Magyar Hírlap, 2001. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-19 / 16. szám

2001. január 19., péntek A háromnevű mór i magyar tévészékház folyosóin nem rohangálnak majd fellázadt újságírók, tiltakozva a személycserék ellen. Ebben például különbség van a csehek meg a magyarok között. Abban valószínűleg nincs, hogy Szabó László Zsoltért a csehek sem sztrájkolnának. Ami pedig bizonyosan azonos a két nemzet polgárai között, hiszen Orbán Viktor nyilatkozott úgy a minap, hogy itt is, ott is megelégelték a politikusok beleszólását a média irányításába. Túlságosan sok a vita arról, hogyan működjön a televízió, és kevesebb figyelmet fordítanak arra, hogy jó műsorok készüljenek - vázolta a nézők elpártolásának okát a kormányfő. Ő maga is inkább a rádiószereplést választotta, a rendszeres tévényilatkozat csak később jött. A kormányfő bíráló megjegyzése némileg meglepő. Hiszen az MTV szerint a nézettségi adatokat számára kedvezőtlenül torzítják. Ráadásul a polgár most össze is zavarodhatott, mert a napokban mindkét közszolgálati tévé egy-egy vezetője úgy diagnosztizálta a magyar média betegségét: túl szabad a sajtó, manapság már önmagától kell megvédeni. A kormányfő bizonyosan nem véletlenül tért ki az MTV helyzetére. Pedig eddig úgy tűnt, jó kezekben van az intézmény. Szabó László Zsolt egy interjúban maga büszkélkedett vele, hogy bakatársak voltak Orbánnal, sőt „vendégművészként” néha még csapatában is együtt fociztak. Miért a csapatvezető bizalomvesztése? Hiszen Szabó helyzetbe hozott néhány, a Fidesz számára kedves céget, személycseréket is végrehajtott becsülettel. Időközben ugyan a Magyar Televízió rekordnagyságú adósságot halmozott fel, a nézettségi mutatók katasztrofálisak és az intézmény elvesztette szinte teljes vagyonát. De ez eddig sem az őt kinevező, tevékenysége felett szemet hunyó pártdelegáltakat, sem a civil kurátorokat nem zavarta. Szabóval együtt pedig a felelősség is távozik mindezért. Az oldalvonal mellett pedig melegíthet egy új csapattárs. Haszán Zoltán Kasza Itt van ez az új egészségügyi miniszter, ad néhány interjút, sajtótájékoztat, és az ember máris érzi, hogy új korszak köszöntött be. Nem lesz több szerénykedés a kormányüléseken, a közvélemény előtt meg maszatolás, hogy egy kicsit tessék még várni, aztán majd csak jobb lesz a helyzet az egészségügyben. Vagy rosszabb. De akkor is csak azért, mert momentán, nem ez a prioritás. Mikola Istvánt más fából faragták. Ő rögtön olyanokat bírt mondani, hogy „én választok, és a balhét is én viszem el”, hogy a gyógyszergyártóknál „a nagy kaszálásnak vége”, hogy „...rosszul tűröm a sanda-ságokat”. Vagy olyat, hogy ,,én valami mellett elköteleztem magam. És egész életemben végigcsináltam, amit vállaltam”. Ez az! - mondja a polgár, és máris adna neki 70 pontot a tetszési indexén. Ha hagynák. Ha nem ugrana elő rögtön néhány közérzetromboló zsurnaliszta, hogy addig szaglásszon, míg rá nem talál a Mikola úr múltjában is némi kaszálásgyanús esetekre. Némi összeférhetetlenségekre. A közbeszerzési eljárás megkerülésére. Már persze ha annak vesszük, hogy az ember amíg történetesen az Országos Vérellátó Szolgálat főigazgatója volt, úgy adott megbízást a félig-meddig saját cégének, hogy a szolgáltatások árát szigorúan nettó 7,5 millió forintban szabta meg, ameddig, ugye, nem kötelező a közbeszerzési eljárás. Ez persze nem akkora botrány, mint ha egy leendő amerikai miniszter illegális bevándorlót foglalkoztatott egykor a konyhájában, miáltal rögtön nem is lehet miniszter belőle. Ez sokkal nagyobb botrány. Ha úgy vesszük. Ha nem értjük a fideszes logikájú kormányzás lényegét, miszerint a kaszálókat csak az bírja elkapni, aki maga is kaszált, kaszál és