Magyar Hírlap, 2004. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-15 / 12. szám
18 • Magyar Hírlap • 2004. január 15., csütörtök mh-posta halló! Oszkár tudja, ...de nem mondja! Csak sejtet, és sejtése pogány. Ez jutott eszembe a Nap-kelte vendégének, Kovács úrnak, az FTC tulajdonosának és Gyárfás Tamásnak a beszélgetését hallgatva. Az új tulaj elmondása szerint cáfolhatatlan bizonyítékai vannak arra nézve, hogy a Fraditól elcsalták a tavalyi bajnoki címet, valamint anyagilag is tönkre akarták tenni. Hogy kik és miért, erre dodonai válaszokat adott a riportalany. Kovács úr, ön verébnek nézi e műsor nézőinek millióit. Mitől és kiktől fél, miért nem mondja ki, amit - szerintem - sejtet, hogy a keresztény-konzervatív, népnemzeti Fradikat a sötétben bujkáló, idegenszívű, liberál bolsevik zsidók akarják lehetetlenné tenni, mert ez a magyar labdarúgócsapat veszélyezteti világuralmi törekvéseiket? Pedig a koránál fogva is tudhatná, hogy az ilyen sugalmazások a történelem zsákutcájába vezetnek. Talán az sem véletlen, hogy nem az Egyenes beszéd című műsorba hívták meg Kovács urat. Méhes János Szeged Mi sem hisszük el Újévi köszöntőjében az államfő egyik mondata így szólt: „Mintha kevésbé hinnénk el a másikról, hogy ő is jót akar.” Igaza van. Mi sem hisszük el. Amikor nem sokkal a határidő lejárta előtt adta vissza a kórháztörvényt újragondolásra a parlamentnek, egyértelműen azzal próbálkozott: a parlamentnek ne legyen ideje ellenlépésre, így a Mikola-féle törvény lépjen hatályba. Ezzel világossá tette politikai hovatartozását és azt, hogy ilyen, etikusnak nem nevezhető lépésre is hajlandó, megszegve a beosztásával járó pártsemlegesség követelményét is. Úgy tűnik, bosszút esküdött a mai kormánypártok ellen, amiért első nekifutásra nem szavazták meg posztjára. Ez nem úri, ez kicsinyes, önlejárató lépés volt. Akkor tesz önmagának jót, ha követi elődje példáját, s nem hagyja magát politikai érzelmei, bosszúszomja és az ellenzékiek - nekik semmi sem drága - által vezéreltetni. Olyan beosztásban van a kormánypárti honatyák jóvoltából, hogy mindenképpen a történelem ítélőszéke elé kerül, ahol az érzelmek és a politikai kötődések semmit sem érnek, csak a tettek. Fendre Ferenc Miskolc Olcsóbban, gyorsabban Tarthatatlannak ítéltük mi, autósok az érintett települések lakóival együtt (pártállástól függetlenül) az M5-ös pályadíjait. A kormány múlt szerdai döntése a matricás rendszer bevezetéséről örömre ad okot. De örülni is sokféleképpen lehet. Dabason elmarad az engedetlenségi akció, Szarvason talán a fagylaltosfiú kapja az egyforintosokat. Ők négy éve csak sugdolóztak az M5-öS olcsó díjairól (talán mert Orbán Viktor tartotta mutatóujját a szájukon). A többi, nem politizáló autós csak ízlelgeti a jó hírt. Mi úgy számolunk, olcsóbb lett, biztonságosabb lett, gyorsabb lett. Még ha a liberális kormány adta, akkor is. Köszöntünk M5-ös, Európában! Olomi János Pusztavacs Szombat és vasárnap kivételével 11-től 14 óráig várja hívásukat a rovat szerkesztője, Zayzon Márta. Telefon 470-1311. Ha kéri, visszahívjuk. Viszonthallásra! Ami ingyen kapható, annak nincs igazán értéke A magyar társadalom jótevőinek tartom azokat, akik egy internetes honlapon közzétették a hazai szülészetekkel kapcsolatos tapasztalatokat. A