Magyar Hírlap, 2000. október (33. évfolyam, 231-255. szám)

2000-10-19 / 246. szám

2000. október 19., csütörtök Magyar Hírlap : „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” K­ecske és káposzta A Mól nevű kecske is jóllakik, a kemény kormányzati árpolitika káposztája is meg­marad. Vajon sikerülhet-e, létezik-e ilyen bűvészmutatvány? A kormány a gázfogyasztók barátjaként szembekerült a részvényesekkel, befekte­tőkkel. Ragaszkodik az általa jósolt inflá­cióval azonos mértékű gázáremeléshez, mely által az inflációs jóslat, úgymond, ön­beteljesítővé válik. Ez presztízskérdés, mégpedig annál harcosabb, véresebb, mi­nél több ütközés, kellemetlenség támadt miatta: tőzsdei értékvesztés, Mol-elnök­­váltás, a londoni ABN Amro magyar be­fektetéseket sújtó leminősítése, a Mal gáz­üzletága eladásáról vagy el nem adásáról terjengő hírek. A világpiaci árak makacsnak bizonyul­tak, dacolva az erőltetett hatósági ármeg­állapítással. A Mal egyre több alappal tün­tetheti föl tartósnak veszteségét a kormány árpolitikája miatt. A kormány tehát enged, kárpótolja a nemzeti olajtársaságot, mind­járt a jövő hónapban. De csak az ipari gáz­­fogyasztókat sújtja a 43 százalékos drágí­tás. Ezek kevesebben vannak, tehát kisebb a gond, ha csődbe jutnak, mint ha a gázfo­gyasztók, egyben választók, lehetetlenül­nek el. Ha pedig az ipari fogyasztók a la­kosságon verik le költségeik tetemes emel­kedését - akkor ők a ludasok az inflációért, a kormány továbbra is az erényes ármegál­lapító szerepében tetszeleghet. Sőt a fo­gyasztói piacon még inkább letöri a gázára­kat, amikor a túlzottan optimista, hatszá­zalékos inflációs jóslathoz igazítja azokat. Ni csak, árat emeltek, de úgy, hogy még­sem gyorsul az infláció,- állítólag. Illetve a kormányfő szerint csak 0,2-0,4 százalékkal gyorsul. Valójában nem lehet megjósolni, hogy az ipari, mezőgazdasági költségek emelkedését mikor, milyen mértékben érezzük meg. Az áremelkedést fékező pia­ci verseny egy ideig felülkerekedhet a költ­ségemelkedéseknek. Ugyanakkor gyűlnek a feszültségek a költekező büdzsé, az 57 százalékkal megugró minimálbér, a kincs­tári jóslatokat cáfoló inflációs várakozások miatt. Ezek, így, a gázproblémával együtt, már robbanhatnak. De a választások talán előbb jönnek. Eörsi János R­epül a, repül a... Kedves utasaim, üdvözli önöket a piló­ta, Vári Gyula, és most engedjék meg, hogy bemutassak néhány elemet abból a gyakorlatból, amellyel kétszer is el­nyertem a világ legjobbja címet - kap­hatnak a szívükhöz nagy magasságban a hazai légitársaságot választók, miköz­ben szorosabbra húzzák a biztonsági övét. Pedig kár aggódni, hiszen a gép irányítója megbízható, több százmillió forintért szerzett rutint a levegőben. Igaz, hogy harci gépen, de egy MiG-29- es után nem lehet probléma elvezetni egy utasszállítót. Abból is csak haszon származik, ha a szúnyogirtást egy gyakorlott pilóta végzi, akinek egyetlen furcsa szokása, hogy nosztalgiából egyenruhát visel. Akkor meg miért kellene keseregni azon, hogy távozását fontolgatja hat­hét vadászrepülőpilóta a legjobbak kö­zül? Hiszen nemcsak ők kaptak lehe­tőséget arra, hogy hazai szinten a leg­többet repüljenek az elmúlt években, óránként kétmillióért. Maradnak a ki­vételezettek csoportjából még így is tu­catnyian. Repülőgép ugyan több van, az elavult típusok