Magyar Hírlap, 2020. július (53. évfolyam, 152-178. szám)

2020-07-23 / 171. szám

Vélemény és vita 12 2020. július 23., csütörtök Az erkölcs relativizálásával a liberalizmus eltörölt minden gátlást az emberi érintkezésben Nemcsak, hanem, is László Tamás építész, volt országgyűlési A két világháború között egy-egy települé­sen húsz-harminc egyesület, segélyező egy­let, dalárda, egyházi közösség működött. Ez szolidaritási háló is volt, az emberek figyel­tek egymásra, a bajba kerültet a viszonzás biztonságában kisegítették. A marxizmust zászlajára tűző szocializmus és kommuniz­mus a közösségről beszélt, de elsőként az or­ganikus közösségeket zúzta szét, atomjaira bontva a helyi társadalmat. A liberalizmus az egyén egyenlőség mázával leöntött korlátlan szabadságát hirdette meg, holott egyenlőség nincs, nem is lesz soha, csak egyenlő, min­denkinek kijáró méltóság van. A liberalizmus életellenessége, személyes mivoltunk kez­deti és végső stádiumának megtámadásában, a tömeges abortusz és az eutanázia kiter­jesztésében nyilvánul meg, a legvédteleneb­bek nem számítanak. Az egyén csapdahely­zetben találja magát, megfosztva eredendő identitásától, megkérdőjelezve alapvető fér­fi és női mivoltát, családi kötődéseit, nemzeti hovatartozását. Sőt az erkölcs relativizálásából adódóan a liberalizmus eltörölt mindennemű gátlást az emberi érintkezésben, de a gazdaságban is. Ez a két pusztító izmus teremtette meg az el­­dobhatóság, felcserélhetőség és feledhetőség kultúranélküliségét. A végső helyzet az, hogy e két kizárólagos­ságra törekvő irányzat áldatlan tevékeny­ségét befejezve összeér a Black Lives Matter és az Antifa utcai terrorjában, a teljessé váló anarchiában, a nemzethez tartozás önfeladá­sában, a no-go zónákban, a migránsok közöt­ti utcai összecsapásokban, hogy csak a közel­múlt történéseit lássuk. A társadalmi béke felborult az Egyesült Államokban és Európa nyugati országaiban, és nem is látszik olyan törekvés, amely a tűzoltáson kívül valódi bé­kességre törekedne, ami tartósan csak úgy érhető el, ha az identitás rétegei - az egyéni, a családhoz tartozásbeli, a nemzeti identitás - biztos alapokon állnak, és az ezekre alapozott helyi társadalom valódi, szolidáris közössé­gekből áll. Az identitásában magabiztos, közössé­geire büszke egyén a nehézségeket vállalja, a mindenkori újrakezdésre lehetőségként te­kint, számára minden kihívás egyben erő­forrás is. Ehhez az kell, hogy az összefonódó kultúrmarxizmus és a liberalizmus helyébe az összeegyeztetés, a „nemcsak, hanem, is” kultúráját tesszük. Erre láthatóan csak a kon­zervatív szemlélet képes, kimondva, hogy az egyént és a közösséget egyszerre, együtt védi és építi. Ez a világlátás tesz képessé az eltérő érdekek közötti eligazodásra, egyensúlyte­remtésre. Lássunk néhány „nemcsak, hanem, is” példát! Az iskola ne csak a tudást plántálja bele a gyermekbe, de példával, jó szóval neveljen is. Az életünket nemcsak a descartes-i gon­dolkodás határozza meg, hanem az érzéseink is, ami elsődlegesebb létmeghatározás. Az is­kola ne csak a munka világára készítsen fel, hanem a párválasztásra és a családalapításra is. Ehhez nagyon nagy szükség van a humán tárgyakra, a művészeti oktatásra. Ne csak szakmát adjunk a fiatalok kezébe, de azt is, hogy azon keresztül önmagukat fej­leszthetik és az embertársaikat szolgálhatják. Ne csak minél alaposabb orvosi, mérnöki, jo­gi tudást adjunk a felsőoktatásban, de az ez­zel összefüggő és megalapozó jellegű orvo­si, mérnöki, jogi etikát is, tudatosítva, hogy a hivatásuk elsősorban közösségi szolgálat. Úgy gondoljuk, hogy a szakmai oktatáson kí­vül minden egyetemen legyen helyi társada­lom építéséről szóló tantárgy is. Az istenképűségre alapuló emberképünk alapján tudjuk, hogy nemcsak test vagyunk, de lélek és szellem is. Ehhez szorosan hozzá­tartozik az, hogy az ember kötődő lény. Az, hogy a nevünk a homlokunkra van írva, jelzi, hogy már az alapvető létmeghatározásunk­ban is másokra vagyunk utalva. Nem vélet­len az, hogy a „nemcsak, hanem, is” kötőszó hármast keresztény ihletettségűnek mond­juk. Nemcsak időben élünk, hanem egy lo­­kalitásban is, és mindkettőért felelősséggel tartozunk. Tudjuk azt, hogy