Magyar Ifjúság, 1971. szeptember-december (15. évfolyam, 36-53. szám)
1971-09-03 / 36. szám
tallózva Sinatra nagykövet lesz? * A „bohócok hetén” Strauss ezüstből Mindig van új a nap alatt! Olykor még Nixon is szolgál meglepetéssel az amerikaiak számára. No, nem pekingi utazásának vagy a dollármentő rendelkezéseknek a bejelentésére gondolunk ezúttal, bár az ezekből eredő sokktól még ma is sok amerikai (és külföldi) rángatja a fejét. A francia Ciné-Revue egyik legutóbbi számában olvashattuk a hírt, amely szerint a színészkedéstől és énekléstől visszavonult Frank Sinatra talán rövidesen az Egyesült Államok római nagykövete lesz! Az amerikai sanzonkirály tehát már nem fél a rendőröktől, nem gyanúsítják, hogy a maffiával vagy a kábítószer-kereskedőkkel tart kapcsolatot, nem is kell bujkálnia - hanem nagykövet lesz! A lap Spiro Agnew alelnöktől származtatja a hírt, s ezt Nixon nem cáfolta meg Ellentétben Agnew sok más nyilatkozatával) ... Frank Sinttrát, akit a Ciné-Revue képei a „Kalóz” című operett szeeplőivel mutatnak be egyik búcsúvacsoráján, feltehetőn a republikánus pártnak nyújtott pénzügyi és kortestámogatásért jutalmazná Nixot a római nagyköveti széket. Az olaszok állítólag nagy örömmel fogadnák őt, mert Sinatra ereiben olasz vér sörgedez ... De miért is kell meglepődnünk Sinatra esetleges nagyköveti kinevezését? Hiszen a közepes tehetségű Ronald Reaganból, az ötvenes évek cowboy-színészéből kormányzót csináltak Kaliforniában. És Sinatra mindg jobb énekes volt, mint ahogyan Reagan játszott a vadnyugati filmekben. Reagan a kormányzói székben is hű maradt vadnyugati stílusához, s az olaszok azt remélik, Sintra vidámságához ragaszkodik majd ... Nem tudjuk, véletlen avagy szánalékos „egybeesésről" van szó?Nixon elnök ugyanis országos ünneppé, a „bohócok hetéé” nyilvánította az Egyesült államokban azt a hetet, amelyen a Sinatra lehetséges nagyköveti kinevezésével kapcsolatos hír elterjedt. „Manapág csakúgy, mint bármiké - mondotta az elnök - a bohócok, valamint az a szellem, amelyet ők képviselnek, létfontosságúak alkotói, termelői és irányítói emberségeik megtartásához.” Ebben bizonyára igaza van. De hol keressük ezt az emberies szellemet az elnök politikájában? ... Franz Josef Strauss, a bajorországi CSU vezére, a nyugatnémet jobboldal vezéralakja, persze nem tréfának szánta azt a tízezer darab ezüstérmet, amit pártjának októberben esedékes kongresszusára vezetett. Ezzel - egyik felén saját arcképével, a másik oldalon a bajor címerrel díszített éremmel - akarja megajándékozni a CSU régi tagjait. Persze nem számít ő tízezer tagra, így hát jut az éremből a gyűjtőknek és éremkereskedőknek is ... Jutna, ha ellenfelei, köztük a szociáldemokraták nem szedtek volna elő egy régi rendelkezést, amely tiltja a bajor címer engedély nélküli használatát. Nem tudjuk, mi lesz most a tízezer ezüstérem sorsa, Reinhold Raub szociáldemokrata vezetőnek a Spiegelben megjelent mondása mindenesetre nem örvendeztette meg Strauss urat: „Úgy látszik, hogy Strauss már nem ér aranyat a CSU számára!" Pedig Strauss éppen az ezüstérmekkel akar aranyat csinálni magának az 1973-ban esedékes választásokra ... Ha győzne, akkor már nemcsak a bajor, hanem a bonni szövetségi címert is kisajátíthatná magának... Ibizát, a kis földközi-tengeri spanyol szigetet, az üdülők paradicsomát az amerikai hippik (és nyugat-európai társaik) próbálták kisajátítani maguknak. A nyáron többször valósággal megszállták a szigetet, a vendéglőkből és a barlangokból hasis-szívó „szentélyeket" csináltak, meztelenkedtek és szeretkeztek a nyílt utcán - ahogyan az igazi amerikai hippikhez illik. Ibiza lakosai rendőri erősítést kértek, s másnap már a puskák is megszólaltak. Noha a Newsweek szerint a kis sziget nem akar rivalizálni Koppenhágával és Amszterdammal, az amerikai