Magyar Hírlap, 2018. március (51. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-17 / 64. szám
Folytatás a III. oldalról - Kittenbergerrel szakmai volt a kapcsolata, de jóban voltak. Feketével más, nagyon szerették egymást. Viszont hogy mondjam ki, hogy ez ne legyen nagyképű és ne sértsek meg senkit? A Pistában mindig benne maradt, hogy egy falusi gyerek, az meg a gróf úr. Egyébként a Majláthéktól ismerték egymást, ahol a Fekete gazdatiszt volt, Széchenyi meg oda járt vadászni. De nagyon szerették egymást. Soha nem felejtem, a Tóth Lőrinc utcában voltunk, szakadt az eső, nem győztem seperni a teraszt, amikor a férjem megkérdezte tőle: István, te olyan nagyszerűen írsz állatokról, miért nem írsz soha emberekről? Azért, Zsigmondom, mindig így hívta, soha nem mondta neki, hogy Zsiga, mert az állat nem bánt. - Vadásztak együtt? - Nem. Amikor a férjem vadászott, akkor a Pista nem tudom, merre járt. Utána meg a férjemnek nem volt már lehetősége vadászni. Bár a Pista nem is nagyon vadászott. Kittenberger Kálmánt meg régebbről ismertük, gyerekkoromban mindig Hévízen találkoztunk. Állandóan oda cipeltek minket, hogy láthassuk, pedig úgy utáltam azt a büdös vizet. Állítólag ő sem volt egy könnyű ember. Várjon, a Feketéről még az jut az eszembe, hogy a férjem nem volt soha tagja az írószövetségnek, csak posztumusz vették fel, és mindig félni kellett, hogy nem adják ki a könyveit. De szerencsére csak féltünk, mert megjelenhettek a könyvek. Látja, most írtak egyet az életéről, van benne egy fél mondat Károlyi Mihálynéról is. De hát Széchenyi Zsigmond nem állt szóba vele! Csak azért, mert grófné, a mindenit! Ők jóban voltak valamikor, de aztán egy kicsit elfajultak a dolgok, vagy hogy is mondják. - Diplomatikusan valahogy így. - Aztán amikor Károlyit hazahozták, a lányom szegény a Deák téri iskolába járt, még a Jókai utcában laktunk, nálunk volt az Esterházy sógornőm is, és a férjem azt mondta, ne nagyon menjünk ki az utcára, mert nagy felhajtás lesz, viszik ki a Károlyit a temetőbe. Egyszer csak telefonál a lányom tanítója, hogy kérem, tessék vigyázni, Eszterke előtt mit tetszik beszélni. Mondom, ne haragudjon, de hát mit beszéltünk a gyerek előtt? Hát ő megkérdezte, ki tud valamit Károlyi Mihályról. Néma csönd, ez a gyerek meg felállt, és azt mondta, hülye volt és farkastorka. Valami piszok osztálytárs feljelentette a tanítót, hogy nem tolta le Esztert. Hiába, a gyerekre nem lehet mindig vigyázni, hazugságra meg nem tanítja az ember. - Mire emlékszik, mit hozott a családnak Rákosi-rendszer? - Az volt a bemelegítés. Akkor lettünk földönfutók. Pacsa járási székhely volt, és egy nap azt hallottam, hogy Rákosi jön látogatóba. Úgy megijedtem, hogy befogtam az egyetlen igáslovat a hosszúszekérbe, és átmentem a szomszéd faluba, a rokonainkhoz. Látom, hogy a Sanyi, a háziúr a majorban settenkedik és integet. Odamentem hozzá s megkérdeztem, mi van. Mindjárt itt van a Rákosi, mondta. Náluk volt az ebédlőben a pártiroda, de olyan rendes volt a párttitkár, hogy nem tartott ott semmi mást, csak egy Rákosi-képet, de annak mind a két szeme ki volt szúrva. Akkor láttam Rákosit az ablakon keresztül közelről, sokan voltak ilyen kis gazemberek. Valahogy mind olyan pici volt és kövér, mintha úgy tenyészették volna ki őket. - Milyen volt az életük Kádár alatt? - Nehéz, de Kádárral egyszer majdnem megjártam. - Hogyan, csak nem vadászni mentek együtt? - Nem, kint voltam a temetőben, már az Antall temetése után, tehát már Kádár sem élt. Azt mondtam az egyik