a szabadság és az össze­tartozás iránti vágyunk nem játszható ki egy­más ellen, az életnek ez a nagy paradoxona az önként vállalt és élethosszig épített elkötele­zettségeink vállalásával oldható fel. A konzervatív ember egyensúlyra tö­rekszik. A létfenntartás és a fajfenntar­tás egyensúlya a kultúrmarxista és a liberá­lis életvezetési modellek miatt megbomlott a létfenntartás javára, sőt már nem is létfenn­tartásról, hanem a felesleges dolgok fogyasz­tásáról beszélünk: a fogyasztás, a birtok­lás a személy, a lét és a kapcsolatok elé került. A jog és erkölcs elválása is vészes egyensúly­talanság, az igazságérzésünket ássa alá. Egy­re inkább elhomályosul, hogy az igazi szere­tet egyszerre jelenti a közelséget és az egymás iránti felelősséget, ez minden ér-te kapcso­latnak az alapja. Az a kapcsolat, ahol a közelség túlsúlyos, nehézségek esetén nem bizonyul teherbíró­nak, gyorsan megszűnik a közelség, és nincs helyette semmi. A legtöbb fiatal - gyermek­kora szeretethiányát kivetítve - szinte kizá­rólag a közelséget keresi. Az a kapcsolat vi­szont, amelyben az egymás iránti felelősség túlsúlyos, rideggé válik, nehézségek esetén eltörik. A közelség a kapcsolat rugalmasságát, a felelősség a szilárdságát adja - ilyen a jó híd, rugalmas és szilárd, mindenféle terhelésre kedvezően reagál. Ha mindezeket figyelembe vesszük, vagy­is a „nemcsak, hanem, is” kultúrájával élünk, akkor elkerülhetjük a nagy válságokat. Elke­rültük volna a jelzálogrendszer összeomlá­sából fakadó 2008-as világgazdasági válsá­got is, amelyet némelyek szerint az egyetemi világ „egyéjszakás kalandjai” készítettek elő. A jelzálogipar ennek megfelelőjeként funk­cionált: véletlenszerűen összetalálkozik né­hány idegen, hogy a többiekkel és a követ­kezményekkel mit sem törődve elégítse ki a vágyait (mondjuk a túl nagy kölcsönre vagy kamatra irányuló igényeit). A Nyugat erre a bankok közpénzből való megmentésével, mi pedig a konzervatív eszméink szerint a mun­kaalapú gazdaság erősítésével válaszoltunk. Hogyan viselkedett a Nyugat a 2015-ös migrációs válság idején? A saját honpolgárait háttérbe szorítva az illegális migrációt támo­gatta annak érdekében, hogy az egyre önzőb­bé váló, elöregedett társadalmának munka­erő-problémáit megoldja, feladva kulturális identitását. Ezzel szemben mi nem engedtük be a migránsokat, hanem az egyre kiterjed­tebb családtámogatási programmal válaszol­tunk, megőrizve nemzeti identitásunkat is. A koronavírus-járvány következményei­nek felszámolására George Soros a jövő nem­zedékét végsőkig eladósító, örökké tartó hi­tellel válaszolna. A keresztény-konzervatív eszmeiségű országvezetés viszont a munka­helyek megőrzésének támogatásával, a társa­dalmi kohézió erősítésével válaszol. „Nemcsak, hanem, is” - gyakoroljuk! A kamatról másképp A pénz és kamata szempontjából olvasgat­va Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás, Nicole Oresme, Luther vagy Kálvin idevágó mun­káit, szembetűnhet néhány jelző a kamattal, illetve a kamatszedéssel kapcsolatban: ter­mészetellenes, igazságtalan, természet ellen való, ellentétes a természetes igazságossággal, halálos bűn, méltánytalan, átkozott, ki kéne kergetni a világból stb. Valójában az ókor óta ismert tapaszta­lat, hogy a kamat és a szabad kereskedelem­­ „olyan drágán adom az árumat, ahogy csak tudom” (Luther), az embertársunk kárán va­ló gazdagodást jelenti, következésképp a már eleve gazdag még gazdagabb lesz, az amúgy is szegény pedig még szegényebb. De miért van a kamatnak és a szabad keres­kedelemnek ilyen negatív hatása, hogy még a Biblia is (3 Móz 25,36) egy mondatba foglalja a kamatot és felebarátunk megélhetését. Miért írta Melius Juhász Péter ugyancsak régen, hogy (ekkor az­ uzsora még csak a kamat szi­nonimája): „a felebarátainkat és felebarátaink javait kimerítő sérelmes uzsora meg van tiltva azon igazságtalan nyeremény miatt, mely egy neme a lopásnak és ínségre juttatja a szűköl­­ködőket és szegényeket.” A kamat a lopás egy neme, állítják a régiek. A kamat a pénzkölcsönzés jogos haszna, mi több, törvényes jutalom, kockázati felár, állít­ja a mai közfelfogás. Olyannyira, hogy még a szakember szerint is „az adósságért fizetendő