Magyar Hírlap, 2003. július (36. évfolyam, 151-177. szám)

2003-07-12 / 161. szám

14 • Magyar Hírlap • 2003. július 12-13., hétvége vélemény ps f vita Van-e válság? H­a csak a Magyar Hír­lapot olvasnám, azt hihetném, hogy van. De a válságot én nem az újságok alapján ismerem fel, hanem a tények tükrében. Ha a világgazdaságban válság van, és az begyűrűzik Magyaror­szágra, az nem válság, az termé­szetes. Krízist legfeljebb azzal le­hetne okozni, hogy nem vesszük tudomásul. De a világgazdaságban lelas­sult folyamatokat nem volna sza­bad válságnak tekinteni, mert csak a világtörténelemben soha nem ismert tempójú fejlődés egyenetlenségéről van szó. A gaz­dasági növekedés az átlagosnál lassúbb lett, nőtt a költségvetési hiány, nagyobb a munkanélküli­ség stb. Ezek olyan jelzések, ame­lyeket komolyan kell ugyan ven­ni, de azért nem szabad pánikba esni. A klasszikus tőkés válságok esetében több tíz százalékkal csökkent a termelés, nőtt a mun­kanélküliség, visszaesett a lakos­sági fogyasztás és az export. Te­gyük hozzá, hogy akkor a lakos­ság nagy többsége a létfeltételek­kel küzdött, a munkanélküliek nem kaptak segélyt, ingyenkony­hára jártak. Minderről ma szó sincs, sőt a fogyasztás növekedé­se felgyorsult. Az én fogalmaim szerint nem az a válság, amit a liberális köz­gazdászok annak éreznek, hanem az, ami a lakosságot a korábbinál lényegesen rosszabb helyzetbe hozza. Erről természetesen szó sincs. Szerencsére ma nincs akkora kor­mánytöbb­ség, amely mellett a miniszter­­elnök Bokros­csomagra gondol­hatna. Nemcsak a fogyasztás nőtt je­lentősen, hanem közben szület­nek találmányok, újabb kutatási eredmények, a technika vívmá­nyainak a bevezetése folyik, a vál­lalkozók tanulnak saját kárukon, nehézségein, mind többen beszél­nek nyugati nyelveket stb. Attól kellene félni, hogy a kor­mány komolyan veszi a liberális közgazdászok riogatását. Itt jegy­zem meg, hogy örültem a Magyar Hírlap múlt vasárnapi cikkének, amely óva intett a Világbank ta­nácsainak megfogadásától. Ez a veszély szerencsére nem olyan nagy, mint a Horn-kor­­mány idején volt. Az olyan parla­menti többséget érzett a háta mö­gött, hogy bevezette a Bokros­csomagot, drasztikus takarékos­­sági intézkedéseket foganatosí­tott. Aztán a következő választá­son kiderült, hogy nincs az a par­lamenti többség, amelyet az ilyen gazdaságpolitika nem buktat meg. Akik ma is esküsznek a Bok­ros-csomagra, figyelmen kívül hagyják, hogy a kormány előrébb való kötelessége megtartani a ha­talmat, mint hallgatni a liberális vészmadarakra. Szerencsére ma nincs akkora kormánytöbbség, amely mellett a miniszterelnök Bokros-csomagra gondolhatna. Ez is azt bizonyítja, hogy az erős kormányzati többség veszé­lyes, mert a kormány megkísérel­heti rákényszeríteni elképzeléseit a társadalomra. Örülök, hogy olyan miniszter­­elnökünk van, aki nem képzeli magáról, hogy Kossuth Lajos, nem akarja a lehetetlent is rá­kényszeríteni a társadalomra. Tanácsom: a politikai vezetés vegye tudomásul, hogy nem ké­pes alakítani a gazdaság spontán fejlődésének tempóját. Azt azzal segíti a legjobban, ha nem avat­kozik be, nem rontja el, ami a társadalom erőforrásaiból szinte spontán fakad. Meggyőződésem szerint, a ma­gyar társadalom erősebb, lakos­sága képzettebb, szorgalmasabb annál, mint ahogyan a gazdasága jelenleg áll. Ha hagyják, fel fog zárkózni. Ehhez nemcsak nincs szükség, de egyenesen kártékony lenne, ha válságprogramokat vezetné­nek be. Kopátsy Sándor közgazdász úgy véli, hogy nem szabad pánikba esni „ Megy-e