kivonása után is rendszerben van 27 darab MiG-29-es, no de ne feledjük, hogy azok fele harc­­képtelen. Ha meg így van, minek kel­lett eddig is ilyen sok elit pilóta? Gondos előrelátásnak tűnik, hogy a MiG-29-esek korszerűsítési terveiben is csak 14 gép szerepel, nem az összesé. Nem beszélve a folyamatosan erősza­kosan lobbizó nyugati gyártókról, akik megpróbálják elsózni használt repülői­ket. Mit csinálnánk annyi használható géppel? Felesleges tehát feszültséget kelte­ni, meg a légvédelem meggyengülésé­ről beszélni. Elmegy néhány pilóta, ta­lán többen, mint amennyivel előzete­sen számoltak. De hát a tábornoki ki­nevezések sem úgy alakultak a kor­mányfő jóvoltából, ahogy a szakma azt elképzelte. Innentől kezdve sima az út, az állománnyal most kezdik a személyi beszélgetéseket. Ki ne folytatná egy ilyen hadseregben? Haszán Zoltán Hogyan tovább, SZDSZ? Amikor néhány héttel ezelőtt Ma­gyar Bálint bejelentette, hogy nem jelölteti magát újra a Szabad Demokraták Szövetsége elnöki tisztére, mi több, „előrehozott" választást akar még az év vége előtt, sokan felkapták a fejüket. Ki azért, mert tudott Demszky Gábor elhíresült leveléről, ki pe­dig azért, mert nem igazán értet­te a kialakult helyzetet. Azt azon­ban, hogy az SZDSZ mostani el­nökváltása nem egyszerű párt­­belügy, Demszky kedden meg­tartott tájékoztatóján egyértel­művé vált. A vezetőváltással az a tét, hogy a magyar politikai életben a sza­badelvűséget egyedüliként képvi­selő SZDSZ képes lesz-e kimoz­dulni a holtpontról, képes lesz-e újra vonzóvá tenni a választók szemében a liberális értékrendet és legfőképpen az, hogy lesz-e ele­gendő ereje arra, hogy megjelenít­sen egy markáns - ha tetszik: har­madik­­ irányt Magyarországon. Azzal, hogy Magyar Bálint utat nyitott Demszky Gábornak, egy­szersmind lehetőséget adott neki arra, hogy a főváros élén kivívott népszerűséget és a taktikus politi­zálás képességét országos szinten is pártja javára kamatoztassa. Kétségtelen tény, hogy a főpol­gármester az eddigiektől gyökere­sen eltérő hangot ütött meg, amely - úgy tűnt - nincs tekintet­tel semmire és senkire. Én azon­ban úgy látom, hogy az SZDSZ jö­vendő sikereihez olyan váltásra van szükség, amely szükségessé teszi az eddig követett politika új­ragondolását és a mainál sok­kal hatékonyabb kommunikációt., A párt politikájának újragondolá­sa nem az elvek feladását jelenti, hanem azt, hogy mindazok a cé­lok, amelyeket a szabad demokra­ták elérni akarnak, világosan le­gyenek megfogalmazva és olyan stratégiával megtámogatva, amely képes arra, hogy a pártra eddig oly jellemző pusztán gondo­lati síkról a gyakorlatiasság irá­nyába terelje a megvalósításra ér­demes elképzeléseket. Igazából az a különbség a Ma­gyar Bálint képviselte politika és az elnökségre aspiráló Demszky Gábor között, hogy míg a jelen­legi pártelnök kiváló elméleti szakemberként képes átfogó kon­cepciók - lásd a rendszerváltás, újabban a korszakváltás program­ja - kidolgozására, addig a meg­valósításban és az eredmények el­ismertetésében már utóbbi a haté­konyabb. Nem kettejük politikai vonal­­vezetésében van azonban a kü­lönbség, hanem ambíciójukban és főleg helyzetükben. Mindketten kormányoztak koalícióban az MSZP-vel, csak Magyar egy olyanban, amelyben az SZDSZ - arányainál fogva - egyre kiszol­gáltatottabbá vált