hippik két európai „nyári fővárosával" a hippik ilyenné akarják változtatni, sőt új „állandó fővárosukká", mivel Ibizán télen sem fagynának meg rongyaikban. A spanyolok most az észak-afrikai és a közel-keleti meg az ázsiai hippi zarándokhelyeket reklámozzák Ibizán, remélve, hogy amit nem sikerült elérniük erőszakkal, az talán megy majd a hippik nyelvén — virágos, szép szavakkal. Ha nem sikerül a hippik eltávolítása, akkor jövőre az egymillió helyett csak néhány tízezer turistára számíthatnak Ibizán. Nem hiába mondják az ibizaiak: inkább a sáskák, mint a hippik! I (Sebes) 71/3610MAGYAR IFJÚSÁG TESTKÖZELBŐL Észak-Írországban ismét fellángoltak a harcok. Augusztusban, két hét alatt, huszonnyolcan haltak meg a zavargások és a brit katonasággal történt összecsapások során. Az Észak-Írországba vezényelt 12 ezer angol katona brutális akciói, az internálás bevezetése nem csökkentette, hanem méginkább elmélyítette az észak-írországi válságot. A londoni Heath-kormány nem volt hajlandó összehívni az angol parlamentet az ír válság megvitatására, s politikai megoldás helyett továbbra is támogatja a belfasti unionista (konzervatív) párt erőszak-politikáját, szabad kezet hagyva az ítélet nélküli bebörtönzésekhez, internálásokhoz. Csak súlyosbítja a helyzetet, hogy az IRA, a szélsőséges Ír Köztársasági Hadsereg továbbra is a merényletek politikáját folytatja. A katolikusok és protestáns munkások egyre inkább felismerik, hogy nem vallási ellentétekből fakad az észak-ír polgárháborús válság, s a haladó szervezetek — Északírországban, az Ír Köztársaságban és Nagy-Britanniában egyaránt — politikai megoldást követelnek, s ennek elérésére első lépésként az internáltak szabadon bocsátását, az angol katonaság kivonását és a parlament rendkívüli ülésének összehívását tartják szükségesnek. A négy katona hajnali négy órakor mászott át a kerítésen, amely 1969 óta választja el az Argiogne katolikus gettót a szomszédos protestáns negyedtől. Az őrvezető egy düledező házikóra mutat, a svájci sapkás tommyk egyike csöngetés nélkül berúgja az ajtót. Iszony A falon katolikus naptár, szentképek, feszület, VI. Pál pápa olcsó olajnyomaton, öt-hat maszatos poronty alszik a földre terített matracokon, a három kisebbik egy turistáktól eldobott hálózsákban melengeti egymást. A katonák hangos szavára fölsír a család pöttömnyi kedvence. Anyjuk szégyenlősen maga köré tekeri a pokrócot. — Házkutatást tartunk — mondja hangosan az altiszt. — És ne is próbáljanak ügyeskedni, mert megkeserülik. Nyomatékul ráfogja géppisztolyát a kamaszfiúra. — Hol a férje? — kérdezi az egyik katona az asszonyt. — Across the water — a vízen túl. Liverpoolban keres munkát. — Mit hazudik, hiszen tudjuk, hogy Dublinba ment az IRA (illegális Ír Köztársasági Hadsereg) főhadiszállására, bombakészítést tanulni? Az alig harmincas, de már fogatlan asszony idegesen elneveti magát: — A besúgók megint átejtették magukat. Hívják csak föl Liverpoolban az unokatestvéremet, O'Flahertyt, megadom a számát. Öt perc alatt előkeríti a férjemet. Így megspórolhatnak egy házkutatást. Rendcsinálás A tommyk egymásra néznek, az egyik hitetlenkedő arcot vág, a másik hangtalanul int az altisztnek: tegyünk próbát, hátha igazat mond az asszony. Az őrvezető egy másodperc alatt határoz: — Nektek nem lehet hinni, you Fenian bastards (ti lázadó ír fattyúk)! Egy kis rendcsinálás úgysem árthat meg ennek a disznóólnak! Tábori ásóval fölfeszítik a korhadó padlódeszkát, rohamkéssel kibelezik a matracokat, hópelyheket csinálnak a vánkosokból, összetörik a szentképek, családi fotók üvegét, széthasítják a féltve őrzött csontfedelű imakönyv kötését. A vöröshajú kiskatona röhögve tapogatja végig az asszony meleg testét a hálóing alatt: „A motozás erre is kiterjed” — mondja. A falhoz állított nagyobbik fiú sötét, tehetetlen