Magyar Ifjúság, 1970. május-augusztus (14. évfolyam, 17-34. szám)

1970-08-21 / 33. szám

• BIRKÓZÁS AZ ISZAPPAL Az Eger-patak hídja alól éppen akkor lendítette lapát­járól a ragacsos masszát egy dolgos Fejér megyei középis­kolás, amikor gyanútlanul megfelelő helyet kerestem a fényképezéshez. Szerencsére csak félökölnyi eltévedt iszap talált el, amelynek nyomait úgy-ahogy eltüntetve, a tábor­vezetővel ismerkedtem meg a következő fokozatban. Száraz Gyula, aki máskülönben ál­talános iskolai igazgatóhelyet­tes Zuglóban, ismertette az aranyszabályt: mindig annak kell jobban vigyáznia, aki fö­lül tartózkodik. Tudomásul vettem a tájékoztatást, és újabb ismerkedésre szántam el magam. Megkerestem azt a brigádot, amelyik az első há­rom napon a legtöbb iszapot dobálta ki az Eger medréből. MEDRIGPRÓBI Kákai Sanyit, a székesfehér­vári mezőgazdasági technikum negyedik osztályába lépő KISZ-esét, a győztes brigád vezetőjét könnyű volt felfe­dezni. Ismertetőjele: jobb lá­bán a munkanadrág t­okától térden felülig nyitott szárú, azaz elhasadt. — Hogyan történt a szakí­tás-próba? — Spontán módon. Meg­csúsztam a patakoldalban, be­leakadtam az ásónyélbe, ami azután alapos munkát végzett. — Úgy hallottam, az ásó­nyélen kívül a brigádtagok is kitettek magukért. — Naponta fejenként majd három köbméter iszapot ter­meltünk ki. — További tervek? — A versenyben szeretnénk megőrizni az első helyet. Ami az én legközelebbi célomat il­leti, igyekszem minél előbb kicserélni a nadrágot... HIJDAZEHEZ Az egerfarmosi építőtábor­ban az unalomnak üzentek hadat. A munka, az „iszap­­birkózás” önmagában nehéz, de nem unalmas elfoglaltság. Különösen akkor, ha a rövid pihenőben egyesek a békákat igyekeznek utánozni: fogadás­ból ötven métert négykézláb tesznek meg a fél lábszárig érő vízben. Ilyen is volt. — De ez nem általános — jegyezte meg a győztes brigád sorral leginkább tetovált tag­ja. — Tartalmasabb szórako­zást is találunk magunknak a szabad időben. Kézilabda- és focimeccs az egerfarmosi és a mezőszemerei csapattal, film­vetítés, tévénézés, a szomszéd­beli KISZ-klub és az Atlas együttes műsora... BÚCSÚZÁS Egy napra véget ért a bir­kózás az iszappal. Sáros la­páttal, sáros csizmával s töb­­bé-kevésbé sáros nadrággal hazaindult a kétszáz főnyi sereg. Az út a Rima-patak hídján vezet a táborhoz. A hi­dat kevesen vették­ igénybe. A minivízesés környékét azonban megszállták a fiúk. Volt, aki csizmástól-nadrágos­­tól ereszkedett alá a vízesés­ben. Az újságíró is nekivetkő­zött, lemosta magáról az iszap maradványait. S arra az ezer köbméter iszapra gon­dolt, amelyet három nap alatt tettek partra a táborozók. írta és fényképezte: Tuza István Építsunk házat, égig érőt! — ahová beférünk mindannyian, ahol elférnek dalaink és a könyveink, részletre vásárolt örömeink, hóbortjaink és bútorozatlan életünk. Ez a ház olyan magas legyen, hogy kapzsi és közönyös tekintet soha ne érje fel, ne lásson pénz után remegő kezet, s olyan szavakat ne halljon soha meg, melyektől teljesen kihűlnek a halálra ítélt délutánok. Így kezdődött. A lőrinci fiatalok javaslatával: „Építsünk társasházat!”