Magyar Ifjúság, 1973. október-december (17. évfolyam, 40-52. szám)

1973-10-05 / 40. szám

— Zdravszvujtye, goszpo­­gyín! — Jó napot, uram! — köszöntött tiszta orosz nyel­ven egy őszülő idősebb úr a nyugati parton San José­ban, a megyei bíróság épü­letében, ahol Angela Davis perének kezdetére vártunk. Nyújtotta névjegyét, amely­nek fele orosz, fele angol nyelven íródott, és nem lepődtem meg, amikor a név alatt ott láttam az or­gánumot, amelyet képvi­selt: Szabadság Rádió”. Ez a Szovjetunió népeinek nyelvein sugároz, a Szabad Európa Rádió megfelelője. Nem ez volt az első talál­kozásom ennek a hírközlő szervnek a munkatársaival. Vagy egy évvel azelőtt New Yorkban, a West Side egy öreg­ szállodájának előcsar­nokában gyülekeztek az­ új­ságírók, ott, ahol egy kü­lönteremben az Egyesült Államok Kommunista Pártjának kongresszusa ülésezett. Mi, az európai szocialista országok tudó­sítói, beléphettünk bizo­nyos munkaülésekre, s így természetes, hogy burzsoá kollégáink, akik igen nagy érdeklődéssel viseltetnek az utóbbi években erősödő Kommunista Párt mun­kássága iránt, tőlünk igye­keztek információkra szert tenni. Azért felszaladt a szemöldököm, amikor va­laki, akit korábban sosem láttam, odalépett hozzám és olyan kiejtéssel, amely a makói és a clevelandi keveréke, így üdvözölt: „Alászolgája, kolléga úr, én a Szabad Európától va­gyok, Lukácsfi, mi újság odabent, mit tud nekem mondani az elvtársak kongresszusáról ?” Lukácsfi urat másképp hívják Vannak bizonyos diplo­máciai illemszabályok, amelyeket a külföldi tudó­sító szinte mindig betart, akkor is, ha ellenkező be­állítottságú szervek képvi­selőivel van dolga, öt év alatt ez volt az egyetlen eset, hogy eltekintettem ettől. Angolul válaszoltam egy rövid mondatban, amelyet fordításban sem kívánok reprodukálni. Visszaemlékezve sem Lu­kácsfi úr — aki valójában természetesen nem volt Lukácsfi —, sem a cso­portban álló többi burzsoá újságíró nem ütődött meg a jeleneten. A „Szabadság adó” a „Szabad Európa Rádió” munkatársait ugyanis még az ultrakon­zervatív jobboldali lapok és rádióállomások munka­társai sem tekintik „kol­légáknak”. Hogy mennyi­re nem, erről is megma­radt emlékezetemben egy jelenet. Washingtoni tartózkodá­som alatt egy fogadáson, amelyet az USIA amerikai tájékoztatási ügynökség rendezett, bemutatták ne­künk az agg Halász urat, az Amerika Hangja ma­gyar osztályának vezető­jét és munkatársait. A be­szélgetés során ,,kínos nyelvbotlást” követtem el, talán nem kell mondani, szántszándékkal: „Önök­nél, a Szabad Európánál, hogyan reagálnak a ke­let-nyugati kapcsolatok legutóbbi fejleményeire?’ — kérdeztem érdeklődő arccal. A kérdésre felhábo­rodott tiltakozás volt a vá­lasz: hogyan téveszthettem én össze akár csak egy perc­re is az Amerika Hangját, amely komoly állami rá­dióadó és „nyílt szerkesz­tőség”, a Szabad Európá­val?! A lehető legártatla­nabb arccal elnézést kér­tem. „Azért követtem el ezt a hibát, mert hagytam magam megtéveszteni at­tól a ténytől, hogy önöket és a Szabad Európát ugyanabból a kasszából fi­nanszírozzák. Mindeneset­re úgy látom, önöket sem teszi boldoggá, hogy azok is ugyanonnan kapják a dollárt.” „Fehér” és „fekete” propaganda Rájuk volt egyébként ír­va, hogy ez a nemkívána­tos rokon a famíliában egyenesen boldogtalanná teszi őket. Az Amerika Hangja, különösen újab­ban, a pszichológiai had­viselés sokkal árnyaltabb formáját folytatja. Időről időre megemlíti az ameri­kai életforma hátrányo­sabb, oldalait is, anélkül persze, hogy az alapve­tő ellentmondásokat fel­tárná. Mivel az Amerika Hangja — amely napi 250 híradást sugároz 36 nyel­ven — az Egyesült Álla­mok kormányának hivata­los szócsöve, nem avatkoz­hat bele más országok bel­­ügyeibe. Amit tehet, azt ma az úgynevezett „fehér propaganda” módszerével oldják meg. A kifejezés a lélektani hadviselés szak­értőinek szótárából szár­mazik és bizonyos kifino­mult módszerek összessé­gét tartalmazza, amelyek­nek célja, hogy az ameri­kai kormánypolitikát nép­szerűsítsék, a polgári ideo­lógiai áramlatokat erősít­sék és mindenféle durva eszköz gondos elkerülésé­vel érjék el „az eróziót”. „Finoman, de hajthatat­­lanul”, ez a jelszó a washingtoni szerkesztőség­ben, amely egyébként az­zal dicsekszik, hogy „nyi­tott” : a turistacsoportok óránként indulnak, meg­szemlélhetik a tablókat, a komputerizált irányítóter­met és „belehallgathat­nak” a stúdió üvegfalai mögül az orosz, ukrán vagy lengyel adásba. „Finoman, de hajthatatlanul”, más­szóval az Amerika Hang­jánál az