Magyar Hírlap, 2018. március (51. évfolyam, 51-75. szám)

2018-03-17 / 64. szám

Folytatás a III. oldalról - Kittenbergerrel szakmai volt a kapcsola­ta, de jóban voltak. Feketével más, nagyon szerették egymást. Viszont hogy mondjam ki, hogy ez ne legyen nagyképű és ne sértsek meg senkit? A Pistában mindig benne ma­radt, hogy egy falusi gyerek, az meg a gróf úr. Egyébként a Majláthéktól ismerték egymást, ahol a Fekete gazdatiszt volt, Széchenyi meg oda járt vadászni. De nagyon szerették egy­mást. Soha nem felejtem, a Tóth Lőrinc ut­cában voltunk, szakadt az eső, nem győztem seperni a teraszt, amikor a férjem megkér­dezte tőle: István, te olyan nagyszerűen írsz állatokról, miért nem írsz soha emberekről? Azért, Zsigmondom, mindig így hívta, soha nem mondta neki, hogy Zsiga, mert az állat nem bánt. - Vadásztak együtt? - Nem. Amikor a férjem vadászott, akkor a Pista nem tudom, merre járt. Utána meg a férjemnek nem volt már lehetősége vadász­ni. Bár a Pista nem is nagyon vadászott. Kit­­tenberger Kálmánt meg régebbről ismertük, gyerekkoromban mindig Hévízen találkoz­tunk. Állandóan oda cipeltek minket, hogy láthassuk, pedig úgy utáltam azt a büdös vizet. Állítólag ő sem volt egy könnyű em­ber. Várjon, a Feketéről még az jut az eszem­be, hogy a férjem nem volt soha tagja az író­­szövetségnek, csak posztumusz vették fel, és mindig félni kellett, hogy nem adják ki a könyveit. De szerencsére csak féltünk, mert megjelenhettek a könyvek. Látja, most ír­tak egyet az életéről, van benne egy fél mon­dat Károlyi Mihálynéról is. De hát Széche­nyi Zsigmond nem állt szóba vele! Csak azért, mert grófné, a mindenit! Ők jóban voltak va­lamikor, de aztán egy kicsit elfajultak a dol­gok, vagy hogy is mondják. - Diplomatikusan valahogy így. - Aztán amikor Károlyit hazahozták, a lá­nyom szegény a Deák téri iskolába járt, még a Jókai utcában laktunk, nálunk volt az Es­terházy sógornőm is, és a férjem azt mondta, ne nagyon menjünk ki az utcára, mert nagy felhajtás lesz, viszik ki a Károlyit a temető­be. Egyszer csak telefonál a lányom tanítója, hogy kérem, tessék vigyázni, Eszterke előtt mit tetszik beszélni. Mondom, ne haragud­jon, de hát mit beszéltünk a gyerek előtt? Hát ő megkérdezte, ki tud valamit Károlyi Mi­­hályról. Néma csönd, ez a gyerek meg felállt, és azt mondta, hülye volt és farkastorka. Va­lami piszok osztálytárs feljelentette a tanítót, hogy nem tolta le Esztert. Hiába, a gyerekre nem lehet mindig vigyázni, hazugságra meg nem tanítja az ember. - Mire emlékszik, mit hozott a családnak Rákosi-rendszer? - Az volt a bemelegítés. Akkor lettünk föl­dönfutók. Pacsa járási székhely volt, és egy nap azt hallottam, hogy Rákosi jön látogató­ba. Úgy megijedtem, hogy befogtam az egyet­len igáslovat a hosszúszekérbe, és átmentem a szomszéd faluba, a rokonainkhoz. Látom, hogy a Sanyi, a háziúr a majorban settenkedik és integet. Odamentem hozzá s megkérdez­tem, mi van. Mindjárt itt van a Rákosi, mond­ta. Náluk volt az ebédlőben a pártiroda, de olyan rendes volt a párttitkár, hogy nem tar­tott ott semmi mást, csak egy Rákosi-képet, de annak mind a két szeme ki volt szúrva. Ak­kor láttam Rákosit az ablakon keresztül kö­zelről, sokan voltak ilyen kis gazemberek. Va­lahogy mind olyan pici volt és kövér, mintha úgy tenyészették volna ki őket. - Milyen volt az életük Kádár alatt? - Nehéz, de Kádárral egyszer majdnem megjártam. - Hogyan, csak nem vadászni mentek együtt? - Nem, kint voltam a temetőben, már az Antall temetése után, tehát már Kádár sem élt. Azt mondtam az egyik barátnőmnek, hogy szeretném