. Az sem baj, ha nem égig érőt. Csak ház legyen. Az ötlet akkor — nyolc évvel ezelőtt — olyan lelkes fo­gadtatásra talált a KISZ XVIII. kerületi bizottságán, hogy egyet­len ház helyett felépült egy egész lakótelep. Az ország legnagyobb KISZ-beruházással emelt lakóte­lepe. S most, alkotmányunk ün­nepére átadják itt az ezredik la­kást. Tintaszínű az ég. Vihar készü­lődik. Az asszonyok beszedik az erkélyekről a száradni­­kitett gye­rekruhát. Az úton gyerekkocsi imbolyog. Unokáját hazafelé me­nekítő nagymama birkózik a ká­tyúval. Ha megkérdezném tőle, vagy bárkitől, aki itt lakik, azt válaszolná, amit a telepre az el­sők között beköltözött Antal Nán­dor, a MALÉV műszaki ellenőre. „Nézni is rossz, hát még járni rajta." A „rettentő nagy pusztaságon" — ami Antalék házát az első időkben roppant markába szorí­totta — gyökeret eresztett, majd virágzásnak indult a telep. Év­ről évre több fiatal szorgosko­dott az építkezéseken, majd ra­kodta le a sokszor kézikocsira is bőven ráférő holmiját. 1965-ben még csak 48 lakásba költöztek be, 1966-ban 112 otthont foglalt magában az első, blokkos tech­nológiával épült lakótömb. Azóta minden ház így épül itt, de meg is ugrott a honfoglalók száma: tavaly 319-en, idén több mint 400-an mondhatnak magukénak új lakást a főváros fiataljai kö­zül. Úgy számolják, hogy jelen­leg már 2500-an élnek itt. Jövőre még többen lesznek. Arról nem is szólva, amit félig tréfásan, fé­lig komolyan mondott az egyik őslakó: „Talán nincs is olyan nap, hogy ne születne legalább egy gyerek”. És nincs rendes út. Az asszo­nyok másfél kilométerről horda­nak haza tejet, húst, mindent, amire szükség van a háztartás­ban. A telepen még egy árva zöldségesbódét sem találni, és hiányzik az iskola, a bölcsőde. Egy óvodát már tető alá hozott — saját erejéből — a kerület. Ez persze kevés, a többi kommu­nális létesítmény sorsáról pedig régóta vitatkozik a beruházó és kivitelező. A 36-os autóbusz ma is ugyanolyan ritkán közlekedik, mint öt évvel ezelőtt — mondták többen is. — Pedig azóta, csak a telepet számítva, alaposan meg­nőtt a forgalom. Akik mindezzel még álmuk­ban sem vetnek számot , azok az újonnan beköltözők. Az­­első próbán akkor esnek át, amikor kisorsolják, kinek jut a földszin­ten lakás, kinek az első emele­ten, ki cipekedhet a negyedikre? Sorsdöntő pillanatok ezek a lő­rinci művelődési ház nagytermé­ben. A húzás ellen senki sem tiltakozik, így igazságos. Az el­len sem, hogy aki a legtöbbet dolgozott társadalmi munkában, most maga választhatja ki a la­kást, ahová majd beköltözik. A napokban 148 fiatal házas­pár — java részük gyerekes, vagy most várja az első­­apróságot — foglalja el jövendő másfél szo­bás, összkomfortos otthonát a te­lepen. Kérdezni sem kell, az ar­cukra van írva, hogy boldogok. A legboldogabb­­közülük mégis Szeles László és felesége. A lakó­telep ezredik lakója, a MÁV Észa­ki Járműjavító motorszerelője, hirtelen nem is tudja megmonda­ni, minek örül jobban: a jubi­leumi számnak, a 3 X 5 méteres albérleti szobában keservesen kiböjtölt új lakásnak vagy a gyereknek, aki októberben érke­zik. I. emelet, 4-es ajtó. E mögé költöznek majd be Szelesék, a gondosan félrerakott pénzükből kiszorított hűtőgépükkel, centri­fugájukkal és porszívójukkal. Valamint két székkel és egy konyhaasztallal. Egyelőre ez min­denük. Hányszor ültek volna be egy moziba, mentek volna szórakoz­ni, aztán mégis otthon maradtak. Szeles László ilyenkor beletemet­kezett a tankönyveibe. Az érett­ségit is idén tette le, levelező tagozaton. A szótlan fiatalasz­­szony pedig arra gondolt, hogy jó az, ha az ember valamit na­gyon szeretne. Akkor könnyeb­ben le tud