Magyar Ifjúság, 1973. október-december (17. évfolyam, 40-52. szám)

1973-12-14 / 50. szám

Darvas József életének értelme és jutalma, ha műveit ol­vassuk. Pár nappal halála után tehát legméltóbban ak­kor emlékezünk rá, ha ismét szembesülünk gondolataival, ha átvesszük és újraéljük érzéseit, indulatait, ha az át­vett és újraélt gondolatok, cselekedetek arra indítanak bennünket, hogy megváltoztassuk környezetünket, jobbá és szebbé, hasznosabbá és értelmesebbé tegyük életün­ket. Darvas József alább közölt írása: Egy könyv születése cí­mű esszéje 1965-ben született, ismert könyvének, a Város az ingoványon-nak megrázó előtörténetét olvashatjuk a tanulságos önvallomásban. Az írás nemcsak pontos kórkép, egy zaklatott világ hiteles megmutatása, ám ennél is több: Darvas József közéleti és írói portréja szintén feltárul benne. Darvas József: Egy könyv születése A Város az ingoványon című, a felsza­badulás első napjaiban-heteiben írott könyvem megszületéséről lesz szó. És az én felszabadulásomról, ki­csit az „újjászületésemről”. Tulajdonképpen ez utóbbiak okán mondom el azt is, amit a könyv születéséről elmondok. Nem szeretnék nagy szavakat használni, de az igazság az, hogy én ezzel a könyvvel szabadultam fel. Az­zal, hogy megírtam, hogy megírhattam. Hogy kidobhattam magamból azt a már-már elvi­selhetetlen feszültséget, azt a rengeteg gyötrő gondolatot, ami Budapest ostromának hetei­ben gyűlt fel bennem. Az ostrom heteiben? Évek során, amikor csak félig mondhatta ki az ember, amit szeretett volna, amit igaznak érzett — tudott, vagy félig se. S amikor csak egy töredékét cselekedhette annak, amit cse­lekednie kellett volna. Neki is, másoknak is. A ház, a Baross utcában, ahol hónapok óta bujkáltam a családommal, január 16-án este szabadult fel. (Az külön hosszú történet lenne megírni, hogy hogyan kerültünk ebbe a vad­idegen házba, idegen emberek közé, egy szá­munkra teljesen ismeretlen, Dunántúlra me­nekült féldzsentri család elhagyott lakásába.) Akkor már hetek óta lent éltünk a pincében, a lakáshoz tartozó fássufniban. Nem volt vil­lany, nem volt víz sem: a szomszéd utcából kellett hordani, szüntelen bomba- és golyó­záporban. Alig volt már ennivaló is. És két kicsi, a világból szinte csak a félelmet ismerő gyermek fájdalmasan szép felelőssége volt rajtunk. Körülöttünk kétszeres magányosság gyűrűje, mert akkor már mindenki csak ma­gával, az övéivel törődött és senki barátunk­­ismerősünk nem volt a pincében összezsúfo­lódott, rengeteg ember között. Az utolsó na­pokban már az udvarra se lehetett fölmenni. Szinte azt se tudtuk, mikor van nappal és mi­kor van éjszaka? A patkányok jelezték a leg­­megbízhatóbban, mert inkább csak éjjel fut­­károztak. Az utolsó előtti napon telitalálat érte a szomszéd házat. ... És akkor, január 16-án estefelé, a pince lejáratában megjelent az első szovjet katona, előretartott géppisztollyal. Másnap, vagy harmadnap indultam el a Ti­sza Kálmán térre a kommunista párt szék­házába. Széll Jenő — az 1933-as diáklebukás­kor ismertem meg — keresett meg bennün­ket; tőle tudtam, hova kell menni. Emlék­szem, kétszer indultam neki az útnak. Elő­ször csak a Rákóczi térig jutottam. A pesti oldalon már éppen véget értek a harcok, a hidakat az előző éjjel robbantották fel, de