Magyar Hírlap, 2020. július (53. évfolyam, 152-178. szám)
2020-07-23 / 171. szám
Vélemény és vita 12 2020. július 23., csütörtök Az erkölcs relativizálásával a liberalizmus eltörölt minden gátlást az emberi érintkezésben Nemcsak, hanem, is László Tamás építész, volt országgyűlési A két világháború között egy-egy településen húsz-harminc egyesület, segélyező egylet, dalárda, egyházi közösség működött. Ez szolidaritási háló is volt, az emberek figyeltek egymásra, a bajba kerültet a viszonzás biztonságában kisegítették. A marxizmust zászlajára tűző szocializmus és kommunizmus a közösségről beszélt, de elsőként az organikus közösségeket zúzta szét, atomjaira bontva a helyi társadalmat. A liberalizmus az egyén egyenlőség mázával leöntött korlátlan szabadságát hirdette meg, holott egyenlőség nincs, nem is lesz soha, csak egyenlő, mindenkinek kijáró méltóság van. A liberalizmus életellenessége, személyes mivoltunk kezdeti és végső stádiumának megtámadásában, a tömeges abortusz és az eutanázia kiterjesztésében nyilvánul meg, a legvédtelenebbek nem számítanak. Az egyén csapdahelyzetben találja magát, megfosztva eredendő identitásától, megkérdőjelezve alapvető férfi és női mivoltát, családi kötődéseit, nemzeti hovatartozását. Sőt az erkölcs relativizálásából adódóan a liberalizmus eltörölt mindennemű gátlást az emberi érintkezésben, de a gazdaságban is. Ez a két pusztító izmus teremtette meg az eldobhatóság, felcserélhetőség és feledhetőség kultúranélküliségét. A végső helyzet az, hogy e két kizárólagosságra törekvő irányzat áldatlan tevékenységét befejezve összeér a Black Lives Matter és az Antifa utcai terrorjában, a teljessé váló anarchiában, a nemzethez tartozás önfeladásában, a no-go zónákban, a migránsok közötti utcai összecsapásokban, hogy csak a közelmúlt történéseit lássuk. A társadalmi béke felborult az Egyesült Államokban és Európa nyugati országaiban, és nem is látszik olyan törekvés, amely a tűzoltáson kívül valódi békességre törekedne, ami tartósan csak úgy érhető el, ha az identitás rétegei - az egyéni, a családhoz tartozásbeli, a nemzeti identitás - biztos alapokon állnak, és az ezekre alapozott helyi társadalom valódi, szolidáris közösségekből áll. Az identitásában magabiztos, közösségeire büszke egyén a nehézségeket vállalja, a mindenkori újrakezdésre lehetőségként tekint, számára minden kihívás egyben erőforrás is. Ehhez az kell, hogy az összefonódó kultúrmarxizmus és a liberalizmus helyébe az összeegyeztetés, a „nemcsak, hanem, is” kultúráját tesszük. Erre láthatóan csak a konzervatív szemlélet képes, kimondva, hogy az egyént és a közösséget egyszerre, együtt védi és építi. Ez a világlátás tesz képessé az eltérő érdekek közötti eligazodásra, egyensúlyteremtésre. Lássunk néhány „nemcsak, hanem, is” példát! Az iskola ne csak a tudást plántálja bele a gyermekbe, de példával, jó szóval neveljen is. Az életünket nemcsak a descartes-i gondolkodás határozza meg, hanem az érzéseink is, ami elsődlegesebb létmeghatározás. Az iskola ne csak a munka világára készítsen fel, hanem a párválasztásra és a családalapításra is. Ehhez nagyon nagy szükség van a humán tárgyakra, a művészeti oktatásra. Ne csak szakmát adjunk a fiatalok kezébe, de azt is, hogy azon keresztül önmagukat fejleszthetik és az embertársaikat szolgálhatják. Ne csak minél alaposabb orvosi, mérnöki, jogi tudást adjunk a felsőoktatásban, de az ezzel összefüggő és megalapozó jellegű orvosi, mérnöki, jogi etikát is, tudatosítva, hogy a hivatásuk elsősorban közösségi szolgálat. Úgy gondoljuk, hogy a szakmai oktatáson kívül minden egyetemen legyen helyi társadalom építéséről szóló tantárgy is. Az istenképűségre alapuló emberképünk alapján tudjuk, hogy nemcsak test vagyunk, de lélek és szellem is. Ehhez szorosan hozzátartozik az, hogy az ember kötődő lény. Az, hogy a nevünk a homlokunkra van írva, jelzi, hogy már az alapvető létmeghatározásunkban is másokra vagyunk utalva. Nem véletlen az, hogy a „nemcsak, hanem, is” kötőszó hármast keresztény ihletettségűnek mondjuk. Nemcsak időben élünk, hanem egy lokalitásban is, és mindkettőért felelősséggel tartozunk. Tudjuk