Magyar Hírlap, 2002. április (35. évfolyam, 76-90. szám)

2002-04-16 / 88. szám

2002. április 16., kedd FORUM Kell-e szeretni a szocialistákat?H­ a jól értettük Orbán Viktor szom­bati szavait, ő és tábora ezentúl - legalábbis mint kedves ellenséget - szeretni fogja a szocialistákat. A címben felvetett kérdés azonban nem a jelenlegi kormány híveire, hanem azokra vonatko­zik, akik ettől a kormánytól meg akarnak szabadulni. Az első forduló kimenetele után ez most már minden kétséget kizá­róan csak úgy lehetséges, ha szavazatukat az MSZP emberére, illetve néhány eset­ben azokra az ellenzéki jelöltekre adják le, akiket az MSZP is támogat. Ebben az összefüggésben ötelhet fel sokak számá­ra, SZDSZ-párti és más demokratákban a kérdés, hogy szeretni is kell-e azokat, akik­nek a nevét a szavazólapon kipipálják. A válasz egyértelműen nemleges. Nem azért, mintha az MSZP mint politikai irányzat nem volna szerethető, sem azért, mintha soraiban ne volnának szép szám­ban rokonszenves, jó képességű hölgyek és urak. Hanem azért, mert egy országos választás második fordulójában már nem arról van szó, hogy nekem mint szuverén egyednek mi a politikai vagy emberi ideá­lom, hanem pusztán és egyszerűen arról, hogy mint választópolgár, mint a nemzeti közösség tagja és annak szerény - adott esetben ötmilliomodnyi - mértékben meghatározó ereje, hogy tudok „mindent megfontolva és meggondolva” a rosszab­bá­ szemben a jobb mellett dönteni. Nem az abszolút jó mellett, hanem a lehetséges legelfogadhatóbb, ha úgy tetszik, a kevés­bé rossz mellett. Minden kétfordulós vá­lasztás végén ez az alternatíva, nem pedig az, hogy én mit szeretnék, hogy én mit tar­tanék a legkívánatosabbnak. Hogy a 2002. tavaszi Magyarországon a rendszerváltásból kinőtt Fidesszel szem­ben az a párt jelenti a „kisebb rosszat”, amely 12 évvel ezelőtt még mint szocialis­ta utódpárt küzdött az elfogadtatásért, s az első szabadon választott Országgyűlés­nek éppen csak megtűrt tagja volt - ez bi­zony különös paradoxon, s szinte hihe­tetlen volna valaki olyannak, aki az elmúlt nyolc-tíz évet mondjuk átaludta... Annak A szerző történész „A Fidesz mint hatalomtechnikus kétségkívül kenterben veri elődjét. Propagandájában viszont, amelynek stílusa demokrácia előtti időkre emlékeztet, azért kell folyton a jövőre helyeznie a hangsúlyt, mert valós mérlege teli van kérdőjelekkel, viselt dolgainak jó részével pedig nem tud, de nem is akar elszámolni. ” azonban, aki nem aludta át ezt a tíz évet, s különösképpen nem az utóbbi négy évet, az előttünk álló alternatíva már nem is tűnik olyan képtelennek. Először is, mert a mögöttünk álló tíz év a nagy meta­morfózisok évtizede volt. Másodszor pe­dig azért, mert egy működő demokráciá­ban a választás nem elvont képzetek sze­rint történik - bár egy kicsikét azért azok szerint is! -, hanem főleg a kormányzati tapasztalatok összehasonlítása alapján. Csak magára vethet az 1998-ban meg­választott kormánytöbbség, ha ez az összehasonlítás 2002-ben az urnák elé já­rult választópolgárok többsége számára az ő rovására ütött ki. Mert elődjének, a Horn vezette szocialista-szabaddemok­rata kormánynak ugyan sok minden fel­róható, de az nem, hogy - mint a