gyűlölettel bámul maga elé. Persze hogy nem találtak semmit! S másnap, mire a munkanélküli családapa megérkezik Liverpoolból a tönkretett házba, apa és fia együtt vásárol benzint, együtt töltik tejesüvegbe, együtt vágják a brit páncélautóhoz. Lehet, hogy egy nyári éjszakán együtt véreznek el az esőáztatta belfasti aszfalton.. Ugyanez narancsban A fenti történetet a „zöldek” az északi-írországi katolikusok egyikétől hallottam. Pontosan ugyanilyen nyomortanyák állnak a „belfasti fal” másik oldalán, de ott már orange (III. Orániai Vilmos protestáns király narancssárg; színe) a törzsi szín, brit lobogó fakul a házak fölön, s a falakon nincs feszület, sem szentkép. Őfelsége II Erzsébet királynő és Ian Paisley önjelölt protestáns lelkész-politikus képmása tekint le a penészes bútorokra. A Crumlin Road protestáns szegényei még nem tudják, milyen monumentális szélhámosság kelepcéjébe estek. Sikerült elhitetni velük, hogy a szomszédos Ardoyne negyed katolikus szegényei az ő ellenségeik, őket kell gyűlölniük, nem pedig a downi és tyrone-i gazdag uradalmak protestáns birtokosait, akik télen a bahamai kaszinókban rulettezik el percek alatt egy belfasti család évi keresetét, nyáron St. Tropez-ben vízisíznek a szép lányokkal, ősszel az angliai lankákon agarásznak. Billy csak tudja A kocsma pultját támasztja Billy, a 16 éves protestáns legényke. (Honnan tudom, hogy protestáns? Egyszerű: a William nevet, Orániai Vilmos nevét ebben a tartományban csak protestáns szülő adja az újszülöttnek. Katolikusok inkább a Patrick, John, Michael nevet kedvelik ...) Elpanaszolja, hogy nem kap munkát, pedig jól vizsgázott az iskolában. — A pápisták vadul szaporodnak, kölykeik minden helyet elfoglalnak — mondja őszinte meggyőződéssel. Arra a kérdésre, hogy a katolikusok között miért van még több munkanélküli, Billynek kész válasza van: — Lusták, iszákosok, semmirekellők. Az egész az amerikai Dél fehér szegényeinek mentalitásához hasonlít: ők is nyomorultak, kisemmizettek, megvetettek, de azt hiszik, mindezért kárpótolja őket az, hogy valakik — a négerek — még náluk is lejjebb helyezkednek el a társadalmi ranglétrán; van, akit még ők is lenézhetnek. — Iszonyatos bosszú vár az észak-írországi urakra, ha a protestáns dolgozók egy szép napon ráébrednek a nagy svindlire — mondja Bernadette Devlin, a fiatal ellenzéki képviselőnő. De mikor ébrednek rá? Erre a kérdésre három látogatásom alatt sem kaptam választ Belfastban, Londonderryben. Közben csőstül jönnek a hírek újabb házkutatásokról, gyújtogatásokról, internálásról, halottakról és sebesültekről. Egyre feneketlenebbé válik a gyűlölet, sötétebbé a tudatlanság. Átok — Talán ezer év múlva, ha lesz itt valami élet, uram. Átok ül ezen az országon, rajtunk már Szent Patrick sem segít, meg a Szűzanya sem. Pedig amúgy szép sziget volna — mondja whiskys lehelettel egy katolikus atyafi, és a barikádokra mutat. A sarkon katonai bulldózer tűnik föl, hogy elsöpörje a torlaszt, meg az éjjel kilőtt gumilövedékeket. Csikorog a talpam alatt a benzines palackok, ablakok üvegcserepe. A távolból robbanások tompa döreje hangzik, de ezt már senki sem veszi észre. Még az utcagyerekek sem hederítenek rá. Komoly arccal, felhevülten folytatják játékukat: gránátnak kikiáltott fatuskóval dobálnak egy üres ládát, amelyre angol zászlót festettek. Senki sem akar angol katona lenni, úgy kell kisorsolni az egyik kis szeplős fiúcskát, de inkább sírva elrohan. Mindegyik csak IRA-harcos lenne ebben a játékban. Mire felnőnek, a világon mindenütt nagy változások lesznek, vízi erőművek épülnek föl, országok alakulnak át. Ezek a gyerekek is nagy változáson esnek majd át, igazi kézigránátot szorítanak és igazi páncélautó lesz a célpont. SUGÁR ANDRÁS : EGYRE FENEKETLENEBBÉ VÁUK A GYŰLÖLET, SÖTÉTEBBÉ A TUDATLANSÁG A SZERZŐ FELVÉTELEI