Magyar Horgász, 2002 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2002. augusztus / 8. szám
44 ■---------------------------——► Mi lesz veled, rakpart? ■ A különféle rémítő sajtóhírek ellenére 2001-ben még megúszták a pesti pecások. Sokáig már valószínűleg nem. Hogy mit is? Hát a budai alsó rakpart teljes átépítését, amelyet már tavalyra ígért a fővárosi önkormányzat. Ami lehet, hogy jó lesz a közlekedőknek, de a fővárosi, Nagy-Duna-parti horgászatot végleg a padlóra küldi, az biztos. Bármilyen meglepő is, de a budapesti Duna budai oldala a Margit hídtól a Petőfi hídig az ország egyik legjobb horgászvizévé nőtte ki magát - vagy a többiek zuhantak le annyira, hogy a „vakok között a félszemű is király” elve alapján a korábbi rosszból lett a legjobb... Persze, lehet még egy ok: Hárostól Kulcsig a hivatásos halászok mellett tucatnyi orvbrigád villanyozott olyan lelkesen, hogy korábbi csodálatos vizekből végleg eltűnt a süllő, a harcsa, a dunai ponty. Vagy kiirtották, vagy feljebb vándoroltak a sorozatos zaklatás hatására, és megálltak a pesti hidak táján. Mert ott mégsem lehetett éjszaka áramozni, nappal meg gereblyézni. Nem mintha a rendőrök különösebben beleszóltak volna, de a rabsicok azért annyira már mégsem voltak bátrak, hogy rendőrőrsökkel szemben garázdálkodjanak. .. így történt azután az, hogy nemcsak hatalmas keszegfélékben és jó márnákban, de harcsákban, süllőben, sőt pontyban és amurban is egyre gazdagabb zsákmányt ígért a Duna azoknak, akik vállalták azt, hogy szívják a rakparti forgalom kipufogógázát, hallgatják a teherautók dübörgését, meg néhány sofőr idétlen üvöltözését. (Addig, amíg egy-két kólásüveg nem repült az üvöltöző, trágárkodó pilóták ablaka felé, utána „illedelmesebb" lett a környék...) És akik vállalták a nem túl gusztusos kifolyói szennyezés tisztogatását a zsinórról. No, de valamit valamiért - a halak részben pont e kifolyók miatt voltak itt! A terített asztalra nemcsak jász, paduc, dévér, hanem márna és harcsa is beállt szépen. És aki azt is tudta, hogy éjjel, vagy hajnalban, reggel nyolcig kell horgászni itt, amíg a kifolyóból ömleni nem kezd az ébredő város szennye - az ezt is megúszhatta. ■ Mármost a rakpart újjáépítése szerintem három dolgot biztosan jelent. Egy: a nyílt kifolyók megszűnését. És aki ezt korábban átélte Nagytéténynél, vagy a Margit hídtól északra, az tudja: ha kifolyó nincs, hal sem igen marad ott... Kettő: mivel a rakpartot szélesíteni csak befelé, a Duna felé lehet, a jelenlegi lépcsős part meg fog szűnni, a parti kövezésekkel együtt, így hiába harminc év helyismerete, vagy oda sem lehet majd férni a helyekhez, mint a pesti oldalon, vagy máshol lesznek a visszaforgók, ha lesznek egyáltalán, és lehet tíz évig elölről tanulni mindent. Ha ráadásul a szivárgó melegforrásokat is végleg eltömítik, akkor az a tényező is megszűnik, amiért télen is kitűnő horgászhely volt különösen az Erzsébet híd és a Szabadság híd közötti szakasz. És még valami: az építkezés zaja, a várható építőanyag szállító uszályok kikötése is évekre elriasztja majd a több évtizede itt gyülekező halcsapatokat. ■ Hogy az építkezés mikor ér a legjobb horgászhelyekhez, az már szerencse kérdése. Talán még a 2002-es szezont is meg lehet úszni, de lehet, hogy nem. Úgyhogy most már nyugodtan le lehet írni, mit is veszítünk el. Hogy eddig miért nem lehetett? Mert az a 2-300 horgász, aki rendszeresen idejár, ismeri egymást. És ha valaki világgá kürtölte volna, hogy itt mit lehet fogni, a két dologra számíthatott volna. Keze esetleges eltörésére, és férfiúi ékessége lábbal való sűrű illetésére. Mert a „törzsgárda” úgy vélte, lehet, hogy okkal, hogy éppen elegen jártunk ide. Ha most még két-háromezer ember idecsődül, akkor az „őslakók” szorulnak ki innen. Most már mindegy. Lehet írni azokról a