kaszálni fog önmaga, kormánya majd nemzete javára, mert erkölcsileg közben folyvást nemeskedik. Ami abból is látszik, hogy változatlanul miniszter, sőt már mindenre kiterjedő népegészségügyi program megvalósítását ígéri. Amiben nincs okunk kételkedni, hiszen ő egész életében végigcsinálta, amit vállalt. R. Székely Julianna VITRIOL Telefontanú Az első két napban több mint kétszáz névtelen bejelentés érkezett a rendőrség ingyenes zöldszámára, a Telefontanú vonalra. (Bacsó Péter már dolgozik új filmjén, melynek címe: Telefontanú. Pelikán szerepére az aranyos Pelikánt, az ex-adó rendőrfőnököt kéri fel.) A szolid kezdet után az illetékesek felfutást várnak, hiszen a jelenlegi bejelentésszám meg sem közelíti a Gestapóhoz 1944-ben, illetve az ÁVH-hoz 1951-ben érkezett feljelentéseket. Ennyit az előzményekről,most hallgassunk bele a 06-80-555111-es Telefontanú-beszélgetésekbe. Nálam beszűrődik a vonal a klotyó szellőzőjén. „Halló, maguk azok az izék? Most hallottam, hogy az a háromnevű tévéelnök le akar mondani, felső nyomásra, önkéntesen. Még mindig jobban jár, mint a palesztin televízió elnöke, akit három álarcos lepuffantott. A tévéfőnökökre manapság rájár a rúd, a cseheknél is kisztrájkolták szegény Hodácot. Egyébként csak azért telefonálok, mert ellopták a biciklim kerekét, a szomszédomat gyanúsítom, azon alapos oknál fogva, hogy neki Mercije van, és bombázó barátnője, hogy dögölne meg. Tartóztassák le!” „Kérném tisztelettel, engem már évek óta sugaraznak az ufók gyengített, uránlövedékkel. A golyók plutóniumot tartalmaznak, ezt onnan tudom, hogy Plútó kutyám jobban zabálja, mint a Chappyt. Kérem, jelöljék már ki a türelmi zónákat, mert az ablakom alatt hangosan kefél a Gizi, nem tudok tőle aludni, az asszony kedvet kap, én meg strapálhatom magam. Az Alkotmánybíróság nem engedte, hogy a Pintér jelölje ki az erogén zónákat, persze ők nem hallják, hogyan tud nyögdécselni az a ribanc Gizi, pedig nem is élvezi, csak az ezerötöt, melyet benyel.” „Tiltsák ki Magyarországról Clemenceau-t, Lloyd Georgeot, Wilsont és Orlandot, mert nem kértek bocsánatot Torgyántól Trianonért!” „Telefontanú-kihallgatás? Hallom, tavasszal a Demszky körbelovagolja az országot, mert így akar találkozni választóival. Csak azt tudnám, miből telik a Demszkynek egy egész lóra, amikor nekünk mindig csak egy része jut.” „Báró primőr Apor Ferenc József lovagnak és hitvesének, Anna Diana lovagdámának üzenem, hogy a bál alatt eltűnt a Gellért szállóból két alpakka merőkanál.” „Szabadi Béla tavaly négyszer járt Thaiföldön a thai-magyar mezőgazdasági együttműködés felvirágoztatására. Magánemberként megértem, engem is úgy megmássztak a thaiföldi lányok, hogy ma is összefut a számban a nyár. Nekem sokkal gyanúsabb a Pokorni miniszter, aki tavaly összesen csak egy napot volt külföldön, Ausztriában. Itt valami suskus van!” „Testvérek! A Bárdossy Laci olyan ártatlan, mint a ma született bárány. Én mentőtanúnak jelentkezem, még a nevemet sem titkolom el: Szálasi Feri vagyok. Apropó, én mikor következem?” „Itt valami nem stimmel. Schmuck Andor felfüggesztette tagságát az MSZP-ben, csak nem akar átlépni a kisgazdákhoz, mert ott most nagy az üresedés. Különben októberben újra lőnek a hollandok Várpalotán, engem csak azért zavar ez a lízingelt éleslövészet, mert ott van a telkem a közelben, Mátészalkán. Az pedig közismert, hogy a hollandok úgy lopnak, mint a strasbourgiak!” „Az az asszony három bérgyilkossal ölette meg a férjét a Margitszigeten. Én is nagyon félek, mert a nejem minden vasárnap délután azzal a bárom ötlettel áll elő, hogy menjünk sétálni a Margitszigetre. Lehet, hogy egy szadista gyilkos?” „A miniszterelnök úr a három nagyobb gyerekével