Magyar Ifjúság, 1977. január-április (21. évfolyam, 1-17. szám)
1977-02-25 / 8. szám
MOTTÓ: EGY ÚJSZÜLÖTTNEK MINDEN VITA ÚJ BÉKÉS BÉKÉTLENEK VARGA CSABA — Minél békétlenebb vagyok, annál inkább nő bennem a belső béke. Minél nagyobb bennem a belső béke, annál békétlenebb vagyok. — Feloldanád a paradoxont? — A belső béke azt jelenti, hogy tudatosult bennem a feladat. Az eszközöket is megkerestem hozzá, egyszóval cselekvőképes állapotba hoztam magam. — Nem egészen értem. — Akkor tovább magyarázom. Fölfedeztem a magam számára egy konstruktív típust. Fiatal, falun él, tanító vagy technikus, agrárértelmiségi vagy fehér köpenyben eteti a csirkéket. A lényeg az, hogy akar valamit, hogy ő viszi előbbre a dolgokat. Az is igaz, hogy belé rúgnak a legtöbbet. — Ha ennyire azonosulsz vele, akkor megkérdezem: beléd is rúgtak már? — Ez a békés békétlenség előfeltétele. — Sokszor rúgtak? — Mihez képest? — Talán inkább kihez képest. — Adyhoz, Veres Péterhez képest restellnivalóan keveset. Egy nyugodt életet élő huszonéveshez képest sokat. — Belekalkulálod munkádba a rúgásokat? — Most már igen. Sőt, előre védekezem — idegileg. Nem vagyok hajlandó kiborulni azért, amiért nem érdemes kiborulni. — És az a bizonyos konstruktív típus? — Mintha nem mindig számítana az ellenkezésre. Egyfelől szorongatják azok, akiknek nem érdekük a változtatás. Másfelől azok berzenkednek ellene, akik ugyan nem tudják, hogy mit akarnak, de meg-megsejtik, hogy a változás javíthat helyzetükön. — Most már elárulhatjuk az olvasónak, hogy Művelődési közösségek című riportkötetedről beszélgetünk, amely néhány napja jelent meg. — A Hazafias Népfront munkatársaként a megyei közművelődéssel foglalkoztam, százhatvan falu volt a gondjaimra bízva. Két éven át jártam az országot, s azt tapasztaltam, hogy a községekben alig-alig vannak valóban létező művelődési közösségek. Persze, minden faluban kialakul egy mag, úgy húsz-harminc ember, őket belülről fűti valami: a cselekvés vágya. A baj csak az, hogy sokan közülük csupán főtérben képesek gondolkozni. — Főtérben? — Veres Péternek, ugye, az volt a vágya, hogy a konstruktív emberek népben-nemzetben gondolkozzanak. Én azt mondom, hogy bármennyire is rokonszenvesek ezek a falusi hangadók, szemhatáruk lezárul a főtér szélén, még a község határáig sem terjed. Sőt, a főtéren is inkább csak az intézményeket veszik figyelembe — már a tanácsháza, a téesz-iroda, a takarékszövetkezet közelében élők érdekeire sem figyelnek eléggé. Így aztán nem csoda, ha kereszttűzbe kerülnek: egyfelől a változtatásellenesek, másfelől a változtatásra képtelenek bántják őket. — A többi, feltételezem, kikerekedik a könyvedből. Engem most az izgat, hogy ez a riportkötet és a Keleti Golf-áram című útirajz-szőttes — amelynek egyik szerkesztője és szerzője voltál — miként fér össze? Hiszen a riportok a magyar falu közművelődési ellentmondásait feszegetik, az útirajzok pedig a környező országokba kalauzolnak. — Hát úgy, hogy mindkettőben a fiatalokról is szó van. A másik összefüggés talán még fontosabb. Az eddigiekből bizonyára kiderült, hogy meddőnek tartom, ha egy bármennyire is cselekvésre kész hangadó szemhatára lezárul a falu központjánál. Veres Péter felfogását korántsem tartom meddőnek, mindazonáltal kiegészíteném: nemcsak népben és nemzetben kellene gondolkodni, hanem népekben és nemzetekben is. .. Az egész faluban való gondolkodás arra ösztönözheti a fiatalokat, hogy megismerjék önmagukat és környezetüket. A népekben és nemzetekben való gondolkodás arra ösztönözheti a fiatalokat, hogy megismerjék önmagukat és környezetüket ... A bajai olvasótáborban találkoztam egy izsáki kislánynyal, ipari szakmunkás a termelőszövetkezet melléküzemágában. Azt fejtegette, hogy amikor a falu vagy az ország határain túlról vissza-visszatér Izsákra, egészen másként látja saját közösségét. Valahogy élesebben, pontosabban. — A Keleti Golf-áram előszavában azt írjátok, hogy „önismeretünk is hiányos, ha keveset tudunk azokról a népekről, melyekkel évszázadok óta együtt élünk”. Ebben a felismerésben nem játszott szerepet a Keressük, ami összeköt című vita, amely 1974-ben, hónapokon át zajlott a Magyar Ifjúság hasábjain? — Nem, illetve ... 