Magyar Ifjúság, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)

1966-12-10 / 49. szám

DÖNTŐ A HEGYTETŐN BUDAPEST Régen Pest-Buda volt, ma Budapest a neve annak a városnak, amely több mint hét évszázada az ország centruma, hazánk szíve. Közigazgatási területe 525 négyzetkilométer, ebből 173,2 a Duna jobb partján és 352,4 a bal parton fekszik. Itt él Magyarország lakóinak több mint 13 százaléka, és ide tömörül az ország iparának majdnem fele. A történelem során, a háborúk többször lerombolták, de a város, a házak, a műemlékek mindig újjáépültek, restaurálódtak. Szép város? Lehet, hogy elfogultak vagyunk, ha gyönyörűnek látjuk. Az egyre fellendülőbb idegenforgalom külföldi vendégeinek talán csak gyógyító vizű fürdőket, emlékezetes fajborokat és csípős gulyást ígér ez a város. De nekünk, akik itt élünk — a Margitsziget, a Gellérthegy, a műemlékek, a zegzugos kis óbudai utcák, a belvárosi kirakatok, a ba­rátságos presszók, bisztrók, borozók és a szinte naponta születő új épü­letek, városrészek teszik teljesebbé a képet mindarról, amit csak így le­het egy szóval összefoglalni: Budapest. Új szálló a régiek helyén Kecses lesz, modern és elő­kelő. Fényképről már barát­kozunk vele. Egyelőre csak annyit tudunk róla, hogy Vi­gadó tértől a Petőfi térig ter­jedő területen épül és­ az ere­deti tervek szerint 1969. de­cemberéig készül el. A 350 szobás hatalmas szál­lodasor felépítése 220 millió forintba kerül. A legnagyobb magyar szálloda igazán nem véletlenül kapja a Duna ne­vet, hiszen névadója ott höm­pölyög majd ablakai előtt. Az impozáns épületóriást 1967 tavaszán kezdik építeni Finta József és Kovácsi László építőművész közös terve alap­ján. A l* .. . r . csepeli összefogás A Csepel Vas- és­ Fémművek Egyedi Gépgyárában ebben az esztendőben már három pigler-állványt készítettek el szovjet megrendelésre. A negyedik az évi exportterv utolsó feladata. A nyolvcantonnás óriási öntvényen most végzik az utolsó simításokat. És ennek a negyediknek van a legizgalmasabb története. Már­iu már lemondtak róla, mert több mint egy hóna­pos késéssel láthattak csak munkához, Diósgyőrből ugyanis hibás öntvényeket kaptak. Ekkor hangzott el a felhívás: „Az állványt időre el kell készíteni. Fontos exporttétel. De a kong­resszusi versenyben sem maradhatunk le.’* Három brigád fogott össze, a Kongresszus szocialista és a Kossuth, valamint az Ifjúsági szocialista címért küzdő kollek­tívák. A horizontál-esztergályosok egymást felváltva éjjel­nappal folyamatosan dolgoztak a hengerállványon. Olyan mű­veleteket is maguk végeztek el, amelyeket korábban más bri­gádok szoktak. Mert nem volt idő az újabb és újabb felfogásra. Egyik brigád sem kímélte az erejét. Két darabra „bontott­­ák” az állványt — a darusok is derekasai­ kivették ebből a részüket —, hogy egyszerre két horizontál-esztergán végezhes­sék a forgácsolást. Csütörtök hajnal volt, amikor a kettészedett hengeráll­vány egyik fele elkészült. Pénteken reggelre a másik része is készen állt. s A nagyhengersoriak, a velük együtt­működő vegyi gépü­ze­­mi munkásokkal behozták a tőlük független hiba miatt kelet­kezett elmaradást. Ezután már az átvevőkön a sor, s indulhat hosszú útjára a csepeli gyárvárosból a fontos exportberendezés. Kék mezőben fordított U-alakú nyíl figyelemzteti a járművezetőt: olyan utcához jutott, amelynek egyik végéből nincs kiút. Ugyanez a szó jelöli azt a helyzetet is, amely­ből nem lehet eljutni valamilyen célhoz, amelyből — látszólag, vagy valójában — szintén nincs kiút. Az ember élete sokféle módon juthat zsákutcába. A megtorpanást, a reményvesztett, kiúttalan helyze­tet okozhatják a körülmények, de okozhatja maga az ember is. Ripor­tunk első része olyan emberekről szól, akik önmaguk miatt jutottak zsákutcába, mert ahhoz a hivatás­hoz ragaszkodnak, amelyhez nincs, vagy nincs elég tehetségük. Ábrán­dokat hajszolnak csökönyösen, pe­dig az élet egy más — nekik valóbb — területén biztosan sikerülne érvé­nyesülniük. A hivatás tehetséggel áldott meg­szállottai tiszteletet érdemelnek. De ők, akikről ezúttal szólunk, inkább sajnálni valók. Hiszen örökös ku­darcra kárhoztatott szélmalomhar­cukat mindaddig vívják, míg végül fel nem ismerik saját, valóságos ké­pességeiket. Segíteni rajtuk igen nehéz. A maguk teremtette álomvi­lágból maguknak kell felébredniük. A portrék létező személyekről ké­szültek, történetükön nem, csupán a nevükön változtattam. Úgy gon­dolom, ez érthető. Saját kudarcunk­kal szembe nézni — talán a legne­hezebb. Sült krumpli naponta kétszer Lenkét néhány éve ismertem meg. Huszonkét éves volt, és sült krumplin élt. A kisváros egyetlen bisztrójában 2.40-ért mérték a rósejbnit. — Tudod, így elég egy tízes két napra — mesélte —, egy adag ebéd­re, egy adag vacsorára. El sem hi­szed, mennyire laktató, így aztán 150-ből egész hónapban kijövök. — Hány kiló vagy? — Harmincöt, vagy harminchat — nem is tudom. De fontos ez egyál­talán? A főiskolán kegyetlenek vol­tak. Azt mondták, „nézzen tükörbe, ilyen fejjel akar színésznő lenni? Legfeljebb boszorkány szerepre lenne jó’’. Micsoda olcsó kifogás! Hát ezért nem vettek fel. Pedig, aki tehetséges, az megél színpadon a csúnyaságából is. Mondjak példá­kat? És én tehetséges vagyok! Tu­dom! Érzem! Lenkéig valóban nehéz lett volna azt mondani, hogy szép. Csontso­vány testén esetlenül lógott a ruha, valószínűtlenül keskeny arcán fér­fias metszésű orra uralkodott. Per­sze, ettől még lehetett volna belőle jó színésznő. Amikor hírét vette, hogy a kisvá­rosban segédszínészt keresnek, azonnal csomagolt, búcsút mondott a pesti összkomfortos kényelemnek és ideutazott. Az igazgató meghall­gatta, de nem ajánlott fel szerző­dést. Azt mondta, nem ezt a típust keresi. Vigasztalásul megjegyezte, hogy egy-két produkcióban esetleg tudná foglalkoztatni, mint statisztát, alkalmanként 20—30 forintért. És Lenke maradt. Volt bámész­kodó tömeg, máskor lázadó nép vagy „külső zaj” a színfalak mögött. Nem lépett fel minden este, 300— 400 forintot szedett össze havonta. Ette a sült krumplit és tanult. Min­den műsorra tűzött darabban meg­tanulta az összes női főszerepet az utolsó szóig és sóváran leste, mikor betegszik meg valaki, hátha beugor­­hatna. Előadás után, fűtetlen albérleté­be hurcolta az éppen ráérő kollégá­kat. Ilyenkor Júliát, Násztyát, Ophé­­liát szavalt. Vékony karjával csá­­polva gesztikulált, arca eltorzult, nagy szeméből patakzott a könny Reménytelenül harsány volt és ha­­­mis. — Na? Milyen voltam? — kérdez­te aztán felindultan. És senkinek sem volt szíve meg­mondani, hogy amit csinált, az csak ripacskodás. — Láttak engem még a Nemzeti­ben ... Tavaly a Körúton futottunk össze. — Hol vagy? — A Nemzetinél. Ma is játszom. Nem akarsz megnézni? Megnéztem. A címlapon nem szerepelt. Aztán a második felvo­násban felismertem. Ott volt ő is a nép között, igyekezett előre fura­­kodni, hogy lássák. És valószínűleg bent volt a „külső zajban” is... Géza