körbejárni a temetőt, any­­nyi szép sír van, meg rokon és ismerős. Már minden érdekes sírt megnéztünk, ami­kor megkérdeztem tőle, hol vannak az elv­társak. Akkor hallottam tőle először, hogy a mömöszöpő parcellában. És amikor megta­láltuk, borzalmas dolog történt. Életemben nem loptam, kivéve a cigarettákat, de olyan csodálatos virágok voltak ott, hogy nem tud­tam megállni, megdézsmáltam az elvtársak bokrait. Betettem a virágot a csomagtartó­ba. A kapunál három-négy autó állt előttem, és mindnek megnézték a csomagtartóját. Azonnal csináltam egy nagy kört, és meg­szabadultam a csokortól, elsüllyedtem vol­na szégyenemben, ha megtalálták volna azo­kat a virágokat. Még ennyit sem kaptam az elvtársaktól. De mindegy. Az viszont nem mindegy, mert megható, hogy itt, a temető­ben, Széchenyi Zsigmond sírjánál hányszor van virág, kis cédula, nagy cédula, vagy va­lami más emlék még ennyi év után is... Nagy Ottó Hertelendy Margit 1925. március 26-án szüle­tett Pacsán, nemesi családban. Távoli rokonság­ban álló felmenői között ott találjuk Deák Ferenc apai nagyanyját, Hertelendy Annát. Széchenyi Zsigmond neki ajánlja Ünnepnapok című köny­vét, de vannak a feleségéről sokkal szebb, ben­sőségesebb sorai is, amelyeket úgy rejtett el a könyvben, mint fácán a fészekalját vagy suta a gidáját. És igen, ha rábukkanunk, kincsre le­lünk. „Főnyeremény azonban, az igazi telitalá­lat akkor ütötte meg markomat, mikor balatoni számkivetésemben olyan élettársra találhattam, aki nemcsak megosztotta velem, hanem teljes érvényre is juttatta sorsom váratlan jobbra for­dulásának minden örömét! Aki utolérhetetlen gondossággal, páratlan szeretettel rakta meg új fészkemet, aki ismét kívánatosra szilárdította megingott jövőmet, aki új értelmet, új napsuga­rat adott életemnek!" Állami elefánt. Megható, hogy itt, a temetőben, Széchenyi Zsigmond sírjánál, hányszor van virág, kis cédula vagy valami más emlék” IV. 2018. március 17. Petőfi és a cenzor Régóta őrzöm a Koszorú című folyóirat 1879. decemberi számát. A becses példány a Petőfi Társaság havi közlönye volt, a csinos, karcsú füzet lapjain Feleki Miklós írta meg a koszorús költőgéniusz emlékezetes histó­riáját. Feleki székelyföldi születésű magyar színész, rendező, színházigazgató volt, tör­ténetünk idején - 1846-ban - Debrecenben működött direktorként. Petőfi Sándor ép­pen akkor, októberben érkezett meg Erdőd­ről a cívisvárosba leverten, a Szendrey Júlia és Prielle Kornélia iránti szimultán szerelmei közti vívódással. Hangulatát csak a régi barátja, Feleki igaz­gató jó kedélye hozta egyenesbe, a költő tüs­tént felajánlotta, hogy szavalni fog a színház­ban. - Csak tétesd ki a színlapra, hogy Petőfi szaval a felvonások közt - ajánlotta, és más­nap már korán reggel széthordták a szín­lapot a debreceni polgárok. A költő, látván a közönség tódulását, így kiáltott: - Jettek csak, majd szavalok nektek olyat, hogy szét­szeditek a színházat... - Amikor pedig Feleki megkérdezte tőle, mit fog szavalni, így felelt: - Nem tartozik reád. Én besöpröm a publiku­mot, te besöpröd a pénzt, aztán nagyot va­­csorálunk, és punktum. Csakhogy a színházban is állami cenzúra volt, az igazgató pedig nem ápolt jó viszonyt a klerikus hivatalnokkal, aki újból megte­hetné vele, amit egyszer már megcselekedett. Amikor a cenzor meglátta a hirdetést, magá­hoz hívatta Felekit: - Miféle darab az, ame­lyet előadni akarnak? - firtatta. - Egy egé­szen új társalgási mű, amelyet még sehol és soha elő nem adtak. Itt írták helyben - vála­szolta Feleki. - Jaj, édes barátom, nekem szi­gorú utasításom