kamat logikus és természetes mindenki szá­mára” - írta korábban e lap hasábjain Bogár László. Megmutatom, hogy az előbbi a helyes álláspont, és a mai a torz és katasztrofális kö­vetkezményekkel járó felfogás. Nyilvánvaló, hogy a munkamegosztás megköveteli a csereeszköz létét, vagyis pénz­re szükség van ahhoz, hogy az (áruterme­lők és (áru)fogyasztók közötti csere zavarta­lanul folyjék. Csakhogy „a munkamegosztás maga nem követel kamatot. Kinek kellene itt kamatot fizetnie, és miért?” - teszi föl a kér­dést nagyon is lényeglátón Silvio Gesell több mint száz évvel ezelőtt. Ugyanakkor tegyük föl, hogy a pénzkibocsátó (fejedelem, király, állam stb.) elegendően hosszú ideig a mun­kamegosztás adott szintjéhez elegendő cse­reeszközt, vagyis (fém)pénzt bocsát ki. Egy­szerű takarékosságból vagy merő emberi számításból, gyarlóságból, nyereségvágyból, félelemből, hogy mi lesz holnap stb., előbb­­utóbb minden kibocsátott pénz a klasszi­kus kép szerint valamilyen ládafiában köt ki. És a ládafia tulajdonosának puszta megélhe­tését biztosító pénznél több pénzt onnan az égvilágon semmi mással nem lehet előcsa­logatni, mint kizárólag kamattal. „Nincs ka­mat , nincs pénz. Ha nincs pénz, nincs áru­csere; ha nincs csere, munkanélküliség lesz, a munkanélküliség eredménye pedig az éhe­zés. Mielőtt azonban éhen halunk, inkább megfizetjük a­ kamatot”, mondja zseniális szerzőnk. Pénz hiányában ugyanis a terme­lő is és a fogyasztó is szükséghelyzetbe kerül. A termelő azért, mert a terméke tönkremegy, a fogyasztó pedig azért, mert nélkülözi azo­kat a dolgokat, amelyek elcserélése érdeké­ben a termelő az áruját a piacra vitte. Vagyis a pénztulajdonos merő önzésből, haszonlesés­ből, piac fölötti hatalmából fakadóan zsarolni képes a piac többi szereplőjét, pusztán csakis azért, mert az ő áruja, a pénz, anyagában ro­­molhatatlanul várakozni képes a ládafiában, amely napjainkra már többnyire egy rubriká­ban nyilvántartott szám. Történelmileg tehát a kamat csak ezen jogtalan hatalom és erőfö­lény nyilvánvaló eredménye. A kölcsönt adó a többletpénzért cserébe semmiféle értékteremtő munkát nem végez, csakis vár a pénzére, tehát eredendően a ka­mat mögött semmilyen hasznos cselekedet nem áll, ezért teljes joggal mondja az említett Melius Juhász Péter, hogy a kamat „igazság­talan nyeremény [...], mely egy neme a lopás­nak”. A kamatszedés tilalma nem csupán va­lami szociális-gazdasági rendszabály, hanem hatalmi elv: a pénzuralom megakadályozá­sa, amely Bogár László szerint is pénzügyi ká­oszhoz vezet. De ezt csak részigazságnak tar­tom, mert évszázadok alatt az egyre bővülő és erősödő gazdasági hálózatok először az ész­re hivatkozva, valójában merő egoista indí­tékból száműzik az igazságot és az erkölcsöt a gazdaságból, a társadalmat a piac függe­lékévé teszik, folyományként lezüllesztik az embert egy „állati kultúra” (Babits) szintjé­re - kevésbé keményen fogalmazva elidege­nedésként szoktak róla beszélni, Bogár pedig „elkufárosodott” életszemléletet emleget­­, majd öntörvényük szerint a társadalom pusz­tulását okozzák, hisz önmaguk létalapját is, a nem ember létrehozta/teremtette bioszfé­rát is kizsákmányolják és fölemésztik. A vég­kifejlet szempontjából az ökológiai katasztró­fa valójában mellékes, mert a földi élet ennél nagyobb csapást is kihevert már, csupán né­hány százezer vagy millió évet kell „várnunk” az ember nélküli bioszféra gyógyulására. Hi­szen teljességgel egyértelmű, hogy a táplálék­­láncok összeomlását az ember nem éli, nem élheti túl. Mit tehetünk? Ha ugyan el nem késtünk már? Egyfelől egyre többünknek meg kell érte­nünk az előzőek igazságát, vagyis „a kamat a pénzkölcsönzés jogos haszna” állítás legke­vesebb önbecsapás, másfelől a szakemberek­nek sok gondolkodnivalót jelent: miként le­het a mostani önpusztító kamatgazdaságot átvezetni a geselli piacgazdaságba úgy, hogy az érdekellentétek közötti, jelenleg javarészt ismeretlen erejű feszültségek ne tépjék szét a gazdaságot és a társadalmat. (A geselli piac­­gazdaság részletesebb ismertetése meghaladja ezen írás kereteit.) Közfelfogásbeli, közgazdasági és politikai paradigmaváltásra van tehát szükség. Laborczi Pál, Budapest

Next