álobjektivitás új köntösében sugallja a ré­gi eszméket a hallgatók­nak. Ami viszont a Szabad Európa—Szabadság Rádió komplexumot illeti, az — hangvételének valamelyest módosulása, bizonyos „fi­nomítások” ellenére is — durva, hidegháborús, „fe­kete propagandát" folytat. Amíg ezeket az adókat a CIA, a Központi Hír­szerző Hivatal titkos alap­jából finanszírozták, a Sza­bad Európa Bizottság fe­dése alatt, addig az ame­rikai hivatalos propagan­daapparátus azt mondhat­ta: ehhez semmi közünk. (A Szabad Európa Bizott­ság éveken át hirdetése­ket tett közzé az amerikai rádió- és tv-állomásokban. „Csak mi tájékoztatjuk Kelet-Európa népeit — adakozzanak a Szabad Európa Rádiónak’. A hir­detés még a­ saját költsé­geit sem „hozta meg”, mi­vel erre a célra szinte sen­ki sem adakozott. Csak ar­ra volt hivatott, hogy „a közpénzen fenntartott hír­közlő szerv” benyomását erősítse.­ Amikor a közvélemény megtévesztését szolgáló fedési manőver” fenntar­tása a belpolitikai nyomás következtében lehetetlenné vált, az amerikai kormány­zat választás elé került: vagy megszünteti­­a­ hideg­háború e rekvizítumát, vagy átvállalja az „apa­ságot”, de vállalva a kon­zekvenciákat is. A kormányzat­­az utób­bit választotta, ebben nem kis része volt bizonyos belső erők nyomásának. Szerepet játszott a kato­nai-ipari komplexum, az Izrael-párti, szovjetellenes cionista lobby, azok a sze­nátorok és képviselők, akik szélsőjobboldali, emigrá­­ciós szervezetekkel állnak kapcsolatban. A döntés 1973-ban is érvényben van, s anakrosztikusabbnak hat, mint valaha. Végered­ményben ez az az eszten­dő, amelyben az enyhülés eredményei kézzelfogha­tóbbak, mint bármikor ko­rábban. Az amerikai kor­mányzat azt hirdeti, hogy tovább kívánja fejleszteni az elért eredményeket, hogy az enyhülés útját kí­vánja járni az európai szocialista országokkal, és közben növelik a SZER és a Szabadság Rádió költségvetését! Legutoljá­ra szeptember 6-án sza­vazta meg az amerikai törvényhozás két háza, hogy e két kalózadó szám,­mára a folyó pénzügyi év költségvetéséből 50,2 mil­lió dollárt biztosít. Nemcsak rádióadó Mire fordítják ezt az ösz­­szeget? Elsősorban persze rádióadásokra. Jelenleg a Szabadság Rádió 17 adóál­lomást, a Szabad Európa Rádió 32 adóállomást tart fenn. Az adók Nyugat-Né­­metországban, Spanyolor­szágban, Portugáliában és Tajvanon működnek. A Szabadság Rádiónak 500 munkatársa van, és a Szov­jetunió népeinek tizenhét nyelvén terjeszti a propa­gandát. A szovjetellenes propagandaszolgálat élén Mr. Sergant áll — a hír­szerzés és felderítés régi szakembere. A Szabad Európa Rádió az európai szocialista or­szágok nyelvén — köztük magyarul — sugároz és müncheni központjában 1500 munkatárs működik. A 130 vezető poszt mind­egyikét amerikaiak töltik be. De a münchenieket is irányítják. A Szabad Euró­pa Rádió amerikai központ­ja New Yorkban van, az elegáns üzletházairól neve­zetes 5-ös Avenue-n, a 2-es szám alatt, olyan magasan egy felhőkarcoló felső eme­letén, ho­gy a túlsó oldalról is nehéz lencsevégre kap­ni. A hívatlan látogató csak az információs asztalig jut el, s folyosóra sem léphet. De azért elmondhatjuk: az utasítások Münchenbe John Richardson és John Page itteni irodájából men­nek ki a közvetlen vonala­kon. De a „müncheni” vo­nalnál nem kevésbé fontos a „langley-i”, az amely Richardson hivatalát és más irodákat a CIA Washington közelében, Langleyben levő iroda­komplexumával köti ösz­­sze... A Szabad Európa ugyanis nemcsak rádióadó, nem­csak a pszichológiai hadvi­selés eszköze, hanem egész más jellegű tevékenységet is folytat. Kiértékelő részle­ge részben úgynevezett „le­gális hírszerzéssel” foglal­kozik, lehallgatja a szocia­lista országok összes rádió­­állomásait, a vidéki adókat is. Előfizetik az összes új­ságot és folyóiratot a szo­cialista országokból. A le­gális hírszerzést a „nem le­gális” egészíti ki, s ezt ma már tagadni sem lehet. A tekintélyes párizsi Le Monde Diplomatique írta: „Ehhez járul még az érint­kezés keresése a lehető leg­több kelet-európai látoga­tóval, akik hivatalosan, vagy küldöttséggel Nyugat- Nyugatra utaznak”. „Összekapcsolni az újságírói és a hírszerző munkát” Magyarul: a SZER em­bereit megtalálni pályaud­varokon, nyugati tudomá­nyos kongresszusok előszo­báiban és szállodaportákon. Zsebükben nyolc-tízféle névjegy a bemutatkozáshoz. És az apró részletinformá­ciók mind a központ kom­puterébe kerülnek, aztán osztja el a kutató és elem- Kellemetlen apaság A Szabad Európa Rádió müncheni székházának bejárata s

Next