Magyar Hírlap, 2004. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

2004-02-14 / 38. szám

14 • Magyar Hírlap • 2004. február 14-15., hétvége vélemény , vita Hősök nélkül közíró a magyar antifasiszta ellenál­lás érdemeire hívja föl a figyelmet, mondván, hogy egyetlen népnél sem vagyunk alábbvalóbbak. V­an mire emlékezni 2004-ben. Hitler 1944. március 19-én meg­szállta Magyarországot, júniusban Eichmann a magyar közigazgatás önzetlen segítségével gázkamrába küldött hatszázezer embert, október 15-én Szálasi át­vette a hatalmat, a következő hó­napokban a németek és az oro­szok szétlőtték a főváros felét. Tudom, tudom. Volt és lesz szó a holokausztról, Kertész Imre na­gyon megérdemelt Nobel-díjat kapott, a Sorstalanságból film ké­szül, és megnyílik Pesten a Páva utcai emlékhely. Nem attól félek, hogy e borzalmas és szégyenteljes évet elfeledjük, hanem attól, hogy éppen a történet bátor és nemes hőseiről feledkezünk meg. Azok­ról, akik nem félezer, hanem csak hatvan éve életük árán megkísé­relték lemosni a gyalázatot. Az ellenállási mozgalom törté­nelmünknek még mindig fehér foltja. Néhány utcanév, néhány könyv ahhoz talán elég, hogy meg ne szóljanak (kik?), de ahhoz, hogy az ötven év óta született há­rom nemzedék vérébe ivódjon, ke­vés. Az igazság az, hogy az 1945 óta egymást követő rendszerek ér­dekeinek a hallgatás inkább meg­felelt, mint az egyenes beszéd. Az antifasiszta ellenállás egyet­len sémába sem illik tökéletesen. A hatalom érdeke 1990 előtt az ellenállás nyomainak az eltünte­tése volt. A kérdés feszegetése be­láthatatlan következményekkel járt volna, ha kiderül, hogy a bal­oldali ellenállók túlnyomó része a trockistának bélyegzett és bör­tönbe vetett Demény csoportjá­hoz tartozott, aki nem a felakasz­tott Rajk László köréhez tartozott, és ha oda sem, akkor az ’56-os forradalom kivégzett hadügymi­niszterének, Maléter Pálnak volt a társa. A jobboldalinak tekintett ellenállókról az derülhetett volna ki, hogy a kor szójárása szerint „horthysta” katonatisztek voltak - ez pedig a Horthy-rendszerről és a kormányzó környezetének szerepéről igényelt volna árnyal­tabb elemzést. A zsidó ellenállók­ról azért volt tanácsos hallgatni, mert a puszta tény ellentmondott volna a „birkaként mentek a vágó­hídra” szóbeszédnek, ugyanak­kor a zsidó tanácsok szerepének elemzését se lehetett volna meg­kerülni. Végül az ellenállási moz­galom valódi jellegének feltárása Az ellenállá­si mozgalom valódi jelle­gének feltá­rása megha­zudtolta vol­na a„fasisz­ta nemzet” Rákosiék ál­tal kitalált és terjesz­tett, aljas le­gendáját, vagy felnagyítása meghazudtolta volna a „fasiszta nemzet” Ráko­siék által kitalált és terjesztett al­jas legendáját. A rendszerváltás első időszaká­ban hasonló helyzet keletkezett, bár más paraméterekkel. Az An­­tall-kormány korifeusai megkísé­relték legitimitásukat a Horthy­­rendszer szellemiségére alapozni, előhúzták a Szovjetunió elleni „igazságos háború” ócska meséjét. Ebbe az új ideológiába se illett be­le az ellenállás egésze, a kommu­nisták azért, mert kommunisták voltak, a nácik ellen harcoló és a szovjetekkel szövetséget kereső jobboldali katonatiszteké pedig azért nem, mert a Szovjetunió el­len viselt háború igazságos volt, őket kellett volna árulóknak mi­nősíteni. A magyar ellenállást bajos len­ne sikeresként jellemezni. Vezetői akasztófán végezték, a fegyveres harcot egymástól elszigetelt cso­portok vívták, áldozatukat a béke­tárgyaláson nem vették tudomá­sul. Mindennek ellenére legna­gyobb érdeme az, hogy volt, és legalább annyit bizonyított, hogy egyetlen népnél sem vagyunk alábbvalóbbak. Jelentősége azon­ban nem merül ki ebben. Három, máig is érvényes tanulsága van, amelyet érdemes feltárni és fenn­hangon hirdetni. Az első, hogy a gonosznak és elviselhetetlennek még akkor is érdemes nemet mondani, ha a gesztus pillanatnyilag reményte­lennek látszik. Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki önként ment a halálba, meg is fogalmazta, hogy a nem­zetnek követendő példára van szüksége. Kétségtelen, hogy a mai divatos eszméktől eltérő, tragikus hős esete azonban pontosan il­leszkedik az aradi tizenhármaktól Nagy Imréig húzódó mártír poli­tikusok sorába. A második, hogy ha második világháborús szereplésünk szom­szédainkhoz vagy akár néhány nyugat-európai kisállamhoz ké­pest rossznak tűnik is, ennek a fő oka nem az ellenállás hiányában, hanem - jobb kifejezés híján - történelmi tehetetlenségünkben rejlik. Igaz, ma egyetlen épeszű külföldi politikusnak se jutna eszébe, hogy Magyarországot az ötven évvel ezelőtt történtekhez képest ítélje meg, sőt a történe­­tieskedő nyafogás általában riasz­tóan hat. Ez azonban nem lehet ok arra, hogy rosszabb bizo­nyítványt állítsunk ki magunk­ról, mint amilyen megfelel a té­nyeknek. Harmadszor a most felnövő, 1944-et, 1956-ot és a rendszervál­tást meg nem élő nemzedék nem elégedhet meg a bankvezérek, brókerek, újgazdagok történeté­vel. Másra és többre van szükség. Az 1944-es ellenállás utolsó tanúi még velünk vannak, életü­ket akár sikertörténetnek is te­kinthetjük. Márton László Melyik Kopátsynak higgyek? Mihályi Péter közgazdász, az SZDSZ egészségügyi szakértője Egyetemista korom óta vagyok őszinte tisztelője és lelkes olvasója Kopátsy Sándornak. Ebbe a ke­retbe még az is belefér, hogy elfo­gadjam, ha megváltoztatja saját korábbi álláspontját. De ezt a tényt - a kevésbé tájékozott olva­sóknak - ildomos jelezni. Leg­utóbbi írásában (MH, febr. 10.) azt mondja, hogy az orvosi hála­pénz még mindig kisebb rossz, mint az egészségügy idő előtti pri­vatizációja. A hálapénz ugyanis - érvel Kopátsy - „kevésbé anti­szociális, kevésbé kegyetlen”, mint a privát egészségügy. 1998-ban még nem így gondol­ta. Őt idézem: „A hálapénz nem­csak azért káros, mert rontja az orvosok erkölcsét, hanem azért is, mert a szegényekkel szemben igazságtalan. A hálapénz lényegé­ben részbeni piacosítás, ami azt jelenti, hogy az ellátást ugyan biz­tosítja az állam, de megfelelő szinten csak akkor, ha az érintett fogyasztó is hozzájárul. Ebből fa­kadóan a gazdagabb rétegek jut­nak a jobb ellátáshoz, akárcsak a piacon. Azzal a különbséggel, hogy az összeköttetés is közel annyit számít, mint a pénz. Tekin­tettel arra, hogy a lakosság szegé­nyebb felének a jobb orvosoknak járó hálapénz is elérhetetlenül sok, a gazdagoknak pedig nem komoly kiadás, a szegények kiszo­rulnak, a gazdagok pedig újfent az ingyenességnél is több állami támogatáshoz jutnak. Tételez­zük fel, hogy egy operációval já­ró összes költség százezer forint, ezen felül az illendő hálapénz húszezer. Ez azt jelenti, hogy az állam csak annak ad százezret érő Minden ko­moly elem­zés azt bizo­nyítja, hogy az 1998-as Kopátsynak van igaza és nem a mai­nak­ szolgáltatást, akinek van erre húszezer forintja. Akinek nincs, az nem kap támogatást, így az egészségügyre fordított összegből a