Magyar Hírlap, 2017. május (50. évfolyam, 100-125. szám)
2017-05-19 / 115. szám
LUDWIG EMIL újságíró Az Árpád-nemzetség utolsó, 1301- ben elszáradt „aranyágacskája”, III. András örökül hagyta az idegenházi trónkövetelők viszályát és a 13. század végi oligarchák uralmát. Két hónappal a halála után az Anjou-házi Károly Róbertet megkoronázta az esztergomi érsek. Újabb öt hónapra rá a kalocsai érsek megkoronázta a cseh Premysl-házi Vencelt. (Ez utóbbi szertartáson jelen volt Csák Máté nádor, aki tizennégy vármegyét, ötven és száz közötti várat, kastélyt és erődöt birtokolt, saját pénzt veretett, királyként gyakorolta bitorolt előjogait.) 1305-ben magyar királlyá koronázták Wittelsbach III. Ottó bajor herceget, az időközben morva földön meggyilkolt Vencel király helyébe. Ezt a kötélcsomót az 1312. június 15-én a rozgonyi csatában nyertes, a Csák, Aba, Kán és Kőszegi oligarchafiakat leverő Károly Róbert vágta szét, hogy a vele együtt győztes magyar köznemeseket emelje a birtokos és helyi hatalom magaslatára. Az már csupán epizód, hogy Ottó „magyar király” három hónappal később szintén meghalt. Az Anjou-házi, koronás magyar uralkodók sorában és korában I. Károlynak és I. (Nagy) Lajosnak összesen hetven évig (1382-ig) nem volt ellenfele hazai pályán. Sőt, Magyarország mint erős hátország segítségükre volt a déli (szlavóniai, havasalföldi és adriai) és az északi (baltikumi) terjeszkedéshez. Hazánk első igazi aranykora esik erre a hét évtizedre. I. Károly 1335 őszén Visegrádon találkozik mint „házigazda” I. Károly János cseh, III. (Nagy) Kázmér lengyel, Rudolf szász és más középeurópai uralkodókkal; a tárgyalások eredménye: szabad kereskedelmi útvonalak, árumegállító jogi egyezmény stb. Lajos király halálát követően Magyarország visszazuhan a belviszályba, az új oligarchák uralma alá. A külföld kap az alkalmon: 1386-ban IV. Vencel cseh és német király öccsével, Luxemburgi Zsigmond őrgróffal sereggel indul Buda ellen, miközben a déli végeken megjelenik a török. Lázár szerb fejedelem legyőzi I. Murád szultán seregét, de ettől fogva kereken háromszáz évig kell küzdeniük az oszmánok ellen a magyaroknak a puszta létükért. Az 1387-től magyar királlyá, 1433-tól német-római császárrá felkent Zsigmondnak fontosabb a cseh huszitákkal való alkudozás és a körmöci aranylövedék bezsebelése, mint a magyarok élet - halál küzdelme a megtámadott délvidéki, havasalföldi és a felvidéki határokért. Zsigmondot halála (1437) után az első Habsburg, V. Albert herceg követi a magyar trónon. Ettől fogva egészen 1918 ig Bécsből kormányozza, adóztatja, bünteti és irtja az alávetett magyarokat a (majdnem) mindenkori Habsburg-uralkodó. Erdélyt és gazdag városait már 1438-ban prédálja a török. Távol Bécstől Hunyadi János Szörényi bán védi a déli határt, 1446-tól kormányzóként az északi végeket a huszita rablók ellen. A magyar Szent Korona a bécsi kincstárban tartózkodik. Az 1456-ban Nándorfehérvárt megvédő Hunyadi halála után a hatalomra éhes, idegen gyökerű oligarchák halálra szánják a fiait: Lászlót és Mátyást is. A vitéz lovag Lászlót Budán lefejezik, a gyermek Mátyást Prágába menekítik. Két év múlva a magyar köznemesség erejére támaszkodva Budán királlyá választják Hunyadi Mátyást. Az utolsó nagy uralkodónk idejében (1458-1490) nem tette a lábát idegen hadsereg magyar földre. Mátyás halála után, 1491-ben II. Ulászló cseh és I. Miksa német-római császár egyezséget köt, hogy a magyar és a cseh trónt a Habsburgok öröklik. Meg is valósul, és kitart egészen az 1918. őszi összeomlásig. Ernuszt pécsi püspök, királyi kincstartó 1494-ben tizenkét évre bérbe adja Thurzó Jánosnak és Györgynek a besztercebányai rézbányákat. Ezzel kezdődik a Fugger-Thurzó „közös üzlet”, amelynek ára az ország rézhiánya; ezzel összefügg a mohácsi csatavesztés, a folyton elhalasztott, megelőző török elleni háború. 