Magyar Hírlap, 2021. február (54. évfolyam, 26-49. szám)

2021-02-17 / 40. szám

Vélemény és vita 12 Folytatás a 11. oldalról Mindezen erőfeszítéseknek egyet­len céljuk van: a számukra potenciá­lis választókban a nyeréshez szük­séges kritikus gyűlölettömeget elő­állítani, az urnákhoz Orbán-fóbiától átitatott, bódultan reszkető töme­geket vezetni. Felbőszült ember rit­kán okos, szól a mondás, és nagyon igaz. Vöröslő fejjel ritkán kérdezős­ködnek, hogy mi is a program, ami­re majd szavazni kell, és miben jobb annál, ami most van. Lassan a patrióta oldal is magáé­vá teszi ezt a gondolatot, hogy a szi­várványellenzéknek nincs prog­ramja. Programjuk pedig nagyon is van, és nem is nehéz dekódolni, no­ha a „titkot” féltve őrzik az abroncs­műhelyekben. Programjuk kiindu­ló alapvetése, hogy folyton-folyvást temetik a múltat, főként a sajátjukat. Azzal ugyanis nincs mit dicsekedni, hogy elődeik miként intézkedtek az országot felforgató polgári demok­rataként Kun Béla direktóriumában, Rákosi Mátyás kínzó kazamatáiban vagy akár a kádári harminc év alatt, nem is beszélve 1994-98-ról vagy éppen a kritikus nyolc évről (2002- 2010), amikor a V4-ek elhúztak mel­lettünk. Ma sem csinálnának mást, mint ezeknek a történelmi tapasz­talatoknak a talaján „építkeznének” és kiszolgálnák megbízóikat, akik felé nagyon sok tartozásuk halmo­zódott fel az elmúlt tizenkét év alatt. A konkrét programjuk lényege: a mai kijózanodás felé haladó társa­dalmi szerkezet megtörése, a ked­vező társadalmi folyamatok helyett a destruktívak felemelése és a jöve­delemszerkezet ennek alárendelt ki­alakítása. A mindenkinek munka helyett széles körben alapjövedelem hirdetése. Nőből, férfiból és gyer­mekekből álló családok helyett szi­várványszínekben tündöklő közös­ségek. Tudatosan megélt szabadság helyett tobzódó szabadosság. Valós szólásszabadság helyett politikailag korrekt beszéd - szigorúan az ő szó­szedetük alapján. Szólni kell a várható gazdasági programjukról is. Említettük, hogy súlyos tartozásban vannak megbí­zóik irányába, amelyet sürgősen tör­leszteni kell. Ehhez rengeteg pénz kell, amit a hazaiaktól kell elvenni. Mindenek előtt sürgősen tehermen­tesíteni kell szövetségeseiket a mig­­ránsok ügyében. Ha első menetben szerényen csak százezer migráns át­vételéről lenne szó (a hazai népesség egy százaléka) ez évente indulásként mintegy hatszázmilliárd forint­ba kerülne. Ez nem túlzás. (Manap­ság Ausztriában több mint ötszáza­léknyi migránshátterű ember él.) Ennek fedezete részben lehetne a családtámogatás megfelezése, visz­­szaállás a 2010 előtti szintre. Nyílt ti­tok, hogy tervezik a határainkon túl élő, mára ismét magyar állampol­­gárságúak szavazati jogának meg­vonását, nyilván a nekik megítélt támogatásokkal együtt. Megszűn­ne iskoláik, egyetemeik, kulturális intézményeik támogatása. Ez még mindig nem az az összeg, amellyel támogatóiknak tartoznak. A legder­­mesztőbb időkben (Bokros Surá­nyi-kurzus) csak kamatokra kifolyt a GDP öt-hét százaléka a jelenlegi két százalék alatti érték helyett. Hazai helyett a hitelt külföldön vennék fel. Minden egyes új aján­dékszázalék barátaiknak évente négyszázmilliárd forint újabb pro­fitot jelentene. Ennek realizálásához azonban a jegybank jelenlegi vezeté­sét