Magyar Hírlap, 2016. szeptember (49. évfolyam, 205-230. szám)
2016-09-02 / 206. szám
E-MAIL muasni KALMAGYARHIRLAP.HU Kivándorló bevándorlók LUDWIG EMIL újságíró Egész más témakör miatt vettem elő és lapoztam fel a História című folyóirat 1996-os harmadik számát. Megakadt azonban a szemem egy jóval érdekesebb és azóta sokkal fontosabbá lett társadalmi műhelymunkán. Húsz év nagy idő - meg nem is olyan nagy - a már nem is újnak mondható évszázadunk szédítően felgyorsuló történései láttán. Terjedelmes írás, amelyet Glatz Ferenc történészprofesszor - a folyóirat szerkesztője - dolgozott egybe a kétnapos nemzetközi konferencián elhangzott előadásokból és a megnyitóbeszédéből. Talán a sokféle irányból megközelített témakör, a résztvevők nem egyforma nézetű, aktualitású és/ vagy színvonalú értekezései késztették arra, hogy egy bordába szője a kusza fonalakat? Mindenesetre roppant érdekes összeállítás kerekedett belőle. Eredetileg a Migráció és a népmozgás a 20. századi Magyarországon témakörben rendezett konferenciát 1995 szeptemberében a budapesti Európa Intézet és Südostdeutsche Historische Komission a „kelet-közép-európai régió átalakulásának nehézségeiről”. Glatz - meglehetősen személyes hangvételű bevezetőjében a migráció és az ember megváltozó kapcsolatát, a régió történelmi súlyú és társadalmi méretű átalakulását látva közelítette meg a problémát. „Néha szó esett ugyan a munkaerőről, vagyis arról, hogy a térség emberállománya mennyire versenyképes, mennyire felkészült a modern technikák alkalmazására, ismeri-e a komputerizáció tartozékait. Néha szó esik a munkamorálról is. De erről már kevésbé” - írta. Majd hozzátette még: „A közgazdászok (valamint a gyár-, föld-, bank-, bánya- és médiatulajdonosok - L. E. megj.) a termelési mutatókat nézik. A politikusok a választási és a népszerűségi szavazatok számát nézik: végső soron mindegy, milyen állapotú választók, odújukból vagy ápolt lakásukból kibújt személyek adják le az »igen« szavazatot.” De mi köze van mindennek a migrációhoz? - kérdezheti az olvasó. A válasz - Glatz Ferenc írásából - ekképp hangzik: „A migráció, a társadalom tömeges helyváltoztatása, a termelés szempontjából munkaerő kérdése. (...) A történelmi Magyarország élvezte az előnyeit a térség gazdálkodása és így az egyén gazdagodása szempontjából. De már akkor is figyelmeztettünk: e migráció általános népesedési konfliktusokat - nem feltétlenül negatív kimenetelű konfliktusokat - hozott magával. Hozta magával az asszimilációt s egyben a disszimilációt, a térség kultúrájának gazdagodását, erősítette emberi sokszínűségét. De érezte a nacionalizmus, antiszemitizmus, vallási békétlenség konfliktusait. Felkeltette a nemzeti önrendelkezés igényét, és hozta magával a gazdagodás-szegényedés polarizációját. Ez utóbbira talán kevésbé figyeltünk fel az 1980-as években, mivel ezt agyonsulykolták tanulmányaink során, és emiatt »problémavakságban« szenvedtünk. A szociális tényezők valós szerepét hajlottunk lebecsülni” - írta. Áttérve az európai integráció és népességmozgás fejezetére, a történelmi folyóirat cikke meglehetősen lényegre törő a húsz évvel ezelőtti helyzethez képest: „Figyeljük a kelet-középeurópai régió átalakulásának nehézségeit, mondtuk. Figyeljük ezek között - mind történelmileg, mind politikailag - az egyik legtöbb keservet kiváltó nehézséget: a népmozgásokat, a migrációkat. És közben figyeljünk arra: milyen területi-igazgatási változások várnak kontinensünkre. Ki tagadhatná, hogy az európai politikának máris az egyik legnagyobb vitakérdése: kiknek az Európáját fogjuk mi kialakítani? Az államok Európáját, a nemzetek Európáját, netán a polgárok Európáját?” - olvashatjuk. És itt elengedjük a História fonalát. El kell ismernünk, hogy a tudós szerző még jó időben rámutatott a társadalmi mozgások és emberi ösztönök természetére, ha már mások - főként a liberális és a kommunista gyökerű szociológusok - mindenkor csak tettek a problémára. Minél rosszabb, annál jobb, mantrázták - és nekik tényleg mindig jobb lett. Az unió és hazánk viszonylatában 2004-es csatlakozásunk