Magyar Honvéd, 1996. január-június (7. évfolyam, 1-23. szám)
1996-05-24 / 21. szám
26 HADTÖRTÉNELEM Május utolsó vasárnapján - 1925-1945 között - rendszeresen megünnepelték Magyarországon a hősök napját. 1945 után ezt inkább csak lélekben tették az emberek, ünnepségekre csak a nyugati magyarság körében került sor. Ezerkilencszáznyolcvankilenctől itthon is újra rendszeressé váltak az ünnepségek. Az Abele-levél A hősök napja bevezetésének előzményei az első világháború éveire nyúlnak vissza. 1915. július 19-én báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy, aki az orosz-lengyel fronton teljesített szolgálatot, levelet intézett gróf Tisza István miniszterelnökhöz. Ábele őrnagy levelében - amely tulajdonképpen nem hivatalos felterjesztésnek is felfogható — leírta, hogy korábbi németországi utazásain mit tapasztalt: „... minden városban és faluban egy-egy méltóságteljes, megkapó emléket találtam az 1870-71 -i ... harcok hőseinek megörökítésére ... ezen hősök nevei kőbe vésettek...” A német minta alapján javasolta a miniszterelnöknek, hogy „Az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyre ... elesett hőseit név szerint bevési...” Levelére Abele több mint egy évig nem kapott választ. A magyar miniszterelnököt nyilván nagyon lekötötte a háború s a belpolitikai csatározások. Abele báró 1916 végén régi ismerőse, az osztrák von Reiss festőművésznő, s annak barátnője, Kállay Erzsébet támogatásával Zita királynéhoz fordult, akinek Kállay Erzsébet személyes szolgálatra rendelt udvarhölgye volt. Zita férjének, IV. Károly királynak (osztrák császárként I. Károly) adta elő, hogy a felvetés egy harcoló hadtest vezérkari főnökétől származik. A koronázása előtt álló király Kállay Erzsébetet bízta meg a Tisza Istvánnak szóló levél megfogalmazásával. Azt az újdonsült uralkodó nem tudta, hogy ez már a második levél lesz. Az udvarhölgy késedelem nélkül írt a magyar miniszterelnöknek, s eljuttatta neki Adele Reiss művésznőhöz írott levelét is. Abele közben még nem értesült a király szándékáról, felkérte a hadtestében szolgálatot teljesítő egykori országgyűlési képviselőt, Bárczay tartalékos huszárszázadost, aki 1917 elején szabadságra indult, hogy keresse fel személyesen a miniszterelnököt. Tisza, aki addigra megkapta Kállay Erzsébet levelét is, akkor válaszolt Ábelének, amikor már a képviselőház elfogadta a miniszterelnök által beterjesztett törvényjavaslatot. A királyi törvénycikk Az 1917: VII. törvénycikk elrendelte, hogy „Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökítse meg mindazoknak a nevét, akik lakói közül ... a hazáért életüket áldozzák fel.” Még tartott a háború, amikor megkezdődött a ma is látható hősi emlékművek felállítása. A lezajlott forradalmak és az ellenforradalom nem befolyásolta a hősi emlékművek építését és a hősök tiszteletét. Sőt, a trianoni békével elvesztett területeken is folytatódott létesítésük, legfeljebb lasúbb ütemben az állam anyagi támogatásának hiányában. Még azokban a községekben is avattak emlékműveket, amelyek lakossága nem magyar volt. A kormányzói törvénycikk Horthy Miklós kormányzóságának hatodik esztendejében kibővítették az 1917- es törvényt. 1925. május 1- jén jelent meg a honvédelmi miniszter 1925: XIV. törvénycikkre hivatkozó körrendelete, amely a „Hősök Emlékünnepe” néven (március 15. és augusztus 20. mellett) nemzeti ünneppé nyilvánította május utolsó vasárnapját. Az 1925. május 31 -től kezdődően rendszeressé váló hősök napján az egyes egyházközösségekben ünnepi istentiszteletet tartottak. A római katolikus templomokban külön imát mondtak a hősi halottakért. A városi tanácsok és a községi elöljáróságok ünnepséget tartottak, ahol megkoszorúzták a hősi emlékműveket. A helyi adottságok szerint ezeken a honvédség, a fegyveres közbiztonsági testületek, a bajtársi egyesületek és a fiatalok szervezetei díszelgő osztagokkal vettek részt. Budapesten, a Hősök terén található Hősök Kövét minden évben a Honvéd Vezérkar főnöke koszorúzta meg - a kormányzó nevében és jelenlétében -, állami, katonai és egyházi vezetők részvétele mellett. Ahogyan teltek az évek, egyre gyakrabban állami jellegű rendezvényekkel is összekapcsolták a hősök napját. 1934-ben ezen a napon nyitották meg a budapesti tornász világbajnokságot, 1937-ben ekkor avatták fel Szegeden a Hősök Kapuját, illetve Budapesten a népligeti Diákstadiont. 1937. május 29-én, a kormányzó jelenlétében nyitotta meg kapuit a budai Várban a Hadtörténeti Múzeum. 1940. május 26-án avattak országzászlót a Vereckei-hágónál. 1941-ben a hősök napján emlékeztek meg a 32. gyalogezred — a „budapesti háziezred” - megalakulásának 200. évfordulójáról, s ekkor avatták fel a 600. országzászlót. A kiegészítés Magyarország 1941-től belépett a második világháborúba. Ismét voltak hősi halottak és katona áldozatok. 1942. április 17-én a belügyminiszter, 25-én a honvédelmi miniszter rendelte el nevük felvésését az első világháborús hősi emlékművekre, s elrendelték azt is, hogy az ő emléküknek is adózzanak az ünnepségeken. Május 31- én, mikor József főherceg országzászlót avatott a fővárosi Szabadság téren, már megemlékezett a mindkét világháborúban életüket áldozó honvédekről. 1944-ben volt utoljára monumentális rendezvénysorozat. 1945. május 27-én még megemlékeztek a hősök napjáról, de már sokkal szerényebb keretek között, és sokkal csendesebben. Már nem számított nemzeti ünnepnek. Érthető: az új hatalomnak, főleg a szovjet Vorosilov marsall vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak - amely akkor Magyarországon a tényleges főhatalmat gyakorolta —, nem volt ínyére ez az ünnep. Nem is lehetett, hiszen azokról a magyar honvédekről