Magyar Ifjúság, 1972. szeptember-december (16. évfolyam, 35-52. szám)

1972-12-29 / 52. szám

Már születése is legen­dás. Szilveszter éjjelén jött a világra, az óév és­­az újév fordulóján. Ez a véletlen csak növelte ér­zékenységét, növelte az előrepillantásra és a visz­­szatekintésre való hajla­mát. Petőfi mindig a tuda­tos életre törekedett. Olyan ember volt, aki mindig kész a számvetésre önmaga és a világ előtt. Aki mindig kész az újra­kezdésre is, aki nem tud hosszú időre elhallgatni, letörni, visszavonulni, aki csak lobogó lánggal tud élni, teljes emberként. Ezek után beláthatjuk, hogy nem véletlen az ösz­­szes költeményekhez ké­szített előszó keletkezésé­nek dátuma sem: „A mai nap reám nézve ünnepé­lyes nap. Ma­­ január 1. 1847. - múltam huszon­négy éves, s lettem esze­rint nagykorúvá. Szokásom volt eddig, minden új év­ben (annyival inkább, minthogy az egyszersmind születésem napja is) az elmúlt esztendőt még egy­szer átélni emlékezetben , ma azonban nemcsak a legközelebbi évet gondol­tam vissza, hanem egész életemet, s különösen írói pályámat.” Az előszó to­vábbi részében valóban áttekinti írói pályáját. Az olvasóközönség érdek­lődését s a kritikusok ki­csinyes gáncsoskodását. S végül költői ars poeticájá­nak egyik legszebb meg­fogalmazását adja, a ver­sekkel egyenértékű szép­séggel: „Végre, hogy ben­nem szaggatottság van, az fájdalom, való, de nem csoda. Nekem nem adta Isten a sorsot, hogy kel­lemes ligetben, csalo­gánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyít­sem énekemet, a csendes boldogság- vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenve­dések és szenvedélyek csataterén, a régi napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykaca­ja s csalódások boszor­­kánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott király­­leány az Óperenciás ten­ger szigetében, melyet vadállatok és szörnyete­gek őriznek.” Tökéletes a jellemzés. Szokása volt Petőfinek ez a számvetés. Először 1844 ben született ilyen verse, a Búcsú 1844-től. A­ kö­vetkező év elején­­keletke­zett A magyar nemzet cí­mű vers. Azért említem ezt itt, mert az év végi számvetésekhez mindig szorosan kapcsolódik a költői világkép legfon­tosabb vonásainak, a tár­sadalmi és politikai célok­nak egyre világosabb fel­vázolása. Hol egy versen belül, hol egymáshoz szorosan kapcsolódva, ver­sek során át. Igazi búcsúverse 1845- ből a Szemere Pálhoz. S követi januárban az Isten csodája. A múlhatatlan korszerűségű költői kívá­nalommal: „Emberségünk­ből álljon fönn hazánk!" A világhírűvé vált búcsú­versét - melyet 1846 vé­gén írt - költészetünk gyöngyszemeként tartjuk számon: Egy gondolat bánt engemet... Az ösz­­szes versek bevezetésével egy időben keletkezik egy másik közismert ars poeti­ca: a Szabadság, szere­lem ! Az év végi búcsúvers címe: Szilveszter éje 1847-ben. 1848 januárja pedig már a nagy eszten­dő forradalmi készülődé­sének jegyében indul. Hogy aztán az utolsó - a huszonhat éves fiatalem­ber legutolsó! — születés­­napi verse szólaljon meg Az év végén. Nincs még egy magyar költő, akivel annyit fog­lalkoztak volna, mint Pető­fivel. Halála óta többnyi­re ünnepélyes, emelkedett hangnemben. Közismert, hogy a felszabadulás előtt 150 ÉVE SZÜLETETT PETŐFI SÁNDOR a hivatalos értékelések rendre eltorzították, „ve­szélytelenné", szelídítették életművét. De nagy köl­tőink kivétel nélkül a tel­jességet keresték és talál­ták meg Petőfiben. Adyt, Babitsot, József Attilát, Illyés Gyulát, Juhász Fe­rencet egyaránt példának hozhatnám. S hivatkozni nemcsak költőkre lehet. Petőfi Sándor a magyar kultúra egyik legnagyobb hatású alakja. Idehaza s a nagyvilágban is. Aki Petőfit olvassa, a legtisztább forrásból me­rít. Az örökös ifjúság ita­lával töltekezhet. Mintha erről kezdtünk volna meg­feledkezni. Én is, te