Medgyessy? O­rbán Viktor közelgő gazdasági válsággal riogatja a közvéle­ményt. Ő csak tudja - ha lesz válság, ő csinálta, két értelemben is. Medgyessy Péter azt állítja, nincs és nem lesz válság. „Amíg én vagyok a miniszterelnök, nem lesz válság” - igyekezett meg­nyugtatni a rádióhallgatókat. E mondat értelme meg is fordít­ható: ha mégis gazdasági válság lesz, akkor ő már nem lesz mi­niszterelnök. Vagyis a gazdasági stabilitáshoz kötötte politikai jö­vőjét, és ha a stabilitás mégis megbomlik, akkor megy. Éltanulók voltunk Hogyan merülhet fel egyáltalán a válság gondolata, amikor a magyar gazdaság továbbra is növekszik, ha a korábbinál las­sabban is? A súlyos egyensúlyhiánnyal küszködő gazdaságot 1995-ben sikerült a Bokros-csomag és a Suchmann-féle privatizáció ré­vén viszonylag stabil növekedési pályára vezérelni. Évről évre 1996-tól 2000-ig négy-öt száza­lékos ütemben növekedett a gaz­daság anélkül, hogy ez veszélyez­tette volna az egyensúlyt. Ez azért lehetett így, mert a terme­lés növekedése elsősorban az ex­port növekedésében csapódott le. Az export pedig azért növeked­hetett gyorsan, mert a Bokros­csomag - a leértékeléssel és a jö­vedelmek visszafogásával - egy­szeri lökést adott a versenyképes­ségnek, és a költségvetés konszo­lidációjával és a csúszó leértéke­léssel kiszámíthatóvá tette a gaz­dasági feltételeket. Ennek és a privatizáció felgyorsításának volt köszönhető a masszív külföldi tő­kebeáramlás. Magyarország má­sodszor vált a régió éltanulójává. Jó pontok A Fidesz szakértői is elégedettek lehettek a politikusaik által váltig szidalmazott stabilizáció ered­ményeivel, hiszen erre támasz­kodva mertek hétszázalékos nö­vekedést ígérni. Hét nem lett ugyan, de 2000 első negyedévé­ben a növekedési ütem elérte a hat százalékot, amit az újdonsült gazdasági miniszter nem átallott saját gazdaságpolitikájuk ered­ményeként feltüntetni, holott va­lójában ez a korábbi kormány ál­tal végrehajtott stabilizáció és privatizáció utolsó gyümölcse volt. A Fidesz-kormány ciklusá­nak első éveiben óvatos konjunk­túrapolitikát folytatott, vissza­fogta a jövedelmek növekedését, és a fiatal, aktív családok erőtel­jes támogatását a választóközön­ségében alulreprezentált nyugdí­jasok rovására igyekezett megva­lósítani. Ezzel képzett magának tartalékot a következő választást megelőző évekre, amikor a bel­földi kereslet serkentésével ké­szült növekedést élénkíteni és egyúttal jó pontokat szerezni a választóknál. Verseny a Fidesszel Matolcsy gazdasági miniszter hi­vatalba lépését követően, már 2000-ben meghirdette a növeke­dés „belső motorjainak” felfutá­sát, vagyis a belső kereslet által vezérelt növekedést, Járai pénz­ügyminiszter pedig a minimálbé­rek két lépcsőben történő emelé­sét, mint a belföldi kereslet mes­terséges bővítésének eszközét. A példátlanul nagyvonalú lakás­­hitelezési rendszer és a Széchenyi terv által serkentett beruházások is részei voltak ennek az élénkí­tési stratégiának. E politika kicsiny, nyitott gaz­daságban nem lehetett alkalmas stabil, kiegyensúlyozott növeke­dés fenntartására. A lakossági fo­gyasztás gyors növekedése, a megtakarítási hányad csökkené­se elvonta a forrásokat az üzleti Medgyessy Péter előtt ott a lehető­ség, hogy meghirdesse a szakítást a versenyké­pesség-rom­bolás politi­kájával, vál­lalja fel a csomagot, amelynek még nem kell olyan sú­lyosnak len­nie, mint amilyen a Bokrosé volt. Bauer Tamás közgazdász válságot még nem, de felelőtlen politikát lát szféra beruházásaitól, a bérek gyors emelkedése pedig a