Magyar Idők, 2017. május (3. évfolyam, 100-125. szám)

2017-05-20 / 116. szám

www.magyaridok.hu Andrzej Seweryn a párizsi évtizedekről, a három legfontosabb rendezőről és a nézők felfegyverzéséről Aki ellen lázadni lehet Lengyel és francia állampolgár, színész, rendező és színházigaz­gató. Dolgozott Andrzej Wajdával, Peter Brookkal és Steven Spielberggel is, a Comédie-Frangaise társulatának örökös tagja. Andrzej Sewerynnel nemzeti színházi vendégszereplése alkalmá­val beszélgettünk Budapesten. Sárdi Krisztina M­ost kezdik vetíteni a magyar mozik­ban Az utolsó család című filmjét, melynek főszerepéért a locarnói film­­fesztiválon tavaly elnyerte a legjobb férfialakítás díját. 1980-ban Andrzej Wajda A karmester című filmjének főszerepéért Ezüst Medvét kapott Ber­linben, de számtalan francia állami kitüntetés­sel is büszkélkedhet, köztük a Becsületrend lova­gi fokozatával. Szimbolizálnak valamit ezek az elismerések, vagy nem többek puszta trófeánál? - Azok közé a színészek közé tartozom, akik­nek ez nagyon fontos. Az állami kitüntetések a társadalom, a közönség elismerését hordozzák, amelyet ki kell érdemelni, és amelyhez méltónak kell maradni. Ez felelősség és kötelesség is egyben. A művészeti díjak pedig boldoggá tesznek, hiszen szintén a közönség, illetve a saját közegem, a kol­légáim véleményét tükrözik. Általában minden elismerés azt jelzi, hogy az ember jó úton halad, érvényes vagy igaz az ösvény, amelyet a sors ki­jelölt neki - mert ez ritkán az ember saját dönté­se. Hiszek abban, hogy a sorsunk általában má­sok döntésén múlik. Ha Vidnyánszky Attila Tóth Ilonka-rendezését nem Varsóban mutatják be, ak­kor én soha nem vendégszerepelek a Mizemen.­­ így viszont a Madách Nemzetközi Színhá­zi Találkozó keretében a budapesti Nemzeti kö­zönsége is láthatta Shakespeare Forever! című ön­álló estjét, melyben lengyelül és angolul is szaval Shakespeare-t. A legtöbbször viszont franciául ját­szotta, párizsi színpadokon.­­ Az volt a legnehezebb, ugyanis a francia pre­cíz, észszerű nyelv, míg Shakespeare-ben van va­lami indokolatlan, átgondolatlan, a puszta észnél sokkal emberibb. De nem akarok úgy tenni, mint­ha értenék hozzá, nem vagyok irodalmár. Min­den nyelven más Shakespeare-t játszani, termé­szetesen lengyelül a legkönnyebb. Talán a lengyel verzió áll legközelebb az eredeti angolhoz, leg­alábbis Piotr Kaminski fordításaiban, aki törek­szik az eredeti verssor- és szótagszám megtartá­sára, s akivel az előadásban is együtt dolgoztunk.­­ Bár a franciát tartja a legnehezebbnek, azért 33 év alatt tökélyre fejlesztette a nyelvtudását, szin­te akcentus nélkül beszél. - Ez csak részben igaz, a színpadon van így. A hétköznapi életben erősen érződik az akcentu­som, a taxisofőrök mindig észreveszik. Rengeteg munkám van benne, a nyelvtanulás mellett logo­pédiai gyakorlatokat végeztem, meg kellett tanul­nom máshogy formálni a hangokat. Ha franciául szólal meg valaki, rögtön magasabb hangon, dal­lamosabban kezd beszélni. Ezzel szemben angolul nagyobb ajakkerekítéssel, mélyebben képezzük a magánhangzókat. Százszor többet foglalkoztam az adott előadás szövegével, mint a francia kollégák. - Hogyan került lengyel színészként Párizsba? - Andrzej Wajda hívott magához Párizsba, ahol 1980-ban Stanislaw Witki­­ewicz darabját rendezte. Ezután Claude Régy Botho Strauss-ren­­dezésében kaptam szerepet, majd Patrice Chéreau-val dolgozhat­tam a Peer Gyntben. A Párizsban maradásomban persze az is köz­rejátszott, hogy a Szolidaritás te­vékeny támogatójaként, ha vissza­mentem volna, börtönbe zárnak. Végül Jacques Lassalle volt az, aki 1993-ban szerződtetett a Comé­­die-be Don Juan szerepére, akkor még csak ven­dégként. Később lettem társulati tag, majd 2013- ban a harmadik nem francia anyanyelvű színész­ként örökös taggá választottak. - Húsz évet töltött a francia kultúra legnagyobb presztízsű intézményében, a Comédie-Frangaise­­ben. Hogy fogadta a szigorú francia közönség? - A francia kulturális életben mindig is élt egy­fajta tisztelet a lengyel színház iránt. Engem cso­dálatosan befogadott az ország. Kaptam egyszer egy vicces