Budáról a németek aknákkal lőtték Pestet, s a házak felett mélyrepülésben keringő repü­lőgépekről is géppuskáztak. Egyáltalán nem volt veszélytelen az utcákon járni. Mégsem ezért fordultam vissza. A pusztulásnak, a hul­lásnak valami olyan kegyetlen, infernet lát­ványa vett körül, amit nem bírtam elviselni. A heverő holttestek, civilek, katonák, a ló­dögök, félig már lenyúzva, a vak szemgöd­rökkel bámuló térdre rogyott házak, kiégett épületek szürkésvörösen izzó pala, kesernyés füst, szálló korom, a Rákóczi téren egy mez­telen kisgyerek-holttest... Talán ez volt a legborzasztóbb. Visszafordultam, visszamene­­kültetti a pinceodúba, a bűzös-párás, patkány­szagú sufniba. Az „otthon” biztonságába. A nekem legkedvesebb kis családi közösségbe. Mert azt éreztem, hogy immár nincs más, nem maradt más, ahol megőrizheti, „ha megőriz­heti” magát az ember e füstfelhős, szörnyű ég alatt. Felszabadulás? Új élet d­élután mégis újra nekiindultam az útnak. A pártház nagy épülete, a Tisza Kál­mán téren úgy forrt, zubogott, hogy szinte szétfeszültek a falak. Pártház? Az egész város, az élő, éledező városháza volt ez­ az ország háza. Mindenki ide jött. Az első útja ide vezetett, aki ki tudta magát szakítani a pincepszichózisból, s valamiben — az életben legalább — hitt, valamit akart. Nemcsak a kommunisták. Szociáldemokraták, kisgazdák, parasztpártiak, polgári demokraták, keresz­ténydemokraták. És itt voltak az elvtársak, a barátok. Mi­csoda találkozások! Férfi csókok, ölelkezések. Veled, ugye, március 19-én találkoztam utol­jára? Hol szabadultál fel? Veled már a buj­kálás alatt. Veled egy hónapja. És mégis, mintha évtizedek távolából, más-más világ­részekről adtunk volna itt ma egymásnak ta­lálkozót. Ami talán a legjobban meglepett és meg­hatott: a hevenyészve berendezett szobákban már munka folyt. Igaz, ami igaz: csak a kom­munistáknak volta­k reális terveik, elképzelé­seik, tanácsaik, még mások számára is. Reális tervek? Tulajdonképpen minden irreálisnak hatott akkor. Engem Kállai Gyula, és Donáth Ferenc húzott be az egyik sarokba. Lap, napi­lap indul, mondták, holnap vagy holnapután, Szabadság címmel; én lennék az egyik szer­kesztő bizottsági tag, Kállaival és Zilahy La­jossal együtt, ha vállalom... Kint, a félig összeomlott égő város, egymillió ember a pin­cében, föld alatt — és itt tervek forrtak az életről, a jövőről. Volt ebben valami grotesz­­kül gyönyörű és valószerűtlen. Este volt már, mire hazaértem. Az a rettenetes ellentmondásosság, amit ezen a napon átéltem, nagyon elgyötört. Nem bírtam tovább. Megálltam a fássulni közepén, és irtózatos sírás tört ki belőlem. Nekidőltem a pince falának, és zokogtam, zokogtam. A feleségem alig bírt lecsitítani. Aztán később, amikor a család már lefeküdt és a pincében mindenki elnyugodott, papírt, ceruzát vettem elő, s gyertyafénynél (volt még néhány gyertyánk), egy hokkedli mellé kuporodva elkezdtem írni. Felírtam a címet: Város az ingoványon. Nem tudtam még, hogy mi lesz, amit írok. Cikk az új lapba? Könyv talán? Esetleg csak a magam számára vala­miféle számvetés, eligazító keresés, összege­zés? Nem is gondoltam rá: egyszerűen mu­száj volt írni. S attól kezdve minden este ültem, ott ku­porogtam a papír fölött, csak este, mert nap­pal millió egyéb