Magyar Horgász, 2002 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2002. augusztus / 8. szám

44 ■---------------------------——► Mi lesz veled, rakpart? ■ A különféle rémítő sajtóhírek ellenére 2001-ben még megúszták a pesti pecások. Sokáig már valószínűleg nem. Hogy mit is? Hát a budai alsó rakpart teljes átépítését, amelyet már tavalyra ígért a fővárosi önkor­mányzat. Ami lehet, hogy jó lesz a közleke­dőknek, de a fővárosi, Nagy-Duna-parti hor­gászatot végleg a padlóra küldi, az biztos. Bármilyen meglepő is, de a budapesti Du­na budai oldala a Margit hídtól a Petőfi hídig az ország egyik legjobb horgászvizévé nőtte ki magát - vagy a többiek zuhantak le annyira, hogy a „vakok között a félszemű is király” el­ve alapján a korábbi rosszból lett a legjobb... Persze, lehet még egy ok: Hárostól Kulcsig a hivatásos halászok mellett tucatnyi orv­bri­gád villanyozott olyan lelkesen, hogy korábbi csodálatos vizekből végleg eltűnt a süllő, a harcsa, a dunai ponty. Vagy kiirtották, vagy feljebb vándoroltak a sorozatos zaklatás hatá­sára, és megálltak a pesti hidak táján. Mert ott mégsem lehetett éjszaka áramozni, nappal meg gereblyézni. Nem mintha a rendőrök kü­lönösebben beleszóltak volna, de a rabsicok azért annyira már mégsem voltak bátrak, hogy rendőrőrsökkel szemben garázdálkod­janak. .. így történt azután az, hogy nemcsak hatal­mas keszegfélékben és jó márnákban, de har­­csákban­­, süllőben, sőt pontyban és amur­ban is egyre gazdagabb zsákmányt ígért a Du­na azoknak, akik vállalták azt, hogy szívják a rakparti forgalom kipufogógázát, hallgatják a teherautók dübörgését, meg néhány sofőr idétlen üvöltözését. (Addig, amíg egy-két kó­­lásüveg nem repült az üvöltöző, trágárkodó pilóták ablaka felé, utána „illedelmesebb" lett a környék...) És akik vállalták a nem túl gusztusos kifolyói szennyezés tisztogatását a zsinórról. No, de valamit valamiért - a halak részben pont e kifolyók miatt voltak itt! A te­rített asztalra nemcsak jász, paduc, dévér, ha­nem márna és harcsa is beállt szépen. És aki azt is tudta, hogy éjjel, vagy hajnalban, reggel nyolcig kell horgászni itt, amíg a kifolyóból ömleni nem kezd az ébredő város szennye - az ezt is megúszhatta. ■ Mármost a rakpart újjáépítése szerintem három dolgot biztosan jelent. Egy: a nyílt ki­folyók megszűnését. És aki ezt korábban átél­te Nagytéténynél, vagy a Margit hídtól északra, az tudja: ha kifolyó nincs, hal sem igen ma­rad ott... Kettő: mivel a rakpartot szélesíteni csak befelé, a Duna felé lehet, a jelenlegi lép­csős part meg fog szűnni, a parti kövezések­kel együtt, így hiába harminc év helyismerete, vagy oda sem lehet majd férni a helyekhez, mint a pesti oldalon, vagy máshol lesznek a visszaforgók, ha lesznek egyáltalán, és lehet tíz évig elölről tanulni mindent. Ha ráadásul a szivárgó melegforrásokat is végleg eltömítik, akkor az a tényező is megszűnik, amiért télen is kitűnő horgászhely volt különösen az Er­zsébet híd és a Szabadság híd közötti szakasz. És még valami: az építkezés zaja, a várha­tó építőanyag szállító uszályok kikötése is évekre elriasztja majd a több évtizede itt gyülekező halcsapatokat. ■ Hogy az építkezés mikor ér a legjobb hor­gász­helyekhez, az már szerencse kérdése. Talán még a 2002-es szezont is meg lehet úszni, de lehet, hogy nem. Úgyhogy most már nyugodtan le lehet írni, mit is veszítünk el. Hogy eddig miért nem lehetett? Mert az a 2-300 horgász, aki rendszeresen idejár, isme­ri egymást. És ha valaki világgá kürtölte volna, hogy itt mit lehet fogni, a két dologra számít­hatott volna. Keze esetleges eltörésére, és fér­fiúi ékessége lábbal való sűrű illetésére. Mert a „törzsgárda” úgy vélte, lehet, hogy okkal, hogy éppen elegen jártunk ide. Ha most még két-háromezer ember idecsődül, akkor az „őslakók” szorulnak ki innen. Most már mindegy. Lehet írni azokról a