költőnek tartja magát Géza alapjában boldogtalan volt, súlyosan és mélyen. Sokan nem értették örökösen borongós hangu­latát, hiszen jól fizetett állása volt egy fővárosi nagyüzemben, fiatal feleségével kiegyensúlyozottan élt a szoba-konyhás főbérletben. Ennyit mutatott a látszat. Azt azonban igen kevesen sejtették, hogy komor fekete aktatáskájában Géza nem­ aktákat, hanem verseket cipel! Géza ugyanis verseket írt. Éjsza­kánként kint ült a konyhaszéken és kínlódva, vergődve fogalmazta csasztuskaszerű borzalmas verseit. Megihlette az ősz, a tavasz, az eső, a Balaton, a Duna-part és amikor nagyon modern akart lenni, kereszt­rímekbe tördelte hálószoba-élmé­nyeit. Az ilyen verseket önmuto­gató izgalommal nyújtotta át a szerkesztőnek és leste a hatást. Egyszer valaki keresetlenül meg­mondta: — Ezek a versek rosszak! Géza szó nélkül összekapkodta kéziratait és sértetten elrohant. — Érthetetlen! Irodalmi folyó­iratot bízni ilyen hozzá nem értő emberre — panaszolta és azóta a meg nem értett tehetség pózában jár-kel. A nagy fekete táska tele van mai magyar szerzők friss kö­teteivel. Géza ugyanis új módszert alakított ki. Felkeresni a már is­mert írókat, dedikációt kér és egyúttal odanyújt néhányat leg­újabb irományaiból. — Ha lenne szíves véleményt mondani... esetleg valamelyik lap­nál. Ugye, mégiscsak más, ha ön ajánlaná... Géza felesége praktikus gondolko­dású, józan asszony. — Úgy gondolom, valóban rossz verseket ír — mondja. — Olyan dolgai vannak, hogy a mosógépre gyűjtött pénzből írógépet vesz és az után érdeklődik, mennyibe ke­rülne, ha saját pénzén adatná ki a verseit. Nem haragszom rá, inkább sajnálom. Csak rá kell nézni, mi­lyen keserű és boldogtalan. Az a legrosszabb, hogy nem segíthetek rajta. Mint a hátára fordított bogár.* Addig nem volt különösebb baj Tiborral, amíg bölcsészkarra járt. Ha túl sokat „lógott”, esetleg össze­szedett egy-két utóvizsgát, de hát ezt még valahogy el lehetett intézni otthon, a szülőkkel. Csak azt nem merte megmondani később, hogy otthagyta az egyetemet. — Úgy alakult — mondta, amikor vagy két évvel ezelőtt először be­szélgettünk —, hogy egy üzemi új­ságnál ajánlottak fotoriporteri szer­ződést. Nem akartam én sohasem tanár lenni, a diplomával ,meg ugyan mire megyek? A fotó, az igen. Az ember csak megy, vállán a fény­képezőgép, meg a vaku. Az ilyet a nők is másképp nézik. Mert a nős fiúk, elég csak annyit mondani „csodás a profilja, szeretném meg­csinálni monoklinak, colorban” — a nő máris elájul, pedig talán fogal­ma sincs, miről van szó. — Miből gondolja, hogy jó képe­ket csinál? — Már négy pályázatra is küld­tem be nagyításokat. — Nyert is valamit? — Eddig még, úgy látszik, nem volt szerencsém. — Úgy hallottam, hogy néhány hónap után a lap is felbontotta a szerződést. — A, azok rabszolgamunkát kö­veteltek, megőrültem az örökös lap­zártáiktól. Múltak a hónapok és Tibor hol itt, hol ott tűnt fel. Elárasztotta a szerkesztőket szokványos beállítású képeivel, amelyek nemigen szárnyal­ták túl az amatőrfantáziát. Sehol sem szerződtették. Valahol kisírt egy belépőt,a repülőtérre, pályaud­varra járkált, minden érkezést, bú­csúztatást lelkesen fotózott. Vizsga­időszakban hazaírt: „Édesapám. Ha küldene egy százast, van még két vizsgám és tandíjra is kell.. Befejezhetné még ma is az egye­temet, de hallani sem akar róla. — Nekem ez a gép a hivatásom — erősiködik, és feketére festett, kiszolgált ballonjában, konokul ki­lincsel tovább. Panasza — barátai körében, "már szinte szállóigévé vált. Mint "egy hátára fordított bo­gár, csak kapálódzom, kapálódzom! Nekem már sohasem sikerül talpra állni? Bedecs Éva (Folytatása következik.)a Benczúr utca 34. ,,DÍVSZ, Budapest” — ezzel a rövid címzéssel mennyi és mennyi távirat érkezik napon­ta a csendes Benczúr utcában emelkedő kétemeletes épület­be! Másfél évtizede dolgozik az épületben a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség titkár­sága. A telefon- és a távíró­­kábelalt összekötik száz ország ifjúsági szervezetének köz­pontjával, s innen kelnek útra a világszövetség levelei, kiad­ványai a földkerekség legtávo­labbi részeibe. És ide érkeznek a levelek Mauritiusról éppúgy, mint Phenjanból, Sydney­ből, Moszkvából, Buenos Airesből, New Yorkból... A földszinti hallban elhelyezett vitrinek­ben a fesztiválok, találkozók emlékeit őrzik: japán baba, vietnami faragvány, indiai ele­fántcsont szobor, zászlók, al­bumok, fényképek. A DÍVSZ huszonegy esztendős tevékeny­ségének apró emlékei. A földszinten dolgozik Fran­cis Le­ Gaal, a világszövetség francia főtitkára, s a fordító iroda. Az első emeleten talál­ni a DÍVSZ kiadványainak szerkesztőségét: itt készül a Jeunesse du Monde, amelynek magyar nyelvű, bővített válto­zata a Világ Ifjúsága. Most új vietnami plakátokat hoztak, amelyeket december 20-ra, a Vietnammal való szolidaritás napjára eljuttatnak a világ legtöbb országába , Viet­namba is. A szobákban afrikai, ázsiai, latin-amerikai és európai ifjú­sági vezetők, a tagszervezetek­­képviselői és küldöttei dolgoz­nak. Készülnek a jövő eszten­dei nagy akciókra, a demokra­tikus ifjúság megmozdulásai­ra. Néhány év múlva a Benczúr utca 34-ből új épületbe költöz­nek, a magyar fiatalok ajándé­kozta új budapesti DIVSZ- székházba. Fúrótorony a Baross téren Az Emke-aluljáró befejezése után a munka lázas tempó­ban folytatódik a budapesti Metro mielőbbi átadásáért. ■ Az első szakaszon, a végállomástól az Astoria-aluljáróig, rövidesen felszerelik a szellőzőberendezéseket is. Most fúrják a két utolsó szellőző járatot a Keleti­ pályaudvar és az Orszá­gos Gumiipari Vállalat előtt. Képünkön az a nagy teljesítményű mélyfúró és fúrótorony látható, mely a Baross téren, a Keleti pályaudvar előtt dol­gozik. (MTI Fotó : Fényes Tamás felv.) Friss falak a Duna partján A Budapesti Műszaki Egyetem környékén­­ néhány éve már mindig akad valami látnivaló: föl­det forgató gépek, magas nyakú daruk, csupaszon égnek törő falak, tisztuló ablakszemek, költözködő tanszékek, benépesedő diákottho­nok ... Az egyetem beruházási igazgató­ja — Fövény László elvtárs — mondta el: mi minden épült már fel, s a közeljövőben mit kap a távlati terv keretében a Budapesti Műszaki Egyetem ? A nagy építkezés néhány évvel ezelőtt kezdődött... Az 1963—64-ben elkészült D-épület volt az ,,első fecske”, amelyet már régen birtokukba vettek a tanszé­kek és a laboratóriumok. Ehhez a tanulmányi épülethez műhelycsar­nok is tartozik, amelynek építke­zése már a következő évben befe­jeződött, s a belső technológiai munkával ez évben készültek el. A tizenegy emeletes E-épület az 1964—65-ös tanévben népesült be. A tanulmányi épületet kiegészítő — három részből álló, összesen ezer személyt befogadó — auditórium hamarosan használatba kerül: 1966. december 31-ig ... A következő évben — 1965—66- ban — egyszerre három létesít­ményt adtak át az építők. A maj­dani vásárvárossal szemben maga­sodik a kilencemeletes, ezerszemé­lyes, impozáns fiúdiákotthon, s a Stoczek utcában készült el,a négy­száz férőhelyes lánydiákotthon . . . Szintén a Stoczek utcában kapott helyet az új, modern konyha és menza, amelynek teljesítő képese­sége kétezer adag! A» mit hozott a lassan vég­ér« járó 1966-os esztendő? Alapozzák a villamoskar n-es épületét. 