foglal­koztatás költségeit növelte. E fo­lyamatok már a Fidesz-kormány utolsó évében előrevetítették a versenyképesség romlását, a befektetések lanyhulását. Az ak­kori ellenzék gazdasági szakértői nyomatékosan rámutattak ezek­re a veszélyekre, miközben poli­tikusai versenyre keltek a Fi­desszel az életszínvonal növelésé­re, az állami szerepvállalás bőví­tésére tett ígéretekben. A kormányváltás időpontjáig a Fidesz elhibázott gazdaságélén­kítési stratégiájának káros hatá­sai még kevéssé voltak érzékelhe­tők. Romlást jelzett ugyan a makrogazdasági mutatók több­sége, de a helyzet kezelhetőnek tűnt. Az új kormány vezetői elhi­tették magukkal, hogy az egyen­súlyromlásból a külső konjunk­túra javulása esetén ki lehet kec­­meregni, s a feszültségek kezel­hetők maradnak. Nem ez tör­tént. Az új kormány példátlan béremelési akciót hajtott végre, ígéretéhez híven a szocialista­­szabaddemokrata­ koalíció nem nyúlt a Fidesz által bevezetett juttatásokhoz, a családi adó­­kedvezményhez, a nagyvonalú lakástámogatásokhoz, a felsőok­tatási tandíjmentességhez stb. adósságterheket, hogy az ország hosszabb ideig képes volt finan­szírozni az egyensúlyromlás kö­vetkezményeit. Gazdaságilag ez előny, a gaz­daságpolitikusok veszélyérzetét illetően azonban hátrány, mert hosszabb ideig áltathatják magu­kat azzal, hogy nincs igazi baj. Csak a retorika változott Pedig a közgazdászok már régeb­ben figyelmeztettek: vigyázat, a gazdaság már 2001-től letért az egyensúlyi növekedés bokrosi pá­lyájáról. Az intéseket azonban sem az előző, sem a mostani kor­mány nem hallotta meg. László Csaba pénzügyminiszter annyit mondogatta, hogy a kormány gazdaságpolitikai fordulatot haj­tott végre, Csillag István gazda­sági miniszter annyit ismételget­te, hogy ez a kormány liberális gazdaságpolitikát folytat, hogy talán el is hitték. Pedig csak a re­torika változott, különben az folytatódik, amit a Fidesz elkez­dett. És a következmények nem várattak magukra. A Fidesz utol­só évében még csak azon kellett aggódni, hogy a tőkebehozatal már nem fedezi a fizetési mérleg hiányát, mostanra viszont már odajutottunk, hogy nincs is net­tó tőkebehozatal. A visegrádi or­szágok között az egykori első az utolsó helyre szorult. Rendkívüli mértékben csökkentek a lakossá­gi megtakarítások, nincs miből finanszírozni a növekvő költség­­vetési hiányt. A kormány ígéretei nem teljesülnek. Önmagában mindez még nem volna válság, hiszen a korrekció­ra elvileg lett volna lehetőség. Csakhogy olyan törekvések ész­lelhetők, hogy tovább tartson az állami osztogatás. Ha a bérek növekedését már fékezni próbál­ják is, a különféle juttatások, költségvetésből fedezett ingyen­ebédek expanziója megy tovább. Nem csak költségvetési kihatá­suk miatt. Ezek a lépések azért is veszé­lyesek, mert erősítik azt a köz­hiedelmet, hogy ha a kormány hajlandó rá, akkor mindenre van pénz. Orbán Viktor kezdte ennek a kialakítását, amikor miniszter­­elnöki beiktatásakor kifejtette: legalább felerészben minden csak akarat kérdése. Az MSZP­­SZDSZ-kormány Bokros-cso­magját rosszindulatú kártevés­ként támadta, szembeállítva vele a nép mellett elkötelezett Fi­deszt, amely visszaadja - mert visszaadhatja - mindazt, amit a gonosz MSZP-SZDSZ elvett. A szocialisták nem fordultak Elviselhetetlen teher A külső konjunkturális feltételek remélt javulása elmaradt. A nö­vekedés lassulása azonban - a Fi­desz-kormány versenyképességet romboló politikája következté­ben - a nemzetközi konjunktúra romlásánál korábban elkezdő­dött. A két nagy béremelési