elutazott síelni, szegény kis Rózát itthon hagyták az anyukával. Mint gyakorlott síelő apuka csak arra lennék kíváncsi, hogy szolgál ki egy darab kormányfő három gyereket, amikor az egyiknek szorít a sícipője, a másik elhagyja a kesztyűjét, a harmadiknak pisilnie kell a pálya közepén, s mind a három percenként kér papírzsepit, miközben állandóan szomjasak, éhesek, melegük van, fáznak és elázik a zoknijuk. Elkéne oda legalább egy bébiszitter. Én szívesen jelentkeznék, 22 éves vagyok, csinos, sportos és kiváló céllövő. Amúgy pedig olyan helyes a Viktorka. Miért hívtam pont a tanúvonalat? Mert a Lévai Anikó mindig lecsapja nekem a telefont.” „Halló, a rendőrség Telefontanú vonala? Csak azt akarom mondani, most lopták el a kocsijukat a ház elől!” Majláth Mikes László „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Bush II: Bosszúvágy III Beiktatása előtt George Busht kaján washingtoni bennfentesek máris emlékeztetik Oscar Wildenak az amerikai közéletben gyakran idézett mondására: annál csak egy rosszabb van, ha az ember nem kap meg valamit - ha megkapja. Szombat délben az elnökfiúból lett elnök leteszi egymondatos esküjét, elmondja (a kormányprogramjának számító) beiktatási beszédét, s bevonul a keserves küzdelem - és némi jogi manipuláció - árán megkaparintott Fehér Házba. Fogadván egy sereg olyan politikus gratulációját, aki reggelente a tükörbe nézve egy eleve bukásra ítélt elnök utódának látja magát. Kezdve mindjárt a Második Bushnak ajándékozott Másik Clintonnal, az újsütetű szenátor és rögvest elnökjelöltnek tekintett Hillaryvel, akinek az államfőségről leköszönő férje (korának legravaszabb politikusa) hamarosan eljátszhatja azt a főkortesi szerepet, amelyre a botor alelnöke nem tartott igényt. De a Bush II-t kis híján legyőző pártbeli vetélytárs, az ekként republikánus szenátusi sztárrá vált John McCain is sejthetőleg olyan lelkesen fogja támogatni elnökét, amint hajdan Robert Kennedy szenátor meggyilkolt bátyja utódát, Lyndon Johnsont. Hiszen a friss államfőnek mindjárt szegre kell akasztania azt a kétpárti törvényjavaslatot, amelynek egyik társszerzője éppen az ezzel majdnem sikeres arizonai vetélytárs, s amely - a kampányfinanszírozást megreformálva - megfosztaná a republikánusokat attól a támogatási előnytől, amellyel Bush bejutott a Fehér Házba (szegény Al Gore persze első elnöki tettének ígérte ezt aláírni). Különben a beiktatás előtti kulcsszó, a kétpártiság aligha éli túl Bush beköltözését a Fehér Házba. S mert oda viszi magával vagy kétszáz texasi emberét is, netán máris ott az írás a falán, hiszen ez meg felidézi a hamar kudarcot vallott Jimmy Carter és georgiai csapata csetlését-botlását a jövevényeket gyanakodva figyelő washingtoniak körében. Az amúgy is túlnyomóan demokrata főváros hasonló többségű és sokat látott tisztviselőkarát nem fogja lekenyerezni a „kétpártiság” szólama, amelyet a beiktatás előtt Bush versengve emlegetett az ellenpárt revánsra váró törvényhozási vezetőivel, majd bolondok lesznek a dörzsölt politikusok átengedni a másiknak e tetszetős terepet. Legfeljebb a legendásan halk szavú (és célját?a demokraták tömörítését éppen ezzel elérő) szenátusi vezér Daschle csupán küllemében nem emlékeztet a Bosszúvágy-filmek Charles Bronsonjára. Elszántságában gyaníthatóan annál inkább. Ifjabbik George irigyelheti apját, pedig annak is nehezen bocsátották meg, hogy a választási kampányban övön aluli ütésekkel tette harcképtelenné liberális vetélytársát, Michael Dukakist. Bush II viszont most akként lett elnök, hogy a demokrata párt politikusainak és aktivistáinak legtöbbje szentül hiszi: Al Gore nemcsak országosan szerzett több szavazatot, hanem Floridában is. Olyanokkal kellene hát