Magyar Hírlap, 2004. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
2004-02-14 / 38. szám
14 • Magyar Hírlap • 2004. február 14-15., hétvége vélemény , vita Hősök nélkül közíró a magyar antifasiszta ellenállás érdemeire hívja föl a figyelmet, mondván, hogy egyetlen népnél sem vagyunk alábbvalóbbak. Van mire emlékezni 2004-ben. Hitler 1944. március 19-én megszállta Magyarországot, júniusban Eichmann a magyar közigazgatás önzetlen segítségével gázkamrába küldött hatszázezer embert, október 15-én Szálasi átvette a hatalmat, a következő hónapokban a németek és az oroszok szétlőtték a főváros felét. Tudom, tudom. Volt és lesz szó a holokausztról, Kertész Imre nagyon megérdemelt Nobel-díjat kapott, a Sorstalanságból film készül, és megnyílik Pesten a Páva utcai emlékhely. Nem attól félek, hogy e borzalmas és szégyenteljes évet elfeledjük, hanem attól, hogy éppen a történet bátor és nemes hőseiről feledkezünk meg. Azokról, akik nem félezer, hanem csak hatvan éve életük árán megkísérelték lemosni a gyalázatot. Az ellenállási mozgalom történelmünknek még mindig fehér foltja. Néhány utcanév, néhány könyv ahhoz talán elég, hogy meg ne szóljanak (kik?), de ahhoz, hogy az ötven év óta született három nemzedék vérébe ivódjon, kevés. Az igazság az, hogy az 1945 óta egymást követő rendszerek érdekeinek a hallgatás inkább megfelelt, mint az egyenes beszéd. Az antifasiszta ellenállás egyetlen sémába sem illik tökéletesen. A hatalom érdeke 1990 előtt az ellenállás nyomainak az eltüntetése volt. A kérdés feszegetése beláthatatlan következményekkel járt volna, ha kiderül, hogy a baloldali ellenállók túlnyomó része a trockistának bélyegzett és börtönbe vetett Demény csoportjához tartozott, aki nem a felakasztott Rajk László köréhez tartozott, és ha oda sem, akkor az ’56-os forradalom kivégzett hadügyminiszterének, Maléter Pálnak volt a társa. A jobboldalinak tekintett ellenállókról az derülhetett volna ki, hogy a kor szójárása szerint „horthysta” katonatisztek voltak - ez pedig a Horthy-rendszerről és a kormányzó környezetének szerepéről igényelt volna árnyaltabb elemzést. A zsidó ellenállókról azért volt tanácsos hallgatni, mert a puszta tény ellentmondott volna a „birkaként mentek a vágóhídra” szóbeszédnek, ugyanakkor a zsidó tanácsok szerepének elemzését se lehetett volna megkerülni. Végül az ellenállási mozgalom valódi jellegének feltárása Az ellenállási mozgalom valódi jellegének feltárása meghazudtolta volna a„fasiszta nemzet” Rákosiék által kitalált és terjesztett, aljas legendáját, vagy felnagyítása meghazudtolta volna a „fasiszta nemzet” Rákosiék által kitalált és terjesztett aljas legendáját. A rendszerváltás első időszakában hasonló helyzet keletkezett, bár más paraméterekkel. Az Antall-kormány korifeusai megkísérelték legitimitásukat a Horthyrendszer szellemiségére alapozni, előhúzták a Szovjetunió elleni „igazságos háború” ócska meséjét. Ebbe az új ideológiába se illett bele az ellenállás egésze, a kommunisták azért, mert kommunisták voltak, a nácik ellen harcoló és a szovjetekkel szövetséget kereső jobboldali katonatiszteké pedig azért nem, mert a Szovjetunió ellen viselt háború igazságos volt, őket kellett volna árulóknak minősíteni. A magyar ellenállást bajos lenne sikeresként jellemezni. Vezetői akasztófán végezték, a fegyveres harcot egymástól elszigetelt csoportok vívták, áldozatukat a béketárgyaláson nem vették tudomásul. Mindennek ellenére legnagyobb érdeme az, hogy volt, és legalább annyit bizonyított, hogy egyetlen népnél sem vagyunk alábbvalóbbak. Jelentősége azonban nem merül ki ebben. Három, máig is érvényes tanulsága van, amelyet érdemes feltárni és fennhangon hirdetni. Az első, hogy a gonosznak és elviselhetetlennek még akkor is érdemes nemet mondani, ha a gesztus pillanatnyilag reménytelennek látszik. Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki önként ment a halálba, meg is fogalmazta, hogy a nemzetnek követendő példára van szüksége. Kétségtelen, hogy a mai divatos eszméktől eltérő, tragikus hős esete azonban pontosan illeszkedik az aradi tizenhármaktól Nagy Imréig húzódó mártír politikusok sorába. A második, hogy ha második világháborús szereplésünk szomszédainkhoz vagy akár néhány nyugat-európai kisállamhoz képest rossznak tűnik is, ennek a fő oka nem az ellenállás hiányában, hanem - jobb kifejezés híján - történelmi tehetetlenségünkben rejlik. Igaz, ma egyetlen épeszű külföldi politikusnak se jutna eszébe, hogy Magyarországot az ötven évvel ezelőtt történtekhez képest ítélje meg, sőt a történetieskedő nyafogás általában riasztóan hat. Ez azonban nem lehet ok arra, hogy rosszabb bizonyítványt állítsunk ki magunkról, mint amilyen megfelel a tényeknek. Harmadszor a most felnövő, 1944-et, 1956-ot és a rendszerváltást meg nem élő nemzedék nem elégedhet meg a bankvezérek, brókerek, újgazdagok történetével. Másra és többre van szükség. Az 1944-es ellenállás utolsó tanúi még velünk vannak, életüket akár sikertörténetnek is tekinthetjük. Márton László Melyik Kopátsynak higgyek? Mihályi Péter közgazdász, az SZDSZ egészségügyi szakértője Egyetemista korom óta vagyok őszinte tisztelője és lelkes olvasója Kopátsy Sándornak. Ebbe a keretbe még az is belefér, hogy elfogadjam, ha megváltoztatja saját korábbi álláspontját. De ezt a tényt - a kevésbé tájékozott olvasóknak - ildomos jelezni. Legutóbbi írásában (MH, febr. 10.) azt mondja, hogy az orvosi hálapénz még mindig kisebb rossz, mint az egészségügy idő előtti privatizációja. A hálapénz ugyanis - érvel Kopátsy - „kevésbé antiszociális, kevésbé kegyetlen”, mint a privát egészségügy. 1998-ban még nem így gondolta. Őt idézem: „A hálapénz nemcsak azért káros, mert rontja az orvosok erkölcsét, hanem azért is, mert a szegényekkel szemben igazságtalan. A hálapénz lényegében részbeni piacosítás, ami azt jelenti, hogy az ellátást ugyan biztosítja az állam, de megfelelő szinten csak akkor, ha az érintett fogyasztó is hozzájárul. Ebből fakadóan a gazdagabb rétegek jutnak a jobb ellátáshoz, akárcsak a piacon. Azzal a különbséggel, hogy az összeköttetés is közel annyit számít, mint a pénz. Tekintettel arra, hogy a lakosság szegényebb felének a jobb orvosoknak járó hálapénz is elérhetetlenül sok, a gazdagoknak pedig nem komoly kiadás, a szegények kiszorulnak, a gazdagok pedig újfent az ingyenességnél is több állami támogatáshoz jutnak. Tételezzük fel, hogy egy operációval járó összes költség százezer forint, ezen felül az illendő hálapénz húszezer. Ez azt jelenti, hogy az állam csak annak ad százezret érő Minden komoly elemzés azt bizonyítja, hogy az 1998-as Kopátsynak van igaza és nem a mainak szolgáltatást, akinek van erre húszezer forintja. Akinek nincs, az nem kap támogatást, így az egészségügyre fordított összegből a gazdagok relatíve többet, a szegények kevesebbet kapnak. Ez az aránytorzulás különösen a szolgáltatások minőségében jelentkezik” (forrás: www.kopatsy.hu). Minden komoly elemzés azt bizonyítja, hogy az 1998-as Kopátsynak van igaza és nem a mainak. De nemcsak ez a baj a szerző privatizációellenes gondolatmenetével, hanem az is, hogy úgy csinál, mintha nem tudná, hogy az egészségszektor ma már túlnyomórészt magánkézben van. Gondoljunk csak a gyógyszergyárakra, a patikákra, a háziorvosokra, a fogászatra, a látszerészeti iparra, a természetgyógyászatra, a wellness iparágra stb. Ezeken a területeken piaci bérek és piaci árak vannak. A közalkalmazotti státusban dolgozó orvosok és egészségügyi szakdolgozók ezzel próbálnak lépést tartani. A hálapénz - részben - ennek a felemás állapotnak az oka és következménye. Sok szempontból erkölcstelen is - ebben Kopátsy nem változtatta meg véleményét. Talán leginkább azért - de ez már az én véleményem -, mert az orvostársadalom egyharmada úgy szeretne versenypiaci bérhez jutni, hogy nem vállalja a megméretést, a piaci léttel szükségszerűen együtt járó kockázatot. Nem tudom, mit ért Kopátsy azon, hogy „idő előtti” privatizáció. A fogyasztói társadalom közgazdaságtana című 1993-ban megjelent könyvében még úgy érvelt, hogy „ma már minden fejlett társadalomban az oktatás és az egészségügy fokozatos piacosítása az egyik legfontosabb feladat”. Most, 2004-ben az ellátói oldalon a szakrendelők privatizációja van napirenden - ezt az ott dolgozó orvosok jelentős része szívből és önös érdekből támogatja is. És halaszthatatlan az egészségbiztosítás privatizációja is, ami mellett egyébként Kopátsy 1989-ben írott könyvében még igen okosan érvelt. Fogják meg, tolvaj! Kelecsényi László író (csenyi@freemail.hu) Jó dolog a világháló. Nagyon jó. Levelet írhatok az óceán túloldalán élő barátaimnak, s perceken belül megkapják. Reggel megnyitom a kedvenc napilapom, s elolvasom a friss híreket. Vele küldöm a szerkesztőségekbe az írásaimat, nem kell postára menni, sorba állni, vagy BKV-járműveken utazgatni. Ám az ember kíváncsi állatfajta, a tollforgató ráadásul még hiú is a nevére, s nem állja meg, hogy időnként rá ne kattanjon. S akkor éri meglepetés. Azt látja, hogy több cikke, tanulmánya nem nyomdafestéket, csak napvilágot (képernyőt?) lát, a tudta és a beleegyezése nélkül, a hálón. Amikor azután a szerző, ez esetben jelen sorok írója, tiltakozni kezd, először azt a választ kapja, hogy ez részben reklám, s főként megtiszteltetés, az írónak. Én más nevet adnék neki: ez kalózkodás a szerzői jogaimmal. Röviden: jogtiprás. S arra megy ki a játék, hogy egy-egy szellemi tulajdont, tanulmányt, cikket, esszét, ingyen újból felhasználjanak. Az még hagyján, hogy nem tájékoztatnak róla előzetesen, de egy fillért sem fizetnek a közlésért. (2003 őszén kaptam először olyan levelet egy szerkesztőségtől, amelyben tájékoztattak, hogy felhasználják tanulmányomat internetes kiadványukban is. Ez korrekt. Ez a folyóirat pedig az Irodalomtörténeti Közlemények volt. A többieket nem említem, nevük csak a jóknak van.) Ez kalózkodás a szerzői jogaimmal. Röviden: jogtiprás. A Magyarországon jelenleg 1999 szeptember 1-je óta hatályban lévő szerzői jogi törvény (azaz az 1999 évi LXXVI. törvény) így rendelkezik: 18. § A többszörözés joga (1) A szerző kizárólagos joga, hogy a művét többszörözze, és hogy erre másnak engedélyt adjon. (...) (2) A mű többszörözésének minősül (...) a mű tárolása digitális formában elektronikus eszközön (...). Ezek fényében mindenféle internetes felhasználás engedély- és jogdíjköteles, s a törvény fogalmazása értelmében nem is másodközlés, hanem első. Hosszú tirádákat ereszthetnék el a magyar írók sanyarú anyagi helyzetéről. Nem teszem, mert mindenki, akinek valamilyen kapcsolata van az irodalmi élettel, tud a nevetséges honoráriumokról, nem fizető kiadókról, szerkesztőségekről. S akkor itt egy újabb pofon, hátha nem telik a hálóra szegény szabadon fuldoklónak. Ezt a békát nem nyeltem le. Elektronikus leveleket küldtem a szerkesztőségeknek. Egyikük azonnal udvariasan válaszolt, hogy leveszik a hálóról a cikket, de azóta sem tették meg. A másik nem válaszolt többszöri felszólításomra sem, de azonnal töröltette az írást a honlapjáról. A harmadik telefonban csodálkozott rajtam. A negyedik... de nem érdekes. Felhívtam a szerzői jogvédő egyik munkatársát, aki - azon túl, hogy igazat adott nekem jogi kérdéseimben - ellátott egy bölcs tanáccsal. Pereljem be az egyiket, lehetőleg azt a szerkesztőséget, amelyiktől már nem akarok semmit a továbbiakban. Most ez következik. Nemsokára indul egy próbaper. Addig is figyelem, szerzőtársak! Kattanjatok magatokra, s nézzetek körül alaposan! Lefülelt mondatok A jóléti világot mindig csak ígérik. Mi meg csak várjuk. Iluh István költő (Új Néplap, február 5.) Egy különbség azért van az impotens ember és a kormány között. Előbbinek minden vágya, hogy elmenjen. Szirmay Dávid újságíró (Blikk, február 5.) Félévkor senkit sem csapnak ki az iskolából, még ha rossz is a bizonyítványa. Rogán Antal Fidesz-politikus (Heves Megyei Hírlap, február 5.) Szólista csak zseniként lehet boldog. Sztankay Ádám újságíró (168 Óra, február 5.) A klasszikus művekben az a jó, hogy időszerűek maradnak. Bagó Bertalan színész-rendező (Vas Népe, február 6.) Ami az ideális politikust illeti, nagyon hiányzik egy mintapéldány. Faragó Zoltán újságíró (Nógrád Megyei Hírlap, február 6.) Már kétszer is megváltoztam, amióta bejöttem. Pandora televíziós villalakó (Heves Megyei Hírlap, február 7.) A hét vezér szerepére kiválasztott színészek a válogatáson azt vallották, hogy jól lovagolnak, ám később kiderült, hogy öten még csak nem is láttak közelről lovat. Herendi Gábor filmrendező (Somogyi Hírlap, február 8.) Kétféle ember van Magyarországon. Az egyiket éppen kamerával lesik, a másikat pedig lesni fogják. Ökrös Csaba újságíró (Petőfi Népe, február 10.) Mi is meg tudjuk csinálni a hamburgert, igaz, hogy hungarocellíze van. Kemény Vagyim szociológus (Népszabadság, február 11.) Medgyessynek momentán nem Orbán Viktort, hanem magát és a szocialista pártot kell legyőznie. Dési János újságíró (Népszava, február 12.) Orbán Viktor hatalomra akar kerülni, de rosszul csinálja, mert nem ellenzék, hanem ellenfél. Sélei Lászlóné háziasszony (Zalai Hírlap, február 12.) Választáskor egy párt randevúra készül a választóival. Női ügy, de ilyenkor mindenki a szebbik ruháját veszi fel. Lendvai Ildikó MSZP-politikus (168 Óra, február 12.) Mindig mindenki elölről kezdi, ezért maradunk egy helyben. Cserhalmi György színész (Magyar Narancs, február 12.) A Szovjetunió az ünnepnapjainkat vette el, Amerika a hétköznapjainkat. Jánosi András képzőművész (Petőfi Rádió, február 13.) Összeállította: Zöldi László