Magyar Ifjúság, 1973. október-december (17. évfolyam, 40-52. szám)
1973-12-14 / 50. szám
Darvas József életének értelme és jutalma, ha műveit olvassuk. Pár nappal halála után tehát legméltóbban akkor emlékezünk rá, ha ismét szembesülünk gondolataival, ha átvesszük és újraéljük érzéseit, indulatait, ha az átvett és újraélt gondolatok, cselekedetek arra indítanak bennünket, hogy megváltoztassuk környezetünket, jobbá és szebbé, hasznosabbá és értelmesebbé tegyük életünket. Darvas József alább közölt írása: Egy könyv születése című esszéje 1965-ben született, ismert könyvének, a Város az ingoványon-nak megrázó előtörténetét olvashatjuk a tanulságos önvallomásban. Az írás nemcsak pontos kórkép, egy zaklatott világ hiteles megmutatása, ám ennél is több: Darvas József közéleti és írói portréja szintén feltárul benne. Darvas József: Egy könyv születése A Város az ingoványon című, a felszabadulás első napjaiban-heteiben írott könyvem megszületéséről lesz szó. És az én felszabadulásomról, kicsit az „újjászületésemről”. Tulajdonképpen ez utóbbiak okán mondom el azt is, amit a könyv születéséről elmondok. Nem szeretnék nagy szavakat használni, de az igazság az, hogy én ezzel a könyvvel szabadultam fel. Azzal, hogy megírtam, hogy megírhattam. Hogy kidobhattam magamból azt a már-már elviselhetetlen feszültséget, azt a rengeteg gyötrő gondolatot, ami Budapest ostromának heteiben gyűlt fel bennem. Az ostrom heteiben? Évek során, amikor csak félig mondhatta ki az ember, amit szeretett volna, amit igaznak érzett — tudott, vagy félig se. S amikor csak egy töredékét cselekedhette annak, amit cselekednie kellett volna. Neki is, másoknak is. A ház, a Baross utcában, ahol hónapok óta bujkáltam a családommal, január 16-án este szabadult fel. (Az külön hosszú történet lenne megírni, hogy hogyan kerültünk ebbe a vadidegen házba, idegen emberek közé, egy számunkra teljesen ismeretlen, Dunántúlra menekült féldzsentri család elhagyott lakásába.) Akkor már hetek óta lent éltünk a pincében, a lakáshoz tartozó fássufniban. Nem volt villany, nem volt víz sem: a szomszéd utcából kellett hordani, szüntelen bomba- és golyózáporban. Alig volt már ennivaló is. És két kicsi, a világból szinte csak a félelmet ismerő gyermek fájdalmasan szép felelőssége volt rajtunk. Körülöttünk kétszeres magányosság gyűrűje, mert akkor már mindenki csak magával, az övéivel törődött és senki barátunkismerősünk nem volt a pincében összezsúfolódott, rengeteg ember között. Az utolsó napokban már az udvarra se lehetett fölmenni. Szinte azt se tudtuk, mikor van nappal és mikor van éjszaka? A patkányok jelezték a legmegbízhatóbban, mert inkább csak éjjel futkároztak. Az utolsó előtti napon telitalálat érte a szomszéd házat. ... És akkor, január 16-án estefelé, a pince lejáratában megjelent az első szovjet katona, előretartott géppisztollyal. Másnap, vagy harmadnap indultam el a Tisza Kálmán térre a kommunista párt székházába. Széll Jenő — az 1933-as diáklebukáskor ismertem meg — keresett meg bennünket; tőle tudtam, hova kell menni. Emlékszem, kétszer indultam neki az útnak. Először csak a Rákóczi térig jutottam. A pesti oldalon már éppen véget értek a harcok, a hidakat az előző éjjel robbantották fel, de Budáról a németek aknákkal lőtték Pestet, s a házak felett mélyrepülésben keringő repülőgépekről is géppuskáztak. Egyáltalán nem volt veszélytelen az utcákon járni. Mégsem ezért fordultam vissza. A pusztulásnak, a hullásnak valami olyan kegyetlen, infernet látványa vett körül, amit nem bírtam elviselni. A heverő holttestek, civilek, katonák, a lódögök, félig már lenyúzva, a vak szemgödrökkel bámuló térdre rogyott házak, kiégett épületek szürkésvörösen izzó pala, kesernyés füst, szálló korom, a Rákóczi téren egy meztelen kisgyerek-holttest... Talán ez volt a legborzasztóbb. Visszafordultam, visszamenekültetti a pinceodúba, a bűzös-párás, patkányszagú sufniba. Az „otthon” biztonságába. A nekem legkedvesebb kis családi közösségbe. Mert azt éreztem, hogy immár nincs más, nem maradt más, ahol megőrizheti, „ha megőrizheti” magát az ember e füstfelhős, szörnyű ég alatt. Felszabadulás? Új élet délután mégis újra nekiindultam az útnak. A pártház nagy épülete, a Tisza Kálmán téren úgy forrt, zubogott, hogy szinte szétfeszültek a falak. Pártház? Az egész város, az élő, éledező városháza volt ez az ország háza. Mindenki ide jött. Az első útja ide vezetett, aki ki tudta magát szakítani a pincepszichózisból, s valamiben — az életben legalább — hitt, valamit akart. Nemcsak a kommunisták. Szociáldemokraták, kisgazdák, parasztpártiak, polgári demokraták, kereszténydemokraták. És itt voltak az elvtársak, a barátok. Micsoda találkozások! Férfi csókok, ölelkezések. Veled, ugye, március 19-én találkoztam utoljára? Hol szabadultál fel? Veled már a bujkálás alatt. Veled egy hónapja. És