Fidesz, hatalomra kerülésének szinte első pilla­natától kezdve - semmibe vette volna a demokratikus játékszabályokat, sem az, hogy az ország jövőjét kockára téve meg­hátrált volna a gazdasági szanálás kínos, de nélkülözhetetlen feladatai elől. A fele­lősség szellemétől vezérelve, a szocialista­szabaddemokrata kormány tartózkodott a demagógiától, s komolyan vette azt az elvet, hogy bármely percben elszámoltat­ható. Ezzel szemben az Orbán-Torgyán­­kormány tagjai azon versenyeztek, ki tud közülük nagyobbat mondani, abból a cél­ból pedig, hogy nehezebben lehessen őket szemfényvesztéseiken rajtakapni, lezár­ták a hivatalos információ csatornáit, meg­fosztották az ellenzéket - s vele a közvéle­ményt - az ügyekbe való betekintés lehe­tőségétől. A Fidesz mint hatalomtechni­kus kétségkívül kenterben veri elődjét. Propagandájában viszont, amelynek stílu­sa demokrácia előtti időkre emlékeztet, azért kell folyton a jövőre helyeznie a hangsúlyt, mert valós mérlege teli van kér­dőjelekkel, viselt dolgainak jó részével pe­dig nem tud, de nem is akar elszámolni. Valamilyen értelemben persze igaza van ennek a propagandának, amikor azt sulykolja, hogy itt most „a jövő” ütközik meg „a múlttal”. Csak éppen másképp, mint ezt kormányoldalról sugallják. A Fi­­desz-uralom, kemény antikommunizmu­­sa ellenére - vagy talán nem is egészen függetlenül attól - felélesztette a pártálla­mi múltat, sőt az állampártiságot is, annak nem egy, már-már ijesztő reflexével. De ez csak a stílus; tartalmilag az országot nem a Kádár-szocializmus visszatérése s persze nem is a plutokrácia uralma fenye­geti, hanem ama régebbi múlt feléledése, amellyel a Fidesz mindinkább közösséget vállalt: ama „nemzeti” Magyarországé, ahol a nép kiskorú, s ahol az Isten, Haza, Család nevében kormányzó főhatalom változó szeszélye dönti el, hogy mi a jó hű népének. E retrográd jövőképpel állítha­tó szembe egy kevésbé fellengzős, de jó­val korszerűbb ajánlat: az 1989-ben kihar­colt alkotmányos jogok és szabadságok helyreállítása. Az MSZP talán még nem vágott el minden szálat, amely érzelmileg a saját, 1989 előtti múltjához köti, de az bi­zonyos, hogy egyértelműen, nyomatéko­san és visszafordíthatatlanul elkötelezte magát az alkotmányos demokrácia, az ál­lampolgárok politikai egyenlősége és sza­badsága mellett. Szellemileg és a minden­napok gyakorlata szerint is legalább ak­kora utat tett meg a szabadságelvű hata­lomfelfogás irányában, mint Orbánék a megfordított irányban, a fiatalos ultramo­derntől az öreges retronacionalizmusig. Ha április 21-én győz a Medgyessy Pé­ter és Kovács László vezetése alatt küz­dő s az elmúlt hét óta már Kuncze Gábor nevével is fémjelzett tábor, akkor első feladata nyilván a tűzoltás lesz, mind az ellentábor soraiban elszabadult hangu­latra, mind a kormányzati előd által vé­ghezvitt túlköltekezésre való tekintettel. Nem kevésbé sürgős, bár valamivel hosszabb lélegzetű feladat a normális ál­lapotok, azaz a pallérozott hangnem és a tisztességes eljárásmód helyreállítása a közéletben és az államvezetésben, vala­mint az ország külföldi partnereiben fel­halmozódott ingerültségek lecsillapítása. Csak ezután kerülhet sor a jövőre irá­nyuló pozitív tervek részletesebb, az or­szág valóságos helyzetét figyelembe ve­vő kimunkálására, s azoknak nemcsak a szárnyaló képzelet, hanem a földön járó tények világában való folyamatba helye­zésére. A szocialista párt választási aján­latának ez a feladat­sor lesz a próbája; hogy jogosult volt-e a szocialistákba fek­tetett bizalom, azt nem az eddig megszer­zett s vasárnap még megszerezhető sza­vazatok száma, hanem az ezt követő pró­zai mindennapok, a kormányzati hata­lom gyakorlásának mikéntje fogja meg­mutatni. S végül egy szó, csupán emlékeztetőül (mert nem a választás finise az ilyen dol­gok megvitatásának legalkalmasabb he­lye) arról a szimbolikus kölöncről, ame­lyet az MSZP még mindig maga után von­szol. Azt a szocialista nemzedéket, amely 1989-ben szakított az elődpárttal, annak törvényen és államon felüli kiváltságos helyzetével, a Kádár-rendszer viselt dol­gaiért közvetlen felelősség nem terheli. Ezt minden normális észjárású ember elismerheti, mint ahogy méltányolnia kell az azóta megtett utat is. Köztudomású to­vábbá, hogy az MSZP szellemi köréhez tartozó történészek és politikai szakírók alaposan részt vettek, s nem is a szépítés szándékával, az 1945 utáni egypártdikta­­túra tévútjainak, bűntetteinek, kudar­cainak a feltárásában. Maradt mégis egy hiány: a Horn vezetése alatt újrakezdő párt nem mondta meg világosan, minden­ki számára hallhatóan, hogy mit gondol arról a mozgalomról, amelyből 1989-ben kinőtt; mivel nem azonosul annak múlt­jában; mik azok az elvek és módszerek, amelyeket elvet, amelyekkel örökre sza­kított. Pedig ez volna a feltétele a magyar társadalom azon rétegeivel való hosszú távú kiegyezésnek, amelyek a szocialista kísérletnek inkább voltak kárvallottjai, mint haszonélvezői. Ez nemcsak képviselő-választási kér­dés, de az is. A magyar társadalom, a ma­gyar nemzet ma azért megosztott, mert csaknem ötven év majd mindenkit így vagy úgy érintő történéseit még mindig za­var övezi. S e zavar a régebbi múlt szemlé­letére is visszahat: a rosszul kibeszélt bű­nök egymásnak adnak felmentést. Ebből a bűvös körből kellene végre kiszabadulni, s ennek egyik feltétele az a szocialista ön­vizsgálat, amely még várat magára. De amelynek a siker - a széles körű elismert­ség - talán jobban kedvez, mint az ostrom­­lottság, az igazságtalannak érzett karan­tén, a védekezés folytonos kényszere. Kende Péter A (határon túli) magyar ész kritikájaM­ egkockáztatnám: nem föltétlenül Magyarország kettéosztott, ha­nem a magyar agyak. A Délvidéki Magyarok Ifjúsági Szer­vezete (DMISZ), e Magyarországon - nem tudni, mit és miből fungáló szerve­zet - vasárnap az újvidéki Magyar Szó­ban féloldalas hirdetésben biztatta a ma­gyar állampolgársággal rendelkező vaj­dasági magyarokat, hogy szavazzanak a Fidesz-MDF-re, hiszen „az elmúlt négy év a délvidéki magyarság számára is meghozta gyümölcsét: kollégiumok, kulturális intézetek épültek, fiataljaink ösztöndíjat kaptak”, valamint mert a státustörvénynek hála a délvidéki ma­gyarok újra a nemzet részének érezhetik magukat... Az most kevésbé érdekes, hogy eme vívmányokból egyet s mást korábban is élvezhettek a vajdasági ma­gyarok, figyelmünket inkább vessük ar­ra, miféle komplex (identitás)mezővel