Magyar Hírlap, 2003. július (36. évfolyam, 151-177. szám)
2003-07-12 / 161. szám
14 • Magyar Hírlap • 2003. július 12-13., hétvége vélemény ps f vita Van-e válság? Ha csak a Magyar Hírlapot olvasnám, azt hihetném, hogy van. De a válságot én nem az újságok alapján ismerem fel, hanem a tények tükrében. Ha a világgazdaságban válság van, és az begyűrűzik Magyarországra, az nem válság, az természetes. Krízist legfeljebb azzal lehetne okozni, hogy nem vesszük tudomásul. De a világgazdaságban lelassult folyamatokat nem volna szabad válságnak tekinteni, mert csak a világtörténelemben soha nem ismert tempójú fejlődés egyenetlenségéről van szó. A gazdasági növekedés az átlagosnál lassúbb lett, nőtt a költségvetési hiány, nagyobb a munkanélküliség stb. Ezek olyan jelzések, amelyeket komolyan kell ugyan venni, de azért nem szabad pánikba esni. A klasszikus tőkés válságok esetében több tíz százalékkal csökkent a termelés, nőtt a munkanélküliség, visszaesett a lakossági fogyasztás és az export. Tegyük hozzá, hogy akkor a lakosság nagy többsége a létfeltételekkel küzdött, a munkanélküliek nem kaptak segélyt, ingyenkonyhára jártak. Minderről ma szó sincs, sőt a fogyasztás növekedése felgyorsult. Az én fogalmaim szerint nem az a válság, amit a liberális közgazdászok annak éreznek, hanem az, ami a lakosságot a korábbinál lényegesen rosszabb helyzetbe hozza. Erről természetesen szó sincs. Szerencsére ma nincs akkora kormánytöbbség, amely mellett a miniszterelnök Bokroscsomagra gondolhatna. Nemcsak a fogyasztás nőtt jelentősen, hanem közben születnek találmányok, újabb kutatási eredmények, a technika vívmányainak a bevezetése folyik, a vállalkozók tanulnak saját kárukon, nehézségein, mind többen beszélnek nyugati nyelveket stb. Attól kellene félni, hogy a kormány komolyan veszi a liberális közgazdászok riogatását. Itt jegyzem meg, hogy örültem a Magyar Hírlap múlt vasárnapi cikkének, amely óva intett a Világbank tanácsainak megfogadásától. Ez a veszély szerencsére nem olyan nagy, mint a Horn-kormány idején volt. Az olyan parlamenti többséget érzett a háta mögött, hogy bevezette a Bokroscsomagot, drasztikus takarékossági intézkedéseket foganatosított. Aztán a következő választáson kiderült, hogy nincs az a parlamenti többség, amelyet az ilyen gazdaságpolitika nem buktat meg. Akik ma is esküsznek a Bokros-csomagra, figyelmen kívül hagyják, hogy a kormány előrébb való kötelessége megtartani a hatalmat, mint hallgatni a liberális vészmadarakra. Szerencsére ma nincs akkora kormánytöbbség, amely mellett a miniszterelnök Bokros-csomagra gondolhatna. Ez is azt bizonyítja, hogy az erős kormányzati többség veszélyes, mert a kormány megkísérelheti rákényszeríteni elképzeléseit a társadalomra. Örülök, hogy olyan miniszterelnökünk van, aki nem képzeli magáról, hogy Kossuth Lajos, nem akarja a lehetetlent is rákényszeríteni a társadalomra. Tanácsom: a politikai vezetés vegye tudomásul, hogy nem képes alakítani a gazdaság spontán fejlődésének tempóját. Azt azzal segíti a legjobban, ha nem avatkozik be, nem rontja el, ami a társadalom erőforrásaiból szinte spontán fakad. Meggyőződésem szerint, a magyar társadalom erősebb, lakossága képzettebb, szorgalmasabb annál, mint ahogyan a gazdasága jelenleg áll. Ha hagyják, fel fog zárkózni. Ehhez nemcsak nincs szükség, de egyenesen kártékony lenne, ha válságprogramokat vezetnének be. Kopátsy Sándor közgazdász úgy véli, hogy nem szabad pánikba esni „ Megy-e