mondani a kis örö­mökről. A nagyért. Szelesék csa­ládot akartak. Gyerekeket, nem is egyet. És persze lakást. Szép hivatása van. Repülőmér­nök. De milyen szavak, jelzők il­­lenének jobban arra a szinte fel­becsülhetetlen értékű teljesít­ményre, amelyre 8 éven át fu­totta erejéből, s amellyel akár hegyeket is elmozdított volna a helyükről. Tulajdonképpen ezt is tette. Egyszerűen azzal, hogy erő­sen hitte: ahol egy ház felépült, felnőhet egy egész lakótelep. Akarta is, hogy felnőjön. Úgy hajszolta magát, hogy kis híján összeroppant a másokért, mások­tól átvállalt terhek alatt. Meg­érte? Megmondja őszintén, nem szereti az ilyen kérdéseket. Meg aztán nem is volt egyedül. Ott voltak munkatársai. És nagyon sokan a XVIII. kerületből, ahol Ódor Tamás, a KISZ-bizott­­ság titkáraként tevékenykedett augusztus 1-ig. — Lakott albérletben? — Igen. — Rövid csend után hozzáteszi: — De alapvetően nem ebben keresendő a magyarázat. Szép volt. Nem hiszi el? Megér­te. Ismertem azoknak az embe­reknek az életkörülményeit, aki­kért kellett, hogy meglegyen ez a telep. Magam is laktam rette­netesen rossz körülmények kö­zött, és ezeket az emlékeket senki sem dobhatja ki csak úgy egy­szerűen magából. Ami meg a túlzott terheket illeti. Ha min­denki csak egy picivel vállalna többet magára, nem kellene tönkremenni egyes embereknek. Legszívesebben arról beszél, hogy a lőrinci KISZ-lakótelep­ből közügy lett, vagyis éppen emiatt: lakótelep. Sorra meg­mozdultak a legnagyobb erők: a tanács telket adott, a kerület tár­sadalmi munkát, az OTP kedvez­ményt, a vállalatok: kinek mije volt. Ki gépkocsit, ki forgórako­dót. A beruházási ügyeket a ke­rületi KISZ intézte. A Típuster­vező Intézet a tervek elkészíté­sében segített díjtalanul. És olyan patrónusokat találtak, mint Bondor József építésügyi és vá­rosfejlesztési miniszter, akkor a fővárosi tanács elnökhelyettese. Jól forogtak a kerekek, csak időnként olajozni kellett. Lelke­síteni az egyik helyen, ahol az első zökkenőre úgy érezték, vesz­tett ügyet melengetnek, cemen­tet, ezt-azt kérni a másikon, tal­palni, biztatni, érvelni, meggyőz­ni, mennyi mindent előteremteni. Nem lehetett könnyű. De a KISZ-esek sohasem azt nézték, hogy mennyi erőt, energiát ve­tettek be a szervezésbe, az alku­dozásokba és az érvekbe, hanem mindig a célt, az eredményt. Hogy a lőrinci lakótelepen ol­csóbban jutnak lakáshoz a fiata­lok, mint másutt. Hogy a lakások árába nem kellett belevenni a közműköltségeket, hogy nem kel­lett fizetni a tervezésért, a mű­szaki ellenőrzésért, hogy elérte a 22 millió forintot a társadalmi munka eddigi értéke, hogy egye­dül a lakás kivitelezésének költ­ségei terhelték az építtetőket. Másutt átlagosan 30—40 000 fo­rinttal többe kerülnek az azonos típusú lakások, mint pár évvel ezelőtt. Lőrincen lakásonként mindössze 10 000 forint az emel­kedés. Eredetileg 790 lakásra tervez­ték a fiatalok XVIII. kerületi városrészét, most azonban még az ezredik lakás átadásával sem érik be. Kétezernél több új ott­hon felépítése szerepel még a távlati tervekben. Közös öröme ez a XVIII. kerület és az egész főváros ifjúságának, hiszen az új lakásokból együtt részesednek. Mennyi egyforma ablak, épület, erkélyről kihajló arc és emelet és fésületlen, vad szelek, betonnal, panellal bevetett terek, itt ház születik — ott gyerek, lakótelep... Vadas Zsuzsa Fotó: Ágoston MAGYAR IFJÚSÁG 70/3.

Next