helyekről, sajnos, múlt időben, ahonnét évente annyi rekordhalat nem küldtek be az országos listára, hogy bizonyos kategóriákban beküldés esetén az eddigi legjobbak az ötvenedik helyet sem érték volna el... (Dévérből, jászból, paducból, márnából biztosan így van, de kecsegéből, pontyból is akadt minden évben pár „listás” jószág.) ■ Magam részéről elsősorban az Erzsébet hídtól a Petőfi hídig terjedő résztől búcsúzom, a Margit híd környékére nemigen jártam, az „más csapat, más világ” volt. A Batthyány tértől az Erzsébet hídig pedig a meredek part miatt nemigen horgásztak, egy-két ügyesebb pecás kínlódott a márnákkal, jászokkal, métereket emelgetve a kiló feletti halakat, aztán vagy kijöttek, vagy leszakadtak. Előbb néhány általánosságot nem árt elmesélni: bár látványosan mindig akkor „ment” a horgászat, amikor tucatjával álltak egymás mellett az úsztatok, és fogták ötösével-tízesével a félkilóstól kétkilósig jelentkező jászokat, vagy kiló körüli paducokat - nem ez volt itt az „igazi”. Ez a „játék” ment néha az Ördögárok kifolyójánál, néha meg a kisgazda pártszékházzal szemben, a fürdő alatt, de inkább csak ősszel. Néha előfordult, hogy a Szabadság hídnál, illetve felette egy-két „szektorban” (szektoron itt a lépcsőn a választó kővonalakat értették) is ment a jász, de érdekes módon itt sokszor a november-december volt a jobb, a hőforrások akkor már itt tartották a halat. És néha a legnagyobb hidegben, januárban is jöttek a hatalmas laposkeszegek, közte kilós szilvaorrúakkal. (Ha ez a két hal szerepelt volna a rekordlistán, az első ötvenet biztos, hogy innen küldték volna be. De ezzel sem büszkélkedett senki, mert „megtudják, és vége a világnak...”) Egyébként ugyanitt nyáron éjszaka, fehér balsa-úszóval, partközelben, a közvilágítás fényénél fogták a jászt, a lapost, a karika keszeget, sokat és nagyot, azután kora reggel már hírük-hamvuk nem volt. Ezek a helyek vízállásra roppant érzékenyek voltak. Lánchídi vízmércében számolva 270 centiméter alatt, egészen le, 90 centiig ideális volt a horgászat. Ha ennél magasabb volt a víz, akkor már elöntötte a padkát, és az alsó 2-3 lépcsősort, az úszósok ki sem jöttek. Pedig kiderült, hogy fenekezőre ekkor is szépen lehet fogni, csak tudni kell, hol, mit, mikor, és mivel. 300 centis víz felett tavasszal a Petőfi híd felett „arattak”, az erősen lejtő partkövezésen jó recés cipőtalppal kapaszkodva, billegve. De jött is a jász, májusban, néha rengeteg ezüstkárász, júniusban pedig az egyetemi kifolyó feletti sóderén a paduc evett úgy, mint a Dunakanyar legszebb helyein. Kisvíznél viszont ugyanezen a szakaszon, illetve a Gellért-kifolyónál a lassú szakaszokon úsztatva jöttek a rekord dévérek, a Gellértnél néha úszóra olyan márnák, hogy nem lehetett velük tegeződni, és néha 4-6-8 kilós potykák is beakadtak. Igazán jó halat viszont fenekezővel lehetett itt fogni, végig, a hidak között. A Petőfi hídnál kis piócákkal csalizva a márnák mellett akadt pár harcsa, és minden évben két-három hétig a kecsege jött, volt bizony benne jócskán háromkilós is, nem egy, és nem tíz. A Szabadság híd felett, a piros zátonyjelző bója vonalában volt egy halmegtartó fészek. Itt kenyérrózsával, néha kukoricával „illett" fenekezni, 6-8 méterre dobva, a sodrás erősségétől függően 20-25-30 grammos lapos ólommal. A zsákmány? Elsősorban dévér. De mekkorák? Magam 1998-2001 között 14 darab két kiló felettit fogtam, kettőhetvenes volt a legnagyobb. Nagyon büszke voltam egyik-másikra, a helyiek meg vigyorogtak rajtam. Nem értettem. Amikor két év alatt úgy a huszadik három és felest mutatták meg, akkor már kapiskáltam... És amikor Sanyi bácsi a kettőnk által ismert helyen egyik nap, amikor nem voltam kint, négynyolcvanas (!) dévért fogott - akkor már tudtam, itt kettes „bronzossal” nem nagyon lehet legénykedni.