1968-ban adják majd át a tanszékeknek. Az új épületek idén kapcsolód­tak be a távfűtésbe, mert idén készült el a I. számú hőközpont... Eddig — az egyetem területén szétszórva — öt kis telefonközpont működött. Ez évben elkészült az új— az egész egyetemet kiszolgá­ló — telefonhálózat első része: ezernégyszáz vonal közül már nyolcszáz működik ... Az új építkezések munkálataival párhuzamosan megállás nélkül fo­lyik az egyetem korszerűsítése­ az audio­vizuális oktatás bevezetése egyes tanszékeken, az előadóter­mek modernizálása és hasonlók, amelyekre az évi költségvetés 4,6 millió forint! Nagy munka, nagy beruházás ez . .. Húsz éven át tartó . .. Az ország még jobb műszaki szakember-ellátottságáért, az or­szág iparáért. É­ltető, frissítő folyam Budapest.. • a képzeletben meg­jelenik az öreg, hatalmas folyó, a fölötte ívelő rudakkal, a Gellért­heggyel. A város, Budapest és a Duna egy fogalom. A város a Du­nának köszönheti létét. Az Alföl­det és a Dunántúlt összekötő rév­nek, a Gellérthegy alatt és a folyam partján feltörő gyógyító vizeknek, s a fenséges hegyeknek, amelyek nyugati partján szegélye­zik. S a folyó a városnak köszönhe­ti szépségét. A karcsú hidakat, a kiépített partokat, a suhanó fehér hajókat. De lapozzuk fel az ősrégi krónikát: Ister — mondták a ró­maiak —, Pannónia és Dácia hatá­rát alkotta a folyó. Gellért püspök életiratában, majd Anonymus kró­nikájában lelhető fel ismét neve. Úgy vélik, a kelták nevezték el. A német Donaunak, a szláv Du­­násnak, a magyar Dunának mond­ja ... S mi mindent köszönhet a vá­ros, Budapest, a Dunának? A friss ivóvizet,­­ amelyet a Fővárosi Vízművek föld alatti tar­tályokban tisztít, szűr. A főváros, naponta szomjas em­bereivel és vízivó üzemeivel, közel 700 ezer köbméter vizet fogyaszt... A város északi részén a folyó hirtelen ketté válik, s két kisebb szigetet ölel körül habjaival. Az Újpesti és az Óbudai szigetet. A hazai hajógyártás létrehozója, táp­lálója, segítője ez a két Duna-ág, rájuk épült üzemeivel, sójáival a két hajógyár. Havonta több új ha­jó indul útnak a folyó habjain. S legalább tízezer ember kenyerét biztosítja a hajógyártás. Talán tízezer év is beletelt, amíg a Duna kialakította a Nyulak szi­getét, a mostani Margit-szigetet. Amikor forrón tűz a nap, a hús fák alatt, a szigeti források hab­jaiban, vagy a csónakházakból in­dulva friss enyhet ad a folyó. Pi­hentet, szórakoztat. A szabadtéri színpad a nemzetközi zenekultúra találkozóhelye . . . S a vízisportok nagyjait, a kajak, kenubajnokokat, olimpiai sikereket hozó „vizese­ket” neveli. Félelmes, amikor megtelik a medre. A 10 méter magas kőpartok kö­zött hangtalanul követik egymást a szürke hullámok. Másodpercen­ként k­is­ezer köbméter víz! Keve­sen tudják, hogy a Lánchíd, víz­mércéje a legrégibb. Forró nyár­időben a híd lábánál másodper­cenként 930 köbméter víz surran tova, de a tavaszi jeges, vagy a májusi zöldárban megtízszerező­dik ez a mennyiség. Közép-Euró­­pában, a Volga után a Duna víz­gyűjtő területe a leghatalmasabb, 898 575 négyzetkilométer! S a Duna 280 kilométeres szakaszát öleli körül a főváros. Így nem csodálható, ha az 