Magyar Idők, 2016. március (2. évfolyam, 51-75. szám)
2016-03-19 / 66. szám
10 VÉLEMÉNY MATURA TAMÁS Kérdés, hogy az ország megkapja-e végül a piacgazdasági státust, vagy az elhalasztható Fordulóponton az átalakuló Kína Kína, a világ legnépesebb országa és - az Egyesült Államok mellett - legnagyobb gazdasága közel négy évtizednyi rohamos fejlődést követően új fordulóponthoz érkezett. Szerdán ért véget az ország legfőbb törvényhozó szervének, az országos népi gyűlésnek az idei ülése, így érdemes összefoglalni a várható fejleményeket. Az biztosra vehető, hogy az eddigi időszakot jellemző gyors, mennyiségi bővülésnek vége, és egy új, lassabb, de a termelés és a mindennapi élet minőségét is szem előtt tartó periódus veszi kezdetét. Az átalakulás, mint mindig, most is áldozatokkal jár, azonban az ország méreteiből és óriási világgazdasági szerepéből adódóan már nem csupán A határidő közeledtével egyre több, igen jelentős gazdasági érdekkör ébredt rá az unióban, hogy a további piacnyitás érzékenyen érintheti versenyképességüket, és milliónyi európai munkahely elvesztésével riogatják a közvéleményt. Akárhogy is alakul, az ügy hordereje miatt a tagállamoknak alighanem döntő szavuk lesz saját lakosai, hanem a nemzetközi közösség egésze is megérezheti ennek hatását. Ugyanakkor, ahogy a kínai mondás tartja, a krízis nemcsak veszélyeket, hanem lehetőségeket is tartogat az ügyesen manőverezőknek, így Magyarországnak is külpolitikai és külgazdasági tér nyílhat Kínának köszönhetően. négyezermilliárd dolláros DEVIZATARTALÉK A modern Kína atyjának tekintett Teng Hsziaoping által 1979-ben bevezetett reformoknak köszönhetően az akkor még elmaradott távol-keleti országban látványos gazdasági növekedés indult meg, amely a következő harminc évben átlagosan közel évi tízszázalékos bővülést eredményezett. E kezdeti időszakban Peking jórészt az ázsiai kistigrisek modelljét követve egyre több embert irányított át a mezőgazdasági termelésből a városokban kiépülő, eleinte alacsony hozzáadott értékű összeszerelő üzemekbe. A Teng nevéhez kötődő „reform és nyitás” politika teret engedett a külföldi működőtőkének és tudásnak, amely cserébe szinte végtelen mennyiségű munkaerőforráshoz jutott Kínában. Az ország fokozatos megnyitása következtében évente tízmilliónyi új munkahely keletkezett, amelyeket a kormányzat tudatos, évtizedeken átnyúló stratégiájának köszönhetően egyre magasabb technológiai színvonalú nemzetközi cégek hoztak létre, majd megjelentek az egyre tehetősebbé váló lakosság által alapított saját nagyvállalatok is. A kínai nemzetgazdaság hamarosan a világ összeszerelő üzemévé, és így legnagyobb exportőrévé vált, a történelem legnagyobb kiviteli többletét produkálta éveken át, és mindeközben több mint ezermilliárd dollárnyi működő tőkét vonzott az országba. Mindez hozzájárult a gigantikus, csúcspontján közel négyezermilliárd dollárra rúgó devizatartalék felhalmozódásához. Ez az öszszeg majd harminc év magyar gazdasági öszsztermékének felel meg. A kínai kormányzat, támaszkodva az ország igencsak megbecsült kutatói és szakértői háttere által kidolgozott évtizedes időtávú stratégiákra, a többletforrásokat az ország fejlesztésébe fektette be. Különösen nagy hangsúlyt kaptak az infrastrukturális beruházások, így Kína 2009 és 2013 között tizenkétezer kilométernyi nagy sebességű vasúthálózatot épített ki. De talán még ennél is elképesztőbb adat, hogy a távol-keleti óriás több cementet használt fel a 2011 és 2014 között eltelt három év alatt, mint az Egyesült Államok a teljes XX. század folyamán! Az elmúlt évtizedek impozáns, extenzív növekedési modellje persze fenntarthatatlan volt, ami azonban nem érte meglepetésként a szakértőket és a kínai kormányzatot sem. Ugyanis hasonló „sebességváltás” ment végbe több, korábban iparosodott országban is, amely példákból Kína képes volt tanulni. A NAGY SEBESSÉGVÁLTÁS A Kínában most lezajló gazdasági folyamatok sok szempontból emlékeztetnek a kezdő autóvezetők fő nehézségére, a sebességváltásra, amikor egyszerre kell a kuplunggal, a gázpedállal és a váltókarral babrálni. Nem egyszerű feladat, különösen, ha a hátsó ülésen másfél milliárdan foglalnak helyet. A kínai kormány éppen most veszi le a lábát a gazdaság motorját eddig adó ipari és összeszerelő üzemeket hajtó gázpedálról, miközben igyekszik a