Medgyessy? Orbán Viktor közelgő gazdasági válsággal riogatja a közvéleményt. Ő csak tudja - ha lesz válság, ő csinálta, két értelemben is. Medgyessy Péter azt állítja, nincs és nem lesz válság. „Amíg én vagyok a miniszterelnök, nem lesz válság” - igyekezett megnyugtatni a rádióhallgatókat. E mondat értelme meg is fordítható: ha mégis gazdasági válság lesz, akkor ő már nem lesz miniszterelnök. Vagyis a gazdasági stabilitáshoz kötötte politikai jövőjét, és ha a stabilitás mégis megbomlik, akkor megy. Éltanulók voltunk Hogyan merülhet fel egyáltalán a válság gondolata, amikor a magyar gazdaság továbbra is növekszik, ha a korábbinál lassabban is? A súlyos egyensúlyhiánnyal küszködő gazdaságot 1995-ben sikerült a Bokros-csomag és a Suchmann-féle privatizáció révén viszonylag stabil növekedési pályára vezérelni. Évről évre 1996-tól 2000-ig négy-öt százalékos ütemben növekedett a gazdaság anélkül, hogy ez veszélyeztette volna az egyensúlyt. Ez azért lehetett így, mert a termelés növekedése elsősorban az export növekedésében csapódott le. Az export pedig azért növekedhetett gyorsan, mert a Bokroscsomag - a leértékeléssel és a jövedelmek visszafogásával - egyszeri lökést adott a versenyképességnek, és a költségvetés konszolidációjával és a csúszó leértékeléssel kiszámíthatóvá tette a gazdasági feltételeket. Ennek és a privatizáció felgyorsításának volt köszönhető a masszív külföldi tőkebeáramlás. Magyarország másodszor vált a régió éltanulójává. Jó pontok A Fidesz szakértői is elégedettek lehettek a politikusaik által váltig szidalmazott stabilizáció eredményeivel, hiszen erre támaszkodva mertek hétszázalékos növekedést ígérni. Hét nem lett ugyan, de 2000 első negyedévében a növekedési ütem elérte a hat százalékot, amit az újdonsült gazdasági miniszter nem átallott saját gazdaságpolitikájuk eredményeként feltüntetni, holott valójában ez a korábbi kormány által végrehajtott stabilizáció és privatizáció utolsó gyümölcse volt. A Fidesz-kormány ciklusának első éveiben óvatos konjunktúrapolitikát folytatott, visszafogta a jövedelmek növekedését, és a fiatal, aktív családok erőteljes támogatását a választóközönségében alulreprezentált nyugdíjasok rovására igyekezett megvalósítani. Ezzel képzett magának tartalékot a következő választást megelőző évekre, amikor a belföldi kereslet serkentésével készült növekedést élénkíteni és egyúttal jó pontokat szerezni a választóknál. Verseny a Fidesszel Matolcsy gazdasági miniszter hivatalba lépését követően, már 2000-ben meghirdette a növekedés „belső motorjainak” felfutását, vagyis a belső kereslet által vezérelt növekedést, Járai pénzügyminiszter pedig a minimálbérek két lépcsőben történő emelését, mint a belföldi kereslet mesterséges bővítésének eszközét. A példátlanul nagyvonalú lakáshitelezési rendszer és a Széchenyi terv által serkentett beruházások is részei voltak ennek az élénkítési stratégiának. E politika kicsiny, nyitott gazdaságban nem lehetett alkalmas stabil, kiegyensúlyozott növekedés fenntartására. A lakossági fogyasztás gyors növekedése, a megtakarítási hányad csökkenése elvonta a forrásokat az üzleti Medgyessy Péter előtt ott a lehetőség, hogy meghirdesse a szakítást a versenyképesség-rombolás politikájával, vállalja fel a csomagot, amelynek még nem kell olyan súlyosnak lennie, mint amilyen a Bokrosé volt. Bauer Tamás közgazdász válságot még nem, de felelőtlen politikát lát szféra beruházásaitól, a bérek gyors emelkedése pedig a