dolgom volt: munka a Sza­badság szerkesztőségében, a parasztpárt szer­vezése, ülések tanácskozások a budapesti Nemzeti Bizottságban, gyűlések... Később már nem gyertya mellett írtam, hanem petró­leumlámpánál. A pártközpontban kiutaltak a részemre két liter petróleumot. [... ] ... Magamról alig írok ebben a könyvben; a nemzeti sors nagy kérdései kavarodnak ben­nem — mégis talán ez a legszemélyesebb han­gú művem. Egyéni sors, osztálysors, nemzeti sors nehéz ellentmondásai tettek engem kom­munistává, és ezek egységét soha nem éltem meg olyan mélyen, mint ezekben az időkben. S azt a felelősséget, hogy mit jelent magyar­nak, kommunistának, írónak lenni. A könyv olykor kegyetlen önvádja már nem a múlt­nak, hanem a jövőnek szólt. Éreztem: mély nemzeti önvizsgálat nélkül megint s újra el le­het tévedni, mint történelmünkben már nem­egyszer. Eltévedhet az egyén is. Eltévedhet a közösség is. (Csak közbevetőleg jegyzem meg: súlyos adóssága irodalmunknak, hogy ezt az­­önvizsgálatot 1945 után nem végezte, mert nem végezhette el. És jó, hogy mostanában ez az adósság néhány műve már törlesztődni kezd.) Így íródott meg néhány hét alatt a Város az ingoványon, s így jelent meg 1945 könyv­napjára. Úgy emlékszem az első, ha nem az egyetlen frissen született mű volt, akkor. Ed­digi életművemben nehezen tudnám elhelyez­ni. A tíz évvel ezelőtti kiadás előszavában ezt írtam: „Ez nem regény, nem napló, nem ri­port, nem is történelmi dokumentum. Mind­egyikből van benne — de ahogy most olva­som, leginkább egy szenvedélyes hangú fel­szólaláshoz hasonlítanám, valami nagy törté­nelmi perben, amelynek magam is részvevője voltam. Vádlottként, vagy vádlóként? Mint tanú, vagy mint bíró? Kicsit ez is és az is: népem író fiaként.” S­zeretem ezt a könyvet, ha nem is tartom a legjobb művemnek, annyi­ra szeretem, hogy sokszor szívesen nekifognék átírni, de biztosan elron­tanám. Elveszítené legfőbb értékét: az egysze­­riség varázsát. Szeretem benne akkori hitei­met: az ifjúságomat. A magam tavaszát. S ami talán benne csillog egy kicsit: Magyar­­ország tavaszát. [... ] ... Húsz év alatt rengeteg minden történt ebben az országban. Én személy szerint is büszke vagyok rá és személyemben is megsért az, aki ezt a legfontosabbat eltagadja. Alapta­lannak érzem a kiábrándultságot, de immáron korszerűtlennek érzek mindenfajta illúzióte­remtést is. Ám híve vagyok egy olyan igazi pátosznak, amely a tudományos előrelátás táv­lataiból formálódik. Kell az ilyen pátosz. És van alapja az ilyen pátosznak. Hiszen egy olyan korban, amikor a világ egyik részén az elembertelenedés, olykor még a legjobb el­mék előtt is elháríthatatlan végzetnek látszik, mi a humánum új tartalmait tárjuk fel egész népünk számára. A küzdés értelmét. A katar­zis lehetőségét. Budapest, a valamikor „ingo­­ványra épült város” legújabb csodája az új Erzsébet-híd. Még a fülemben van a húsz év előtti jeges éjszakában az iszonyú dörrenés, amikor a régit felrobbantották. Gyönyörű ez az új híd; egyszerűbb, tisztább vonalú mint a régi­­, de szebb, korszerűbb, harmonikusabb, sallangnélkülibb és — így mondják, akik érte­nek hozzá —, mérnöki konstrukciónak is ki­váló. Pontos és célszerű. Nos, valahogy így tervezzük meg és építsük meg az új húsz évünket. 1965. 28

Next