már messze nem egy olyan közösséghez történt, amilyet az alapító atyák elképzeltek. De hol voltak már akkor azok az igazi európai államfők? Konrad Adenauer, Robert Schuman, Walter Hallstein, Altiero Spinelli, Winston Churchill és más személyiségek - akik a két nagy világégés tanulságait megértve megálmodtak és megszerveztek egy új Európát. És hol vannak a mostaniak? „Nézzetek a táblára!” - szokták skandálni a focidrukkerek a stadionban, amikor pocsékká van verve az ellenfél. Nézzünk csak az eredményjelző táblára, ahol egy José Manuel Barroso, egy Guy Verhofstadt, egy Jean-Claude Juncker és Francois Hollande és egy Angela Merkel arcképét láthatjuk. De mi, magyarok, még így is jól jártunk. Végre - hatvanévnyi elzárás után - akadálytanul közlekedhetünk az unióban, és egészen szép támogatást kapunk a gazdag nyugati országok befizetéseiből. Ez így korrekt, nem jár érte hála és köszönet sem, vegyük úgy, hogy ez kárpótlásunk a szovjet megszállás alatti életünkért, a békebeli jóvátételünk a tönkrement infrastruktúránk fejében. Ez jár nekünk fájdalomdíjként, hiszen amíg a burzsoá kapitalisták a pohos hasukat simogatták Brüsszelben a bankkontójukban gyönyörködve, addig a magyar munkások, parasztok, értelmiségiek a pártállam kvótái szerinti havi fizetésért dolgoztak. Mindezt azért fűztem a talált íráshoz, mert Magyarország konfliktusba keveredett az unióval a migráció kezelésének kérdésében. Ez merőben új fejlemény a húsz évvel ezelőtti helyzethez képest. Azóta már tudjuk, hogy milyen külföldi politikai és fegyveres beavatkozások, átrendeződések történtek a Balkánon, a Közel-Keleten, Kis-Ázsiában, Dél-Arábia, Észak- Afrika és más régiók területén. Azt is tudjuk, hogy kik „rendezték” a káoszt a 21. század elején. Húsz éve gondolni sem mertünk volna arra, hogy szinte egyik napról a másikra szembetaláljuk magunkat az országhatárunkon át tömegével benyomuló kivándorló bevándorlókkal, akik 2015 nyarán úgy vonultak át hívatlanul Magyarországon, ahogy egykor Batu kán, Szulejmán szultán és Malinovszkij marsall hordái. Fegyvertelenül. De még az is megtörténhet, hogy fegyverrel. Soha ne mondd, hogy soha! Érdemes időnként újraolvasni a történelmi és társadalmi irodalmat. ■ Különbségek Azt mondja a barátom, hogy gyorsan elmúlt a nyár. Ez nem újdonság. A nyarak mindig gyorsan múlnak el itt Közép-Európában. Nehéz az időre nem ellenségként gondolni. Az idő az a nyersanyag, amiből összeáll az élet. Semmi sincs a világon, amiből kevesebbel rendelkeznénk és ami értékesebb lenne. Miközben átaludjuk a fél életünket, Plutarkhosznak igaza van: „A legnagyobb áldozat, amit ember hozhat, hogy feláldozza az idejét.” Régi történet, de a mai napig kísért az élmény. Még a rádió riportereként, 1972-ben, a Budapestre érkezett Robert Goffin belga költővel készítettem interjút, aki A költészet Ariadné- fonalán című nagy sikerű könyvét dedikálta az olvasóknak. A Royal Szállóban, ágyban fekve, felöltözve, nyakkendőben, betakarva fogadott. Róla tudni kell, hogy az amerikai dzsessztrombitás, Louis Armstrong a barátja volt, akiről szintén írt könyvet. Armstrong így vallott a költőről: „Igaz barátja lett fajtánknak, elsőként az európaiak közül. Arról írt... hogy a dzsessz egymaga többet lendített a négerek ügyén, mint az Egyesült Államok összes törvénye együttvéve... Goffin az én emberem.” Visszatérve az interjúra, Goffin még telefonon azt kérdezte: „Mennyi időt szán az interjúra?” „Harminc percet” - válaszoltam. Amikor az ágy melletti széken ülve a beszélgetést befejeztem és megköszöntem, ránézett az órájára, és nagyon határozottan azt mondta: „Van még öt perce!...” Később elmerengtem a válaszon. Mert milyen nagy a különbség, ha azt mondjuk: „Van még öt perce”, vagy azt, hogy „nincs már öt perce sem”. Ugyanaz az időintervallum, és mégis, a megfogalmazás más és más tartalommal bír. A művelt francia azt mondja: quelle difference. Milyen különbség. Nincs a világon olyan ember, aki egyszer-egyszer ne érezné úgy, hogy kétségbeejtően szüksége lenne több időre. Ez gyakran csak pár perc - vagy néhány másodperc -, amely élet és halál