Magyar Honvéd, 1996. január-június (7. évfolyam, 1-23. szám)

1996-05-24 / 21. szám

26 HADTÖRTÉNELEM Május utolsó vasárnapján - 1925-1945 között - rend­szeresen megünnepelték Ma­gyarországon a hősök napját. 1945 után ezt inkább csak lé­lekben tették az emberek, ünnepségekre csak a nyugati magyarság körében került sor. Ezerkilencszáznyolc­­vankilenctől itthon is újra rendszeressé váltak az ün­nepségek. Az Abele-levél A hősök napja bevezeté­sének előzményei az első vi­lágháború éveire nyúlnak vissza. 1915. július 19-én báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy, aki az orosz-lengyel fronton teljesített szolgálatot, levelet intézett gróf Tisza István miniszterelnökhöz. Ábele őrnagy levelében - amely tulajdonképpen nem hivatalos felterjesztésnek is felfogható — leírta, hogy ko­rábbi németországi utazásain mit tapasztalt: „... minden városban és faluban egy-egy méltóságteljes, megkapó em­léket találtam az 1870-71 -i ... harcok hőseinek megörö­kítésére ... ezen hősök nevei kőbe vésettek...” A német minta alapján ja­vasolta a miniszterelnöknek, hogy „Az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben egy szép kőemlé­ket állít, amelyre ... elesett hőseit név szerint bevési...” Levelére Abele több mint egy évig nem kapott választ. A magyar miniszterelnököt nyilván nagyon lekötötte a háború s a belpolitikai csatá­rozások. Abele báró 1916 végén régi ismerőse, az osztrák von Reiss festőművésznő, s an­nak barátnője, Kállay Erzsé­bet támogatásával Zita ki­­rálynéhoz fordult, akinek Kállay Erzsébet személyes szolgálatra rendelt udvarhöl­gye volt. Zita férjének, IV. Károly királynak (osztrák császárként I. Károly) adta elő, hogy a felvetés egy har­coló hadtest vezérkari főnö­kétől származik. A koronázása előtt álló király Kállay Erzsébetet bíz­ta meg a Tisza Istvánnak szóló levél megfogalmazásá­val. Azt az újdonsült uralko­dó nem tudta, hogy ez már a második levél lesz. Az ud­varhölgy késedelem nélkül írt a magyar miniszterelnök­nek, s eljuttatta neki Adele Reiss művésznőhöz írott le­velét is. Abele közben­­ még nem értesült a király szándékáról­­, felkérte a hadtestében szolgálatot teljesítő egykori országgyűlési képviselőt, Bárczay tartalékos huszár­századost, aki 1917 elején szabadságra indult, hogy ke­resse fel személyesen a mi­niszterelnököt. Tisza, aki ad­digra megkapta Kállay Er­zsébet levelét is, akkor vála­szolt Ábelének, amikor már a képviselőház elfogadta a miniszterelnök által beter­jesztett törvényjavaslatot. A királyi törvénycikk Az 1917: VII. törvény­cikk elrendelte, hogy „Min­den község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökítse meg mind­azoknak a nevét, akik lakói közül ... a hazáért életüket áldozzák fel.” Még tartott a háború, amikor megkezdő­dött a ma is látható hősi em­lékművek felállítása. A lezajlott forradalmak és az ellenforradalom nem be­folyásolta a hősi emlékmű­vek építését és a hősök tisz­teletét. Sőt, a trianoni béké­vel elvesztett területeken is folytatódott létesítésük, leg­feljebb lasúbb ütemben­­ az állam anyagi támogatásának hiányában. Még azokban a községekben is avattak em­lékműveket, amelyek lakos­sága nem magyar volt. A kormányzói törvénycikk Horthy Miklós kormány­zóságának hatodik esztende­jében kibővítették az 1917- es törvényt. 1925. május 1- jén jelent meg a honvédelmi miniszter 1925: XIV. tör­vénycikkre hivatkozó kör­rendelete, amely a „Hősök Emlékünnepe” néven (már­cius 15. és augusztus 20. mellett) nemzeti ünneppé nyilvánította május utolsó vasárnapját. Az 1925. május 3­1 -tő­l kezdődően rendszeressé váló hősök napján az egyes egy­házközösségekben ünnepi is­tentiszteletet tartottak. A ró­mai katolikus templomokban külön imát mondtak a hősi halottakért. A városi taná­csok és a községi elöljárósá­gok ünnepséget tartottak, ahol megkoszorúzták a hősi emlékműveket. A helyi adottságok szerint ezeken a honvédség, a fegyveres köz­­biztonsági testületek, a baj­társi egyesületek és a fiata­lok szervezetei díszelgő osz­tagokkal vettek részt. Budapesten, a Hősök te­rén található Hősök Kövét minden évben a Honvéd Ve­zérkar főnöke koszorúzta meg - a kormányzó nevében és jelenlétében -, állami, ka­tonai és egyházi vezetők részvétele mellett. Ahogyan teltek az évek, egyre gyakrabban állami jel­legű rendezvényekkel is összekapcsolták a hősök napját. 1934-ben ezen a na­pon nyitották meg a buda­pesti tornász világbajnoksá­got, 1937-ben ekkor avatták fel Szegeden a Hősök Kapu­ját, illetve Budapesten a nép­ligeti Diákstadiont. 1937. május 29-én, a kormányzó jelenlétében nyitotta meg ka­puit a budai Várban a Had­történeti Múzeum. 1940. má­jus 26-án avattak ország­zászlót a Vereckei-hágónál. 1941-ben a hősök napján emlékeztek meg a 32. gya­logezred — a „budapesti házi­ezred” - megalakulásának 200. évfordulójáról, s ekkor avatták fel a 600. ország­zászlót. A kiegészítés Magyarország 1941-től belépett a második világhá­borúba. Ismét voltak hősi ha­lottak és katona áldozatok. 1942. április 17-én a belügy­miniszter, 25-én a honvédel­mi miniszter rendelte el ne­vük felvésését az első világ­­háborús hősi emlékművekre, s elrendelték azt is, hogy az ő emléküknek is adózzanak az ünnepségeken. Május 31- én, mikor József főherceg országzászlót avatott a fővá­rosi Szabadság téren, már megemlékezett a mindkét vi­lágháborúban életüket áldo­zó honvédekről. 1944-ben volt utoljára monumentális rendezvény­­sorozat. 1945. május 27-én még megemlékeztek a hősök napjáról, de már sokkal sze­rényebb keretek között, és sokkal csendesebben. Már nem számított nemzeti ün­nepnek. Érthető: az új hata­lomnak, főleg a szovjet Vo­­rosilov marsall vezette Szö­vetséges Ellenőrző Bizott­ságnak - amely akkor Ma­gyarországon a tényleges fő­hatalmat gyakorolta —, nem volt ínyére ez az ünnep. Nem is lehetett, hiszen azok­ról a magyar honvédekről

Next