partnerének. Ezzel szemben Demszky - ed­dig legalábbis - határozottan ural­ta a városházi koalíciót. Magyar volt az egyetlen miniszter, akinek valódi elképzelései voltak a meg­valósítandó programról, mint amilyen például a Sulinet, a nem­zeti oktatási reform vagy a Nem­zeti Kulturális Alap bővítése. Ezek megvalósítására két és fél év adatott meg neki, ezt rombolja szét ma a Fidesz vezette kormány. Demszky nagy előnye választási sikereiben rejlik: ezekkel tudta megőrizni az általa kezdeménye­zett reformokat. Magyar elvi és morális tartást adott a pártnak. Demszky véle­ményem szerint képes lesz arra, hogy ezt megtöltse erővel, egy másfajta pragmatizmussal. Bár a Fidesz által kisajátított jobboldal, a konzervatív eszmék képviselői, hasonlóan az MSZP-hez, elnéző mosolygással szemlélik a szabad­ demokraták harmadik utat építő erőfeszítéseit, a liberalizmus kép­viseletében az SZDSZ semmikép­pen nem engedheti meg magának azt a luxust, amelyre jellemző a tartózkodás az időnként igenis szükséges és hatékony konfronta­tív politizálástól. Demszky Gábor kinyilvánította, hogy ezt is vállal­niuk kell azoknak, akik bizalmat szavaznak neki az elnökség meg­szerzéséhez. Az SZDSZ-ben sokan szorgal­mazzák a kapcsolatok szorosabb­ra fűzését az MSZP-vel. Mások úgy látják, egy eltúlzott összefo­nódás káros, a szabadelvűséget könnyedén felemésztheti a balol­dal. Úgy gondolom, az utóbbiak­nak van igazuk. Az SZDSZ-nek csak úgy szabad politizálnia, hogy programjának sarkalatos pontjait és a liberális eszmerendszert sem­milyen körülmények között nem adja fel. A szabaddemokraták esetében nem arról van tehát szó, mint az MDF és a Fidesz kapcsolatában. Ott a fiatal demokraták megsze­reztek maguknak egy olyan érték­rendet, amelyet korábban nem ők képviseltek. Erre hatékony kom­munikációval képesek voltak imázst építeni, melyhez alapul az MDF romjait és szavazóit is fel­használták. Mára kikristályoso­dott ennek az elképzelésnek a működése, aminek célja nem más, mint a Fidesz lobogója alatt a tel­jes jobboldal bedarálása. Az, hogy ez így lesz, nem kétséges, hiába ringatja magát az MDF olyan lát­szatelőnyökbe, mint a Béke­jobb vagy az „önálló” parlamenti frakció. És ez az, ami tökéletesen érthe­tővé teszi Demszky felvetését. Az SZDSZ-nek képesnek kell lennie egy önálló arculat megteremtésé­re, képesnek kell lennie arra, hogy önálló, modern párttá váljon. Az MSZP-vel való együttműködés egy újabb koalícióban vélemé­nyem szerint csak akkor lehet el­fogadható a párt számára, ha az a méretbeli különbségek ellenére megmarad egyenrangú kapcsolat­nak. Demszky feladata, hogy fel­hívja a választók figyelmét a libe­ralizmus kínálta lehetőségek­re. Megválasztása esetén az ő fele­lőssége lesz majd, hogy ezt és ez­zel együtt a párt programját köz­érthető módon vigye a közvéle­mény elé. Olyan politikai pártot kell épí­tenie a Szabad Demokraták Szö­vetségéből, amely egy vállalható koalícióban nemcsak szavazat­hozó és hatalomra juttató, de egy­úttal megkerülhetetlen tényező is. Az SZDSZ-nek van programja, vannak olyan elképzelései, amely­re más párt nem fordít figyelmet. Ezeket kell egy majdani koalíció­­kötés feltételévé tenni, meg annak biztosítékát, hogy azt meg is való­sítják. Enélkül nem érdemes ön­álló politikáról beszélni, enélkül nincs harmadik út. Bár a Magyar Bálint és Csillag