1838-as nagy pesti árvízben a Rókus kápolna oldalán ma is lát­ható 6 méteres vízszint borította el a várost. Mert, amilyen jó se­gítőtárs megszelídítve e nagy fo­lyó, olyan ellenség, zabola nélkül. A legtöbb pesti árvíz oka, hogy amíg a Lánchidnál 380 méter szé­les, és 4,5 méter mély volt a fo­lyó, a Szabadság-hídnál a széles­sége 298 méterre szűkül s mély­sége 6,5 méter. Lejjebb a Csepel szigeti Kopasz-zátonynál a folyó már több mint egy kilométer szé­lességűre terül, s mélysége 2,5 mé­ter. Eddig hozta, s itt lerakta a Duna jégtábláit, s a torlasz fel­­duzzasztva a folyó szintjét, árvi­zeket okozott. Mindez ma már a múlté. Mér­nökök, technikusok, munkások fi­gyelik a Dunát. Kotorják a med­ret, figyelik a vízállását, gondoz­zák partjait, s olyan csodás ék­szerrel díszítik fel, mint az Erzsé­­bet-híd. A babokon vízibuszok, nemzetközi rakományt szállító uszályok haladnak. A partokon pedig egyre hosszabban, egyre messzebb épül a város, Budapest, a Duna gyöngye. 1 2 3 4 5 6 A 20. forduló kérdései: Kelemen Lajos, a Budapesti Fővárosi Tanács VB- elnökhelyettese: Ki alapította a Pro-arte díjat? Ki tervezte az új Erzsébet-hidat? Ki alapította az Állatkertet? Kapalyay Imre, a Népszabadság munkatársa: Mikor épült Budapesten az első indóház? Hol zajlott le az első budapesti nemzetközi labda­rúgó-mérkőzés? Mikor volt Budapesten — a felszabadulás előtt — az első ipari vásár? Gacs Gábor, Derkovits-díjas grafikus művész.­­ Ki tervezte a Népstadiont? 9­ 7 Milyen szó szerepel Berény Róbert grafikus művész híres tanácsköztársasági plakátján? Kisfaludi Stróbl Zssigmondnak melyik szobra áll a Műcsarnok mellett? A tizennyolcadik forduló helyes megfejtései: 1. Madách — Mózes. 2, 150. 3.« Pápán. 4. Korkovány, csiger, lőre. 5. Herendi Porcelángyár. 6. 1440—1448. 7. Tapolca. 8. Balaton rend­e»--Pálk.ur­ve. 9. 1888. A forduló telitalálatos megfejtői közül — sorsolás útján — egy-egy 100 forintos könyvutalványt nyert: Jeszenszky M. Ferencné, Salgótarján, Úttörők u. 9. Szita Ibolya, Szombathely, Akacs M. u. 44. A TIZENNYOLCADIK FORDULÓ TOVÁBBI EREDMÉNYEI: MEGYEK: 1.­ Nógrád 495, 2. Fejér 201, 3. Vas 178, 4. Veszprém 104 teli­találattal.­­ BUDAPESTI KERÜLETEK: 1. VII. ker. 21, 2. XI. ker. 17, 3. IX. ker. 10, 4. X. ker. 5 telitalálattal. A TIZENNYOLC FORDULÓ ÖSSZESÍTETT EGYÉNI VERSENYÉBEN: 162 pontot ért el. Bazsó László, Nagy­átony, Boda Ferenc, Szolnok: Cserkuthy Emőke, Balatonszabadi; Cserkuthy Sándor, Csősz; Fábri Györgyné, Salgótarján; Molnár László, Salgótarján; Szopkó József, Salgótarján. 160 pontot ért el: Benke Tibor, Vasvár; Molnár László, Salgótarján. 159 pontot ért el:­­ Albert Attila, Bp., Állami Áruház KISZ-szervezete, Szombat­hely; Balatoni Endre, Pécs; Begyik István, Salgótarján; Dénes Ilona, Szombathely; Fok Valéria, Szombathely; Jánosa Klára, Hajmáskér; Körmendy Győző, Szombathely; ifj. László Zoltán, Bp., Pusztai Mária, Szombathely; dr. Róna György, Bp., Ubitz Gabriella, Körmend. 158 pontot ért el:­­ Bodnár Károly, Bp.; Körösi Jenő, Székesfehérvár; László Zoltán, Bp. 157 pontot ért el: Harsány­ Sándor, Szombathely; Németh Ferenc, Darány. 156 pontot ért el: Badacsonyi Kalmárul­, Szombathely; Gáspár Anna, Szombat­hely. MEGYEK: 1. Nógrád 2581, 2. Vas 1997, 3. Fejér 1264, 4. Veszprém 145, 5. Somogy 363, 6. Szolnok 99 telitalálattal. BUDAPESTI KERÜLETEK: 1. X. kér. 436, 2. VII. kér. 233, 3. XI. kér. 132, 4. IX. kér. 85, 5. VI. kér. 59, 6. I.—­VII. kér. 27 telitalálattal.

Next