együttműködnie, akik a szívük mélyén nem tartják őt jogosan elnöknek, s ami rosszabb: győzelmét a republikánusok erőszakosságának tulajdonítják. Már az elektori voksok hivatalos ismertetésekor tiltakozva kivonultak a - floridai jogfosztásukat sérelmező - fekete képviselők, s ez-A szerző újságíróre a hétre százezrek sereglettek Washingtonba (békésnek ígért) tiltakozó „ellenbeiktatásra”. Volt már ilyen, 1972-ben Nixon másodszori eskütételekor, ám az beleillett a vietnami háború elleni tüntetéshullámba. Mindenesetre a beiktatásra példátlan biztonsági intézkedések közepette kerül sor. Maga a politikai establishment természetesen semmiképpen sem szeretné, ha holmi seattle-i utcai csatává silányulna az elnökbeiktatás. Amerika tekintélye eléggé megsínylette már az öthetes jogi csatát, s a végeredményt rögzítő kongresszusi ceremóniát vezénylő vesztes, Gore, alelnökhöz illő fegyelmezettséggel mutatott példát politikustársainak. Kik különben is ismerik JFK mondását: „nem dühöngeni kell, hanem törleszteni.” Pontosan úgy, csak hitük szerint még több indokkal, mint a republikánusok tették a Clinton- Gore-páros nyolc évvel ezelőtti beiktatása után, csupán az alkalomra vártak (meg a megjósolható Monicára). Először is a már a jövő ősszel esedékes törvényhozási választásokra. Amikor is a demokrata remények szerint éppen e floridai ihletésű bosszúvágy adhatja vissza nekik a többséget mindkét házban. S magukban nyilván megköszönik Bush II-nek, hogy centrista apjával ellentétben - a különben kompetens (és koros) konzervatívokból összeállított kormányába dacból bevette a párt szélső szárnyának pár kedvencét is. Méghozzá ama posztokra - az igazság- és munkaügyi, a nemzeti kincseket felügyelő belügyi tárca élére amelyek vörös posztot jelentenek a demokraták fő választói csoportjai szemében, vagyis e kinevezésekkel mintegy mozgósította az ellentábort. Mert amúgy ez a Bush-kabinet nemhogy a papáé is lehetne, hanem egyenesen a negyedszázaddal azelőtti Gerald Fordé is. Cheney, Rumsfeld, de a pénzügyminiszter O’Neill is az ő kormányzatában lett főtisztviselő, s Powell is akkor lett politikai főtiszt. E csapatban a 46 éves nemzetbiztonsági tanácsadónő, Rice számít ifjoncnak. Egyértelműen a tapasztalatot vette meg a meglehetősen újonc politikus elnök. S még inkábberre vall a texasi gárda bevonulása is a másod-harmad vonalba) a Bush família iránti lojalitást. Vagyis Duplává maga is készül az elkerülhetetlen harcra. Egy új elnök miniszterjelöltjeit illik a szenátusban jóváhagyni, miért is ne dolgozna azokkal, akiket kiszemelt. Nagy oka kell legyen annak, ha az illetékes bizottságok leszavaznak valakit, s nem illendő, hogy ez pusztán a politikai nézetkülönbség legyen. Az idősebbik Bush első, Cheney előtti védelmi miniszterjelöltje, John Tower is italozása meg nőügyei miatt kapta a kínos elutasító verdiktet. Ha ugyanis leplezetlenül politikai motívumok vezérlik az ellentábort, akkor a bosszú sem késik sokáig. A ultrakonzervatívok máig nem felejtették el kedvenc bírájuk, Robert Bork demokrata megvétózását, amit meg is toroltak Clinton egyik ultraliberálisnak minősített főtisztviselő-jelöltjének visszadobásával. Mert fordult a kongresszusi kocka, ekkor övék lett a szenátusi többség. Most viszont szabályos döntetlen van, ami Cheney alelnököt amolyan 101-ik szenátorrá teszi, de csak addig, amíg valaki ki nem dől a sorból (és államában ellenpárti kormányzó jelölheti ki utódját). A fő jelölt erre a Hillary Clintont virgonc legényként puszilgató 98 (sic) esztendős Strom Thurmond azonban százesztendős szenátor szeretne még lenni... Paradox helyzet: maga a harci terep bármely percben módosulhat, a csapatok felállása viszont adott. Bush iI ügyesebben