van, hogy csak a pesti Nem­zeti Színházban előadott művekre adhatok engedélyt. De ha ön jót áll érte és viseli a fe­lelősséget a következményekért, csak tessék előadni - hagyta rá a cenzor. Abban a pillanatban előbújt az igazgatóból az üzletember. - Isten mentsen, mégsem vál­lalhatom a felelősséget - közölte. - Nem-e? Akkor tessék behozni a darabot, majd én a kötelességem szerint fölterjesztem a nagy­méltóságú magyar királyi Helytartótanács­hoz Budára - replikázott a cenzor. Másnap már nagy betűkkel hirdette a színlap: A ki­hirdetett Színésznő a helybeli cenzúra által betiltatván fölterjesztetett Budára! Petőfi jót nevetett: a helybeliek azt hitték, hogy Kor­néliát szólították föl az országos főhivatalba. Eltelt három hét. Hívatta a cenzor Felekit. - Miféle darabot adott maga nekem? Menny­ire üsse meg a színdarabját! - zúgolódott. - De azért csak megengedték az előadást? - ri­­posztolt a direktor, amire a cenzor így felelt: - Miért ne? Hiszen nincsen abban semmi! Kisvártatva aztán újból magához kéret­te Felekit a könyökvédős öregúr a hivata­lába, amelyik valójában a Szent Anna utcai konviktus privát cellája volt. - Ez bizonyo­san a szavalat miatt lesz - mondta Feleki Petőfinek, aki azonmód csatlakozott hoz­zá, azt kiáltván: - Úgy is régóta éhezem a cenzorokra! Amikor odaértek, kopogtatni akart a di­rektor. És mit! - szólt rá dühösen a költő. - Soha se kopogtass! Az ajtó robajjal feltárult, majd a szoba közepén állva Petőfi rákérde­zett: - Uraságod a cenzor? - Igenis. Kihez van szerencsém? - így az öreg salabakter. - Szerencséje van Petőfi Sándorhoz, aki a mai előadáson szavalni akar - úgy meg a poé­ta. - És mit akar szavalni uraságod, ha sza­bad kérdenem? - Kérdezni szabad, de nem mondom meg. - Nem mondja meg? Akkor nem szavalhat. Igazgató úr, én a szavalatot jogomnál fogva betiltom. - Tiltja bizony az úr, majd megmondom mit! - vágott vissza hévvel a költő. - Miféle impertinens beszéd ez? - köszörgött az öreg. - Most tessék távoz­ni, nincs több szavam. - De én nem távozom! - válaszolta Petőfi egy széket ragadva, és leült a szoba közepére. Az öregúr, aki minden lélekjelenlétét el­veszítette, hol a piksziséhez, hol a zsebken­dőjéhez kapkodott. A felbőszített cenzor s az előtte gúnymosollyal ülő Petőfi Sándor méltó tárgy lett volna akármely festőművész ecse­tére. A pap mérgében elővett egy másik szé­ket és leült rá. Szikrázó szemmel néztek egy­másra. - Csak azért is szavalni fogok! - De nem fog! - Majd én megmutatom! - De én is megmutatom! Hazaérve Petőfi végigvágódott a díványon és nagyokat nevetett. Este telt színház volt. Az öreg cenzor az első zárt széksor végén ült, a megszokott helyén. A közönség közt min­denki a költőt várta, aki nemsokára meg is érkezett. De már egy kissé lehangoltan. Fe­leki újra megkérte, tartózkodjék minden de­monstrációtól, a függönyfelhúzónak pedig megparancsolta, hogy csak az ő jelenlétében cselekedhet. Az első felvonás után az igazgató bement az öltözőszobájába, és mi történt? A füg­gönyt ugyan nem húzták föl, hanem Petőfi az előfüggöny és a mécsesek közé állt, s ir­­tóztató tapsvihar közt engedelmet kért a kö­zönségtől, hogy nem szavalhat.­­ Mert ez az úr - és a cenzorra mutatott - nem engedi meg- mondta. A közönség hahotázott, a cenzor pedig majdnem eszméletlenül támolygott ki a te­remből. Hát, így szavalt Petőfi Sándor Debre­cenben 1846 októberében. A játék után nagy lakomát csaptak a színészek és a közönség, éljenezték a költőt, akinek a kocsija már ké­szen állt az indulásra. Ludwig Emil 0­3­17 A Magyar Hírlap hétvégi melléklete

Next