van itt dolgunk. Nézzük hát ezt a csomót: egy Ma­gyarországon bejegyzett szervezet, mely a Vajdaságból elszármazottakat, odaát tanulókat igyekszik tömöríteni, biztatja azokat az itthon maradt magyarokat, akiknek amúgy van magyar állampolgár­ságuk is, hogy kire szavazzanak. Mármost tipikusnak mondható, hogy akinek van magyar állampolgársága, az azért ma­­radt/tért vissza Vajdaságba(n), mert vala­miképp itt is boldogul (ha nem boldogul­na, átmenne), a magyar útlevél egyfajta biztosítékot jelent arra az esetre, ha majd itt minden kötél szakad. Továbbá, akinek van magyar útlevele, az éppen azokat a „vívmányokat” nem élvezheti, amelyek­re a hirdetés hivatkozik: nem kaphat stá­tusigazolványt, ösztöndíjat. És akkor iga­zodjék el az ember, hogy most a Fidesz­­kormányzat miért jó neki... És persze a DMISZ is elgondolkodhatna, de hát nyil­ván ők ezt is teszik, hiszen a Fidesz hatal­mon maradása számukra létkérdés, már­mint a támogatások fényében. De semmivel sem egyszerűbb a hely­zet, ha úgy általában vetünk egy pillan­tást a határon túli magyarokra. Törvény­­szerűségnek mondható, hogy egy kisebb­ség, melynek van anyaországa, inkább az anyaországi nemzeti (jobboldali, konzer­vatív, nacionalista húrokat pengető) po­litikai erőkkel azonosul inkább. Bár kér­dés, hogy abszolút többségben vannak-e ők, mert érzésem szerint a többséget nem túlságosan érdekli az, hogy mi van odaát. A többséget hidegen hagyja az anya­országi belpolitikai csatározás, az érdek­lődők meg nemigen vitatkoznak, mert hát egyöntetűen „jövőpártiak”, „a Vik­tor jó beszél”, aztán annyi. Egyesek meg­rettentek az első forduló utáni hétfőn: mi van, akkor visszajönnek a kommunis­ták?! Azt hiszem, ennél nagyobb ijedtsé­get csak akkor élnének át újra, ha magát Slobodan Milosevicet hoznák vissza Há­gából. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy itt is voltak-vannak családi és baráti viták azon, kire is kéne szavazni (mintha ez jo­gunkban állna). Ám az emberi gondol­kodás inkoherenciája miatt azt eddig - legalábbis nekem - nem sikerült megma­gyarázni, hogy miért gondolják élet és halál kérdésének a Fidesz győzelmét, ha nem Magyarországon élünk, és státus­fizetést sem kapunk. A jobboldalnak való drukkolás ugyanis nehezen magyarázható meg az­zal, hogy - ha az adatok igazak - a Fidesz tényleg több pénzt juttatott a határon túlra (na ja, már volt is miből), mint a Horn-kormány. Mert ebből - legalábbis az életszínvonal terén - itt semmit sem érezni (azokat leszámítva, akik az alapít­ványok körül sertepertélnek). A Németh Zsolt-féle teóriának a gazdasági nemzet­­egyesítésről (vagy miről) sincs semmi ér­telme, mert a Vajdaságban magyar cé­get még nemigen láttam, kétheti szegedi árokásástól meg még senkinek sem nőtt kokárda a szíve fölé. A magyarázatra való törekedés akkor sem jár teljesen jó úton, ha arra hivat­kozunk, hogy a határon túli magyarság megy a vezetői után, hiszen az erdélyi Tőkés és a vajdasági Ágoston vagy a fel­vidéki Duray, akik fideszesebbek a fide­­szeseknél is, nem bírják a többség tá­mogatását. Mi több, inkább az állítható, hogy a határon túli magyarság vezetői többnyire igyekeznek pragmatikusan vi­szonyulni a magyarországi politikai