foglalkoztatás költségeit növelte. E folyamatok már a Fidesz-kormány utolsó évében előrevetítették a versenyképesség romlását, a befektetések lanyhulását. Az akkori ellenzék gazdasági szakértői nyomatékosan rámutattak ezekre a veszélyekre, miközben politikusai versenyre keltek a Fidesszel az életszínvonal növelésére, az állami szerepvállalás bővítésére tett ígéretekben. A kormányváltás időpontjáig a Fidesz elhibázott gazdaságélénkítési stratégiájának káros hatásai még kevéssé voltak érzékelhetők. Romlást jelzett ugyan a makrogazdasági mutatók többsége, de a helyzet kezelhetőnek tűnt. Az új kormány vezetői elhitették magukkal, hogy az egyensúlyromlásból a külső konjunktúra javulása esetén ki lehet kecmeregni, s a feszültségek kezelhetők maradnak. Nem ez történt. Az új kormány példátlan béremelési akciót hajtott végre, ígéretéhez híven a szocialistaszabaddemokrata koalíció nem nyúlt a Fidesz által bevezetett juttatásokhoz, a családi adókedvezményhez, a nagyvonalú lakástámogatásokhoz, a felsőoktatási tandíjmentességhez stb. adósságterheket, hogy az ország hosszabb ideig képes volt finanszírozni az egyensúlyromlás következményeit. Gazdaságilag ez előny, a gazdaságpolitikusok veszélyérzetét illetően azonban hátrány, mert hosszabb ideig áltathatják magukat azzal, hogy nincs igazi baj. Csak a retorika változott Pedig a közgazdászok már régebben figyelmeztettek: vigyázat, a gazdaság már 2001-től letért az egyensúlyi növekedés bokrosi pályájáról. Az intéseket azonban sem az előző, sem a mostani kormány nem hallotta meg. László Csaba pénzügyminiszter annyit mondogatta, hogy a kormány gazdaságpolitikai fordulatot hajtott végre, Csillag István gazdasági miniszter annyit ismételgette, hogy ez a kormány liberális gazdaságpolitikát folytat, hogy talán el is hitték. Pedig csak a retorika változott, különben az folytatódik, amit a Fidesz elkezdett. És a következmények nem várattak magukra. A Fidesz utolsó évében még csak azon kellett aggódni, hogy a tőkebehozatal már nem fedezi a fizetési mérleg hiányát, mostanra viszont már odajutottunk, hogy nincs is nettó tőkebehozatal. A visegrádi országok között az egykori első az utolsó helyre szorult. Rendkívüli mértékben csökkentek a lakossági megtakarítások, nincs miből finanszírozni a növekvő költségvetési hiányt. A kormány ígéretei nem teljesülnek. Önmagában mindez még nem volna válság, hiszen a korrekcióra elvileg lett volna lehetőség. Csakhogy olyan törekvések észlelhetők, hogy tovább tartson az állami osztogatás. Ha a bérek növekedését már fékezni próbálják is, a különféle juttatások, költségvetésből fedezett ingyenebédek expanziója megy tovább. Nem csak költségvetési kihatásuk miatt. Ezek a lépések azért is veszélyesek, mert erősítik azt a közhiedelmet, hogy ha a kormány hajlandó rá, akkor mindenre van pénz. Orbán Viktor kezdte ennek a kialakítását, amikor miniszterelnöki beiktatásakor kifejtette: legalább felerészben minden csak akarat kérdése. Az MSZPSZDSZ-kormány Bokros-csomagját rosszindulatú kártevésként támadta, szembeállítva vele a nép mellett elkötelezett Fideszt, amely visszaadja - mert visszaadhatja - mindazt, amit a gonosz MSZP-SZDSZ elvett. A szocialisták nem fordultak Elviselhetetlen teher A külső konjunkturális feltételek remélt javulása elmaradt. A növekedés lassulása azonban - a Fidesz-kormány versenyképességet romboló politikája következtében - a nemzetközi konjunktúra romlásánál korábban elkezdődött. A két nagy béremelési akció