meneszteni kell. Ez törvénysér­tés nélkül nem megy, de Bod Péter Ákos esetében is remekül sikerült, aztán jöhet ismét az égig érő kamat­emelés, a forint- „ócsítás” és a devi­zahitelek. Amikor 1994 végén Bod Péter Ákost megfuttatták, sem ért égig a baráti jogállamisági riadalom Nyugaton. Végül a „társadalmi igaz­ságosság” jegyében ismét meg kell adóztatni a gazdagokat, no nem azo­kat, akik e honban igazán sokat ke­resnek, és bevételeik kint landolnak, hanem a bérből és fizetésből élőket. Vissza kell vezetni a sávos adóztatást, és természetesen a minimumra kell szorítani a családtámogató adóked­vezményeket. A családok otthonte­remtési juttatásainak semmi helye egy liberális „ piaci” berendezkedés­ben, még mit nem, ingyenpénzt? Hasonló sorsra jutnának terve­zett kamatmentes hitelt felvevő cé­gek, azonnal belépne a kamatfizetés, és a tízéves futamidő is lerövidülne. Nagyon is észszerű, hogy egy ilyen programot nem meghirdetni, ha­nem a legszigorúbb titokként őriz­ni kell, hiszen a nyilvánosság egyen­lő lenne a politikai öngyilkossággal. Emlékezzünk csak Medgyessy ígé­retére, Orbánnál jobban fogja a la­kásépítéseket támogatni, ebből lett a devizahitel. A „jóléti rendszervál­tást” se felejtsük el, ami addig tar­tott, ameddig az első Orbán-kor­­mány által hátrahagyott milliárdok. Utána az önkormányzatoknak kel­lett a béremelések fedezetét „kigaz­dálkodniuk”. Itt is tarolt a devizahi­tel és a kötésig eladósodás. Üdvös, ha tudjuk, hogy igenis van program­juk, ha tagadják, akkor is, ami ko­rábbi működésükből kis éleslátással könnyen lekottázható. A baglyok ideje Salánki Miklós újságíró „Na, jönnek az ingyenélők” - mondta apám, amikor a baromfi­udvarban kiszórta a kukoricadarát, s erre a kerítésre szállva megjöttek a verebek. Amint kilépett a kiska­pun, a verebek leszálltak az etető­re, s elkezdtek lakmározni a darából. Apám ilyenkor mérgelődött, anyám viszont nyugtatta: „Addig jó, amíg vannak verebek, mert ha már nem lesznek, vége a világnak”. Több mint fél évszázada a Buda­pest melletti Szentistvántelepen még a legtöbb háznál tartottak ba­romfit, sőt disznót is. Karácsony előtti hetekben sokszor disznóvi­sításra ébredtünk. De nem hobbi­ból tartottak állatokat, hanem mert a hatvanas években a község egyet­len húsboltjában legtöbbször csak pénteken lehetett húst kapni. Az asszonyok már korán reggel sor­ban álltak, s nem olyan húst vettek, amilyet akartak, hanem amilyen ju­tott nekik. Ezért aztán a gyárigazga­tótól kezdve a Lenfonó munkájáig mindenki kénytelen volt állato­kat tartani. A csirkének, kacsának, libának, disznónak azonban enni is kellett adni, hogy vasárnap reggel frissen sütött kacsamáj, délben íz­letes pörkölt, év végén ropogós hur­ka legyen belőle. De a takarmány is hiánycikk volt, mint szinte minden a szocialista tervgazdálkodás idején, Így aztán, aki hétvégén a családjá­val nyáron rántott csirkét akart enni, az tavasszal felgyalogolt a pomázi té­­eszirodába, s kukoricaföldet íratott magának, harmadában. Ez azt je­lentette, hogy a termelőszövetkezet felszántotta a földet, elvetette bele a kukoricát, amit aztán a környék­beli családok kétszer megkapál­tak, majd ősszel letörték a termést, aminek egyharmad részét megkap­ták. Szép és szabad gyermekkorom nem legkellemesebb