1526. augusztus 29-én a mohácsi síkon I. Szulejmán szultán serege kemény küzdelemben megsemmisíti II. (Habsburg) Lajos király seregét. A törökök végigpusztítják a Duna mentét, megszállják a védtelenül hagyott Buda várát, hajóra rakják a rablott kincseket és visszavonulnak a Duna- Tisza közébe. Tizenöt évi zavartalan rablás és fosztogatás végén, 1541-ben elfoglalják Budát, azután az ország kétharmadát, amelyet 1686-ig tartanak megszállva. Az 1490-ben három és fél-négy milliónyi lélekszámú Magyarországnak kétszáz évvel később legfeljebb ugyanannyi lakója volt, miközben az európai országok népessége megháromszorozódott. „Két pogány” közé, a harácsoló törökök és a tolvaj-rabló bécsi udvar közé szorul a maradék ország népe. Keresztény uralkodók Isten nevében gyilkolnak keresztényeket a vallásuk miatt. Egy évre rá, hogy a török végre eltakarodik, Caraffa császári generális középkori kínhalállal végeztet ki Eperjesen lutheránus nemeseket, polgárokat. Kollonich gróf, győri püspök 1689-ben elkészíti Magyarország jövőbeli „berendezését” (Einrichstungwerk). Ha az összes európai dinasztiával rokonságban levő II. Rákóczi Ferencet - akit 1701- ben a császáriak a felvidéki Nagysáros várából hurcoltak el Bécsújhelyre - ki nem szökteti a bécsújhelyi börtönből egy, az életét feláldozó katonatiszt, nem lett volna Magyarország fejedelme. Az 1711-ben levert kuruc szabadságharc, majd az 1848-49. évi háború a szabadságért a sok évszázados osztrák elnyomás miatt tört ki, majd a puszta túlerő miatt bukott el. A beteg lelkű Haynau I. Ferenc József trónbitorló zsarnok engedélyével a legtisztább lelkű, hős magyar tábornokokat végeztette ki. Ez utóbbit megbüntette ezért a Mindenható, akihez imádkozni szokott. A mind jobban lezüllő bécsi udvar alattvalói voltunk 1849-től 1918-ig. A jellemes Tisza István miniszterelnök sem tudta megakadályozni 1914- ben, hogy a császár vágóhídra küldje a magyar katonákat. A kommunista hóhérok 1919-ben, 1945-ben pedig a szovjet vörös hadsereg gyilkosai ölték a magyarokat. Ugyanezt tették 1956-ban a szabadságért felkelőkkel, és az ártatlan civilekkel szemben is, és 1989-ig megszállva tartották Magyarországot. Újabban a nálunk szerencsésebb történelmű, az elnyomott gyarmatokból megtollasodott országok politikai brancsai elkezdtek - finoman kifejezve - beleszólni a szabad, független Magyarország saját, belső ügyeibe. Jó lenne, ha piszkálódás, ármánykodás, ostoba fenyegetőzés helyett tisztelnék és becsülnék hazánkat. „Ne bántsd a magyart!” - intett mindenkit 1660-ban gróf Zrínyi Miklós, a nagy költő és hadvezér. ■ Janicsárok víg napjai DOMONKOS LÁSZLÓ író Negyvenhárom éve, 1974 nyarán utaztam először Erdélybe, Békéscsabán szálltunk föl barátommal a vonatra, és már valahol Arad táján vígan és élvezettel beszélgettünk a zsúfolt folyosón az idős „székás ámbérrel”. Később, már valahol a Maros-völgyében hozzánk csapódott egy középkorú - nem székely, „csak” helybéli - magyar, s a beszélgetés olyan irányban fordult, hogy kiderült: a székely atyafibiza egy kukkot sem tud románul. A középkorú kifakadt: no de ilyet! Román állampolgár és nem tud románul! A székely elfordult és - gondolom - valami jó cifrát mormolt maga elé, barátom azonban rögtön, hangosan és gátlástalanul kimondta: janicsár! E példázat nemcsak arra szemléletes illusztráció, kit és miért tekinthetünk ma janicsárnak, de is szemlélteti: a jeni cseri - új sereg elnevezésű, az 1300-as évek közepétől az oszmán seregben mindinkább növekvő jelentőségűvé váló alakulat lényege éppen a gyökértelenségben van. Abban