is, szinte mindannyian. Kor­szerűtlennek, porosnak tűnt a költő. Pedig csak mi voltunk kényelmesek. Könnyű volt Petőfinek­ - mondják sokan -, de mit tenne ma? S elhangzott ugyanez József Attiláról is. Az idézett vallomás is bizonyíthatja, a hitetlene­ket alaposabb történelmi búvárkodás győzheti meg arról, hogy minden kor bo­nyolult. Torokszorító, éle­tet próbáló küzdelem min­dig a költő számára - de a „civil” embernek is - az elrendezés kísérlete. Mert nagy költő csak az lehet, aki rendet akar hoz­ni erre a földre. S Petőfi a rendteremtők közt is a legnagyobbakhoz tartozik. Százhuszonöt évre, 1848-ra visszatekintve is már csak a lényeges vo­násaira lecsupaszított kort ismerjük. A tudomány ren­det teremtett. De így lesz ez nem is százhuszonöt, de már ötven év múlva, a mi mostani éveinkkel, a mi életünkkel is. Ami most so­kak számára kiismerhetet­len és áttekinthetetlen, az tiszta és világos lesz. S egyetlen embernek sem lehet szebb és nagyobb célja rövidke életében, minthogy próbálja megta­lálni saját korának lénye­gét, s hogy annak szelle­mében cselekedjen. Hogy törekedjen a teljes életre, a történelmi felelősséget érző ember tudatosságára. S legeslegelsőnek ezt le­het és ezt kell Petőfi Sán­dortól megtanulni. Olvassuk műveit s Ver­seit, prózáját, leveleit. A tankönyvek kénytelen-kel­letlen csonka képe helyett a teljessel ismerkedjünk. Az élő költővel, Vasy Géza BERSEGÜHKBŐL IllisDH FÖNN HAZUNK!" AZ ÉV VÉGÉN Indulsz, pályavégzett év. Menj... de várj, ne menj magad, Sötét van a másvilágba’ Jó lesz egy kis égő lámpa Vidd magaddal dalomat Megpendítem, régi lantom, Megpendítem húrjaid; Már régóta vagy te nálam, Sokat szóltál... megpróbálom Tudnál-e még valamit? Ha valaha szépen szóltál, Most legyen szép éneked, Légy méltó neved híréhez; Tedd még ünnepibbekké ez Ünnepélyes perceket. És ki tudja? tán utósó, Legutósó lesz e dal, Tán ha téged most leteszlek Többé majd föl sem vehettek Hangod, életed kihal. A hadistenhez szegődtem, Annak népéhez megyek, Esztendőre hallgat a dal, Vagy ha írok, véres karddal írok költeményeket. Zengj tehát, zengj, édes lantom, Zengd ki, ami benned van, Szólj vadul, és szólj szelíden, Ragyogóan és sötéten, Szomorúan és vígan. Légy vihar, mely horogéban ősi tölgyeket szakit, Légy szellő, mely mosolyogva Csendes álomba ringatja A mezők fűszálait. Légy tükör, melyből reám néz Egész, egész életem, Melynek, legszebb két virága, A múlandó ifjúság s a Múlhatatlan szerelem. Adj ki minden hangot, lantom, Ami benned még maradt... A nap is midőn lemégyen, Pazarolva földön égen Szétszór minden sugarat. S szólj erősen, lantom, hogyha Már utósó e dalod, Hirtelen ne haljon ő meg ! Zengjék vissza az időnek bércei, a századok. Debrecen, 1848. december SZILVESZTER ÉJE­S 1847-BEN­ ­ Hej, vannak ma számadásoki Háziasszony, házigazda Mit bevett és kiadott az Év folytában, összeadja. Vizsgálják a pénzes erszényt, Mennyi volt benn s mennyi van még, S törlik le a verítéket, Mellyel azt a pénzt szerezték. Feleségem, lásd, milyen jó, Hogy minékünk, nincsen pénzünk, Nem piszkoljuk be kezünket, S nem csorog a verítékünk. Amazoknak a ládáik, Minekünk szíveink telvék ... Az milyen szegény gazdagsági Ez milyen gazdag szegénységi Még csak egymagam valók Tavaly ilyentájban, Az idén már kettecskén Vagyunk a szobában. Furcsa lesz, ha már ez egy Darabig majd így mén: Esztendőre hármacskán, Azután négyecskén. De félre, félre a tréfával, Hisz beteg mellett állunk, Beteg, haldoklik az esztendő, Ez a mi drága kedves, jóbarátunk ... Fonjunk áldásból liliomfüzért Megkoszorúzni haldokló fejét Ő adta össze kezeinket, Válhatatlanul, örökre, ö szállító föl lelkeinket Nem­ ismert és nem sejtett örömökre ... Fonjunk áldásból liliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét Az a kevés bú, mit koronként Szivünkre