gazdagok relatíve többet, a sze­gények kevesebbet kapnak. Ez az aránytorzulás különösen a szol­gáltatások minőségében jelentke­zik” (forrás: www.kopatsy.hu). Minden komoly elemzés azt bi­zonyítja, hogy az 1998-as Kopátsy­nak van igaza és nem a mainak. De nemcsak ez a baj a szerző privatizációellenes gondolatmene­tével, hanem az is, hogy úgy csi­nál, mintha nem tudná, hogy az egészségszektor ma már túlnyo­mórészt magánkézben van. Gon­doljunk csak a gyógyszergyárakra, a patikákra, a háziorvosokra, a fo­gászatra, a látszerészeti iparra, a természetgyógyászatra, a wellness iparágra stb. Ezeken a területeken piaci bérek és piaci árak vannak. A közalkalmazotti státusban dol­gozó orvosok és egészségügyi szakdolgozók ezzel próbálnak lé­pést tartani. A hálapénz - részben - ennek a felemás állapotnak az oka és következménye. Sok szem­pontból erkölcstelen is - ebben Kopátsy nem változtatta meg véle­ményét. Talán leginkább azért - de ez már az én véleményem -, mert az orvostársadalom egyhar­­mada úgy szeretne versenypiaci bérhez jutni, hogy nem vállalja a megméretést, a piaci léttel szük­ségszerűen együtt járó kockázatot. Nem tudom, mit ért Kopátsy azon, hogy „idő előtti” privatizáció. A fogyasztói társadalom közgaz­daságtana című 1993-ban megje­lent könyvében még úgy érvelt, hogy „ma már minden fejlett tár­sadalomban az oktatás és az egészségügy fokozatos piacosítása az egyik legfontosabb feladat”. Most, 2004-ben az ellátói ol­dalon a szakrendelők privatizá­ciója van napirenden - ezt az ott dolgozó orvosok jelentős része szívből és önös érdekből támo­gatja is. És halaszthatatlan az egészségbiztosítás privatizációja is, ami mellett egyébként Kopá­tsy 1989-ben írott könyvében még igen okosan érvelt. Fogják meg, tolvaj! Kelecsényi László író (csenyi@freemail.hu) Jó dolog a világháló. Nagyon jó. Levelet írhatok az óceán túlolda­lán élő barátaimnak, s perceken belül megkapják. Reggel megnyi­tom a kedvenc napilapom, s el­olvasom a friss híreket. Vele kül­döm a szerkesztőségekbe az írá­saimat, nem kell postára menni, sorba állni, vagy BKV-járműve­­ken utazgatni. Ám az ember kíváncsi állatfajta, a tollforgató ráadásul még hiú is a nevére, s nem állja meg, hogy időnként rá ne kattanjon. S ak­kor éri meglepetés. Azt látja, hogy több cikke, tanulmánya nem nyomdafestéket, csak napvilágot (képernyőt?) lát, a tudta és a be­leegyezése nélkül, a hálón. Amikor azután a szerző, ez esetben jelen sorok írója, tiltakoz­ni kezd, először azt a választ kap­ja, hogy ez részben reklám, s fő­ként megtiszteltetés, az írónak. Én más nevet adnék neki: ez ka­lózkodás a szerzői jogaimmal. Rö­viden: jogtiprás. S arra megy ki a játék, hogy egy-egy szellemi tulaj­dont, tanulmányt, cikket, esszét, ingyen újból felhasználjanak. Az még hagyján, hogy nem tájékoz­tatnak róla előzetesen, de egy fillért sem fizetnek a közlésért. (2003 őszén kaptam először olyan levelet egy szerkesztőségtől, amelyben tájékoztattak, hogy fel­használják tanulmányomat inter­netes kiadványukban is. Ez kor­rekt. Ez a folyóirat pedig az Iroda­lomtörténeti Közlemények volt. A többieket nem említem, nevük csak a jóknak van.) Ez kalózko­dás a szerzői jogaimmal. Röviden: jogtiprás. A Magyarországon jelenleg 1999­ szeptember 1-je óta hatály­ban lévő szerzői jogi törvény (azaz az 1999­ évi LXXVI. törvény) így rendelkezik: 18. § A többszörözés joga (1) A szerző kizárólagos joga, hogy a művét többszörözze, és hogy erre másnak