István vezetésével kidolgozott korszakváltás programjának tézi­sei is közérthetőek, politikailag hatásossá akkor tehetők igazán, ha ezek olyan emberhez köthe­tők, akinek sikere beivódott a közvéleménybe. Kell hogy legyen kellő határozottság is, a választók­nak viszont nincs szükségük egy második Orbán Viktorra. Szük­ségük van viszont arra, hogy Demszky és Magyar együttmű­ködjön, mert egyik sem nélkülöz­heti a másikat. Sem Magyarnak, sem Demsz­­kynek nincs könnyű dolga. Ma­gyarnak egyfelől valószínűleg nagy megkönnyebbülés megsza­badulni egy olyan pozíciótól, amelyben nem sikerült véghez vinnie akaratát, és amely ezért az utóbbi időben inkább tűnt teher­nek számára, mintsem igazi kihí­vásnak. Másfelől azonban ponto­san ezt a sikertelenséget is fel kell dolgoznia, amely jóllehet nem ír­ható egyértelműen az ő számlájá­ra, a párt első embereként azon­ban mégsem bújhat ki a felelősség alól. Ha ebben sikerrel jár, ha tar­talmat ad a sajtóban hangoztatott, Demszkyvel fennálló többé-ke­­vésbé kiegyensúlyozottnak minő­sített kapcsolatnak, akkor mind­ketten hasznára válnak az SZDSZ-nek. Ennek jele már egyébként most is látható: Ma­gyar félreállása nemcsak fait ac­compli elé állította Demszkyt, ha­nem arra is jó volt, hogy felrázza pártját az ideológiai viták tespedt­­ségéből, ráirányítsa a figyelmet a valós vagy vélt problémák mi­előbbi megoldására. Kétségtelen, hogy az SZDSZ-t jellemző értel­miségi attitűd részleges feladása okozhat a párton belül sértődése­ket, visszavonulást, ez azonban szükséges ahhoz, hogy a párt al­kalmas és hiteles legyen azok szá­mára is, akiket eddig riasztott az elitista jelleg. Demszkynek elsősorban azzal a kihívással kell megbirkóznia, amelyet az SZDSZ megreformá­lásának nem éppen hálás feladata ró rá. Diktatórikusnak tűnő feltételei az elnöki pozíció felvállalására azonban egyértelműen tükrözik, hogy feladatorientált, együttmű­ködésre kész partnereket kíván, olyanokat, akik elvégzik mindazt, amivel megbízták őket, akik haté­konyak és akarnak tenni az SZDSZ-ért. Ehhez olyan feltétel­­rendszer felállítására van szükség, amely számon kérhetővé, igazi hi­vatásos politikusokká teszi a párt parlamenti képviselőit. Ha mind­ehhez ütőképes kommunikáció és imázs társul, a szabaddemokra­táknak lesz esélyük arra, hogy kormányra kerüléskor megkerül­hetetlen feltételeket szabjanak koalíciós partnerüknek. Bizonyos szempontból azon­ban Demszky mégis könnyebb helyzetben van. Lényegében azt a reformot viszi keresztül a párton belül, amit Magyar eddig képvi­selt. A különbség azonban az, hogy míg az SZDSZ jelenlegi el­nöke 1998-ban válságmenedzse­léssel vette át a pártot, és stabili­zálta rövid időn belül, addig Demszky Gábornak a váltás lehe­tősége a vajúdás és megújulás pil­lanatában adatik meg, nem pedig a totális csődben. Mára az SZDSZ helyzete elég­gé leegyszerűsödött. A párt meg­­ehette Petőt, mert tudták, hogy jön Kuncze, és bedarálhatták Kunczét, mert ott volt Magyar. Felfalhatta Magyart, mert már jön Demszky. De Demszkyvel ezt már nem lehet megtenni. Mivel nincs utána senki, ez egy egészen más tárgyalási alap a párttal szem­ben. A lényeg azonban az, hogy olyan elnökök váltogatják egy­mást, akik a népszerűségi listák elején tanyáznak. Bár a választási esélylatolgatás talán még korai, de egy időben megkezdett és jól előkészített, többrétegű kampány, valamint a belső ügyek gyors és a lehetősé­gekhez mért körültekintő rende­zése hamar érzékelhető változá­sokat hozhat. A Szabad Demokraták Szövet­ségének félre kell tennie a hata­lom gyakorlásával szemben tanú­sított, már-már szemérmes visel­kedését. Nyilvánvalóvá kell ten­nie, hogy ellentétben a ma kor­mányzó erőkkel a hatalom nem pusztán önmagáért kell, hanem felvállalható kompromisszumo­kon keresztül a kitűzött feladatok megvalósítására.