Magyar Ifjúság, 1977. január-április (21. évfolyam, 1-17. szám)

1977-04-22 / 16. szám

ható. (A rendezők minden­re kiterjedő gondoskodását bizonyítja, hogy a kevésbé látványos találkozók láto­gatottságát is megoldották: az osztrák Oktatásügyi Mi­nisztérium 10 ezer jegyet vásárolt meg, amelyet in­gyen oszt szét a diákok kö­zött!) A világbajnoki küzdel­meket két fázisban rende­zik. Először bajnoki rend­szerben körmérkőzést vív­nak a csapatok, majd az el­ső négy a világbajnoki cí­mért, az utolsó négy pe­dig a kiesés elkerüléséért küzd majd. Ez a rendszer kétszeres izgalmakat ígér, s a rendezők számítanak is a heves mérkőzésekre. