Magyar Idők, 2017. május (3. évfolyam, 100-125. szám)
2017-05-20 / 116. szám
www.magyaridok.hu Andrzej Seweryn a párizsi évtizedekről, a három legfontosabb rendezőről és a nézők felfegyverzéséről Aki ellen lázadni lehet Lengyel és francia állampolgár, színész, rendező és színházigazgató. Dolgozott Andrzej Wajdával, Peter Brookkal és Steven Spielberggel is, a Comédie-Frangaise társulatának örökös tagja. Andrzej Sewerynnel nemzeti színházi vendégszereplése alkalmával beszélgettünk Budapesten. Sárdi Krisztina Most kezdik vetíteni a magyar mozikban Az utolsó család című filmjét, melynek főszerepéért a locarnói filmfesztiválon tavaly elnyerte a legjobb férfialakítás díját. 1980-ban Andrzej Wajda A karmester című filmjének főszerepéért Ezüst Medvét kapott Berlinben, de számtalan francia állami kitüntetéssel is büszkélkedhet, köztük a Becsületrend lovagi fokozatával. Szimbolizálnak valamit ezek az elismerések, vagy nem többek puszta trófeánál? - Azok közé a színészek közé tartozom, akiknek ez nagyon fontos. Az állami kitüntetések a társadalom, a közönség elismerését hordozzák, amelyet ki kell érdemelni, és amelyhez méltónak kell maradni. Ez felelősség és kötelesség is egyben. A művészeti díjak pedig boldoggá tesznek, hiszen szintén a közönség, illetve a saját közegem, a kollégáim véleményét tükrözik. Általában minden elismerés azt jelzi, hogy az ember jó úton halad, érvényes vagy igaz az ösvény, amelyet a sors kijelölt neki - mert ez ritkán az ember saját döntése. Hiszek abban, hogy a sorsunk általában mások döntésén múlik. Ha Vidnyánszky Attila Tóth Ilonka-rendezését nem Varsóban mutatják be, akkor én soha nem vendégszerepelek a Mizemen. így viszont a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó keretében a budapesti Nemzeti közönsége is láthatta Shakespeare Forever! című önálló estjét, melyben lengyelül és angolul is szaval Shakespeare-t. A legtöbbször viszont franciául játszotta, párizsi színpadokon. Az volt a legnehezebb, ugyanis a francia precíz, észszerű nyelv, míg Shakespeare-ben van valami indokolatlan, átgondolatlan, a puszta észnél sokkal emberibb. De nem akarok úgy tenni, mintha értenék hozzá, nem vagyok irodalmár. Minden nyelven más Shakespeare-t játszani, természetesen lengyelül a legkönnyebb. Talán a lengyel verzió áll legközelebb az eredeti angolhoz, legalábbis Piotr Kaminski fordításaiban, aki törekszik az eredeti verssor- és szótagszám megtartására, s akivel az előadásban is együtt dolgoztunk. Bár a franciát tartja a legnehezebbnek, azért 33 év alatt tökélyre fejlesztette a nyelvtudását, szinte akcentus nélkül beszél. - Ez csak részben igaz, a színpadon van így. A hétköznapi életben erősen érződik az akcentusom, a taxisofőrök mindig észreveszik. Rengeteg munkám van benne, a nyelvtanulás mellett logopédiai gyakorlatokat végeztem, meg kellett tanulnom máshogy formálni a hangokat. Ha franciául szólal meg valaki, rögtön magasabb hangon, dallamosabban kezd beszélni. Ezzel szemben angolul nagyobb ajakkerekítéssel, mélyebben képezzük a magánhangzókat. Százszor többet foglalkoztam az adott előadás szövegével, mint a francia kollégák. - Hogyan került lengyel színészként Párizsba? - Andrzej Wajda hívott magához Párizsba, ahol 1980-ban Stanislaw Witkiewicz darabját rendezte. Ezután Claude Régy Botho Strauss-rendezésében kaptam szerepet, majd Patrice Chéreau-val dolgozhattam a Peer Gyntben. A Párizsban maradásomban persze az is közrejátszott, hogy a Szolidaritás tevékeny támogatójaként, ha visszamentem volna, börtönbe zárnak. Végül Jacques Lassalle volt az, aki 1993-ban szerződtetett a Comédie-be Don Juan szerepére, akkor még csak vendégként. Később lettem társulati tag, majd 2013- ban a harmadik nem francia anyanyelvű színészként örökös taggá választottak. - Húsz évet töltött a francia kultúra legnagyobb presztízsű intézményében, a Comédie-Frangaiseben. Hogy fogadta a szigorú francia közönség? - A francia kulturális életben mindig is élt egyfajta tisztelet a lengyel színház iránt. Engem csodálatosan befogadott az ország. Kaptam egyszer egy vicces