­­ „ Mára az SZDSZ helyzete eléggé A párt megehette Petőt, mert |p '#*$­: Ön ily tudták, hogy jön Kuncze, és bedarálhatták Kunczét, .. mert ott v°h Magyar. Felfalhatta 11 \^11 Magyart, mert már jön Demszky. De Demszkyvel ezt már nem Marinov lehet megtenni. Péter Mivel nincs utána senki. ” A szerző közgazdász Egyik intézmény sem tehet róla, hogy kettéváltak. Vásony György jogi szakíró (MH, okt. 5.) sporá­­disan összegyűjtötte a Magyarok Világszövetségé­vel (ezután MV) kapcsolatban felmerült kritikai megjegyzéseket. Nem tudom, ezeknek milyen mértékben volt igazuk, ám (ízlésem ellenére) idéz­nem kell a Bécsi Naplóban 1992. július-augusztus­ban megjelent publicisztikámat. Erről Vásony György talán nem is tud. Ezt megelőzően egy cik­kemben ugyanebben a lapban azt írtam volt, hogy a MV-t meg kell szüntetni és újra kell szervezni, egész más alapon. Közbejött, hogy Csoóri Sándort hívták meg elnöknek, kész elhatározássá vált a MV újjászervezése, de­­ akkor még­­ bíztam is Csoóri adottságaiban, valamint akkor éppen a ma­gyarok ún. második világtalálkozójának néztünk elébe, ezért inkább arról írtam, hogyan lehetne ténylegesen MV-t konstruálni (a magyarországi olvasót - aki a Bécsi Naplót nem olvassa - sajnos nem tudom megkímélni akkori szövegem egyes részleteinek ismétlésétől): „Egyetlen lehetséges szervezeti elv, amely a vi­lágszövetség felépítési alapja lehet, a demokratikus parlamentarizmus. Ám amíg egy jól szervezett ál­lamapparátus fennállásának a pluralizmus garan­ciája, addig egy társadalmi szervezetben annak egészséges működését gátló formává válhat. Ez pe­dig akkor fordulhat elő, ha a szervezet minden te­rületen kizárólagosságra törekszik. A parlamentá­ris vezetési szisztéma önmaga feltételez adott köte­lező jellegű (hogy ne mondjam kényszer-) helyze­tet, mint például államalakulatot adott földrajzi te­rületen, ahol a lakosságnak együtt kell élnie mind a kormányzó, mind az ellenzéki erőket jelentő cso­portosulásokkal, és azoknak is egymással. Itt vi­szont az ellenzék kivonul az irányításból, nem kö­telező számára a részvétel. Felmondhatja az együttműködést, passzivitásba vonulhat vagy el­lenszervezetet kezdeményezhet. (A nyugati ma­gyarság képviseletére törekvő szervezetek életéből - sajnos - sok ilyen példát hozhatunk.­ Ez esetben pedig az összefogó szerepre hivatott szervezet par­tikulárissá válik, vagyis nem az összességet képvi­seli már. Törekvése önmaga beteljesülését akadá­lyozza meg. Ezért felépítésénél tanácsos arra töre­kedni, hogy az ilyen helyzet lehetősége eleve ki le­gyen kapcsolva. Fejtegetésemből - remélem - ki­tűnik, hogy az ilyen szervezés nem egyszerű. Oda­adásra hajlandó elhivatottságot igényel, és alázatig terjedő alárendelését az egyéni becsvágynak min­den egyes számottevő résztvevőtől.” Fentebb említett kisebbségi elszigetelődés a MV 1992-es