sebességváltó kart az extenzív állásból egygyel magasabb fokozatba, a belső fogyasztáson és a minőségi termelésen alapuló intenzív növekedés állásába áterőltetni. Akárcsak egy gépjármű esetében, a gazdasági sebességváltás is pillanatnyi lendületvesztéssel, remegéssel és az utasok gyomrának heveny ringásával jár. Amint sikerül azonban az új növekedési motort jelentő szolgáltató szektort és a lakossági fogyasztást felpörgetni, Kína ismét lendületet kap, és a jelenlegi növekedési veszteséget hamar ledolgozva minden eddiginél messzebbre juthat. Az elmúlt évben tapasztalt, a kínai tőzsdét vagy a jüan árfolyamát érintő piaci kilengések éppen ennek az átalakulásnak az óhatatlan, ám időszakos velejárói. A száraz adatok is kedvező képet festenek, ha kicsit mélyebbre ásunk. Igaz ugyan, hogy a GDP-növekedés 6-6,5 százalékra lassult, és az ipari kibocsátás még inkább megszenvedi a jelenlegi időszakot, de valójában ez is volt a kormányzat célja. Mindeközben az elkölthető jövedelmek és a szolgáltató szektor egyaránt 10,1 százalékkal bővült a múlt év folyamán, azaz jó úton halad az átalakulás, de természetesen éveket vesz igénybe, míg az új motor teljesen felpörög majd. A VILÁGPOLITIKAI KONTEXTUS ....... ÉS A MAGYAR MOZGÁSTÉR Kína gazdasági és politikai szuperhatalommá válása repedéseket hozott létre a fennálló világrendben. Ennek fő kárvallottja természetesen az Egyesült Államok, de Európának is komoly kihívással kell szembenéznie, mégpedig igen hamar: 2016 decemberében. Amikor Peking csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez 2001-ben, a tagországok tizenöt évre szóló felmentést kaptak az alól, hogy Kínát piacgazdaságnak ismerjék el, így továbbra is alkalmazhatták különböző piacvédelmi mechanizmusaikat, amit az Európai Unió különösen gyakran vetett be dömpingellenes eljárásai során. Hiába voltak tehát bizonyos kínai termékek jóval olcsóbbak a versenytársakénál, az EU büntetővámokat vethetett ki, ezzel is védve a hazai termelést. E lehetőségnek - elvileg - alig kilenc hónap múlva vége. Nem meglepő, hogy már az elmúlt év folyamán élénk gondolkodás kezdődött a tagállamok szakértői, kutatói és döntéshozói között az unió előtt álló kihívásról és az arra adandó válaszokról. E sorok szerzője maga is felszólalt azon a berlini konferencián, amelyen az egyes uniós országok képviseletében keresték a választ a problémára. Az alapvető kérdés az, hogy Kína automatikusan megkapja-e a piacgazdasági státust, vagy ez az EU aktív döntésétől függ, így esetleg elhalasztható. A brüsszeli jogászok álláspontja szerint a dolog automatikus, és egyes nagyobb tagállamok politikai vezetői is letették a garast az elismerés mellett. Azonban a határidő közeledtével egyre több, igen jelentős gazdasági érdekkör ébredt rá az unióban, hogy a további piacnyitás érzékenyen érintheti versenyképességüket, és milliónyi európai munkahely elvesztésével riogatják a közvéleményt. Akárhogy is alakul, az ügy hordereje miatt a tagállamoknak alighanem döntő szavuk lesz a végeredmény kapcsán, így már meg is indult a nemzetközi nyomásgyakorlás pró és kontra. Figyelembe véve a magyar-kínai és a Kína- Közép-Európa-kapcsolatok utóbbi években tapasztalható felívelését, hazánknak is lehetősége nyílik majd, hogy kifejezze véleményét a kérdésben, ami azonban számos politikai csapdát rejthet magában. Térségbeli partnerünk, az új lengyel kormány már érzi a nyomást, hiszen, bár szívesen erősítené még tovább Pekinghez fűződő kapcsolatait, egyes beszámolók szerint Washington igyekszik elérni, hogy Varsó ne támogassa a piacgazdasági státus elismerését. A magyar miniszterelnök az elmúlt években láthatóan stratégiai szinten kezelte a Pekinghez fűződő kapcsolatokat, így kérdés, hogy e Kína számára oly fontos ügy kapcsán milyen magyar álláspont alakul majd ki. Mindenesetre érdemes lenne mihamarabb átgondolni az előttünk álló kihívást. A szerző Kína-kutató, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója és a Közép-európai Ázsia Kutatóközpont alapítója CSONTOS JÁNOS Szocielnök-keresés újratöltve Boldogult „reakciós” nagyapám (így hívták Rákosiék, mert amerikai hadifogságból jött haza) arra intett: kommunista nem vész el, csak átalakul. S valóban: a XX. században meglehetős gyakorisággal átkeresztelték pártjukat. S pontosan tudtam akkor is, hogy mi történik, amikor 1989-es