nézői levelet, amely dicsérettel kezdődött, aztán a végén a feladó megjegyezte, nagyot csalódott bennem, amikor kiderült számára, hogy nem vagyok francia. Ez néhányszor előnyömre vált, Bernard Sobel például azért osztotta rám a Tartuffe-ben Orgon szerepét, mert szerinte lengyel katolikusként értem, mi a bűn, míg a francia színészek nem. Ez nyilván túlzás, mégis megvilágítja a lényeget. A Franciaországban töltött idő megengedte nekem, hogy intellektuálisan, spirituálisan és vallásilag is kibontakozzam. A három év alatt, amíg Peter Brookkal a hindu eposz, a Mahábhárata megvalósításán dolgoztunk, katolikus hitem is sokat mélyült. - Wajda, Brook, Chéreau, Lassalle, Steven Spielberg mindegyikkel dolgozott. Rendezte Antoine Vitéz, Alain Resnais és Andrei Iierban is. Ki tette önre a legnagyobb hatást? - Mindegyikük más-más színházat vagy filmet csinált, más módszerrel. A három legfontosabb mégis talán Wajda, aki megváltoztatta az életemet, Brook, aki megtanított arra, hogyan használjam a testem színészként, illetve Lassalle, aki maga volt Franciaország. - Mindezek ellenére 2010-ben elvállalta a varsói Lengyel Színház, a Teatr Polski igazgatását, majd 2013-ban búcsút intett Párizsnak. Miért? - A lengyel hazafiságom mindig fontos volt számomra. Szeretem a hazámat, a lengyel zászlót, a lengyel himnuszt. Nem tudok az anyanyelvem nélkül élni. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy állandóan húzok magam után egy csomagot, tele tapasztalatokkal, amelyeket szerettem volna megosztani a lengyel kollégáimmal. Úgy gondoltam, ez megvalósítható, és kötelességemnek is tekintettem. Akkor már egy ideje előadó-művészetet tanítottam a párizsi konzervatóriumban és a lyoni színművészetin, ahol előbb csak helyzetgyakorlatokban, jelenetekben, aztán már felvonásokban és komplett előadások elkészítésében irányítgattam a diákokat. Rendeztem is néhány darabot. A rendezés és az igazgatás pedig már nem áll távol egymástól. Több lehetőséget is felajánlottak 2010-ben, végül a Teatr Polski vezetését fogadtam el. Ott elsősorban klasszikusokat játszanak, „önmaguk és a nézők iránti tiszteletből” - írja a budapesti Nemzeti Színház magazinja számára írt beköszönőjében. Mit jelent pontosan ez a krédó? - A kortárs színházat nem érthetjük meg a régi nélkül. Ha nem ismerik a régit, a hagyományosat, akkor mi ellen lázadnak a mai fiatalok? Mihez viszonyítva fognak forradalmat csinálni? Mit akarnak majd lerombolni? Nem véletlen, hogy kinevezésemkor az egyik fiatal rendező kolléga azzal jött oda gratulálni: „Végre van valaki, aki ellen lázadhatunk!” A mai lengyel közönség általános és színházi szempontból is kevésbé művelt, mint az előző generációk, ami természetes velejárója a megváltozott világnak. A technológiai fejlődés szellembeli változásokat is hozott. Bizonyos fogalmak, értékek, mint nemzet, hazafiság, hűség, megkérdőjeleződtek, átalakulóban vannak. A lengyel népet mindig mások irányították, az elmúlt 25 év pedig a számunkra új rendszer kialakításával telt. Ebben a helyzetben fontos visszatérni a forráshoz, a gyökereinkhez. Ez nem a múlt imádatát jelenti, hanem a múlt, a hagyományok kritikai megközelítését. A mi színházunk ebben próbál segíteni. Igyekszünk a fiatal nézőket felfegyverezni, biztos bázist adni nekik, megismertetni és megértetni velük az alapszövegeket. - És vannak fiatal nézőik? - A matiné- vagy délutáni előadások általában tele vannak gyerekekkel. Lengyel klasszikusokat szoktunk hétköznap délben vagy kora délután is játszani, mert az iskoláknak olyankor sokkal egyszerűbb megszervezni a csoportos színházlátogatást. A megváltozott közönség igényeihez alkalmazkodni kell, különösen, amikor egyre kevesebbet olvasunk, és a lengyel társadalom mindössze öt százaléka vallja magát színházba járónak. Ma már nem megy le egy Mrozek-darab egyhuzamban százszor, mint mondjuk húsz-harminc évvel ezelőtt. De aki szereti a színházat, eljön, úgyhogy szerencsére többnyire telt házunk van. - Magyarországon a kulturális életet hosszú ideje meghatározza a színház feladatáról folyó