azt, hogy a szabadság és az összetartozás iránti vágyunk nem játszható ki egymás ellen, az életnek ez a nagy paradoxona az önként vállalt és élethosszig épített elkötelezettségeink vállalásával oldható fel. A konzervatív ember egyensúlyra törekszik. A létfenntartás és a fajfenntartás egyensúlya a kultúrmarxista és a liberális életvezetési modellek miatt megbomlott a létfenntartás javára, sőt már nem is létfenntartásról, hanem a felesleges dolgok fogyasztásáról beszélünk: a fogyasztás, a birtoklás a személy, a lét és a kapcsolatok elé került. A jog és erkölcs elválása is vészes egyensúlytalanság, az igazságérzésünket ássa alá. Egyre inkább elhomályosul, hogy az igazi szeretet egyszerre jelenti a közelséget és az egymás iránti felelősséget, ez minden ér-te kapcsolatnak az alapja. Az a kapcsolat, ahol a közelség túlsúlyos, nehézségek esetén nem bizonyul teherbírónak, gyorsan megszűnik a közelség, és nincs helyette semmi. A legtöbb fiatal - gyermekkora szeretethiányát kivetítve - szinte kizárólag a közelséget keresi. Az a kapcsolat viszont, amelyben az egymás iránti felelősség túlsúlyos, rideggé válik, nehézségek esetén eltörik. A közelség a kapcsolat rugalmasságát, a felelősség a szilárdságát adja - ilyen a jó híd, rugalmas és szilárd, mindenféle terhelésre kedvezően reagál. Ha mindezeket figyelembe vesszük, vagyis a „nemcsak, hanem, is” kultúrájával élünk, akkor elkerülhetjük a nagy válságokat. Elkerültük volna a jelzálogrendszer összeomlásából fakadó 2008-as világgazdasági válságot is, amelyet némelyek szerint az egyetemi világ „egyéjszakás kalandjai” készítettek elő. A jelzálogipar ennek megfelelőjeként funkcionált: véletlenszerűen összetalálkozik néhány idegen, hogy a többiekkel és a következményekkel mit sem törődve elégítse ki a vágyait (mondjuk a túl nagy kölcsönre vagy kamatra irányuló igényeit). A Nyugat erre a bankok közpénzből való megmentésével, mi pedig a konzervatív eszméink szerint a munkaalapú gazdaság erősítésével válaszoltunk. Hogyan viselkedett a Nyugat a 2015-ös migrációs válság idején? A saját honpolgárait háttérbe szorítva az illegális migrációt támogatta annak érdekében, hogy az egyre önzőbbé váló, elöregedett társadalmának munkaerő-problémáit megoldja, feladva kulturális identitását. Ezzel szemben mi nem engedtük be a migránsokat, hanem az egyre kiterjedtebb családtámogatási programmal válaszoltunk, megőrizve nemzeti identitásunkat is. A koronavírus-járvány következményeinek felszámolására George Soros a jövő nemzedékét végsőkig eladósító, örökké tartó hitellel válaszolna. A keresztény-konzervatív eszmeiségű országvezetés viszont a munkahelyek megőrzésének támogatásával, a társadalmi kohézió erősítésével válaszol. „Nemcsak, hanem, is” - gyakoroljuk! A kamatról másképp A pénz és kamata szempontjából olvasgatva Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás, Nicole Oresme, Luther vagy Kálvin idevágó munkáit, szembetűnhet néhány jelző a kamattal, illetve a kamatszedéssel kapcsolatban: természetellenes, igazságtalan, természet ellen való, ellentétes a természetes igazságossággal, halálos bűn, méltánytalan, átkozott, ki kéne kergetni a világból stb. Valójában az ókor óta ismert tapasztalat, hogy a kamat és a szabad kereskedelem „olyan drágán adom az árumat, ahogy csak tudom” (Luther), az embertársunk kárán való gazdagodást jelenti, következésképp a már eleve gazdag még gazdagabb lesz, az amúgy is szegény pedig még szegényebb. De miért van a kamatnak és a szabad kereskedelemnek ilyen negatív hatása, hogy még a Biblia is (3 Móz 25,36) egy mondatba foglalja a kamatot és felebarátunk megélhetését. Miért írta Melius Juhász Péter ugyancsak régen, hogy (ekkor az uzsora még csak a kamat szinonimája): „a felebarátainkat és felebarátaink javait kimerítő sérelmes uzsora meg van tiltva azon igazságtalan nyeremény miatt, mely egy neme a lopásnak és ínségre juttatja a szűkölködőket és szegényeket.” A kamat a lopás egy neme, állítják a régiek. A kamat a pénzkölcsönzés jogos haszna, mi több, törvényes jutalom, kockázati felár, állítja a mai közfelfogás. Olyannyira, hogy még a szakember szerint is „az adósságért