honlapon foglaltakra ingerülten, idegesen, sértetten reagált több érintett, ami azt bizonyítja, hogy a hálapénz társadalmi probléma, még ha nem illett is eddig beszélni róla. Abban az időben, amikor Magyarországon a XX. század elején, ha nem is általánosan, megkezdődött a társadalombiztosítás, szóba sem jöhetett az, hogy az ügyfél, vagyis a beteg juttatásban részesítse a szolgáltatót, azaz az orvost. Még a társadalombiztosítás későbbi fejlődése, sőt annak a pártállam első korszakában megtörtént általánossá tétele idejében sem volt szokásos a hálapénz fizetése. Pedig Magyarországon mind az orvosok és egyéb egészségügyi dolgozók, mind a páciensek fizetése azonos színvonalon állt. Alighanem ez vezetett oda, hogy a társadalombiztosítás szolgáltatásait igénybe vevő illendőnek érezte az ő részéről történő jövedelemkiegészítést. Így alakult ki az a gyakorlat, hogy a legtöbb biztosított dotálta azt az orvost vagy ápolót, aki munkaköri feladatának ellátásaként foglalkozott vele. Emberek vagyunk, legfőbb kincsünk az egészség, márpedig a nem egészséges ember az orvos kezében van. Csakhogy az orvos és stábja is ember, lévén az ő fizetésük is alacsony, jól jön nekik a többlet. Ha pedig nem előzetes megállapodás alapján fizet a beteg, hanem utólag rója le kézzel fogható háláját, akkor egyikük magatartása sem ütközik a büntetőjogba. Mióta társadalmunk ismét osztályokból, rétegekből, keveset, többet, sokat vagy éppen rengeteget keresőből áll, az egészségügy minden rendű és rangú dolgozójának módja van arra, hogy differenciáljon: kitől fogad el hálapénzt, kinek a felajánlását utasítja vissza. Mindkét esetben lehetőség van ráutaló magatartásra. Rá kell mutatni arra, hogy nem minden egészségügyi dolgozó kerül szembe ezzel a dilemmával. A laboratóriumiak, a különböző technikai eszközökkel dolgozók (EKG, CT stb.) legfeljebb szerény veszélyességi pótlékot kapnak, holott igen sok esetben az ő munkájuk a gyógykezelés alapja. Ahogyan az állam csődöt mondott mint vállalkozó, mint kereskedő, mint gyáros, mint földbirtokos, ugyanúgy csődöt mondott mint egyetlen egészségügyi szolgáltató. Furcsának, nevetségesnek tartom, hogy éppen azok a politikai csoportosulások ágálnak leghevesebben a kórházak privatizálása ellen, amelyek más téren egyebet sem tesznek, mint átkozzák a pártállam elveit és gyakorlatát (többnyire igazuk is van). Bebizonyosodott, hogy ami mindenkié, az senkié, és ami ingyen kapdadolgozók, mind a páciensek munkáját értékén fizessék meg. Ismeretes, hogy a magyar munkabérek az EU-ban fizetett bérek legalacsonyabbjainak is csak szerény hányadát teszik ki. Amíg nem sikerül a magyar béreket legalább a legalacsonyabb EU-szintre felvinni, addig maradni fog a jelenlegi helyzet. Ifjúságomban az ember fizikai jólétét szolgáló dolgozók, akik borravalót kaptak, pincérek, borbélyok, manikűrösök és pedikűrösök, masszőrök, ajtónyitogatók voltak. Ezekhez a borravalós szakmákhoz a negyven éven át tartó kommunizmus felzárkóztatta a legszebb emberi hivatás, a gyógyítás dolgozóit. Ezen a szomorú tényen mit sem változtat az, hogy a borravalót hálapénznek nevezik. Dr. Del Medico Imre Budapest Ingerülten, idegesen, sértetten reagált több érintett, ami azt bizonyítja, hogy a hálapénz társadalmi probléma, még ha nem illett