Magyar Horgász, 1983 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1983. május / 5. szám

Angolnák a rámában Az angolna a tudomány számára még napjainkban is so­k meglepe­tést tartogat. Igaz, ma már tudjuk, hogy a Sargasso tengerben ívik az északi 26° hossznál és az 56° nyu­gati szélességnél. Az ívás mélysége, körülményei azonban még ismeret­lenek. Bizonytalan az is, hogy az ivarérett halfak hogyan vándorol­nak vissza ívóhelyükre, amikor már táplálkozásukat beszüntették. Sen­ki sem tudja, hogy például a Ma­gyarországról elszökött példányok a Fekete- és a Földközi-tengeren át egyáltalán képesek-e visszajutni ívóhelyükre. Ez a problémáknak azonban csak egy része. Gazdaságilag sokkal jelentőseb­bek azok a kutatások, amelyek az angolna tömeges, iparszerű nevelé­sével­­kapcsolatosak. Az angolna el­sősorban a nyugatnémet piacon ma is igen keresett, nagyrabecsült áru­cikk, melyet a füstölt lazaccal azo­nosan értékelnek. Ez indokolta, hogy hazánkban tavaly üzembe lé­pett az első nagyüzemi angolnate­lep a­­Hortobágyi Állami Gazdaság területén, az idén pedig termelni kezd a Balatoni Halgazdaság új beruházása, mely a Hévízi fürdőtó kifolyó melegvizének felhasználá­sával kompletté teszi a magyar an­golnatermelést, így üvegangolná­ból kiindulva piaci angolnát nevel­nénk. Minthogy a tömeges nevelés meg­valósításában még nem rendelke­zünk kellő tapasztalatokkal, meg­pályáztam egy nyugatnémet tanul­mányutat, amit három hónapos idő­tartamra el is nyertem. Sajnos, csak ősszel érkeztem az NSZK-ba, ahol a nevelési szezon már a vége felé tartott. Sikerült látogatást tennem két kutatóintézetben, majd két me­legvizes angolnanevelő üzemben, ahol tájékozódhattam és kísérletez­hettem. Az első hely, ahol hosszabb időt töltöttem, a Hamburgtól nem messze fekvő Ahrensburgi Halászati Kutató­­intézet. Az intézet mintegy húsz év­vel ezelőtt vívott ki magának nem­zetközi tekintélyt, amikor a zárttéri halnevelésről bebizonyította, hogy megfelelő vízátfolyás, folyamatos oxigénadagolás és jó minőségű táp etetése esetén a ponty addig nevel­hető eredményesen akváriumban, amíg csak meg tud még fordulni benne. A pontyos kísérleteket ma más melegvízi halfajok tartási és te­nyésztési kutatásaival — így többek között angolnatenyésztéssel — is ki­bővítették. Az akváriumokban tenyésztett ha­lakat igen drága, mintegy 50 száza­lékos fehérjetartalmú tápokkal ete­tik, ami azt eredményezi, hogy sok értékes anyag süllyed le a haltrá­gyával a fenékre. A víz tisztítására nagy gondot fordítanak, a különböző módon szűrt vízből tüllhálóval bélelt ládákba fogják fel az iszapot Ezeket hetenként ürítik. Ez adta az ötletet, hogy a szennyvíziszap hasznosítására kísérleteket állítsanak be (1. kép). A hálóval bélelt ládákba négy különbö­ző összetételű táptalajt készítettem, melyeknek alapanyaga mindig szennyvíziszap volt, majd ezekbe komposztgilisztákat ültettem. Ezek, a keszeghorgászathoz használt „vörös” giliszták a szomszédos kertészetből származtak. Hazaindulásom előtt ér­tékeltem a kísérletet: bár a behelye­zett állatok száma és súlya csökkent, mind a négy talajon megjelentek az utódok, melyek pár hónap múlva már értékesíthető méretet érhettek el. Megjegyzem, hogy néhány ottani horgászújság hirdetéseiben 100 darab ilyen gilisztát 12 DM-ért kínálnak, de 3. FOTÓ 5. FOTÓ

Next