engedélyt ad­jon. (...) (2) A mű többszörözésének minősül (...) a mű tárolása digitá­lis formában elektronikus eszkö­zön (...). Ezek fényében mindenféle in­ternetes felhasználás engedély- és jogdíjköteles, s a törvény fogalma­zása értelmében nem is másod­közlés, hanem első. Hosszú tirádákat ereszthetnék el a magyar írók sanyarú anyagi helyzetéről. Nem teszem, mert mindenki, akinek valamilyen kapcsolata van az irodalmi élet­tel, tud a nevetséges honoráriu­mokról, nem fizető kiadókról, szerkesztőségekről. S akkor itt egy újabb pofon, hátha nem telik a hálóra szegény szabadon­ ful­­doklónak. Ezt a békát nem nyeltem le. Elektronikus leveleket küldtem a szerkesztőségeknek. Egyikük azonnal udvariasan válaszolt, hogy leveszik a hálóról a cikket, de azóta sem tették meg. A másik nem válaszolt többszöri felszólítá­somra sem, de azonnal töröltette az írást a honlapjáról. A harmadik telefonban csodálkozott rajtam. A negyedik... de nem érdekes. Felhívtam a szerzői jogvédő egyik munkatársát, aki - azon túl, hogy igazat adott nekem jogi kér­déseimben - ellátott egy bölcs ta­náccsal. Pereljem be az egyiket, lehetőleg azt a szerkesztőséget, amelyiktől már nem akarok sem­mit a továbbiakban. Most ez kö­vetkezik. Nemsokára indul egy próbaper. Addig is figyelem, szerzőtársak! Kattanjatok magatokra, s nézze­tek körül alaposan! Lefülelt mondatok A jóléti világot mindig csak ígérik. Mi meg csak várjuk. Iluh István költő (Új Néplap, február 5.) Egy különbség azért van az impotens ember és a kor­mány között. Előbbinek minden vágya, hogy elmen­jen. Szirmay Dávid újságíró (Blikk, február 5.) Félévkor senkit sem csap­nak ki az iskolából, még ha rossz is a bizonyítványa. Rogán Antal Fidesz-politi­­kus (Heves Megyei Hírlap, február 5.) Szólista csak zseniként lehet boldog. Sztankay Ádám újságíró (168 Óra, február 5.) A klasszikus művekben az a jó, hogy időszerűek ma­radnak. Bagó Bertalan színész-ren­dező (Vas Népe, február 6.) Ami az ideális politikust il­leti, nagyon hiányzik egy mintapéldány. Faragó Zoltán újságíró (Nógrád Megyei Hírlap, február 6.) Már kétszer is megváltoz­tam, amióta bejöttem. Pandora televíziós villalakó (Heves Megyei Hírlap, február 7.) A hét vezér szerepére kivá­lasztott színészek a váloga­táson azt vallották, hogy jól lovagolnak, ám később kide­rült, hogy öten még csak nem is láttak közelről lovat. Herendi Gábor filmren­dező (Somogyi Hírlap, feb­ruár 8.) Kétféle ember van Magyar­­országon. Az egyiket éppen kamerával lesik, a másikat pedig lesni fogják. Ökrös Csaba újságíró (Petőfi Népe, február 10.) Mi is meg tudjuk csinálni a hamburgert, igaz, hogy hun­garocellíze van. Kemény Vagyim szociológus (Népszabadság, február 11.) Medgyessynek momentán nem Orbán Viktort, hanem magát és a szocialista pártot kell legyőznie. Dési János újságíró (Nép­szava, február 12.) Orbán Viktor hatalomra akar kerülni, de rosszul csi­nálja, mert nem ellenzék, hanem ellenfél. Sélei Lászlóné háziasszony (Zalai Hírlap, február 12.) Választáskor egy párt ran­devúra készül a választóival. Női ügy, de ilyenkor min­denki a szebbik ruháját ve­szi fel. Lendvai Ildikó MSZP-poli­­tikus (168 Óra, február 12.) Mindig mindenki elölről kezdi, ezért maradunk egy helyben. Cserhalmi György színész (Magyar Narancs, február 12.) A Szovjetunió az ünnepnap­jainkat vette el, Amerika a hétköznapjainkat. Jánosi András képzőművész (Petőfi Rádió, február 13.) Összeállította: Zöldi László

Next