élménye volt a kukorica kapálása - le kellett hajol­ni több százszor, s a kis növény mel­lől kihúzni a gazt, mert ha túl közel vágtál a tövéhez, akkor a kukorica is eldőlhetett - viszont megtanultam, hogy a sült kacsa nem repül a szánk­ba, azért meg kell dolgozni. Évtize­dekig a Szentistvántelep északi ré­szén kezdődő, de már Pomázhoz tartozó jó termőföldek­ megműve­lése gazdag termést hozott, egészen a kilencvenes évek elejéig. Aztán a rendszerváltozás után az egész területet kárpótlási jegye­kért kiparcellázták, volt akinek 150, volt akinek 300 négyszögöl jutott. Az új tulajdonosok többsége persze nem akarta vagy nem tudta meg­művelni a kis földjét. Volt, aki azon­nal eladta százezer forintért, ami­kor néhány száz méterre, a telepen egy akkora telek már milliókat ért. Néhányan viszont bekerítették, fá­kat ültettek, borsót vetettek, de az­tán néhány év alatt alább hagyott a kedvük, sok volt a vadkár. Három évtized alatt az elhanyagolt termő­földet benőtte a vadrózsabokor, a ga­lagonya, a kökény és a méteres gaz, amely remek élőhelye lett pockok­nak, nyulaknak, patkányoknak. Mindennek a következményét néhány éve fedeztem fel, amikor a házunk melletti tíz méteres tujafa alatt nagy darab, szürke ürülékekre figyeltem fel. Állatorvos vejem fej­tette meg a talányt: „Ezek bagolykö­petek”. S valóban, felnéztünk a fára, amelynek ágai közül öt álmos tekin­tetű bagoly pislogott le ránk. Azóta téli estéken hallgathatjuk szörnyű vijjogásukat, de a legrosszabb, ami­kor nyári estéken berepülnek a rét­ről, s a cseresznyefánkon „nyüszíte­nek”, de olyan hangosan, hogy nem lehet aludni tőlük. Ijesztő, amikor este kiülünk a kertbe, s a szomszéd fenyőfájáról egy sötét árny suhan fe­lénk, az utolsó pillanatban kikerülve az arcunkat. Az elhanyagolt mezőgazdasági te­rületen az önkormányzat még a tel­keken felállított szerszámos bódékat is elvitette, viszont egy fővárosból ide költöző „táncdalénekes” enge­dély nélkül házat, lovardát is épített, ami maradhatott. Mert eljött a bag­lyok ideje... A konyhaablakból jól látható a meggyfán lógó madáretető. Téli napokon érdeklődve figyelem reg­gelente a madarakat. Míg tíz éve tu­catnyi madárfajta reggelizett az ete­tőnkben, mára alig néhány, a fekete napraforgómagra csak cinke, s néha vörösbegy a vendég. A földre szórt búzára a gerlék mellett megjelentek a mindent túlélő szarkák s hangos­kodó mátyásmadarak. És amit soha sem gondoltam volna, hogy bekö­vetkezik: eltűntek a verebek. És ha még nem is jött el anyám jóslata sze­rint a világvége, de megjöttek a ví­rusok. Talán nem véletlenül. Ligeti látomás Domonkos László író Napos, hideg vasárnap délutánon a dimenziók is megváltoznak. Még itt, a Városligetben is, amiről az em­ber azt hinné, sohasem lehet más. Negyedszázadnál is több, hogy itt lakom mellette, vele és általa nőtt föl mindkét gyermekem, karácsonyi királydombi szánkózások, nyárdél­utáni focizások, szerelmek és időt­lenül ősi hangulatok derengenek fel, időről időre azon kapom magam, hogy magányos sétáim szinte auto­matikusan ide, erre, hozzá húz­nak, akárcsak évtizedek hosszú so­rán át a Délvidék Pestre származott egyik legnagyobb emberét, a Chá­zár András utcában lakott, drága jó Illés Sanyi bátyámat. Amikor fil­met forgattunk