átszervezésének pillanatától adott volt, hiszen azok a politikai tényezők, amelyek ele­ve nem vehettek részt a szervezet újraalakításá­ban, egyrészt visszaszorultak, másrészt visszahú­zódtak tőle. A szervezkedés eredménye aztán az lett, ami ma: hosszú éveken át veszekedések, majd visszavonulások, sőt kizárások. A külső szemlélő nem képzelhet el más kiutat - amint azt Vásony ír­ja -, mint hogy a MV szűnjék meg, majd szerve­ződjék újra egész más alapon. Mindez azonban nem indokolja Vásony jogi szakíró úrnak azt a rosszindulatú, fenekedő hang­vételét, amely a magyarság Nyugaton élő részével szemben megnyilvánul. Ezt már Márton László sem hagyhatta szó nélkül (MH, okt. 10.), megem­lítve néhány nyugati nevet, akik nem kis mérték­ben öregbítették a magyarok hírét odakinn, vagy következetes és nem kis hatású harcot folytattak a magyarországi kádárizmus diktatúrája ellen. Nem akarom ezt a névsort folytatni, és azokat a szerve­zeteket sem felsorolni, amelyek révén nem kis gaz­dasági segítség áramlott az óhaza felé. Ám lenne egy-két megjegyzésem Vásony minősítéseihez és állításaihoz. 1. Az első világháború előtt, valamint a két vi­lágháború között kivándorlók gazdasági menekül­tek voltak, akiknek ez a haza nem nyújtotta a mi­nimális megélhetés lehetőségét, legfeljebb az vet­het rájuk követ, aki idehaza éhen halt. Ezek az Amerikába kitántorgott másfél millió emberünk közé tartoztak, ma már csak angol nyelven élő le­származottaik jöhetnének haza, de minek, amikor ide semmi sem köti őket. 2. Az 1945-ös hullám tényleg az orosz megszálló hadsereg elől fejvesztetten és rémülten menekülő tömeg volt. Semmit sem „ásott alá” az itthoniak „helytállás”-ából, hiszen akkor egy összetört, ki­szolgáltatott magyar nép maradt itthon, amelyet az orosz hatalom ellen heroikus küzdelmet folyta­tó politikusai igyekeztek (sikertelenül) menteni, amíg az ő nagy részük is emigrációba nem kény­szerült (Kéthly Annától és Nagy Ferenctől Kovács Imréig). Az akkori menekültek pedig ugyanúgy megszenvedték sorsukat a szétbombázott-lepusz­­tult Nyugat-Európában, amint az idehaza éhezők. Kislelkűség tőlük irigyelni a mai jólétet, amelyet csak jóval később, tengerentúlra vándorlásuk után tudtak elnyerni. 3. Forradalmunk leverése szintén rémült mene­külése volt, nagyrészt egzisztenciálisan és életük­ben fenyegetett honfitársainknak. Nem mondom, volt közöttük egy rész börtönökből szabadult köz­­bűntényes is, de hát ezeket csak nem sorolja Vá­sony azok közé, akik „az itt maradottak helytállását ásták alá”. De volt közöttük szép számmal kaland­vágyó és jobb létet kereső is, akik szintén kevésbé váltak volna építő tagjaivá hazájuk itthon maradott népességének. Egyébként azt meg kell mondanom, hogy az itthon diplomát szerzett réteg, tehát aki „a magyar adófizetők által fenntartott oktatási in­tézményekben szerezte tudását”, nagyon csekély mértékben képviselteti magát a nyugati magyarság soraiban. Sokkal több, aki nemzetközileg használ­ható szakma nélkül ment ki, és ott becsületes mun­kával képezte magát a társadalom hasznos, tanult foglalkozással rendelkező tagjává. Ilyenként segíti rendszeresen magyarországi rokonait, s e réven nem kis anyagi erő áramlik szakadatlanul hazafelé. 