nézői levelet, amely dicsérettel kezdő­dött, aztán a végén a feladó megjegyezte, nagyot csalódott bennem, amikor kiderült számára, hogy nem vagyok francia. Ez néhányszor előnyömre vált, Bernard Sobel például azért osztotta rám a Tar­­tuffe-ben Orgon szerepét, mert szerinte lengyel katolikusként értem, mi a bűn, míg a francia szí­nészek nem. Ez nyilván túlzás, mégis megvilágítja a lényeget. A Franciaországban töltött idő megen­gedte nekem, hogy intellektuálisan, spirituálisan és vallásilag is kibontakozzam. A három év alatt, amíg Peter Brookkal a hindu eposz, a Mahábhá­­rata megvalósításán dolgoztunk, katolikus hitem is sokat mélyült. - Wajda, Brook, Chéreau, Lassalle, Steven Spielberg­­ mindegyikkel dolgozott. Rendezte Antoine Vitéz, Alain Resnais és Andrei Iierban is. Ki tette önre a legnagyobb hatást? - Mindegyikük más-más színházat vagy filmet csinált, más módszerrel. A három legfontosabb mégis talán Wajda, aki megváltoztatta az élete­met, Brook, aki megtanított arra, hogyan hasz­náljam a testem színészként, illetve Lassalle, aki maga volt Franciaország. - Mindezek ellenére 2010-ben elvállalta a var­sói Lengyel Színház, a Teatr Polski igazgatását, majd 2013-ban búcsút intett Párizsnak. Miért? - A lengyel hazafiságom mindig fontos volt szá­momra. Szeretem a hazámat, a lengyel zászlót, a lengyel himnuszt. Nem tudok az anyanyelvem nélkül élni. Folyama­tosan az volt az érzésem, hogy állan­dóan húzok magam után egy cso­magot, tele tapasztalatokkal, ame­lyeket szerettem volna megosztani a lengyel kollégáimmal. Úgy gon­doltam, ez megvalósítható, és kö­telességemnek is tekintettem. Ak­kor már egy ideje előadó-művésze­tet tanítottam a párizsi konzerva­tóriumban és a lyoni színművésze­­tin, ahol előbb csak helyzetgyakorlatokban, jele­netekben, aztán már felvonásokban és komplett előadások elkészítésében irányítgattam a diáko­kat. Rendeztem is néhány darabot. A rendezés és az igazgatás pedig már nem áll távol egymástól. Több lehetőséget is felajánlottak 2010-ben, végül a Teatr Polski vezetését fogadtam el.­­ Ott elsősorban klasszikusokat játszanak, „ön­maguk és a nézők iránti tiszteletből” - írja a bu­dapesti Nemzeti Színház magazinja számára írt beköszönőjében. Mit jelent pontosan ez a krédó? - A kortárs színházat nem érthetjük meg a régi nélkül. Ha nem ismerik a régit, a hagyományosat, akkor mi ellen lázadnak a mai fiatalok? Mihez vi­szonyítva fognak forradalmat csinálni? Mit akar­nak majd lerombolni? Nem véletlen, hogy kine­vezésemkor az egyik fiatal rendező kolléga azzal jött oda gratulálni: „Végre van valaki, aki ellen lázadhatunk!” A mai lengyel közönség általános és színházi szempontból is kevésbé művelt, mint az előző generációk, ami természetes velejárója a megváltozott világnak. A technológiai fejlődés szellembeli változásokat is hozott. Bizonyos fo­galmak, értékek, mint nemzet, hazafiság, hűség, megkérdőjeleződtek, átalakulóban vannak. A len­gyel népet mindig mások irányították, az elmúlt 25 év pedig a számunkra új rendszer kialakításá­val telt. Ebben a helyzetben fontos visszatérni a forráshoz, a gyökereinkhez. Ez nem a múlt imá­datát jelenti, hanem a múlt, a hagyományok kriti­kai megközelítését. A mi színházunk ebben pró­bál segíteni. Igyekszünk a fiatal nézőket felfegy­verezni, biztos bázist adni nekik, megismertetni és megértetni velük az alapszövegeket. - És vannak fiatal nézőik? - A matiné- vagy délutáni előadások általában tele vannak gyerekekkel. Lengyel klasszikusokat szoktunk hétköznap délben­ vagy kora délután is játszani, mert az iskoláknak olyankor sokkal egy­szerűbb megszervezni a csoportos színházlátoga­tást. A megváltozott közönség igényeihez alkal­mazkodni kell, különösen, amikor egyre keveseb­bet olvasunk, és a lengyel társadalom mindössze öt százaléka vallja magát színházba járónak. Ma már nem megy le egy Mrozek-darab egyhuzam­ban százszor, mint mondjuk húsz-harminc évvel ezelőtt. De aki szereti a színházat, eljön, úgyhogy szerencsére többnyire telt házunk van. - Magyarországon a kulturális életet hosszú ideje meghatározza a színház feladatáról folyó polémia, vagyis