rácseppente, Nem keserűtő boldogságunk, Sőt azt még sokkal édesebbé tette ... Fonjunk áldásból liliomfüzért Megkoszorúzni haldokló fejét. Haldoklik ő, már csak néhány halk Szívdobbanás van hátra, S az örök és borús e­szemre, Mely boldogságunk hajnalfényét látta ... Fonjunk áldásból liliomfüzért Megkoszorúzni haldokló fejét. " a­z esztendőnek halála Oly ünnepélyes egy halál! Ilyenkor minden jobb halandó Elzárkózik, magába száll, S nem hogy barátnak, hanem még az Ellenségnek is megbocsát És ez valóban nagyszerű, szép. De én is így tegyek-e hát? Csak a zsarnok s a szolgalélek, E kettő az én ellenem, S én zsarnokoknak s rabszolgáknak Bocsássák meg? ... nem, sohasem! Az isten itélőszékénél Még ott sem mondok egyebet: „Hogysem ezeknek megbocsássak, inkább elkárhozott legyek !" ■ Pest, 1847. december 31. BÚCSÚ 1844-TŐL Egy esztendő a másik sírját ássa, Gyilkolják egymást, mint az emberek. Idő, szárnyadnak még egy csattanása, S a jelen év is sírban szendereg. Oltsd el, haldokló, hervadt ajakadnak Lélekzetével életmécsedet, Nem foglak odaírni tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Magas tervektől izzadó fejembe Te oly sok eszme magvait vetéd, S én a gyümölcsöt bőven megteremve Láthatván, rajta büszkén nézek szét. Jutalmául nem rest munkálatomnak A hír csillagja rám sugárt vetett, S én mégsem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Szivem sokáig a sors balkezében A fájdalom meggyűlt világa volt, Te, megvénült év, szóltál, hogy ne égjen, Te szózatodra a vad láng kihalt. Elhamvadt üszke van csak bánatomnak A rombadőlt s már fél­ ép szív felett, S én mégsem Írlak oda tégedet Hol boldog évim följegyezve vannak. Óh haldokló évi sírod mellett engem Lágy bölcsőjében ringat a remény, S hahogy szabad, amit jövendöl hinnem: A menyországnak állok küszöbén. Szomszédságában ilyen boldog kornak Mondom, tűnő év, a búcsút neked, S én mégsem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Reád függeszté hévvel esdekelve Bágyadt szemét sóhajtó nemzetem, S te sóhajára semmit nem figyelve, Ekkép feleltél mennydörögve: nemi Te koszorúját eltépted honomnak Ifjú reménye mit fejére tett; Ezért nem Írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Pest, 1844. december végén S­ZABADSÁG, S­ZERELEM Petőfi 1847. január elsején - 24. életévét betöltve - az addigi életművét összefoglaló kötet élé­re beköszöntő összegzést írt. Hat sort. Mindössze tizenhárom szót. Az alkalom, az időpont s e ter­jedelem együtt azt bizonyítja hogy Petőfi ezt a hat sort szánta annak a cseppnek, amelyben megvan gondolatainak tengere. Cseppben a tenger. A magyar eredetiben, ennek a versnek, mint Petőfi sok más ver­sének, nincs címe. Első sorával emlegetik: Szabadság, szerelem. A fordító azonban némi szabad­ságot engedhet meg magának, például címet írhat a vers fölé, s Petőfi egyik német fordítója, amikor címmel ajándékozta meg a hatsoros verset, joggal írhatta ezt: Das Höchste - A legfőbb. A századforduló irodalomtörté­nészei pedig, nem régieskedés­ből, hanem a kis remekmű nem­zetközi szétsugárzását elősegí­tendő, ezen a latin címen emle­gették: Votum Petőfianum - Petőfi fogadalma. Cseppben a tenger, mondtuk rá, remekműnek neveztük, nem­zetközi szétsugárzásáról szól­tunk. Nos, az alkalmon, az idő­ponton és a minimális terjedel­men kívül maga a vers is indo­kolja ezeket a megjelöléseket. Tartalmával és a tizenhárom szó­­felépítésével tanulmányok fog­lalkoztak. 