róla, nem is vihet­tük máshová, itt ült le, mint a való­ságban is annyiszor, az egyik padra, a rengeteg helyes pesti lány egyike mellé, csevegni, kissé a szépet ten­ni. És itt, az irtózatos gyönyörűségű magyar történelem egyik illusztris helyszínén, az egykori országgyű­lések idáig elnyúló mezejétől alig kőhajításnyira gyülekeztek valaha a pesti városfal alá Dózsa hadai, és az ezeréves haza ünneplésekor nem is épülhetett föl másutt a legendás Ősbudavára, csakis itt... Igen, a Városliget. Ahol most va­lósággal kitágulnak és összehúzód­nak a távlatok, nem is csak a szikrá­zó téli idő, de az immáron hónapok óta zajló Nagy Romlás miatt is - hogy Sütő András híressé lett szó­­összetételét alkalmazzam arra a le­hetetlenségében is mostanra már fásultan megszokott állapotra, amit a több mint leszűkített jelentéstar­talmú, enyhén szólva eufemisztikus „korlátozások” szócskával szoktak kifejezni. Úgy tűnik, mintha a Liget kel­lős közepén álldogálna a nagyda­rab szabadtéri árus, aki pedig csak itt a híd szomszédságában meghú­zódva kínálja a forralt bort és a de­­rekas méretű, igen szép pereceket. Valósággal megdermedek a hangjá­ra: igen, két bor. Vizet tetszik kérni? Három bor, igen! Most is vagy ha­­tan-heten tolonganak előtte, a for­ralt bor igézően finom illatát alig­hanem a Hősök terén, históriánk nagyjainak szobrai között is jócskán érezni. A látomás - régi, mind re­­ménytelenebbül távoli idők kísérte­­te képben-hangban egyaránt - pe­dig méri, adja, az emberek fizetnek, némelyek, dacolva a megszokott ocsmány bulvárriogatással beharan­gozott („szibériai”, uramisten...) mínuszokkal, hideghullámmal, le­kuporodnak egy padra, kicsinyt az ülve fogyasztás illúziójának hódol­va, önfeledt nevetés, hangos beszéd hallatszik, parkban nem kötelező a maszk sem, a hangok rég megszo­kott „tompítottsági” dimenziója is távoli, akárcsak a sörözők, presszók, pubok, kávéházak, éttermek vilá­ga, vagy mint Juhász Gyulánál az ég. Földbe gyökerezett lábbal bámulok. Nehéz továbbindulni. Hősünk a maga látomás mivol­tában ugyanott és ugyanúgy áll jó háromnegyed óra múlva is, midőn immáron hazafelé tartva arra ka­nyarodok. amhol az egykori élet, a normalitás, a megszokott, a tel­jes emberi élet kísértete, memen­­tója, jelképe. Minden ugyanolyan erre, mint negyven perccel ezelőtt. Mint korábban. Mint azelőtt. Mint mindig. Mint... A forralt bor minden nélkülözhetetlen oldalbordájával, kellékével, narancsszelettel és szeg­fűszeggel, gőzzel és csábillatokkal. A víz. A perecek, megfelelő méret­ben, sóval, duzzadva és kívánato­san. Az én ősi, örök-egy szerelmem, a Liget a presszó-, a kávéház-, a sö­röző-, a kocsmabelső immár, a sza­badtéri árus pedig a pincér, a pultos, a felszolgáló kisasszony és a fizető, a Liget fölött a napfényes, kék feb­ruári ég ránk kacagó csillár, diszk­rét borvilágítás, sejtelmes presszó fény és diadalmas éttermi fényözön egyszerre. ÉLET, csupa nagybetű­vel, társaság és közösség, vörösbor és szilvás Unicum, diadal és mámor, öröm és halhatatlan emberi szeretet. Már a Dózsa György úton, a Damja­nich utca felé baktatok, a látomás­nak réges-rég el kellett volna tűnnie. De nem így történik. Itt rezeg ma­kacsul előttem. Attól tartok, nem is fog eltűnni soha. 2021. február 17., szerda

Next