4. Az állampolgárság kérdése. Kettős, magyar­svájci állampolgár vagyok (de egyikre sem esküd­tem fel), és eszem ágában sincs a svájciról lemonda­ni, mert Vásony úr akként jobban becsülne. Lassan hat éve idehaza élek, és svájci állampolgárságomból semmi hátránya nem származik a magyar hazának. Itt is a szavazóurnához járulok, és ott is, mert Svájc megbecsüli külföldön élő honfitársát azzal, hogy or­szágos ügyekre vonatkozóan levélben szavazatát kéri. Azt viszont tudnia kell Vásonynak, hogy ide­haza a kutya sem kíváncsi akár a svájci demokráciá­ban szerzett - és hasznosíthatóvá tehető - tapaszta­lataimra, odakint szerzett kutatómérnöki szakmai ismereteim pedig szintén senkinek nem kellenek. Esetleges halk megjegyzéseim mindig az elutasítás falába ütköznek, s csak azt a magatartást tapaszta­lom, hogy ne akarjak én itthon senkit kioktatni, job­ban tudják, hogy nekünk mi kell, akik idehaza ma­radtak. Hát nem is igyekszem hasznossá tenni ta­pasztalataimat. 5. Hazatérés. Nem lehet senkitől sem kívánni, hogy évtizedeken át fizetett nyugdíjalapját hagyja ott annak az országnak, ahol él, mert amíg az adott ,­államban érvényes korhatárt el nem éri, nem jogo­sult nyugdíjra. Ám azt sem lehet kívánni, hogy aki külföldön családot alapított, felesége van, gyerme­kei, esetleg unokái, azokat hagyja ott, mert Vá­sony György megbecsülését csak ezzel vívhatja ki. Sz. Nagy Csaba író DISPUTA Magyarság - világszövetség Ott és itt T­ulajdonképpen zűkszavunk se lehet, ha végigtekin­tünk Európa korrupciós térképén. A gazdag és fia­tal demokráciájára nagyon kényes Németország a mai napig sem heverte ki Kohl-botrányát, nem tud föl­ocsúdni abból, hogy az egyesítés kancellárja megszégye­­nülten volt kénytelen visszavonulni­­ a történelembe. Most már hetek óta Franciaország küszködik azzal, hogy pártfinanszírozási visszásságok miatt köztársasági elnö­kének felelnie kell-e a nyilvánosság előtt, vagy van-e be­csületes kiút a minden pártot és politikust érintő skanda­lumokból. A különbség mégis annyi a nyugati kezelésmód és a ha­zai kuszaságok között, hogy Berlinben, Párizsban alig lel­ni nyomát a kibúvók keresésének, a mellébeszélésnek. Ott - legalább is úgy látszik - őszinte a szándék a szembe­nézésre. Nálunk, ha már bizonyítékok vannak, akkor is szemérmetlenül letagadják a nyilvánvaló tényeket. Lehet szidni a sajtót szimatoló buzgalma miatt, míg Nyugaton az újságok addig nem vonulnak vissza, amíg végére nem jár­nak a zavaros ügyeknek. A korrupció önmagában is alkal­mas arra, hogy megmérgezze a közéletet, megsemmisítse a bizalmat, de ha a társadalom azt látja, hogy nagyobb a szándék az elkenésre, a felelősség elhárítására, az magát a politikai rendszert teheti kérdésessé. Miért kell fönntar­tani méregdrága parlamentet, ha a miniszter szemrebbe­nés nélkül letagadhatja a képviselők előtt a letagadhatat­­lant, ha az ellenzék sorolhatja a visszásságokat, következ­ménye jottányi sincs? A közhangulatot veszi semmibe, aki imamalom-szerűen hajtogatja, hogy az ő pártja patyo­lattiszta, a bűnös múlttal szemben a becsületes jövőt kép­viseli, miközben zavaros ügyekkel megbízott embereit visszavonják ugyan az első vonalból, de a háttérben zsíros állásokkal és változatlanul ellenőrizhetetlen megbízatá­sokkal honorálják korábbi szolgálataikat. Helmut Kohlt a CDU - meglehet, hálátlanul - letaszította szobortalap­zatáról, Tiberi chiracista párizsi főpolgármesternek való­színűleg fizetnie