barátnőmnek, hogy szeretném körbejárni a temetőt, anynyi szép sír van, meg rokon és ismerős. Már minden érdekes sírt megnéztünk, amikor megkérdeztem tőle, hol vannak az elvtársak. Akkor hallottam tőle először, hogy a mömöszöpő parcellában. És amikor megtaláltuk, borzalmas dolog történt. Életemben nem loptam, kivéve a cigarettákat, de olyan csodálatos virágok voltak ott, hogy nem tudtam megállni, megdézsmáltam az elvtársak bokrait. Betettem a virágot a csomagtartóba. A kapunál három-négy autó állt előttem, és mindnek megnézték a csomagtartóját. Azonnal csináltam egy nagy kört, és megszabadultam a csokortól, elsüllyedtem volna szégyenemben, ha megtalálták volna azokat a virágokat. Még ennyit sem kaptam az elvtársaktól. De mindegy. Az viszont nem mindegy, mert megható, hogy itt, a temetőben, Széchenyi Zsigmond sírjánál hányszor van virág, kis cédula, nagy cédula, vagy valami más emlék még ennyi év után is... Nagy Ottó Hertelendy Margit 1925. március 26-án született Pacsán, nemesi családban. Távoli rokonságban álló felmenői között ott találjuk Deák Ferenc apai nagyanyját, Hertelendy Annát. Széchenyi Zsigmond neki ajánlja Ünnepnapok című könyvét, de vannak a feleségéről sokkal szebb, bensőségesebb sorai is, amelyeket úgy rejtett el a könyvben, mint fácán a fészekalját vagy suta a gidáját. És igen, ha rábukkanunk, kincsre lelünk. „Főnyeremény azonban, az igazi telitalálat akkor ütötte meg markomat, mikor balatoni számkivetésemben olyan élettársra találhattam, aki nemcsak megosztotta velem, hanem teljes érvényre is juttatta sorsom váratlan jobbra fordulásának minden örömét! Aki utolérhetetlen gondossággal, páratlan szeretettel rakta meg új fészkemet, aki ismét kívánatosra szilárdította megingott jövőmet, aki új értelmet, új napsugarat adott életemnek!" Állami elefánt. Megható, hogy itt, a temetőben, Széchenyi Zsigmond sírjánál, hányszor van virág, kis cédula vagy valami más emlék” IV. 2018. március 17. Petőfi és a cenzor Régóta őrzöm a Koszorú című folyóirat 1879. decemberi számát. A becses példány a Petőfi Társaság havi közlönye volt, a csinos, karcsú füzet lapjain Feleki Miklós írta meg a koszorús költőgéniusz emlékezetes históriáját. Feleki székelyföldi születésű magyar színész, rendező, színházigazgató volt, történetünk idején - 1846-ban - Debrecenben működött direktorként. Petőfi Sándor éppen akkor, októberben érkezett meg Erdődről a cívisvárosba leverten, a Szendrey Júlia és Prielle Kornélia iránti szimultán szerelmei közti vívódással. Hangulatát csak a régi barátja, Feleki igazgató jó kedélye hozta egyenesbe, a költő tüstént felajánlotta, hogy szavalni fog a színházban. - Csak tétesd ki a színlapra, hogy Petőfi szaval a felvonások közt - ajánlotta, és másnap már korán reggel széthordták a színlapot a debreceni polgárok. A költő, látván a közönség tódulását, így kiáltott: - Jettek csak, majd szavalok nektek olyat, hogy szétszeditek a színházat... - Amikor pedig Feleki megkérdezte tőle, mit fog szavalni, így felelt: - Nem tartozik reád. Én besöpröm a publikumot, te besöpröd a pénzt, aztán nagyot vacsorálunk, és punktum. Csakhogy a színházban is állami cenzúra volt, az igazgató pedig nem ápolt jó viszonyt a klerikus hivatalnokkal, aki újból megtehetné vele, amit egyszer már megcselekedett. Amikor a cenzor meglátta a hirdetést, magához hívatta Felekit: - Miféle darab az, amelyet előadni akarnak? - firtatta. - Egy egészen új társalgási mű, amelyet még sehol és soha elő nem adtak. Itt írták helyben - válaszolta Feleki. - Jaj, édes barátom, nekem szigorú