kezelte első miniszterjelöltje visszaléptetését, mint nyolc éve az újonc Clinton, ám ami bevált a szavazók megnyerésére (avagy: megtévesztésére), a „felülemelkedés” a pártoskodáson, az aligha téveszti meg a profi politikusokat vagy a kétszeresen is motivált liberális erőcsoportokat. Ez utóbbiak jó okkal tartanak a Clinton-korszak progresszív döntéseinek megváltoztatásától, amit az ultrakonzervatívok kedvéért jelölt kecskék éppen a nekik adott kritikus tárcák káposztáinak „őrzésénél” valósíthatnak meg: például a „keresztény jobboldal” favoritjának, az elvből abortuszellenes Ashcroft igazságügy-miniszternek kell megvédetnie a művi vetélést végrehajtó klinikákat a saját ideológiai tábora vérmesebbjeitől. De a fő és a bosszúvágyókat leginkább serkentő frontvonal a hatalomhoz kissé kétesen jutott jobboldal és a választásokon egyértelmű többséget szerzett baloldal közt húzódik, aminek az utóbbi vezető csoportjai nagyon is tudatában vannak: nemcsak jóval többen helyeselték a demokrata elnökjelölt programjait, mint ahányan hajlandók voltak nem túl vonzó személyére voksolni, hanem Gore-t és Nadert együtt a legnagyobb, középtől balra lévő szavazótábor támogatta Johnson 1964-es, a konzervatív kedvencet, Goldwatert hatalmas arányban legyőző sikere óta. Ő ezen felbuzdulva túl balra próbálta vinni Amerikát (jócskán kiterjesztve a New Deal szociális programjait), most azonban a konzervatívok kisebbségből akarnának offenzívába menni: egyik hangadójuk, a publicista George Will azzal biztatja (kinek papáját reaganistaként annyit bírálta centrizmusáért), hogy ne törődjön ingatag mandátumával, az elnökség „százszázalékosan az övé”. S ha a Reagant inkább példaképének tartó Bush II a centrista demokratákkal egyezkedő és ezzel a republikánus jobbszárnyat maga ellen hangoló Bush I esetéből okulva akként támadna, hogy amint texasi kormányzóként tette - alkalmi koalíciókba csábítja a konzervatívabb demokrata honatyákat, az csak még elszántabbá fogja tenni a revánsvágyókat. Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy erre az elnökfira éppúgy csatazajos és végül kudarcos elnökség vár, mint egyetlen történelmi elődjére. „Ifjabbik George irigyelheti apját, pedig annak is nehezen bocsátották meg, hogy a választási kampányban övön aluli ütésekkel tette harcképtelenné liberális vetélytársát, Avar János Michael Dukakist. Török Monika Drámai éjszakám volt. Első lépésben az istennek se akartak a kölykök elaludni, a kishapsi például órák hosszat tanítgatta maciját, bizonyos Pistabandit szolmizálni a „mindenkinek van egy lába” kezdetű örökzöldön rugózva, ami önmagában és az első másfél órában még nem is lett volna gyomorszorítóan idegesítő, ha hangját nem nyomta volna el a kislányok szobáiból kitüremkedő, vélhetőleg tiltott szerencsejátékból fakadó, az anyanyelv fölényes ismeretére - ideértve a nyelvjárásokat, tájszavakat, a szlenget és az argót is - utaló veszett anyázás és a zsebpénzforintok csörgése, ami éjfél felé némiképp nervezzé tett, és hiába ordítottam a magam visszafogott, decens módján, csak azt értem el, hogy a környék összes lakója megszeppenve és vigyázzállásban lapult a takarója alatt, mert mit lehessen azt tudni, mikor eszkalálódnak indulataim, már földrajzilag. Aztán mégis csönd lett, és hideg. Ugyan mit tehet ilyenkor, álmatlanul az éj közepén egy érző szívű anya és gondos háziasszony, ha már rendeltetési helyükre szállítmányozta ájult utódait, szembenézett a mosatlan hegyekkel és a vasalnivaló topográfiailag is szignifikáns kiterjedésével, és úgy dönt, ezt már nem bírja nézni? Olvasni kezd. Van egy pasi, harminc is alig múlt, kölyök még. Fene egy csóka, régóta ismerem, lehet vagy hat-hét éve, ami a mi szakmánkban