is eddig beszélni róla. Jó, annak nincs igazán értéke. Árat kellene szabni az egészségügyi szolgáltatásoknak - természetesen aszerint, hogy kinek milyen a jövedelme (fizetése, nyugdíja). Nyilvánvaló, hogy nem mindenki képes minden szolgáltatást értékén megfizetni - ez a többség. De van mód arra, hogy megállapítsák: ki nem fizet, ki és milyen arányban fizet. De nem az orvosnak, hanem a kórház pénztárának. Ehhez persze arra van szükség, hogy mind az egészségügyi Kedves Olvasók! A Magyar Hírlap Sól fenntartja magának a jogot, hogy a szerkesztőségbe érkező leveleket, illetve meg nem rendelt cikkeket szerkesztett vagy rövidített formában közölje. Kéziratokat nem küldünk vissza és nem őrzünk meg. Cím Magyar Hírlap, 1145 Budapest, Szugló utca 14. fax 470-1637/e-mail levelek@mhirlap.hu Fontos-e az igazság kiderítése? Egyetlen gyermekemet 2001. október 12-én halálra gázolta egy BKV-busz, zebrán, zöld lámpánál. Igaz, 2003. január végén kisebb háború után bíróságra került ügyünk, amit nem tudok megnyugvással fogadni, mert mind a rendőrség, mind az ügyészség olyan hozzáállást tanúsított az igazság kiderítése ügyében, ami enyhén szólva is arcpirító. Ezek után milyen képviseletre számíthatok a vád részéről? A rendőrség olyan szakértőt bízott meg, aki szemműtéten esett át, ez már előre tudható volt, de ez is időhúzásra alkalmas lehetőség volt. Tudtommal több szakértőt foglalkoztatnak. 2002. december 17-én kaptam egy levelet, mely arról tájékoztatott, hogy ügyünket lezárták, felelősség nem állapítható meg. Ami pedig felháborított, a busz vezetőjének a helyszínen visszaadták a jogosítványát, ezzel is „bizonyítva” hogy már a helyszínen lányomat tették felelőssé a balesetért. Röviden: csak annyit szeretnék megtudni, hogy az igazság kiderítése nem minden esetben fontos? Az egész szörnyűség, egy színjátékhoz hasonlóan zajlott a kivizsgálást illetően. Talán nem véletlen, hogy az MH-nak a BKV-val készített interjújában elhangozhatott egy olyan kérdés, hatóság-e még a BKV. Szerintem hallgatólagosan igen. Szmrek Györgyné Pilisvörösvár Miről döntsön a nép? (Döntsön a nép!, mh, január 10-11.) A cikkben elsősorban az zavar, hogy írója a kérdést politikai-ideológiai témává akarja tenni. Mintha bizonyos lenne, hogy a magánkórházak rosszabbul működnének, mint az államiak, községiek. S ezt az üzenetet olyan publikumnak szánták, amely - ugyanolyan abszurdul - az ellenkezőjét állítja. Ennyi szakszerűtlenség után igen nehéz lenne a népnek döntenie. Ha kiírnák a népszavazást, azon csaknem kizárólag az indulatok - ideológiák, hitvallások - döntenének. Európa minden érett demokráciájában vannak állami és magánkórházak, sőt vegyes tulajdonúak is. Ha Svájcot vesszük példának, megállapítható, hogy a legtöbb magánkórház a XIX. század végén alakult, amely időszakra jellemző volt az olcsó munkaerő és az orvostudomány alacsony technikai fejlettsége. A magánszanatóriumok főleg a szállodai komfort tekintetében nyújtottak többet, mint az államiak. Thomas Mann szépen írja le az akkori állapotokat a Zauberberg (Varázshegy) című regényében, amelyből az is kiderül, hogy a drága magánszanatóriumokat elsősorban dúsgazdag külföldiek vették igénybe. Időközben azonban megdrágult az emberi munkaerő, és megjelentek a drága műszerek. Svájcban a