kongresszusukon elvitték a táblát, majd kisvártatva visszahozták, lecenzúrázva róla a zavaró „munkás” jelzőt. Később azt is láttam, hogy Horn Gyula olyan öltönyt hord, amire bármikor rávehető a pufajka, és sorjázó utódai, a konfekció szorításából szabaduló, legalább kifelé polgári eleganciájú úriemberek sem tudtak megtéveszteni. Egészen a legutóbbi időkig: ez a Tóbiás József olyan semmilyen, se hús, se hal. Annyival inkább elemében van a pilvaxos kiscsoportos foglalkozásokon, mint az utcai tömeggyűléseken, hogy nehéz felfedezni benne az ifjú, tapasztalatlan Lukács Györgyöt, aki menet közben tanul meg tizedelni. Szerencsére most, hogy a bülbülszavú Szanyi Tibor bejelentkezett a pártelnökségre, aki sérelmezi a hajdani kormányerő tartós gazdasági mélyrepülését, Tóbiás kimutatta a foga fehérjét: a fáma szerint reaktiválni kívánja pártpénztárosként Boldvai Lászlót. Lassan felnő egy nemzedék, amelynek sem Boldvai, sem Tocsik Márta neve nem mond semmit, pedig a mai Magyarországot sok tekintetben a Tocsik-botrány alapozta meg. Amikor Deutsch Tamás a Horn-Kuncze-kormány félidejében kirobbantotta az ügyet, a lobogó hajú politikusban még nem a szabadszájú Twitter-bajnokot, hanem a prágai hőst látták. A Fidesz pedig türelmes munkával el tudta magyarázni az istenadta népnek: nézzétek, az exkommunista szocik és a korábban megtévesztő módon antikommunistának mutatkozó szadeszesek képesek összekapaszkodni, ha arról van szó, hogy közösen lopjanak tőletek. Ennek a kleptokrata frigynek volt az összehozója szoci részről Boldvai - jött is utána a Puch-korszak a szofisztikáltabb módszereivel, amibe itt most nincs mód bővebben belemenni. A közel két évtizedes történet után a munkásokat megtagadó baloldalnak még volt módja pótvizsgázni: Orbán Viktor az ezredvégen betette ugyan a lábát az ajtórésbe, de az ezredelőn ügyesen rácsukták az ajtót. A történelem azonban nem felejt: a tocsikoló SZDSZ-t időközben már ledarálta, s a lehető legjobb úton van efelé az MSZP is. Tóbiás most az idő visszaforgatásával kísérletezik: ha visszamennek a kályhához, hátha újraéled a régi dicsőség is. Mindenesetre jó hír, hogy tocsikolni jó darabig biztosan nem lesz módjuk - egy populista fordulat azonban meghosszabbíthatja a párt elhúzódó agóniáját. Populista kísérlet már volt az MSZP-ben: Gyurcsány Ferencnek hívták, aki anti-Orbánként lépett fel, de már jó ideje az anyapárton kívülről ágál, várva a megfelelő alkalmat a potenciális pártegyesítésre, amit természetesen csakis ő hajthat végre (újfent) antiorbánista kihívóként. Ehhez a törzsszociknak érthető módon nem fűlik a foguk: a párttörténet mutatja, hogy Rákosit sem engedték a száműzetésből visszatérni. Egyéb populista megoldás viszont nem létezik, mint a Brüszszelben dekkoló, de hazatérését meglebegtető Szanyi Tibor. Ha Szanyi nem volna, ki kellene találni. Senki más nem tudta volna olyan remekül lebonyolítani a csöppet sem politikai üzletet a Gój Motorosokkal, mint ő Brüsszelben: szórakoztatóbb volt az ügylet és az azt követő magyarázkodás, mint három nyögvenyelős, izzadságszagú Sas-kabaré. Ez a csöppet sem mosdatlan szájú, a miniszterelnököt a tollára soha nem verő politikus úgy őrizte meg a kedélyes KISZ-es mentalitást, hogy eközben érezni rajta a horni vodkagőzös proletárkedélyt, s bizsergető érzés elképzelni, amint összetalálkoznak a liftben Junckerrel, és kollegiális módon egymásra lehelnek. Szanyi akkor került a látóterembe, amikor öszszehozott a Margitszigeten egy saját Európa Házat - s lám, évtizedek múltán tényleg beköltözhetett az adófizetők pénzén az igaziba. Nem tudom, ki hogy van vele: én éppúgy drukkolok az ő párton belüli hatalomátvételének, mint Donald Trump választási sikerének. Nem szeretnék belegondolni, mi történne, ha élet-halál urai lennének, de legalább nem unatkoznánk. Trump alternatívája pedig a jelek szerint a műmosolyú, öszszeszorított lelkű Hillary Clinton, akitől jobban lehet tartani, mint egy bohém, lezser, populista bohóctól - ráadásul még a poénözöntől is meg lennénk fosztva. Tudom persze, hogy a politika nem egyszerűen stand-up comedy, a XXI. századi médiapolitika mégis egy kicsit az. Hiába vagyok tisztában vele, hogy Szanyi élemedett korába érve is belejöhet még a virtuális tizedelésbe, egy vidám kommunista mégiscsak jobb, mint a szomorú szoci manó. 2016. március 19., szombat