kell visszaéléseiért, de nálunk Simicska Lajos érinthetetlen, Schlecht Csaba meglelhetetlen, tény­kedésük jelei nyomtalanul eltűntek. Úgy látszik, a Nyu­gat és Magyarország mai viszonyai között az is lényeges különbség, hogy nálunk ügyesebb és körmönfontabb a kormánytábor, szinte nyomtalanul tudja eltüntetni kétes tranzakcióinak maradványait. Erről tanúskodik a Székely Zoltán-botrány is. Sajátos helyzet, hogy idestova egy hete a köz úgyszólván csupán a gyanúsított változatát ismeri, igazán felelős és hivatalos személyiség tegnapig meg sem mukkant. S bár Polt Péter most is nagyon keveset mondott, annyi legalább kiderült, hogy az akció nem „csőbe húzás” volt, s hogy a bűncse­lekmény alapos gyanúja megáll. Megindult a nyomozás is a képviselő mentelmi jogának felfüggesztése után. A kis­gazdapártról időközben kiderült, hogy ha megvakarják, más súlyos ügyek is terhelik a lelkiismeretét; a Kis Újság finanszírozása a mai napig sem tisztázódott, és máris itt van az Árva Peták-kalamajka. Ennek ellenére a Torgyán­­csapat minden indoklás és magyarázat nélkül kizárja so­raiból a közprédának valószínűleg nem alaptalanul oda­vetett Székely Zoltánt, de - föltehetőleg a további tisztá­zás elkerülésének szándékával - adós marad az indoklás­sal. Az adóját fizető polgárnak, akire minduntalan hivat­koznak és akinek állítólag a jólétét óvják és szüntelenül javítják, nincs joga a részletes tájékozódásra. Félrevezető volna azt állítani, hogy Nyugaton csupa Grál-lovag csinálja a politikát, ott egyszerre és minden hátráltató kísérlet nélkül mód lenne a teljes igazság kide­rítésére. Nem, a legutóbb föltárt súlyos francia pártfinan­szírozási botrányban is jóllehet sok részlet ismert már, a rejtélyek teljesen nem oszlottak el. A sajtó, anélkül hogy bárki is zokszót ejtene ellene, hetek óta azt firtatja, hogy az államfőnek joga van-e hallgatásba burkolóznia, miköz­ben személy szerint őt is súlyos vádak érik, vagy éppen nem elsőrendű kötelessége volna-e a nyilvánosság elé áll­ni, színt vallani mindenről, ami rontja a közhangulatot. A megkérdezettek hetven százaléka, tehát a túlnyomó többség igenis magyarázatot vár, az őszinteségnek leg­alább a jelét szeretné látni. Erre ugyan egyelőre még Pá­rizsban sem észlelni hajlandóságot, de a demokrácia igé­nyessége előbb utóbb csak ki fogja kényszeríteni, mert a 2002-ben esedékes választásokig az eredmények befolyá­solása nélkül lehetetlen eltussolni a nyilvánvaló szabály­talanságokat. Egyszerűen nem engedheti meg magának sem a köztársasági elnök, sem a kormányfő, hogy gőgö­sen hallgasson, mintha mindenki más gyanúsítható volna, csak ők megközelíthetetlenek. Mert ha föltéve, de meg nem engedve, ők valóban fölül állnának is a napi kísérté­seken, a vezetés teljes felelőssége az övék, és ha a demok­ráciát a korrupció rákfenéje emészti, nem lehet mindun­talan lejjebb mutogatni, hogy ott a baj, de hozzájuk föl nem ér. A baj pedig igen nagy. A közírók döntő többségének megítélése szerint, ha nem parancsolnak megálljt a her­dálásnak, a morál alapjai kerülnek veszélybe, a demokrá­cia erkölcsi tartása roppanhat meg. Olyan demokráciák­ban, amelyeknek a szilárdsága pedig megkérdőjelezhe­tetlen, évszázadok próbáját állta ki. Hát még az olyanok­ban, amelyeknek még alkalmuk sem volt bizonyítani szi­lárdságukat. VÁRKONYI Tibor

Next