XX. század folyamán a legtöbb magánkórház elvesztette versenyelőnyét és tönkrement. Az állam pénzügyileg is erősebbnek bizonyult, mint a sok kisvállalkozás. (A „multik” sohasem szálltak be a kórházpiacba, mert a szegmens túl kicsi volt, és ahogy telt az idő, egyre csökkent jövedelmezősége. Nálunk is ilyen helyzet alakulna ki hosszú távon, mégpedig törvénnyel vagy törvény nélkül. Becslésem szerint az első lépésben, miként Svájcban a XX. század közepe táján, 70 százalék volna az állami, tíz százalék az alapítványi és húsz százalék a magánkórház. Erre megvolna itt is az igény, talán a pénzügyi alap is. A „multik’’ beszállására Magyarországon sem lehet számítani. Aztán jönne az elkerülhetetlen: az állam megerősödése, a kisbefektetők versenyképtelensége, a magánkórházak tönkremenése (visszaállamosítása vagy átalakítása idősek menhelyévé, irodaházzá). Az ambuláns szektor további privatizálására mindez nem vonatkozik, mert ez életképes lenne magánkézben hosszú távon is. Tehát: ha lenne népszavazás, gondoljuk meg a fentieket! Dr. Pintér Emil orvos, Budapest „a jogszabályalkotás területén már történt előrelépés, de ebből a fogyatékossággal élők szinte semmit nem éreznek”. Ezzel szemben az én véleményem az, hogy az esélyegyenlőségi törvény megvalósításában eddig soha nem tapasztalt mértékben vették figyelembe a fogyatékossággal élők véleményét. A törvény elfogadását követően valamennyi fogyatékossággal élő ember érzi majd a jogszabály kedvező hatásait. Önök szerint az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium helyettes államtitkára azt tartja, hogy „egyáltalán nem okozott gondot, hogy Lévai Katalin személyében esélyegyenlőségi minisztert is kineveztek a kormányba”. Szerintem pedig már régen itt volt az ideje a kinevezésnek, és annak is, hogy Magyarországon egy hivatal programszerűen foglalkozzon az esélyegyenlőség megteremtésével. A cikkben többször is foglalkoznak a ténnyel, hogy kevés a fogyatékossággal élő emberek esélyeinek lehetőségeit javító pénz. Evvel egyetértek, de ha történik valami kedvező ez ügyben, akkor erről nem szabad hallgatni. Aki a költségvetési vitát figyelemmel kísérte, tudhatja, hogy minden minisztérium pénztárcáját megkurtították. Az eredeti javaslat szerint a fogyatékossággal élő emberek szervezeteinek nyújtott költségvetési támogatásokat is csökkenteni kellett volna, de Lévai Katalin miniszter megszerezte a kormány támogatását ahhoz, hogy 150 millió forinttal kiegészítve legalább a 2003. évi támogatások összege megmaradjon. Nyírő Zsoltné jelnyelvi tolmács, Budapest A kedvező fordulatról se hallgassanak! • A fogyatékosok szerint nem következett be változás helyzetükben, és a kormány is elismeri, hogy a támogatások növelésében nincs áttörés. (Csak az empátia nőtt, mh, január 12.) Tisztelt Szerkesztők! Önök is pontosan ismerik az ország teherbíró képességét. Valamennyien tudjuk, hogy hosszú ideig még nem lesz annyi pénz, hogy az összes fogyatékossággal élő ember gondját teljeskörűen megoldhassák. Ami azonban a pénznél is fontosabb, az a szemléletváltás, s éppen a jeltolmácsolás elfogadtatásával, rendszeressé tételével sikerült ezen változtatni. Ez elsősorban az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal, Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszter szívós, kitartó munkájának eredménye. A cikkben közölt vélemény szerint A lekezelés az ügy hitelét rontja (Köztisztviselők úri női jelmezben, mh, január 3-4.) A Virág Tamás cikkére írt olvasói levelében Dalos Rimma (a Nőház Konzorcium elnöke) a hivatalosan december közepén megnyitott Nőház kapcsán sajnálja, hogy a szerzőnek „nem sikerült bejutnia a Nőházba, bár tudomásom szerint eddig mindenki, akit valóban érdekelt a Ház, megtekinthette”. Dr. Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszter január 13-án azt mondta a Napkeltében, hogy „a Nőház természetesen nyitva volt, az újságíró elfelejtett még két lépést tenni, hogy megtalálja azt a bizonyos ajtót”. Nos, mint a nőmozgalomban valamennyire aktív résztvevőt, engem nagyon is érdekel a Nőház: az ötletet izgalmasnak találom, kíváncsi vagyok, hogy milyen szociális és kulturális teret tud adni a nőknek. A részletek is érdekelnek, hogy pontosan milyen funkciókat lát majd el a ház, milyen rendezvényeknek ad majd otthont. és milyen szolgáltatásokat kínál. E levelet azért írom, mert Virág Tamással együtt próbáltuk megnézni a Nőházat, de csak az épületegyüttes közös portásával tudtunk beszélni, akit láthatóan zavart, hogy mint mondta, nem mi vagyunk az elsők, akiket el kell küldenie: a kulcs ott lóg a portásfülkében, nem jön érte senki. Véleményem szerint annál, hogy nem tudtunk bemenni, jóval kínosabb, hogy ezt a Nőházért felelős illetékesek a nyilvánosság előtt tagadják, akár azon az áron is, hogy explicite nemtörődömséggel, implicite hazugsággal vádolják az újságírót. Azt kibírjuk, hogy az intézmény érdemi működésének kezdete csúszik pár hetet, de ha az erről szóló kommunikációt a lekezelő becsmérlés jellemzi, az az ügy képviseletének hitelét rontja. A. Tímár Eszter Habeas Corpus Munkacsoport, Budapest A honlapon miért nem közlik? (Kidobtak a Mednyánszkyról, mhposta, január 12.) Nagy örömmel olvastam Laczkó Zsuzsa levelét, aki végre szót emelt a Nemzeti Galériával és a Mednyánszky-kiállítással kapcsolatban. Én nem küldtem eddig e-mailt, de most indokoltnak tartom, mert szerintem levelét - sajnos - akár überolhatnám is, bár ez egyáltalán nem célom, inkább az, hogy másokat tájékoztassak hasonló bosszúság elkerülésére. Tavaly, november 2-án, vasárnap szerettük volna megnézni a kiállítást. A Duna felőli fronton óriási virágládákat cipeltek be, s közölték, menjünk az Attyla út felőli kapuhoz. Odamentünk. Ott közölték, hogy a kiállítás aznap zárva tart. Indokot a pénztár nem mondott, csak azt, hogy a III. emeleti rész nyitva van, nem tudja, a lenti miért van bezárva. Mi az egészet szerettük volna látni, így a következő vasárnap telefonáltam, nyitva vannak-e. Mondták, hogy igen, a kiállítást lent és fent is megtekinthetjük. Hogy miért írom meg ezt? Azért, mert megkérdeztük, hogy előző vasárnap miért volt zárva? A felvigyázó hölgy igen kedvesen elmagyarázta, hogy a múzeum szponzorpénzeket kényszerül elfogadni. Ha ennek fejében a szponzor azt kéri, hogy zártkörű rendezvényt tarthasson az épületben, akkor a kért részt aznapra lezárják. Szerencsénk van, hogy nem szombaton (előző nap) jöttünk, mert a Mednyánszky-rész akkor is be volt zárva Baj, hogy az ilyen napok a Nemzeti Galéria honlapján nincsenek feltüntetve. Imrei Józsefné e-mail