Magyar Ifjúság, 1970. május-augusztus (14. évfolyam, 17-34. szám)
1970-08-21 / 33. szám
• BIRKÓZÁS AZ ISZAPPAL Az Eger-patak hídja alól éppen akkor lendítette lapátjáról a ragacsos masszát egy dolgos Fejér megyei középiskolás, amikor gyanútlanul megfelelő helyet kerestem a fényképezéshez. Szerencsére csak félökölnyi eltévedt iszap talált el, amelynek nyomait úgy-ahogy eltüntetve, a táborvezetővel ismerkedtem meg a következő fokozatban. Száraz Gyula, aki máskülönben általános iskolai igazgatóhelyettes Zuglóban, ismertette az aranyszabályt: mindig annak kell jobban vigyáznia, aki fölül tartózkodik. Tudomásul vettem a tájékoztatást, és újabb ismerkedésre szántam el magam. Megkerestem azt a brigádot, amelyik az első három napon a legtöbb iszapot dobálta ki az Eger medréből. MEDRIGPRÓBI Kákai Sanyit, a székesfehérvári mezőgazdasági technikum negyedik osztályába lépő KISZ-esét, a győztes brigád vezetőjét könnyű volt felfedezni. Ismertetőjele: jobb lábán a munkanadrág tokától térden felülig nyitott szárú, azaz elhasadt. — Hogyan történt a szakítás-próba? — Spontán módon. Megcsúsztam a patakoldalban, beleakadtam az ásónyélbe, ami azután alapos munkát végzett. — Úgy hallottam, az ásónyélen kívül a brigádtagok is kitettek magukért. — Naponta fejenként majd három köbméter iszapot termeltünk ki. — További tervek? — A versenyben szeretnénk megőrizni az első helyet. Ami az én legközelebbi célomat illeti, igyekszem minél előbb kicserélni a nadrágot... HIJDAZEHEZ Az egerfarmosi építőtáborban az unalomnak üzentek hadat. A munka, az „iszapbirkózás” önmagában nehéz, de nem unalmas elfoglaltság. Különösen akkor, ha a rövid pihenőben egyesek a békákat igyekeznek utánozni: fogadásból ötven métert négykézláb tesznek meg a fél lábszárig érő vízben. Ilyen is volt. — De ez nem általános — jegyezte meg a győztes brigád sorral leginkább tetovált tagja. — Tartalmasabb szórakozást is találunk magunknak a szabad időben. Kézilabda- és focimeccs az egerfarmosi és a mezőszemerei csapattal, filmvetítés, tévénézés, a szomszédbeli KISZ-klub és az Atlas együttes műsora... BÚCSÚZÁS Egy napra véget ért a birkózás az iszappal. Sáros lapáttal, sáros csizmával s többé-kevésbé sáros nadrággal hazaindult a kétszáz főnyi sereg. Az út a Rima-patak hídján vezet a táborhoz. A hidat kevesen vették igénybe. A minivízesés környékét azonban megszállták a fiúk. Volt, aki csizmástól-nadrágostól ereszkedett alá a vízesésben. Az újságíró is nekivetkőzött, lemosta magáról az iszap maradványait. S arra az ezer köbméter iszapra gondolt, amelyet három nap alatt tettek partra a táborozók. írta és fényképezte: Tuza István Építsunk házat, égig érőt! — ahová beférünk mindannyian, ahol elférnek dalaink és a könyveink, részletre vásárolt örömeink, hóbortjaink és bútorozatlan életünk. Ez a ház olyan magas legyen, hogy kapzsi és közönyös tekintet soha ne érje fel, ne lásson pénz után remegő kezet, s olyan szavakat ne halljon soha meg, melyektől teljesen kihűlnek a halálra ítélt délutánok. Így kezdődött. A lőrinci fiatalok javaslatával: „Építsünk társasházat!”