott annak az országnak, ahol él, mert amíg az adott ,államban érvényes korhatárt el nem éri, nem jogosult nyugdíjra. Ám azt sem lehet kívánni, hogy aki külföldön családot alapított, felesége van, gyermekei, esetleg unokái, azokat hagyja ott, mert Vásony György megbecsülését csak ezzel vívhatja ki. Sz. Nagy Csaba író DISPUTA Magyarság - világszövetség Ott és itt Tulajdonképpen zűkszavunk se lehet, ha végigtekintünk Európa korrupciós térképén. A gazdag és fiatal demokráciájára nagyon kényes Németország a mai napig sem heverte ki Kohl-botrányát, nem tud fölocsúdni abból, hogy az egyesítés kancellárja megszégyenülten volt kénytelen visszavonulni a történelembe. Most már hetek óta Franciaország küszködik azzal, hogy pártfinanszírozási visszásságok miatt köztársasági elnökének felelnie kell-e a nyilvánosság előtt, vagy van-e becsületes kiút a minden pártot és politikust érintő skandalumokból. A különbség mégis annyi a nyugati kezelésmód és a hazai kuszaságok között, hogy Berlinben, Párizsban alig lelni nyomát a kibúvók keresésének, a mellébeszélésnek. Ott - legalább is úgy látszik - őszinte a szándék a szembenézésre. Nálunk, ha már bizonyítékok vannak, akkor is szemérmetlenül letagadják a nyilvánvaló tényeket. Lehet szidni a sajtót szimatoló buzgalma miatt, míg Nyugaton az újságok addig nem vonulnak vissza, amíg végére nem járnak a zavaros ügyeknek. A korrupció önmagában is alkalmas arra, hogy megmérgezze a közéletet, megsemmisítse a bizalmat, de ha a társadalom azt látja, hogy nagyobb a szándék az elkenésre, a felelősség elhárítására, az magát a politikai rendszert teheti kérdésessé. Miért kell fönntartani méregdrága parlamentet, ha a miniszter szemrebbenés nélkül letagadhatja a képviselők előtt a letagadhatatlant, ha az ellenzék sorolhatja a visszásságokat, következménye jottányi sincs? A közhangulatot veszi semmibe, aki imamalom-szerűen hajtogatja, hogy az ő pártja patyolattiszta, a bűnös múlttal szemben a becsületes jövőt képviseli, miközben zavaros ügyekkel megbízott embereit visszavonják ugyan az első vonalból, de a háttérben zsíros állásokkal és változatlanul ellenőrizhetetlen megbízatásokkal honorálják korábbi szolgálataikat. Helmut Kohlt a CDU - meglehet, hálátlanul - letaszította szobortalapzatáról, Tiberi chiracista párizsi főpolgármesternek valószínűleg fizetnie kell visszaéléseiért, de nálunk Simicska Lajos érinthetetlen, Schlecht Csaba meglelhetetlen, ténykedésük jelei nyomtalanul eltűntek. Úgy látszik, a Nyugat és Magyarország mai viszonyai között az is lényeges különbség, hogy nálunk ügyesebb és körmönfontabb a kormánytábor, szinte nyomtalanul tudja eltüntetni kétes tranzakcióinak maradványait. Erről tanúskodik a Székely Zoltán-botrány is. Sajátos helyzet, hogy idestova egy hete a köz úgyszólván csupán a gyanúsított változatát ismeri, igazán felelős és hivatalos személyiség tegnapig meg sem mukkant. S bár Polt Péter most is nagyon keveset mondott, annyi legalább kiderült, hogy az akció nem „csőbe húzás” volt, s hogy a bűncselekmény alapos gyanúja megáll. Megindult a nyomozás is a képviselő mentelmi jogának felfüggesztése után. A kisgazdapártról időközben kiderült, hogy ha megvakarják, más súlyos ügyek is terhelik a lelkiismeretét; a Kis Újság finanszírozása a mai napig sem tisztázódott, és máris itt van az Árva Peták-kalamajka. Ennek ellenére a Torgyáncsapat minden indoklás és magyarázat nélkül kizárja soraiból a közprédának valószínűleg nem alaptalanul odavetett Székely Zoltánt, de - föltehetőleg a további tisztázás elkerülésének szándékával - adós marad az indoklással. Az adóját fizető polgárnak, akire minduntalan hivatkoznak és akinek állítólag a jólétét óvják és szüntelenül javítják, nincs joga a részletes tájékozódásra. Félrevezető volna azt állítani, hogy Nyugaton csupa Grál-lovag csinálja a politikát, ott egyszerre és minden hátráltató kísérlet nélkül mód lenne a teljes igazság kiderítésére. Nem, a legutóbb föltárt súlyos francia pártfinanszírozási botrányban is jóllehet sok részlet ismert már, a rejtélyek teljesen nem oszlottak el. A sajtó, anélkül hogy bárki is zokszót ejtene ellene, hetek óta azt firtatja, hogy az államfőnek joga van-e hallgatásba burkolóznia, miközben személy szerint őt is súlyos vádak érik, vagy éppen nem elsőrendű kötelessége volna-e a nyilvánosság elé állni, színt vallani mindenről, ami rontja a közhangulatot. A megkérdezettek hetven százaléka, tehát a túlnyomó többség igenis magyarázatot vár, az őszinteségnek legalább a jelét szeretné látni. Erre ugyan egyelőre még Párizsban sem észlelni hajlandóságot, de a demokrácia igényessége előbb utóbb csak ki fogja kényszeríteni, mert a 2002-ben esedékes választásokig az eredmények befolyásolása nélkül lehetetlen eltussolni a nyilvánvaló szabálytalanságokat. Egyszerűen nem engedheti meg magának sem a köztársasági elnök, sem a kormányfő, hogy gőgösen hallgasson, mintha mindenki más gyanúsítható volna, csak ők megközelíthetetlenek. Mert ha föltéve, de meg nem engedve, ők valóban fölül állnának is a napi kísértéseken, a vezetés teljes felelőssége az övék, és ha a demokráciát a korrupció rákfenéje emészti, nem lehet minduntalan lejjebb mutogatni, hogy ott a baj, de hozzájuk föl nem ér. A baj pedig igen nagy. A közírók döntő többségének megítélése szerint, ha nem parancsolnak megálljt a herdálásnak, a morál alapjai kerülnek veszélybe, a demokrácia erkölcsi tartása roppanhat meg. Olyan demokráciákban, amelyeknek a szilárdsága pedig megkérdőjelezhetetlen, évszázadok próbáját állta ki. Hát még az olyanokban, amelyeknek még alkalmuk sem volt bizonyítani szilárdságukat. VÁRKONYI Tibor