polémia, vagyis kell-e moralizálni, politizálni és aktualizálni a színpadon, vagy fontosabb a szórakoztatás, a tanítás? - Szerintem nincs értelme kijelenteni, hogy a színház csak ilyen vagy olyan lehet, és aki mást csinál, az el van tévedve. Minden művésznek megvan a maga művészeti, erkölcsi, politikai, személyes és szexuális meggyőződése, amelynek megfelelően ki jobbra megy, ki balra, ki egyenesen, ki kerülővel. Az a lényeg, hogy jót csináljon. Senkitől sem várom el, hogy úgy gondolkozzon, mint én, csak azt, hogy rendesen tegye a dolgát. A kortárs színházat nem érthetjük meg a régi nélkül. Ha nem ismerik a régit, a hagyományosat, akkor mi ellen lázadnak a mai fiatalok? Fotó: Éberling András Mizofónia Tiszaháti Tamás Ha ön irtózik a csámcsogástól, szörcsögéstől, böfögéstől és embertársai egyéb természetes testnyílásokon át történő hangjelenségeitől - nos, akkor könnyen meglehet, hogy beteg. Nem átlagos nyavalya ez, hanem súlyos kórállapot, arra mérget vehet. Nincs tévedés, nem azzal az embertársunkkal van baj, aki a zaj forrása, akinek a szomszéd asztal felőli hersegése, bömbölése megfodrozza levesünket, és nyüszítve menekül a kutyánk (copyright by Bulgakov, aki szerint a romlott tokhal nem büdös, csupán korlátozott frissességű). A hallgató, az elszenvedő felhorgadása betegség. Egyenesen kórforma. Szerencsére van rá mentség: a poroszos iskolai oktatás, az egyház, az anyám, az apám, a családom, száz, ötszáz, ezer év tehetnek róla. A neveltetés, a kultúrgének átöröklődése a felelős. Vagy a turáni átok. A szocializmusban sznob volt a nevem, ha ilyen helyzetben csak átsuhant az arcomon a kellet len zavartság. Ez a művelt nyugati orvoslás lélektani tagozatának lelkes munkája következtében mostanára betegséggé érlelődött: mizofónia a neve. íme, gazdagabbak lettünk egy betegséggel, de még nagyobb adomány, hogy közelebb vagyunk a színtiszta modern humanizmushoz. Gyönyörű a szellemi tornamutatvány látványa, amint a talpáról a fejére áll a józan ész. Ha önt zsigeri borzongás járja át valami kellemetlen dolog láttán, akkor legyen a látvány bármi, legyen az ok akármi: ön a hibás! Bűnös, hiszen vétkezett a „mindent mindig el- és befogadás” parancsa ellen. Ideális kombináció a beteg bűnös fogalma, abból már tetszés szerint gyúrható bármi. Tolja az arcába selyemgatyás ülepét Rozamund, a soknemű táncosnő és fotóművész a napsütéses Oktogonon, és ha ön ennek nem örül, akkor bizony beteg. A The Times Literary Supplementben, az irodalomkedvelő angol nyelvű értelmiség legfőbb lapjában Mary Wellesley, a neves irodalmár egy XIV. századi költőt pörölyöz, homofóbnak ítélve. Ha rajta múlik, kitaszítaná az irodalmi kánonból. Gondolom, így járna Dante is, és lehajtott fejjel kísérné a klasszikus irodalom kilencven százaléka. Találkoznak a sürgősségi osztályon! A század második évtizedének derekán járunk, és egyre csak gyűlnek az új, sose hallott betegségek, mint a mizofónia is. Mintha nem lenne elég a rák, érszűkület, tuberkulózis, ezer más fertőző betegség. Érthető, hogy miért veti inkább reménykedő tekintetét a járulékfizető nép a kínai orvostudomány és az ezotéria millió csodájára. Jó volna tudni, megtudni, hogy kik találják ki ezt a rengeteg rémítő szamárságot. A mizofóniák és ezernyi rokonok már rég nem a hordozót minősítik, hanem a környezetére ütnek billogot. Óriási a jövés-menés: cipelik ki és be a korodákból a diagnózisokat. Ami baj volt eddig, nem betegség többé. Csakhogy - mint az orosz hadifogolymenetben anno - akkor nincs ki a létszám, nosza, szerzünk pótlást. Nincs több fegyelmezetlen gyerek, pokoli szomszéd, nem az olvasás vagy számolás megy nehezen, csupán ilyen-olyan betegsége van hozzárendelt kóddal. A sérelemkultúra tombol, zajlik az előjogorgia. Még jól is jön az az igazolás. Ha hinni lehetne a jó ég tudja, miféle érdekcsoportoktól diktált egészségügyi statisztikáknak, egy magyarra legalább 3,2 betegség jutna. Még szerencse, hogy a gyógyítás és az ápolás világraszóló barakkjából tömegével hordják ki azt, amit már nem gondolnak bajnak. Kell a hely a mizofóniának. LUGAS