helyekről, sajnos, múlt időben, ahonnét évente annyi rekordhalat nem küldtek be az országos listára, hogy bizonyos kategóriákban beküldés esetén az eddigi legjobbak az ötve­nedik helyet sem érték volna el... (Dévérből, jászból, paducból, márnából biztosan így van, de kecsegéből, pontyból is akadt minden év­ben pár „listás” jószág.) ■ Magam részéről elsősorban az Erzsébet hídtól a Petőfi hídig terjedő résztől búcsúzom, a Margit híd környékére nemigen jártam, az „más csapat, más világ” volt. A Batthyány tértől az Erzsébet hídig pedig a meredek part miatt nemigen horgásztak, egy-két ügyesebb pecás kínlódott a márnákkal, jászokkal, mé­tereket emelgetve a kiló feletti halakat, aztán vagy kijöttek, vagy leszakadtak. Előbb néhány általánosságot nem árt el­mesélni: bár látványosan mindig akkor „ment” a horgászat, amikor tucatjával álltak egymás mellett az úsztatok, és fogták ötösé­­vel-tízesével a félkilóstól kétkilósig jelentkező jászokat, vagy kiló körüli paducokat - nem ez volt itt az „igazi”. Ez a „játék” ment néha az Ördögárok kifolyójánál, néha meg a kisgazda pártszékházzal szemben, a fürdő alatt, de in­kább csak ősszel. Néha előfordult, hogy a Sza­badság hídnál, illetve felette egy-két „szektor­ban” (szektoron itt a lépcsőn a választó kővonalakat értették) is ment a jász, de érde­kes módon itt sokszor a november-december volt a jobb, a hőforrások akkor már itt tartot­ták a halat. És néha a legnagyobb hidegben, januárban is jöttek a hatalmas laposkeszegek, közte kilós szilvaorrúakkal. (Ha ez a két hal szerepelt volna a rekordlistán, az első ötvenet biztos, hogy innen küldték volna be. De ezzel sem büszkélkedett senki, mert „megtudják, és vége a világnak...”) Egyébként ugyanitt nyáron éjszaka, fehér balsa-úszóval, partközelben, a közvilágítás fé­nyénél fogták a jászt, a lapost, a karika kesze­get, sokat és nagyot, azután kora reggel már hírük-hamvuk nem volt. Ezek a helyek vízállásra roppant érzéke­nyek voltak. Lánchídi vízmércében számolva 270 centiméter alatt, egészen le, 90 centiig ideális volt a horgászat. Ha ennél magasabb volt a víz, akkor már elöntötte a padkát, és az alsó 2-3 lépcsősort, az úszósok ki sem jöttek. Pedig kiderült, hogy fenekezőre ekkor is szé­pen lehet fogni, csak tudni kell, hol, mit, mi­kor, és mivel. 300 centis víz felett tavasszal a Petőfi híd felett „arattak”, az erősen lejtő part­kövezé­sen jó recés cipőtalppal kapaszkodva, billeg­ve. De jött is a jász, májusban, néha rengeteg ezüstkárász, júniusban pedig az egyetemi ki­folyó feletti sóderén a paduc evett úgy, mint a Dunakanyar legszebb helyein. Kisvíznél viszont ugyanezen a szakaszon, illetve a Gellért-kifolyónál a lassú szakaszo­kon úsztatva jöttek a rekord dévérek, a Gel­­lértnél néha úszóra olyan márnák, hogy nem lehetett velük tegeződni, és néha 4-6-8 kilós potykák is beakadtak.­­ Igazán jó halat viszont fenekezővel lehetett itt fogni, végig, a hidak között. A Petőfi hídnál kis piócákkal csalizva a márnák mellett akadt pár harcsa, és minden évben két-három hétig a kecsege jött, volt bizony benne jócskán há­romkilós is, nem egy, és nem tíz. A Szabadság híd felett, a piros zátonyjelző bója vonalában volt egy halmegtartó fészek. Itt kenyérrózsával, néha kukoricával „illett" fenekezni, 6-8 méterre dobva, a sodrás erősségétől függően 20-25-30 grammos la­pos ólommal. A zsákmány? Elsősorban dévér. De mekkorák? Magam 1998-2001 kö­zött 14 darab két kiló felettit fogtam, ket­tőhetvenes volt a legnagyobb. Nagyon büszke voltam egyik-másikra, a helyiek meg vigyo­rogtak rajtam. Nem értettem. Amikor két év alatt úgy a huszadik három és felest mutatták meg, akkor már kapiskáltam... És amikor Sanyi bácsi a kettőnk által ismert helyen egyik nap, amikor nem voltam kint, négy­nyolcvanas (!) dévért fogott - akkor már tud­tam, itt kettes „bronzossal” nem nagyon le­het legénykedni.

Next