fizetendő kamat logikus és természetes mindenki számára” - írta korábban e lap hasábjain Bogár László. Megmutatom, hogy az előbbi a helyes álláspont, és a mai a torz és katasztrofális következményekkel járó felfogás. Nyilvánvaló, hogy a munkamegosztás megköveteli a csereeszköz létét, vagyis pénzre szükség van ahhoz, hogy az (árutermelők és (áru)fogyasztók közötti csere zavartalanul folyjék. Csakhogy „a munkamegosztás maga nem követel kamatot. Kinek kellene itt kamatot fizetnie, és miért?” - teszi föl a kérdést nagyon is lényeglátón Silvio Gesell több mint száz évvel ezelőtt. Ugyanakkor tegyük föl, hogy a pénzkibocsátó (fejedelem, király, állam stb.) elegendően hosszú ideig a munkamegosztás adott szintjéhez elegendő csereeszközt, vagyis (fém)pénzt bocsát ki. Egyszerű takarékosságból vagy merő emberi számításból, gyarlóságból, nyereségvágyból, félelemből, hogy mi lesz holnap stb., előbbutóbb minden kibocsátott pénz a klasszikus kép szerint valamilyen ládafiában köt ki. És a ládafia tulajdonosának puszta megélhetését biztosító pénznél több pénzt onnan az égvilágon semmi mással nem lehet előcsalogatni, mint kizárólag kamattal. „Nincs kamat , nincs pénz. Ha nincs pénz, nincs árucsere; ha nincs csere, munkanélküliség lesz, a munkanélküliség eredménye pedig az éhezés. Mielőtt azonban éhen halunk, inkább megfizetjük a kamatot”, mondja zseniális szerzőnk. Pénz hiányában ugyanis a termelő is és a fogyasztó is szükséghelyzetbe kerül. A termelő azért, mert a terméke tönkremegy, a fogyasztó pedig azért, mert nélkülözi azokat a dolgokat, amelyek elcserélése érdekében a termelő az áruját a piacra vitte. Vagyis a pénztulajdonos merő önzésből, haszonlesésből, piac fölötti hatalmából fakadóan zsarolni képes a piac többi szereplőjét, pusztán csakis azért, mert az ő áruja, a pénz, anyagában romolhatatlanul várakozni képes a ládafiában, amely napjainkra már többnyire egy rubrikában nyilvántartott szám. Történelmileg tehát a kamat csak ezen jogtalan hatalom és erőfölény nyilvánvaló eredménye. A kölcsönt adó a többletpénzért cserébe semmiféle értékteremtő munkát nem végez, csakis vár a pénzére, tehát eredendően a kamat mögött semmilyen hasznos cselekedet nem áll, ezért teljes joggal mondja az említett Melius Juhász Péter, hogy a kamat „igazságtalan nyeremény [...], mely egy neme a lopásnak”. A kamatszedés tilalma nem csupán valami szociális-gazdasági rendszabály, hanem hatalmi elv: a pénzuralom megakadályozása, amely Bogár László szerint is pénzügyi káoszhoz vezet. De ezt csak részigazságnak tartom, mert évszázadok alatt az egyre bővülő és erősödő gazdasági hálózatok először az észre hivatkozva, valójában merő egoista indítékból száműzik az igazságot és az erkölcsöt a gazdaságból, a társadalmat a piac függelékévé teszik, folyományként lezüllesztik az embert egy „állati kultúra” (Babits) szintjére - kevésbé keményen fogalmazva elidegenedésként szoktak róla beszélni, Bogár pedig „elkufárosodott” életszemléletet emleget, majd öntörvényük szerint a társadalom pusztulását okozzák, hisz önmaguk létalapját is, a nem ember létrehozta/teremtette bioszférát is kizsákmányolják és fölemésztik. A végkifejlet szempontjából az ökológiai katasztrófa valójában mellékes, mert a földi élet ennél nagyobb csapást is kihevert már, csupán néhány százezer vagy millió évet kell „várnunk” az ember nélküli bioszféra gyógyulására. Hiszen teljességgel egyértelmű, hogy a táplálékláncok összeomlását az ember nem éli, nem élheti túl. Mit tehetünk? Ha ugyan el nem késtünk már? Egyfelől egyre többünknek meg kell értenünk az előzőek igazságát, vagyis „a kamat a pénzkölcsönzés jogos haszna” állítás legkevesebb önbecsapás, másfelől a szakembereknek sok gondolkodnivalót jelent: miként lehet a mostani önpusztító kamatgazdaságot átvezetni a geselli piacgazdaságba úgy, hogy az érdekellentétek közötti, jelenleg javarészt ismeretlen erejű feszültségek ne tépjék szét a gazdaságot és a társadalmat. (A geselli piacgazdaság részletesebb ismertetése meghaladja ezen írás kereteit.) Közfelfogásbeli, közgazdasági és politikai paradigmaváltásra van tehát szükség. Laborczi Pál, Budapest