utasításom van, hogy csak a pesti Nemzeti Színházban előadott művekre adhatok engedélyt. De ha ön jót áll érte és viseli a felelősséget a következményekért, csak tessék előadni - hagyta rá a cenzor. Abban a pillanatban előbújt az igazgatóból az üzletember. - Isten mentsen, mégsem vállalhatom a felelősséget - közölte. - Nem-e? Akkor tessék behozni a darabot, majd én a kötelességem szerint fölterjesztem a nagyméltóságú magyar királyi Helytartótanácshoz Budára - replikázott a cenzor. Másnap már nagy betűkkel hirdette a színlap: A kihirdetett Színésznő a helybeli cenzúra által betiltatván fölterjesztetett Budára! Petőfi jót nevetett: a helybeliek azt hitték, hogy Kornéliát szólították föl az országos főhivatalba. Eltelt három hét. Hívatta a cenzor Felekit. - Miféle darabot adott maga nekem? Mennyire üsse meg a színdarabját! - zúgolódott. - De azért csak megengedték az előadást? - riposztolt a direktor, amire a cenzor így felelt: - Miért ne? Hiszen nincsen abban semmi! Kisvártatva aztán újból magához kérette Felekit a könyökvédős öregúr a hivatalába, amelyik valójában a Szent Anna utcai konviktus privát cellája volt. - Ez bizonyosan a szavalat miatt lesz - mondta Feleki Petőfinek, aki azonmód csatlakozott hozzá, azt kiáltván: - Úgy is régóta éhezem a cenzorokra! Amikor odaértek, kopogtatni akart a direktor. És mit! - szólt rá dühösen a költő. - Soha se kopogtass! Az ajtó robajjal feltárult, majd a szoba közepén állva Petőfi rákérdezett: - Uraságod a cenzor? - Igenis. Kihez van szerencsém? - így az öreg salabakter. - Szerencséje van Petőfi Sándorhoz, aki a mai előadáson szavalni akar - úgy meg a poéta. - És mit akar szavalni uraságod, ha szabad kérdenem? - Kérdezni szabad, de nem mondom meg. - Nem mondja meg? Akkor nem szavalhat. Igazgató úr, én a szavalatot jogomnál fogva betiltom. - Tiltja bizony az úr, majd megmondom mit! - vágott vissza hévvel a költő. - Miféle impertinens beszéd ez? - köszörgött az öreg. - Most tessék távozni, nincs több szavam. - De én nem távozom! - válaszolta Petőfi egy széket ragadva, és leült a szoba közepére. Az öregúr, aki minden lélekjelenlétét elveszítette, hol a piksziséhez, hol a zsebkendőjéhez kapkodott. A felbőszített cenzor s az előtte gúnymosollyal ülő Petőfi Sándor méltó tárgy lett volna akármely festőművész ecsetére. A pap mérgében elővett egy másik széket és leült rá. Szikrázó szemmel néztek egymásra. - Csak azért is szavalni fogok! - De nem fog! - Majd én megmutatom! - De én is megmutatom! Hazaérve Petőfi végigvágódott a díványon és nagyokat nevetett. Este telt színház volt. Az öreg cenzor az első zárt széksor végén ült, a megszokott helyén. A közönség közt mindenki a költőt várta, aki nemsokára meg is érkezett. De már egy kissé lehangoltan. Feleki újra megkérte, tartózkodjék minden demonstrációtól, a függönyfelhúzónak pedig megparancsolta, hogy csak az ő jelenlétében cselekedhet. Az első felvonás után az igazgató bement az öltözőszobájába, és mi történt? A függönyt ugyan nem húzták föl, hanem Petőfi az előfüggöny és a mécsesek közé állt, s irtóztató tapsvihar közt engedelmet kért a közönségtől, hogy nem szavalhat. Mert ez az úr - és a cenzorra mutatott - nem engedi meg- mondta. A közönség hahotázott, a cenzor pedig majdnem eszméletlenül támolygott ki a teremből. Hát, így szavalt Petőfi Sándor Debrecenben 1846 októberében. A játék után nagy lakomát csaptak a színészek és a közönség, éljenezték a költőt, akinek a kocsija már készen állt az indulásra. Ludwig Emil 0317 A Magyar Hírlap hétvégi melléklete