akció nyomán a reálbérek emelkedése a hazai termelés növekedésének a háromszorosa, ami minden gazdaság számára elviselhetetlen teher lenne, kis nyitott gazdaság számára pedig kiváltképpen az. Az emiatt bekövetkezett gyors fo­gyasztásnövekedés csak külső eladósodásból fedezhető. Effajta kedvezőtlen folyama­tok persze minden országban el­képzelhetők. A minisztereket azonban azért fizetik, hogy ilyen­kor kellő időben végrehajtsák a szükséges korrekciót, és akkor el­kerülhetők a fájdalmas beavatko­zások. Az olyan negatív fordula­tok esetében, mint amilyenek ko­rábban sokszor szükségessé vál­tak Magyarországon (legutóbb 1995-ben), indokolt válságról be­szélni. A Bokros-csomag nyomán olyannyira megerősödött a gaz­daság exportképessége, a nagy privatizáció révén pedig olyany­­nyira sikerült mérsékelni az szembe ezzel a szemlélettel, ha­nem a Fidesz-kormány első évei­nek visszafogott bérpolitikáját ostorozva, kampányuk közép­pontjába a jóléti rendszervál­tást” állítva, maguk is ezt a köz­hiedelmet erősítik mindmáig. Amikor csak teheti, hasonló ötle­tekkel áll elő az MDF is: elegen­dő csak az EU-csatlakozáskor végrehajtandó egyszeri nyugdíj­­emelés minden realitást nélkülö­ző blöffjét felidézni. A magyar gazdaság nem volna válságban, de válságban van a gazdaságpolitika, amely figyel­men kívül hagyja a nemzetközi versenynek kitett, közepesen fej­lett magyar gazdaság adottságait. Újjáépítené a széles körű állami gondoskodást, mellőzi a verseny­­képesség szempontjait. Miközben nálunk jóval gazda­gabb országok, mint Franciaor­szág, Németország vagy Ausztria súlyos társadalmi konfliktusokat vállalva próbálja szűkíteni az ál­lamilag finanszírozott juttatások rendszerét, a magyar pártok és kormányok azon versenyeznek, hogy kinek van jobb ötlete az „in­gyenebédek” kiterjesztésére. Nincs ma párt, amely kész lenne szembefordulni ezzel. Saját pár­tom, az SZDSZ sem, amelynek pedig liberális pártként ez köte­lessége volna. Ebből azután vál­ság lesz, ha a belső felhasználás gyors növekedése még súlyosabb egyensúlyhiányt okoz, és a kor­mány törésszerű visszafogásra kényszerül. Riogatás Orbán krízissel riogat, és közben azt kéri számon a kormányon, hogy miért nem folytatja még nagyobb lendülettel a Fidesz ál­tal elkezdett keresletélénkítést. Igazi gátlástalanság. A felelősség azonban a mai kormányé és kor­mánypártoké. Medgyessy Péter előtt még ott a lehetőség, ha nem is nyolc hónap után, mint annak idején Horn Gyula tette, de ti­zenhárom vagy tizennégy hónap után maga hirdesse meg a szakí­tást a felelőtlen költekezés, ver­senyképesség-rombolás politiká­jával, maga vállalja fel a csoma­got, amelynek még nem kell olyan súlyosnak lennie, mint amilyen a Bokrosé volt. Jó lenne, ha megtenné. Azok után persze, amit az elmúlt más­fél évben mondott és tett, sokkol­ja majd a közvéleményt. Ha nem lesz erre hajlandó, akkor bizony mennie kell, s a koalíciós pártok­nak másra kell bízniuk ezt a nem kellemes, igazi államférfit kívánó feladatot. Lefülelt mondatok (Göncz Árpádról) Ma­gyarországon az európaisá­got képviselte és Európában a magyarságot. Glatz Ferenc történész (Népszava, júl. 9.) (Juszt Lászlóról) Azt tanul­ta meg, hogyan kell eladni a semmit. Ez az élete. Végh Attila tévékritikus (Heti Válasz, júl. 4.) (Juss) Itt mindenki azt kér­dezi, mi jár neki, és nem azt, hogy mi jut. Csillag István gazdasági miniszter (Magyar Hírlap, júl. 5.) (Hangvétel) Kezd összenőni a jobbszél az útszéllel. Mester Ákos újságíró (168 Óra, júl. 3.) Összeállította: Zöldi László

Next