. Az sem baj, ha nem égig érőt. Csak ház legyen. Az ötlet akkor — nyolc évvel ezelőtt — olyan lelkes fogadtatásra talált a KISZ XVIII. kerületi bizottságán, hogy egyetlen ház helyett felépült egy egész lakótelep. Az ország legnagyobb KISZ-beruházással emelt lakótelepe. S most, alkotmányunk ünnepére átadják itt az ezredik lakást. Tintaszínű az ég. Vihar készülődik. Az asszonyok beszedik az erkélyekről a száradnikitett gyerekruhát. Az úton gyerekkocsi imbolyog. Unokáját hazafelé menekítő nagymama birkózik a kátyúval. Ha megkérdezném tőle, vagy bárkitől, aki itt lakik, azt válaszolná, amit a telepre az elsők között beköltözött Antal Nándor, a MALÉV műszaki ellenőre. „Nézni is rossz, hát még járni rajta." A „rettentő nagy pusztaságon" — ami Antalék házát az első időkben roppant markába szorította — gyökeret eresztett, majd virágzásnak indult a telep. Évről évre több fiatal szorgoskodott az építkezéseken, majd rakodta le a sokszor kézikocsira is bőven ráférő holmiját. 1965-ben még csak 48 lakásba költöztek be, 1966-ban 112 otthont foglalt magában az első, blokkos technológiával épült lakótömb. Azóta minden ház így épül itt, de meg is ugrott a honfoglalók száma: tavaly 319-en, idén több mint 400-an mondhatnak magukénak új lakást a főváros fiataljai közül. Úgy számolják, hogy jelenleg már 2500-an élnek itt. Jövőre még többen lesznek. Arról nem is szólva, amit félig tréfásan, félig komolyan mondott az egyik őslakó: „Talán nincs is olyan nap, hogy ne születne legalább egy gyerek”. És nincs rendes út. Az asszonyok másfél kilométerről hordanak haza tejet, húst, mindent, amire szükség van a háztartásban. A telepen még egy árva zöldségesbódét sem találni, és hiányzik az iskola, a bölcsőde. Egy óvodát már tető alá hozott — saját erejéből — a kerület. Ez persze kevés, a többi kommunális létesítmény sorsáról pedig régóta vitatkozik a beruházó és kivitelező. A 36-os autóbusz ma is ugyanolyan ritkán közlekedik, mint öt évvel ezelőtt — mondták többen is. — Pedig azóta, csak a telepet számítva, alaposan megnőtt a forgalom. Akik mindezzel még álmukban sem vetnek számot , azok az újonnan beköltözők. Azelső próbán akkor esnek át, amikor kisorsolják, kinek jut a földszinten lakás, kinek az első emeleten, ki cipekedhet a negyedikre? Sorsdöntő pillanatok ezek a lőrinci művelődési ház nagytermében. A húzás ellen senki sem tiltakozik, így igazságos. Az ellen sem, hogy aki a legtöbbet dolgozott társadalmi munkában, most maga választhatja ki a lakást, ahová majd beköltözik. A napokban 148 fiatal házaspár — java részük gyerekes, vagy most várja az elsőapróságot — foglalja el jövendő másfél szobás, összkomfortos otthonát a telepen. Kérdezni sem kell, az arcukra van írva, hogy boldogok. A legboldogabbközülük mégis Szeles László és felesége. A lakótelep ezredik lakója, a MÁV Északi Járműjavító motorszerelője, hirtelen nem is tudja megmondani, minek örül jobban: a jubileumi számnak, a 3 X 5 méteres albérleti szobában keservesen kiböjtölt új lakásnak vagy a gyereknek, aki októberben érkezik. I. emelet, 4-es ajtó. E mögé költöznek majd be Szelesék, a gondosan félrerakott pénzükből kiszorított hűtőgépükkel, centrifugájukkal és porszívójukkal. Valamint két székkel és egy konyhaasztallal. Egyelőre ez mindenük. Hányszor ültek volna be egy moziba, mentek volna szórakozni, aztán mégis otthon maradtak. Szeles László ilyenkor beletemetkezett a tankönyveibe. Az érettségit is idén tette le, levelező tagozaton. A szótlan fiatalaszszony pedig arra gondolt, hogy jó az, ha az ember valamit nagyon szeretne. Akkor könnyebben le tud