1904-ben Ferenczi Zol­tán, a jeles Petőfi-kutató Petőfi jelszava címmel méltatta a Kis­faludy Társaságban, majd öt év­vel később ugyanő ennek a vers­nek fonalán elemezte tekintélyes kötetben Petőfi életútját. Most nem hatsoros verset tag­laló műveket akarom szaporítani, csupán nemzetközi szétsugárzá­­sáról szólnék. Arról, hogy miként jelent meg idegen nyelveken Pe­tőfinek ez a legtöbbet fordított műve. A versnek 47 nyelven, 114 változatát ismerjük. Akadnak köztük hajszálpontosságra törek­vők, valamint messze elrugasz­­kodó­k is. Előfordult, hogy a hat sorból a fordításban négy vagy nyolc sor lett, sőt készült belőle két sor görög hexameterben is. Volt, hogy gondosan csiszolta a fordító, és volt, hogy éppen csak sejtetve az eredetit, idegen ele­mekkel aggatta tele. Sőt, meg­történt, hogy beleszőtte saját, Petőfiről szóló versébe egy francia költő, Coppée és egy grúz költő, Leonidze. A vers formai lényege a maxi­málisan tömör egyszerűség. Ezt kell a fordítónak felismernie és visszaadnia. Petőfi hat sorában nincs minőségjelző sem. S olyan banális kifejezés, mint a „kell nékem", s a költőietlenség, szószegénység jelének számító ismétlés - föláldozom... fölál­dozom — válik a szövegösszefüg­gésben a legtisztább költészetté. A száztizennégy fordításból itt most csak néhány érdekesebbet idézek. Még Petőfi életében ké­szült el Kertbeny, német fordítá­sa, amely jelzőkkel gazdagította a verset: a föláldozandó élet nála „szegényes", a föláldozan­dó szerelem pedig ,,a legéde­sebb”. Az első angol nyelvű vál­tozatban, amelyet a Grace Greenwood álnéven szereplő Sarah Jane Clarke, amerikai író­nő 1852-ben Kossuth látogatásá­nak alkalmából készített, a „kell nekem” helyett ez áll: „dalaim tömjénként szállnak fel" hozzá­juk, a szerelem itt „legistenibb", a szabadság „felséges”. A hat sor fordítóinak sorában a legismertebb nevű nyilván az idősebbik Dumas, aki 1865. évi, pesti látogatása alkalmával ké­szítette el a vers francia szöve­gét. Nála a szabadság és a sze­relem „két olyan dolog, amely megszeretteti velem idelent a napot", minthogy ezek „az egye­düli kincsek, amelyekre vágyó­dom”. S a huszadik század fordítá­sai? Felfedezik a vers egyszerű­ségét és természetességét. Félre­értések mégis akadnak. A német Hans Leicht az utol­só két sorban szinte észrevétle­nül a visszájára fordítja Petőfi gondolatát: „Szabadságomért feláldozom a szerelmet". Egy ár­nyalat, s a világszabadság ra­jongója a saját szabadságáért áldozza már föl a szerelmet, s nem is a sajátjáét, hanem az ál­talános fogalmat. Leonyid Martinov fordítása szép és pontos is volna, ha a rím kedvéért nem áldozta volna fel a lényeges sorrendet, így a „szabadság, szerelem”-ből nála „szerelem és szabadság" lett. A kis remekmű fordításaiból idézett néhány példa is igazol­hatja, hogy milyen buktatókat rejt e tömör egyszerűség vissza­adása. Radó György NÉMET Die Freiheit und die Liebe Sind meine beiden Triebe. Für meine Liebe oplre ich Den letzten Hauch; Für meine Freiheit opfre ich Die Liebe auch. HANS LEICHT OROSZ AlOCOBb H CBOCOda­­­Bot­Bce,HTo Mire traAol AlOCOBb IjeHOK­­CMepTH H /loCblTb rOTOB, 3a BOAbHocTb h nozKepTByto ToCofi, AlOCOBb! Aeohua MapTblHOO PERZSA J­e­C ^ al1 l_VS II ■j y iSAjb MAHMUD TAVAZOLI * ESZPERANTÓ La amo kaj liber’, Plej karaj sur la ter’! Mi por mia am’ oferas Vivoftamon, Mi por la liber’ oferas Mian amon, K.olomano Kalocsay A VILÁG NYELVEIN »sft&ssr' * koreai ^ ÍJ- xL * W- 7] ^ 4 -' T er 4 7l * ■*! V- J H «J * * I °h * + fl ^ 2 * y * st) -2. ej *» ej. « 1 1 HUN CSOU in * yrPb, 4 a Vj Um t ***** to •**» Jdn- óns-Tói Xit) ** 40*** **! **** Tói liv"” ANGOL To Love and Liberty My songs as incense rise - For Love, divinest Love, My life I’d sacrifice. But august Liberty - Thou God-life, high above All earth-born beings - unto thee I’d sacrifice my love. GRACE GREENWOOD rö#/ÍM ^ KaHaAb,H 6h c«Hr* na^Z^ZH’6eiiritl „****P«re* aH^a qeH * inter le jour. * que i’en*£ tói. ryp6»H r«4a Mn^nhH0 y*«Toa 3AePHH c*Hh. -Á -8-I ÉN A SZABADSÁG, SZERELEM összes ismert for­dítása megtalálható a Kossuth Kiadó új mini­­könyvkiadványában. A gyűjtőmunkát cikkünk szer­zője végezte. * V,£TAK­4% MAGYAR IFJÚSÁG1572/52

Next