kérdését is eldöntené. Nincs a világon olyan ember, aki egyszer egyszer ne érezné, hogy nagyon lassan vagy nagyon gyorsan múlik az idő. Az ellentmondás - a szubjektív vagy az objektív idő - feloldhatatlan. Olyan világban, ahol az ember az órát meg tudná állítani, ha csak rövid időre is, nem lenne probléma az idő ellen dolgozni. De ilyen lehetőség nincsen. Harcunk örök kudarcra van kárhoztatva. Shakespeare, az időtől legjobban megszállott író is csak reménykedik: „Márvány s királyi aranyoszlopok / Nem élik túl hatalmas versemet”. Aggódva kérdezem: és vajon a verset megőrzi-e az idő? KŐ ANDRÁS MMYAR HÍRLAP, 2016. SZEPTEMBER 2., PÉNTEK VÉLEMÉNY&VITA IHÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD Szabadság Ebből most már biztosan kormányváltás lesz, ennek a népnyúzó bandának szerencséje van, ha a hétvégéig a helyén marad - csettintett elismerően Ágasshy Hümér, amikor reggel az okostelefonjára nézett, és meglátta, hogy az Azonnal adják vissza a Szabadság hidat a rendes embereknek nevű új keletű Facebook-csoportnak immár tizenhat tagja lett, ennél kettővel több lájkot is kapott, és hárman megosztották, így téve világhírré a létezését. Hümér, a közepesen sikertelen telefonos direktértékesítő maga is nyomott egy lájkot és egy megosztást, miközben arra gondolt, hogy talán ezzel ő veri be az utolsó szeget a hatalom koporsójába. A harmincas évei elején járó, a huszonnyolc társkereső oldalon regisztrált, ugyanakkor reménytelen szingli Hümér párás szemmel gondolt arra az áldott két hónapra, amikor a Szabadság híd le volt zárva a járművekkel közlekedők előtt, és azt birtokba vehették a hozzá hasonló unatkozók. Micsoda boldog napok voltak - gondolta a fiatalember, és visszaemlékezett azokra az estékre, amikor önfeledten jógázhatott a híd közepén egyedüli hímként egy asszonytornacsoporttal. A nyáresti szeánszok után a nőkkel felszabadultan tervezgették, hogyan csinálnak majd konyhakertet a hídon átfutó villamossínek helyén, miközben színes cicanadrágjaikban üldögélve valamilyen indokolatlanul drága rozébort kortyolgatva élvezték a lenyugvó nap simogató melegét. Ágasshy Hümér néhány nappal korábban elborzadva nézte az esti tévéhíradóban, hogy a hidat a gaz hatalom visszaadta a forgalomnak, a kormány nem átallotta megengedni, hogy az átkelőn autók, villamosok suhanjanak át, kiszorítva onnan a hozzá hasonló örök ráérőket. A Facebook-csoport sikere miatt érzett örömébe egy kis üröm vegyült, amikor arra gondolt, hogy néhány napja még az a hír terjedt a Szabadság híd új keletű népe körében, hogy a hatalom bástyái repedeznek, és hamarosan az összes budapesti Duna-hidat lezárják a forgalom elől, így aztán majd egész évben mindegyiken önfeledten unatkozhatnak a hozzá hasonlók. Hümér és a jógacsoport guruasszonya már egymást túlszárnyalva tervezgették, hogy micsoda hógolyócsatákat rendeznek majd a járművektől megszabadított Margit hídon, majd a mulatság megkoronázásaként szánkóval siklanak el a kihalt körúton a kedvenc romkocsmájukba, hogy ott biorozéból, édesítőszerek és fűszerek nélkül készült, környezettudatos forralt bort igyanak. Hümér életkedve az utóbbi hetekben - hídlakóként - új erőre kapott, miután a Ligetváros védőivel alkotott hős csapatának lelkesedése alábbhagyni látszott. A fiatalember - mivel erre elérkezettnek érezte az időt - megpróbált egy kis lelket verni a liget mártírjaiba, és igyekezett egy tiltakozó csoportot verbuválni, miután a tudomására jutott, hogy az egyik zuglói, de nem a közpark közelében lévő lakópark gigacsalással gründolt beruházásának helyszínén húsz fát készül kivágni a kivitelező, de forradalmártársai - úgy tűnt - a fülük botját sem mozdították a skandalum hallatán. Hümér fején átsuhant a gondolat, hogy a néhány lánglelkű vátesz talán lepaktált a hatalommal, de ezt a gondolatot aztán gyorsan elhessegette magától. Más fontos dolgok is vannak az életben - gondolta Ágasshy Hümér -, és bár arcszőrzete meglehetősen gyér volt, megrendelt az egyik csomagküldő szolgálattól egy flaska divatos szakállolajat. ■ csibra. tibor@magyarhirlap. hu CSIBRA TIBOR újságíró