valóságos történelem, akkor volt úgy huszonnégy éves, és azzal kezdte a bemutatkozását, hogy van neki négy gyereke, a legidősebb tizenkét éves, hát nem mesélném el a hatást a szerkesztőségben, ahová csak úgy az utcáról bekóválygott, legyen elé£ annyi, hogy még egg főszerkesztőnk is vadul számolgatni kezdett, pedig ez sose volt szokása neki, különösen ha szerzői honorról volt szó, mint ahogy most nem is. Valamilyen rejtélyes okból a fickót Toncsinak becézték, ami úgy röhej, ahogy van, a macskámnak is csak bosszúból adnék ilyen nevet, ha állandóan lopkodná a tejfölt, és a bakancsomba ürítene. Toncsi igen nagyon hülye szokásai közé tartozott, hogy egyik kezével a tök kopasz feje búbját vakargatta, a másik kezével pedig kétségbeesetten tépdeste - vélhetőleg ezért - ritkás szakállát, néha babrált kicsit a szemüvegével, nagyokat hallgatott, aztán minden átmenet nélkül nyerítő röhögésben tört ki, ami nem keltette a kifejezetten teljesen normális ember benyomását bennünk. Igaz, legalább nem akarta mindenáron felolvasni a kommunista kiáltványt, pedig az nagyon bejön bizonyos helyzetekben a nőknél. Mindezt tetézte, hogy időről időre előhúzott valami egérrágta kéziratot a táskájából, és akkor már baj volt, mert ha valami eszelős véletlen folytán mégis megírja, minden emberi határidőn és lapzártán, valamint agyament kifogásokon túl, amit százszor megígért, hát az biztos valami zseniálisra sikerült - és ez ebben a szakmában nem feltétlenül az elmélyült, évtizedes barátságok alapja. Na nem is maradt sokáig újságíró. Igaz, volt ő már minden, ezt élemedett kora igencsak indokolja, volt papnövendék is, meg menekültszállón éjszakai portás, hogy csak az egyszerűbbeket említsem. De tényfeltáró újságíró, hát az nem volt. Mert hamarabb ír szonettet, bármilyen típusút, valamint regényt, forgatókönyvet és szerelmeslevelet, mint hogy elvesszen különböző adatok közt. Aztán belefutott egy történetbe, Simon Kornél székesfehérvári főorvos meghurcoltatásába, és a Toncsi, akit normálisan Iziny Antalnak hívnak, átment dossziérendezőbe. Tényfeltáró riportot írt könyv alakban - na most ez az, amit a magamfajta sikítva kikerül alapjáraton. De ez nem alapjárat, hanem a legszívósabb tényfeltáró kutatómunka költészetben feldolgozva. Kötelező. Mondom, hogy drámai éjszakám volt, jót kellett gondolnom kollégáról. Különös éjszaka kortörténettel Hitélet Reménykedjünk. Ha sikerül csillapítani az érzelmeket, talán nagyobb konfliktus nélkül megússzuk a parlamenti vitát az egyháztörvény módosításáról. Ha nem, hamarosan az eddiginél is ádázabb „vallásháború” tör ki, csúnya támadásokkal, goromba jelzőkkel teletűzdelt vitairatokkal, Belzebub fölidézésével. Mert aki nem ért egyet a kormány előterjesztésével, az minden bizonnyal megveszekedett istentelen, a közerkölcsök tudatos rombolója, aláássa még a nemzetbiztonságot is. Legalábbis ez derült ki az előzetes kommentárokból, amelyek közül az egyik szerint (éppen a Nemzetbiztonsági Hivatal tavalyi évkönyvének elemzése) létezik egy egyház, amely „tudatosan törekszik a politikai és gazdasági hatalom megszerzését biztosító pozíciók kialakítására”. Valljuk be, szép magyar fogalmazás a nemzetbiztonság őrzésére hivatott szervezettől, azt sem nehéz kitalálni, kikre céloz. De nem ez a lényeg. A kormányzat és benne a hitélet zavartalanságának garantálásával megbízott kulturális minisztérium úgy érzi, hogy a vallásszabadság jegyében jogában áll válogatni jó és rossz meggyőződés között, elismerni úgymond nagy és hagyományos kultuszokat, száműzni más tanításokat. Mindig az a kárhozatos „másság”. És mert a szocialista meg liberális ellenzék nem hajlandó ilyen különbségtételt támogatni, megint ő az elferdült „másság” istápolója. Nem lesz kétharmados parlamenti többség, valószínűleg nem lesz törvénymódosítás, újfent az oppozíció az istenkáromló. Történik mindez olyan köztársasági rendszerben, amelyben papíron a vallási meggyőződés magánügy, elismert a szekularizáció, elvben nem lehetnek kivételezett és a többieknél jobban támogatott egyházak. Van azonban más gond is a tervezett törvénymódosítással. Mint már annyiszor, a nemzetközi kitekintés mellőzése, krónikus hiánya. Köztudott, hogy egyes szekták ellen nagy nyugat-európai országokban is dúl a küzdelem. A németek, de a franciák sem szívelik a szcientológiát, ha lehetne, minden eszközzel irtanák, ezért az amerikaiak viszont, akik a teljes szabadság hívei, haragszanak a nyugateurópaiakra. Berlin és Párizs a maga eszközeivel vívja meg ezt a szellemi harcot, a legélénkebben nem is annyira a kormánykörök, mint inkább az intellektuális műhelyek. Amelyek nemcsak azt sorolják föl, mi a rossz és elfogadhatatlan az úgynevezett szekták jelenlétében, hanem azt is, miben hibázik a kereszténység és zsidóság, miért terjed a hitetlenség a bevett vallásokkal szemben. Az egyik legújabb elmélkedés ebben az őszinte tépelődésben a mélyen meggyőződéses katolikus francia René Rémond könyve, A megvádolt kereszténység. A szerző arra próbál választ találni, hogy az ugyancsak évezredesen Krisztust követő Gallföldön miért terjed szélsebesen az ateizmus és az agnoszticizmus, miért pártolnak el milliók az anyaszentegyháztól. Rémond professzor még ha vigasztalanul is, de szép költői hasonlattal úgy véli, hogy Franciaország, amely valaha „az egyház rangidős leánya volt, ma leginkább vihar dúlta erdőre emlékeztet”. Tövestül kidőlt ősfák, földúlt aljnövényzet, amelyből ugyan serkennek már a csírák, a zsenge palánták, mintegy vigasztalásul, hogy hamarosan ismét kisüt Isten jótékony napja, és a keresztény hit új erőre kap, de ma még nem ezt tapasztaljuk. Másik költői hasonlatával „a keresztény folyam kiszáradása gyökeresen átalakítja a francia tájat”. A jeles gondolkodó természetesen nem elégszik meg a felületi tények fölsorolásával, okokat is keres. Idézi, hogy egyes kárhoztatók szerint az egyház dicsőségének teljében túlságosan is azonosította magát a hatalmon lévőkkel, elnyomókkal, és ezért is fizetnie kell. Mások abban látják vétkét, hogy éppen ellenkezőleg, helyenként és időnként fraternizált az ősellenség marxizmussal is, és ez az ellentmondás ugyancsak megbosszulta magát. Fölróják a pápa túlzottan konzervatív szemléletét a születésszabályozás, a szexualitás ügyében, de René Rémond úgy véli, az egyház nem kiprovokálta hanyatlását, elszenvedi csupán. Visszaszorítja az ipari társadalom, a városiasodás, a mértéktelen fogyasztás, de leginkább a tudomány és a technika szédítő fejlődése, amelyet - és itt a professzor vádol is - még jobban fölnagyít "a folyamatot támogató média. A vallás, Rémond szerint, nem csupán az intellektuális tagadás, az antiklerikalizmus tárgya, mint volt Voltaire és Darwin idejében, hanem tanításait gyöngíti az emberi beavatkozás a teremtés és születés isteni művébe. A modern genetika, a klónozás szétoszlatja az eddigi misztikus rejtélyeket. Ami viszont megmaradt és máig is megőrizte a szorongást, a tudatlanságot, az a halál, a félelem az ismeretlentől. Ez viszont sokakat a szekták felé, a megsemmisüléssel barátkozóbb ázsiai eredetű hitek felé terel. René Rémond nem kinyilatkoztat, sőt ellentmondást, vitát vár tételeinek cáfolatául. De bölcselkedése arra figyelmeztet, hogy hitelvek kérdésében nem a hatóság dolga dönteni és ítélkezni. Közreműködhet a tisztánlátásban természetesen a világi törvénykezés is, de megvédenie magát a meggyőződésnek kell. VÁRKONYI Tibor Magyar Hírlap .