mondani a kis örömökről. A nagyért. Szelesék családot akartak. Gyerekeket, nem is egyet. És persze lakást. Szép hivatása van. Repülőmérnök. De milyen szavak, jelzők illenének jobban arra a szinte felbecsülhetetlen értékű teljesítményre, amelyre 8 éven át futotta erejéből, s amellyel akár hegyeket is elmozdított volna a helyükről. Tulajdonképpen ezt is tette. Egyszerűen azzal, hogy erősen hitte: ahol egy ház felépült, felnőhet egy egész lakótelep. Akarta is, hogy felnőjön. Úgy hajszolta magát, hogy kis híján összeroppant a másokért, másoktól átvállalt terhek alatt. Megérte? Megmondja őszintén, nem szereti az ilyen kérdéseket. Meg aztán nem is volt egyedül. Ott voltak munkatársai. És nagyon sokan a XVIII. kerületből, ahol Ódor Tamás, a KISZ-bizottság titkáraként tevékenykedett augusztus 1-ig. — Lakott albérletben? — Igen. — Rövid csend után hozzáteszi: — De alapvetően nem ebben keresendő a magyarázat. Szép volt. Nem hiszi el? Megérte. Ismertem azoknak az embereknek az életkörülményeit, akikért kellett, hogy meglegyen ez a telep. Magam is laktam rettenetesen rossz körülmények között, és ezeket az emlékeket senki sem dobhatja ki csak úgy egyszerűen magából. Ami meg a túlzott terheket illeti. Ha mindenki csak egy picivel vállalna többet magára, nem kellene tönkremenni egyes embereknek. Legszívesebben arról beszél, hogy a lőrinci KISZ-lakótelepből közügy lett, vagyis éppen emiatt: lakótelep. Sorra megmozdultak a legnagyobb erők: a tanács telket adott, a kerület társadalmi munkát, az OTP kedvezményt, a vállalatok: kinek mije volt. Ki gépkocsit, ki forgórakodót. A beruházási ügyeket a kerületi KISZ intézte. A Típustervező Intézet a tervek elkészítésében segített díjtalanul. És olyan patrónusokat találtak, mint Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter, akkor a fővárosi tanács elnökhelyettese. Jól forogtak a kerekek, csak időnként olajozni kellett. Lelkesíteni az egyik helyen, ahol az első zökkenőre úgy érezték, vesztett ügyet melengetnek, cementet, ezt-azt kérni a másikon, talpalni, biztatni, érvelni, meggyőzni, mennyi mindent előteremteni. Nem lehetett könnyű. De a KISZ-esek sohasem azt nézték, hogy mennyi erőt, energiát vetettek be a szervezésbe, az alkudozásokba és az érvekbe, hanem mindig a célt, az eredményt. Hogy a lőrinci lakótelepen olcsóbban jutnak lakáshoz a fiatalok, mint másutt. Hogy a lakások árába nem kellett belevenni a közműköltségeket, hogy nem kellett fizetni a tervezésért, a műszaki ellenőrzésért, hogy elérte a 22 millió forintot a társadalmi munka eddigi értéke, hogy egyedül a lakás kivitelezésének költségei terhelték az építtetőket. Másutt átlagosan 30—40 000 forinttal többe kerülnek az azonos típusú lakások, mint pár évvel ezelőtt. Lőrincen lakásonként mindössze 10 000 forint az emelkedés. Eredetileg 790 lakásra tervezték a fiatalok XVIII. kerületi városrészét, most azonban még az ezredik lakás átadásával sem érik be. Kétezernél több új otthon felépítése szerepel még a távlati tervekben. Közös öröme ez a XVIII. kerület és az egész főváros ifjúságának, hiszen az új lakásokból együtt részesednek. Mennyi egyforma ablak, épület, erkélyről kihajló arc és emelet és fésületlen, vad szelek, betonnal, panellal bevetett terek, itt ház születik — ott gyerek, lakótelep... Vadas Zsuzsa Fotó: Ágoston MAGYAR IFJÚSÁG 70/3.