1973-ban ötlött fel többünkben — Kiss Gy. Csabában, Kovács Istvánban, Nagy Gáspárban, Pintér Lajosban és bennem —, hogy ki kellene tekinteni a környező országokba. Mások is csatlakoztak hozzánk: „felosztottuk” egymás között Közép-Kelet-Európát. Elkezdtük tanulni vagy még alaposabban elsajátítani a választott nyelvet, megpróbáltunk elmélyedni az adott nép kultúrájában. Mire kirobbant a vita, mi már túl voltunk az útirajzokon. A kötet anyagát leadtuk ugyan, de elképzeléseink először publicisztikus formában — és éppen a Magyar Ifjúság segítségével — kerültek a magyar ifjúság elé. S korántsem udvariasságból mondom ezt. — A többi, feltételezem, kikerekedik majd a folytatásból, amely az Európa Könyvkiadó gondozásában jelenik meg. Engem most Varga Csaba harmadik rögeszméje érdekel, az olvasótábor. Egyáltalán: a harmadik, vagy az igazi? — Szenvedélyeim egymásból következnek. Ha ugyanis végiggondoltam, hogy a fiataloknak miért hiányzik az önművelésre serkentő közösség, s arra is rájöttem, hogy a közösségteremtés egyúttal horizonttágítást is jelent, akkor tenni is kellett valamit. Ezért hoztuk létre — megint csak Kovács Istvánnal, aztán Mózsi Ferenccel, Ratkó Józseffel és Vasy Gézával együtt — a felsőtárkányi olvasótábort. Célunk az volt, hogy legalább negyven-ötven gyereknek élményt adjunk a művészetekről. — S ez olyannyira sikerült, hogy az írószövetség akkori elnöke, Darvas József gratulált a kezdeményezésért. — Azt hiszem, nemcsak az írószövetség elnöke gratulált, hanem a falukutató mozgalom egyik vezéralakja is. Többször is elmondta, hogy örököseinek tekint bennünket. Persze nem csupán ötünket, hanem mindazokat a pályakezdő írókat, akik egyszerre tevékenykedtek alkotóként és közéleti munkásként. — Veress Miklós is örökös, költő és a Mozgó Világ főszerkesztője. A Békés békétlenek egyik korábbi megszólaltatottjaként azt mondta, hogy „nevetséges dolog több tábort létrehozni. Tíz tábort még el tudnak látni a patai írók, esetleg húszat is, demikor már szinte több olvasótábor van, mint ahány fiatal író...” — Szerintem is van határ. Ez nem tíz, hanem száz. A százat még nem értük el, tavaly „csak” hatvankilenc olvasótábort szerveztünk. Veress Miklós abban téved, hogy a mozgalmat azonosítja a fiatal írókkal. Csakhogy mi kezdettől fogva abból indultunk ki, hogy minden táborban négyöt főnyi komplexbrigádnak kéne dolgoznia: egy írónak, egy képzőművésznek, egy zeneszerzőnek és egy tudósnak (természetvagy társadalomtudósnak, esetleg mindkettőnek). Az már más kérdés, hogy nem mindig sikerült összehozni ilyen kombinált brigádot. Emiatt én is elégedetlen vagyok, de ha úgy fogom fel az olvasótábori mozgalmat, hogy a fiatal művészeknek és tudósoknak együtt kell rányitniuk a gyerekek szemét a valóságra, a világ szépségeire és értelmére, akkor nem lehet vitás, hogy akad Magyarországon néhány száz konstruktív egyéniségű, szocialista elkötelezettségű és pedagógiai érzékkel is megáldott alkotó. És akad talán néhány tíz fiatal író is. — Elégedetlenségeddel magyarázható, hogy nemrégiben újabb fába vágtad a fejszét, s elvállaltál a Fiatal Művészek Klubjának igazgatását? — 827 klubtagunk van. Közülük kell társakat találni — akár az olvasótábori munkához is. — El-eljárok hozzátok, s olykor úgy érzékelem, mintha némelyik klubtag horizontja lezárulna a budapesti belváros határánál. — A horizonttágításra való a kilenc szekció, a számtalan előadás, vita, tárlat, hangverseny ... Ha belátjuk, hogy egy fiatal írónak, művésznek vagy tudósnak dolga van a közösségteremtésben, akkor a közösségteremtésre alkalmas személyiségeket fejlődéshez kell segítenünk. — Ezzel egyetértek, de a nyilvánvalóan rokonszenves program ellenére nem lesz túl belterjes az újjáalakult klub? — Ha csupán nyaranta szánnánk el magunkat a nyitásra — például az olvasótáborokban való közreműködésre —, akkor valóban megérdemelnénk az „elzárkózott” titulust. Csakhogy szerencsére sikerült olyan kapcsolatrendszert kialakítanunk, amely év közben is biztosíték a folyamatos nyitásra. Havonta háromnégy klubot látunk vendégül, arról nem is szólva, hogy körülbelül harminc ifjúsági klubnak rendszeresen adunk programot. A klubról is volna mit kérdezni, de ideje már megtudakolni: a Hazafias Népfront-munkatárs, a környező országokra kitekintő antológiaszerkesztő, az olvasótábor-kezdeményező, a klubvezető nem zavarja az írót? Az a benyomásom, hogy Varga Csaba, a hivatásos népművelő előbbre tart, mint Varga Csaba, a hivatásos író. — Ezt már mások is mondták, de azt hiszem, nekik sincs igazuk. Mielőtt a Fiatal Művészek Klubjába kerültem volna, másfél évig szabadúszó voltam. Megírtam egy kötetnyi novellát, már majdnem mindegyik megjelent, „magányos” korszakomat tehát eredményesnek is mondhatnám. Az is volt, mindazonáltal ekkor tudatosodott bennem, hogy a mai magyar valóság leglényegesebb jelenségei csak akkor tárulnak fel előttem, ha az élet sűrűjében élek és dolgozom, ha beavatkozom a dolgok menetébe. Regényíró szeretnék lenni, totális világképre és minél teljesebb élményanyagra van szükségem. Zöldi László