nyomán a reálbérek emelkedése a hazai termelés növekedésének a háromszorosa, ami minden gazdaság számára elviselhetetlen teher lenne, kis nyitott gazdaság számára pedig kiváltképpen az. Az emiatt bekövetkezett gyors fogyasztásnövekedés csak külső eladósodásból fedezhető. Effajta kedvezőtlen folyamatok persze minden országban elképzelhetők. A minisztereket azonban azért fizetik, hogy ilyenkor kellő időben végrehajtsák a szükséges korrekciót, és akkor elkerülhetők a fájdalmas beavatkozások. Az olyan negatív fordulatok esetében, mint amilyenek korábban sokszor szükségessé váltak Magyarországon (legutóbb 1995-ben), indokolt válságról beszélni. A Bokros-csomag nyomán olyannyira megerősödött a gazdaság exportképessége, a nagy privatizáció révén pedig olyanynyira sikerült mérsékelni az szembe ezzel a szemlélettel, hanem a Fidesz-kormány első éveinek visszafogott bérpolitikáját ostorozva, kampányuk középpontjába a jóléti rendszerváltást” állítva, maguk is ezt a közhiedelmet erősítik mindmáig. Amikor csak teheti, hasonló ötletekkel áll elő az MDF is: elegendő csak az EU-csatlakozáskor végrehajtandó egyszeri nyugdíjemelés minden realitást nélkülöző blöffjét felidézni. A magyar gazdaság nem volna válságban, de válságban van a gazdaságpolitika, amely figyelmen kívül hagyja a nemzetközi versenynek kitett, közepesen fejlett magyar gazdaság adottságait. Újjáépítené a széles körű állami gondoskodást, mellőzi a versenyképesség szempontjait. Miközben nálunk jóval gazdagabb országok, mint Franciaország, Németország vagy Ausztria súlyos társadalmi konfliktusokat vállalva próbálja szűkíteni az államilag finanszírozott juttatások rendszerét, a magyar pártok és kormányok azon versenyeznek, hogy kinek van jobb ötlete az „ingyenebédek” kiterjesztésére. Nincs ma párt, amely kész lenne szembefordulni ezzel. Saját pártom, az SZDSZ sem, amelynek pedig liberális pártként ez kötelessége volna. Ebből azután válság lesz, ha a belső felhasználás gyors növekedése még súlyosabb egyensúlyhiányt okoz, és a kormány törésszerű visszafogásra kényszerül. Riogatás Orbán krízissel riogat, és közben azt kéri számon a kormányon, hogy miért nem folytatja még nagyobb lendülettel a Fidesz által elkezdett keresletélénkítést. Igazi gátlástalanság. A felelősség azonban a mai kormányé és kormánypártoké. Medgyessy Péter előtt még ott a lehetőség, ha nem is nyolc hónap után, mint annak idején Horn Gyula tette, de tizenhárom vagy tizennégy hónap után maga hirdesse meg a szakítást a felelőtlen költekezés, versenyképesség-rombolás politikájával, maga vállalja fel a csomagot, amelynek még nem kell olyan súlyosnak lennie, mint amilyen a Bokrosé volt. Jó lenne, ha megtenné. Azok után persze, amit az elmúlt másfél évben mondott és tett, sokkolja majd a közvéleményt. Ha nem lesz erre hajlandó, akkor bizony mennie kell, s a koalíciós pártoknak másra kell bízniuk ezt a nem kellemes, igazi államférfit kívánó feladatot. Lefülelt mondatok (Göncz Árpádról) Magyarországon az európaiságot képviselte és Európában a magyarságot. Glatz Ferenc történész (Népszava, júl. 9.) (Juszt Lászlóról) Azt tanulta meg, hogyan kell eladni a semmit. Ez az élete. Végh Attila tévékritikus (Heti Válasz, júl. 4.) (Juss) Itt mindenki azt kérdezi, mi jár neki, és nem azt, hogy mi jut. Csillag István gazdasági miniszter (Magyar Hírlap, júl. 5.) (Hangvétel) Kezd összenőni a jobbszél az útszéllel. Mester Ákos újságíró (168 Óra, júl. 3.) Összeállította: Zöldi László