mégis, mintha évtizedek távolából, más-más világrészekről adtunk volna itt ma egymásnak találkozót. Ami talán a legjobban meglepett és meghatott: a hevenyészve berendezett szobákban már munka folyt. Igaz, ami igaz: csak a kommunistáknak voltak reális terveik, elképzeléseik, tanácsaik, még mások számára is. Reális tervek? Tulajdonképpen minden irreálisnak hatott akkor. Engem Kállai Gyula, és Donáth Ferenc húzott be az egyik sarokba. Lap, napilap indul, mondták, holnap vagy holnapután, Szabadság címmel; én lennék az egyik szerkesztő bizottsági tag, Kállaival és Zilahy Lajossal együtt, ha vállalom... Kint, a félig összeomlott égő város, egymillió ember a pincében, föld alatt — és itt tervek forrtak az életről, a jövőről. Volt ebben valami groteszkül gyönyörű és valószerűtlen. Este volt már, mire hazaértem. Az a rettenetes ellentmondásosság, amit ezen a napon átéltem, nagyon elgyötört. Nem bírtam tovább. Megálltam a fássulni közepén, és irtózatos sírás tört ki belőlem. Nekidőltem a pince falának, és zokogtam, zokogtam. A feleségem alig bírt lecsitítani. Aztán később, amikor a család már lefeküdt és a pincében mindenki elnyugodott, papírt, ceruzát vettem elő, s gyertyafénynél (volt még néhány gyertyánk), egy hokkedli mellé kuporodva elkezdtem írni. Felírtam a címet: Város az ingoványon. Nem tudtam még, hogy mi lesz, amit írok. Cikk az új lapba? Könyv talán? Esetleg csak a magam számára valamiféle számvetés, eligazító keresés, összegezés? Nem is gondoltam rá: egyszerűen muszáj volt írni. S attól kezdve minden este ültem, ott kuporogtam a papír fölött, csak este, mert nappal millió egyéb dolgom volt: munka a Szabadság szerkesztőségében, a parasztpárt szervezése, ülések tanácskozások a budapesti Nemzeti Bizottságban, gyűlések... Később már nem gyertya mellett írtam, hanem petróleumlámpánál. A pártközpontban kiutaltak a részemre két liter petróleumot. [... ] ... Magamról alig írok ebben a könyvben; a nemzeti sors nagy kérdései kavarodnak bennem — mégis talán ez a legszemélyesebb hangú művem. Egyéni sors, osztálysors, nemzeti sors nehéz ellentmondásai tettek engem kommunistává, és ezek egységét soha nem éltem meg olyan mélyen, mint ezekben az időkben. S azt a felelősséget, hogy mit jelent magyarnak, kommunistának, írónak lenni. A könyv olykor kegyetlen önvádja már nem a múltnak, hanem a jövőnek szólt. Éreztem: mély nemzeti önvizsgálat nélkül megint s újra el lehet tévedni, mint történelmünkben már nemegyszer. Eltévedhet az egyén is. Eltévedhet a közösség is. (Csak közbevetőleg jegyzem meg: súlyos adóssága irodalmunknak, hogy ezt azönvizsgálatot 1945 után nem végezte, mert nem végezhette el. És jó, hogy mostanában ez az adósság néhány műve már törlesztődni kezd.) Így íródott meg néhány hét alatt a Város az ingoványon, s így jelent meg 1945 könyvnapjára. Úgy emlékszem az első, ha nem az egyetlen frissen született mű volt, akkor. Eddigi életművemben nehezen tudnám elhelyezni. A tíz évvel ezelőtti kiadás előszavában ezt írtam: „Ez nem regény, nem napló, nem riport, nem is történelmi dokumentum. Mindegyikből van benne — de ahogy most olvasom, leginkább egy szenvedélyes hangú felszólaláshoz hasonlítanám, valami nagy történelmi perben, amelynek magam is részvevője voltam. Vádlottként, vagy vádlóként? Mint tanú, vagy mint bíró? Kicsit ez is és az is: népem író fiaként.” Szeretem ezt a könyvet, ha nem is tartom a legjobb művemnek, annyira szeretem, hogy sokszor szívesen nekifognék átírni, de biztosan elrontanám. Elveszítené legfőbb értékét: az egyszeriség varázsát. Szeretem benne akkori hiteimet: az ifjúságomat. A magam tavaszát. S ami talán benne csillog egy kicsit: Magyarország tavaszát. [... ] ... Húsz év alatt rengeteg minden történt ebben az országban. Én személy szerint is büszke vagyok rá és személyemben is megsért az, aki ezt a legfontosabbat eltagadja. Alaptalannak érzem a kiábrándultságot, de immáron korszerűtlennek érzek mindenfajta illúzióteremtést is. Ám híve vagyok egy olyan igazi pátosznak, amely a tudományos előrelátás távlataiból formálódik. Kell az ilyen pátosz. És van alapja az ilyen pátosznak. Hiszen egy olyan korban, amikor a világ egyik részén az elembertelenedés, olykor még a legjobb elmék előtt is elháríthatatlan végzetnek látszik, mi a humánum új tartalmait tárjuk fel egész népünk számára. A küzdés értelmét. A katarzis lehetőségét. Budapest, a valamikor „ingoványra épült város” legújabb csodája az új Erzsébet-híd. Még a fülemben van a húsz év előtti jeges éjszakában az iszonyú dörrenés, amikor a régit felrobbantották. Gyönyörű ez az új híd; egyszerűbb, tisztább vonalú mint a régi, de szebb, korszerűbb, harmonikusabb, sallangnélkülibb és — így mondják, akik értenek hozzá —, mérnöki konstrukciónak is kiváló. Pontos és célszerű. Nos, valahogy így tervezzük meg és építsük meg az új húsz évünket. 1965. 28