kell-e moralizálni, politizálni és aktualizálni a színpadon, vagy fontosabb a szó­rakoztatás, a tanítás? - Szerintem nincs értelme kijelenteni, hogy a színház csak ilyen vagy olyan lehet, és aki mást csinál, az el van tévedve. Minden művésznek meg­van a maga művészeti, erkölcsi, politikai, szemé­lyes és szexuális meggyőződése, amelynek meg­felelően ki jobbra megy, ki balra, ki egyenesen, ki kerülővel. Az a lényeg, hogy jót csináljon. Senki­től sem várom el, hogy úgy gondolkozzon, mint én, csak azt, hogy rendesen tegye a dolgát. A kortárs színhá­zat nem érthetjük meg a régi nélkül. Ha nem ismerik a régit, a hagyomá­nyosat, akkor mi ellen lázadnak a mai fiatalok? Fotó: Éberling András Mizofónia Tiszaháti Tamás H­a ön irtózik a csámcsogástól, szörcsögéstől, böfö­géstől és embertársai egyéb természetes testnyí­lásokon át történő hangjelenségeitől - nos, akkor könnyen meglehet, hogy beteg. Nem átlagos nyavalya ez, ha­nem súlyos kórállapot, arra mérget vehet. Nincs tévedés, nem azzal az embertársunkkal van baj, aki a zaj forrása, akinek a szomszéd asztal felőli hersegése, bömbölése megfodrozza le­vesünket, és nyüszítve menekül a kutyánk (copyright by Bul­gakov, aki szerint a romlott tokhal nem büdös, csupán kor­látozott frissességű). A hallgató, az elszenvedő felhorgadása­­ betegség. Egyenesen kórforma. Szerencsére van rá mentség: a poroszos iskolai oktatás, az egyház, az anyám, az apám, a családom, száz, ötszáz, ezer év tehetnek róla. A neveltetés, a kultúrgének átöröklődése a fe­lelős. Vagy a turáni átok. A szocializmusban sznob volt a ne­vem, ha ilyen helyzetben csak átsuhant az arcomon a kellet­­­ len zavartság. Ez a művelt nyugati orvoslás lélektani tagoza­tának lelkes munkája következtében mostanára betegséggé érlelődött: mizofónia a neve. íme, gazdagabbak lettünk egy betegséggel, de még nagyobb adomány, hogy közelebb va­gyunk a színtiszta modern humanizmushoz. Gyönyörű a szellemi tornamutatvány látványa, amint a talpáról a fejére áll a józan ész. Ha önt zsigeri borzongás jár­ja át valami kellemetlen dolog láttán, akkor legyen a látvány bármi, legyen az ok akármi: ön a hibás! Bűnös, hiszen vét­kezett a „mindent mindig el- és befogadás” parancsa ellen. Ideális kombináció a beteg bűnös fogalma, abból már tetszés szerint gyúrható bármi. Tolja az arcába selyemgatyás ülepét Rozamund, a sokne­mű táncosnő és fotóművész a napsütéses Oktogonon, és ha ön ennek nem örül, akkor bizony beteg. A The Times Litera­ry Supplementben, az irodalomkedvelő angol nyelvű értel­miség legfőbb lapjában Mary Wellesley, a neves irodalmár egy XIV. századi költőt pörölyöz, homofóbnak ítélve. Ha raj­ta múlik, kitaszítaná az irodalmi kánonból. Gondolom, így járna Dante is, és lehajtott fejjel kísérné a klasszikus iroda­lom kilencven százaléka. Találkoznak a sürgősségi osztályon! A század második évtizedének derekán járunk, és egyre csak gyűlnek az új, sose hallott betegségek, mint a mizofó­nia is. Mintha nem lenne elég a rák, érszűkület, tuberkuló­zis, ezer más fertőző betegség. Érthető, hogy miért veti in­kább reménykedő tekintetét a járulékfizető nép a kínai or­vostudomány és az ezotéria millió csodájára. Jó volna tud­ni, megtudni, hogy kik találják ki ezt a rengeteg rémítő sza­márságot. A mizofóniák és ezernyi rokonok már rég nem a hordozót minősítik, hanem a környezetére ütnek billogot. Óriási a jövés-menés: cipelik ki és be a korodákból a diagnó­zisokat. Ami baj volt eddig, nem betegség többé. Csakhogy - mint az orosz hadifogolymenetben anno - akkor nincs ki a létszám, nosza, szerzünk pótlást. Nincs több fegyelmezet­len gyerek, pokoli szomszéd, nem az olvasás vagy számolás megy nehezen, csupán ilyen-olyan betegsége van hozzáren­delt kóddal. A sérelemkultúra tombol, zajlik az előjogorgia. Még jól is jön az az igazolás. Ha hinni lehetne a jó ég tudja, miféle érdekcsoportoktól diktált egészségügyi statisztikák­nak, egy magyarra legalább 3,2 betegség jutna. Még szeren­cse, hogy a gyógyítás és az ápolás világraszóló barakkjából tömegével hordják ki azt, amit már nem gondolnak bajnak. Kell a hely a mizofóniának. LUGAS

Next