is volt mindig. Ilyen-olyan származásúból egyformán a birodalmi érdekeknek alágyűrt-idomított ármádia. Nagy és könyörtelen. Kötődés nélküli és éppen ebben a félelmetes egyöntetűségben rendkívül hatékony. Ha körülnézünk a mai magyar világban, bizony be kell látnunk: elég gondtalannak tűnnek janicsárjaink. Kicsit kávézgatnak Bayer Zsolttal, kicsit nyilatkozgatnak ezt-azt a váltig gaz, teljességgel javíthatatlan jobboldali médiáról, kicsit - naponta legalább kétszer -, mintegy odavetve, lazán megjegyzik, hogy az Orbán-féle önkényuralmi, mélységesen antidemokratikus rezsim napjai meg vannak számlálva, kormányváltás jön, ez a legkevesebb és egyébként is a nép, az istenadta nép minimum torkig van Mészáros Lőrinccel, Habonnyal, Rogánnal, de Lázárral, Kövérrel, Vargával is - meg persze magával Orbán Viktorral. Hihetetlenül magabiztosak, nemcsak a fényességes Soros-padisah mérhetetlen hatalmában bíznak, de abban is, hogy a Birodalom - amit sem háttérhatalomnak, sem birodalomnak nem neveznek, millió kedves, apró kis becenevük van erre a célra, úgymint emberi jogok, demokrácia, európai értékek és még egy egész halom kitűnő spanyolviasz -, szóval hogy a Birodalom, az van, nagyon is van, létezik, jobban és erősebben, mint ezek gondolnák. Mindezek nevében és jegyében és örve, üdve alatt: nosza, rajta. Ami belefér. Mert úgyis. Megmozgatjuk. Felforgatjuk. Megdöntjük. Lezárjuk. Elsöpörjük. Megforgatjuk - no nem az egész világot, csak ezt az elmaradott, sanyarú ma-Be kéne látni végre, irtóztatóan nehéz a török ellen védekezni úgy, hogy folyó műtősön a budai torban kezik a jonicsinokot gyár ugart itt körülöttünk. Csillagos kék EU-zászlók alatt. Pusztuljanak a xenofób, székelyező-magyarkodó nacionalisták-fasiszták, mert a magyar zászló, a szent koronás címer meg háború meg a holokauszt között közvetlen oksági összefüggés van, egyik a másikból következik és kész. Tudjuk, merjük, tesszük, most és mindörökké - klerikális-csuhás ámen nélkül. „Kőkeményen.” Janicsárjaink víg napokat élnek. Nemcsak azzal vannak tökéletesen tisztában, hogy a fényességes padisahot igazából nem is George Sorosnak hívják, birodalma pedig korántsem csak a szinte korlátlan nagyságú Mammon-oltár dollár-Himalájáinak ornamentikájára épül. Vidám gondtalansággal azt is tudják, hogy a rendőr már akár azt is moccanatlanul tűri, ha az arcába köpnek vagy ha fekáliával teli edényeket zúdítanak a nyakába, a jámbor, balekdemokrata magyar világban jóformán mindent meg lehet tenni a demokrácia, a szólásszabadság és ama bizonyos emberi jogok leple alatt, jótékony bírósági falazásban éppúgy bízva, mint kajánul a fél szemmel kényszerűen („jaj, túl ne feszítsük Brüsszellel a húrt”) mindig a mindenható EU-ra sandító felsőbbségre figyelve. Janicsárjaink pontosan értik néhai jó Benedek István, a kiváló tollforgató logikáját: amikor 1992- ben a kommunista gyökerű és múltú MÚOSZ ellenében megalakult a Magyar Újságírók Közössége, az alakuló gyűlésen Pista bátyánk biztatóan azt mondta, minél hangosabbak lesznek önök, az új szövetség, annál halkabb lesz az ószövetség. A janicsárok tudják, hogy ki kell fordítani e mondat tartalmát, minél hangosabbnak, erőszakosabbnak, gátlástalanabbnak lenni - lehet, engedik -, annál halkabb lesz „amaz” a szövetség. Egy-két évtizede elődeik meg bugrisoknak meg mucsaiaknak hívtak bennünket. Most már simán csak fasisztának-antiszemitának. Nemcsak Bayert - mindnyájunkat. Aki nincs velünk, az antiszemita. Minimum. Ezért lehet, sajna, nem janicsárok végnapjairól, hanem janicsárok víg napjairól értekezni. Merthogy be kellene látni végre, feleim, irtóztatóan nehéz a török ellen védekezni úgy, hogy folyamatosan a budai Várban képzik a janicsárokat, a