erőkhöz, hisz a túlzott elkötelezettség azt is jelentheti, hogy ha nem az általuk iste­nített erők ülnek a kormánykerékhez, akkor az a saját bukásukat is jelentheti, de legalábbis jócskán megnehezül a hely­zetük. Becsületükre legyen mondva, a határon túli magyar vezetők többnyire jobban lavíroznak, mint szerencsétlen Farkas Flórián. Magam tehát a határon túli ész egzakt kritikájára képtelen vagyok. Fogalmam sincs, miért várják el egy ország állam­polgárai egy másik ország kormányától (még ha egyazon nemzet tagjai is), hogy sorskérdéseiket egy az egyben megoldja, továbbá hogy egyes magyar kormányok miért éltetik ezt az illúziót. Különösen érdekes a kérdés, ha tudjuk, hogy az ed­digi, rendszerváltás utáni magyar kor­mányzatok határon túli magyar politiká­ja inkább nómenklatúra-teremtésnek, utánpótlás-biztosításnak és pénzelésnek nevezhető, mintsem politizálásnak a szó eredeti értelmében. (Azt hiszem, ez egy új kormányzat esetében sem fog lénye­gesen változni.) A tudathasadás így megmarad, s meg­lehet, ez a normális állapot, hisz a kisebb­ségi helyzetben úgy általában is ilyesmi lép fel. A kisebbségi persze szeretne ki­lépni kisebbségi helyzetéből, és örül, ha valaki felkínálja neki, hogy legyen maga is a többség része. Ebben az értelemben a Fidesz taktikája világos volt, s ezzel szemben, a határon túliakból ösztönös ellenérzéseket szült az, ahogyan Med­gyessy elkezdett köröket róni, és öt- meg tízmillió magyarról beszélt ahelyett, hogy hagyta volna az egész számhábo­rúsdit annak kapcsán, ki hány millió ma­gyar miniszterelnöke akar lenni. Ahhoz tehát, hogy a határon túli ma­gyar ész kritikáját világosan megfogal­mazzuk, először is magyar ész kritikáját kell megejtenünk, ami szintén nem kis feladat. S ehhez befejezésül csak egy adalék: a Duna Televízióban az egyik tőzsdei kisbefektető elmondta, hogy mint kisbefektetőnek neki jól jön a kor­mányváltás, de mint családosnak bizony nem... Ha ez a szegény magyar állampol­gár így gondolja, akkor persze ne csodál­kozzunk azon, hogy a határon túl is igen zagyva módon gondolkodnak. Bár ami azt illeti, inkább azt kell mon­dani, hogy itt és odaát is: megáll az ész. Szerbhorváth György újságíró, a vajdasági Kishegyesen él Magyar Hírlap . --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------■----- HIRDETÉS ~~~ —..— ------------— I— ...............bhhmm-----------«HB«aaaBajBMM— — ................—n— jS: az Önt megillető hely q j É­­p rPtJ Erke" András 1 ff\ i. I I W Farkas Balázs 2002. május 26., Budapest Msrriott Hotel J****^^ jtorG,1!',“ Egyedülálló esemény (Magyarországon QJI Heltai Lajos Láng György Olyan közreműködő személyiségekkel találkozhat, akiknek a sikerről alkotott véleményét, hitvallását Phil Harkins ,> , ,i ,, i i., i Polgár Judit életpályájuk hitelesíti. Hír Rendezvény a siker jegyében www.siker2002.hu Sopronyi János .................. Steiner László rrésztvételi díj­: 49.500 Ft + 252Partnereink: Tel 437-1414 Tokody Ilona 2002 ipnu­s 30-ij tsrtmn* jelmtkszés gyémánt: ezüst: média partnerek: közterületi ^ Vásáry Tamás H2'°00 Ft *25% éfB­yjv, * média partner: \ j C­itibank jSSJsSLT gSanomaBudapest HMJUP zuiac­! Peter a programnétozás jogát i­téznem*

Next