Magyar Ifjúság, 1974. szeptember-december (18. évfolyam, 36-52. szám)
1974-12-06 / 49. szám
EGY GIMNÁZIUM Nem érdekesek a részletek, csak az alapigazságok, ám azok általános érvénnyel hathatnak. Úgymint: az iskola lassanként a Vasas-szakosztály bázisává vált, hozta fel, s folyamatosan adta át a magasabb szakmai követelményeket kielégítendő tehetséges atlétákat, amelynek fejében pályát, szakmai segítséget egyaránt megkapott. És különösen nélkülözhetetlenné válik ez a kialakult kapcsolat a határozat ismeretében, amely szerint már az iskolának két szinten kell foglalkozni az atléták nevelésével: a már egyesületben sportolók versenyeztetésén kívül — jobb kifejezés híján, és természetesen nem financiális értelemben! — az „amatőrökkel”. Vagyis, akiknek az iskolában alakul ki (alakítják ki!) a sportággal komolyabb kapcsolatuk. De hát egyszem atlétaszakember — még kartársai leghathatósabb segítségével is — képes lehet-e minden atlétája szakszerű edzésére, képzésére? — Mi ezt úgy csináljuk — árulja el Póni Ferenc a szakmai „titkot” —, hogy beépítjük gyerekeinket a Vasas szakosztályi edzéseibe, elvégre ott még megfigyelőként is többet kaphatnak, mintha én kiáltanám ki magamat univerzális szakembernek. A gimnáziumnak, amelyről beszélünk, van egy 10X20 méteres tornaterme, egy bitumenes kosárlabdapályája a kis falak közé ékelt udvaron és háromrészes erősítőterme. És még mindig az iskola lehetőségeinél tartva, van neki egy G terme, egy T terme és egy V terme. Vagyis a testnevelők keserűen szellemes rövidítésével — a Gellérthegy, a Tabán és a Vérmező. Az a természetes környezet, amellyel bizony a főváros intézetei közül igencsak kevés dicsekedhet. Nem túlzás tehát megkockáztatni azt a kijelentést, hogy íme, ez az egyik magyarázat ennek az iskolának eddig is jó atlétikai életére. Mert ismerjük el, egy 10X20-as tornateremben atletikus képzés még csak folyhat, de atletizálás már nemigen. Ahhoz tér kell, ha egyszer pályáról beszélni végképp illúzió is! Hétszáz diák heti három órájának testnevelését (ebből a három első évfolyam egy-egy tagozatos osztályának heti hat-hat óráját!) kell tető alá hozni ebben a gimnáziumban. Illetve ez a „tető alá hozás” csak úgy sikerülhet, hogy a tavaly pluszként bevezetett harmadik órákat rendre kiviszik a tető alól. — Ha fúj, ha esik, ha fagy, a petőfisek nem szakadnak el a természettől — mondja Szemerédy László. — Nem tudom, mi lenne velünk e környezet nélkül. Nyilván az lenne, mint a többséggel a fővárosi iskolák közül. Élnék a maguk szolid életét, vagy a szükségből kovácsolva erényt, megtalálnák azt a szűk mozgástérrel is kielégíthető sportágat, mondjuk, labdajátékot, amihez elég egy tornaterem. Atlétika, ugyan kérem, ne viccelődjünk! (Jól mondja ifj. Kerezsi Endréné, a mai kor emberének a labdajáték felel meg a leginkább. Hozzátéve ehhez: mert máshoz egyre kevésbé kap teret! Az amerikai Nolan Bushnell „zseniális” találmányát, az elektronikus sportolást, attól tartunk, legkevésbé az atlétikára lehet kiterjeszteni. Gondoljuk meg, gombok nyomogatásával megszerezni azt az élményt — a hatásról nem is beszélve —, amelyet egy kiadós futás jelenthet számunkra! Márpedig a futás az egész atlétika alapja.) Ennek a vén alma maternak sportbeli eredményeire, módszereikre oda kell figyelni! Arra, hogy az iskola testnevelői milyen kapcsolatot építettek ki a környező általános iskolákkal, hogy keresik a sportkapcsolatokat az ország valamennyi Petőfi gimnáziumával, Petőfi Kupák létrehozásán fáradozva, hogy sohasem hiányzik műsorukból az atlétikai házibajnokság, hogy az iskola sportszeretete, testnevelési légköre olyan diákszervezőket nevel ki, s indít útnak, mint a jelenlegi diáksportköri elnök Nagy Éva, az atléta Gergely Ildikó, Kőpataki János, hogy minőségi eredményeik (atlétika, kosárlabda, torna) nem lógnak a levegőben, hanem valóban iskolán belüli tömegekre épülnek, hogy__ De ne dicsérjünk, maradjunk szűkszavúan a tényeknél: a Petőfi Sándor Gimnázium az I. kerületben a sportban is jó középiskola, s ehhez nem kis részben járul hozzá atlétikai élete. A határozat szellemében nekik tehát nem kezdeni, csupán folytatni kell a munkát, de — és ezt ők tudják a legjobban, akik már eljutottak egy szintre — ez nem megy magától, ők is várják a segítséget, az útmutatást! K. L. M. 45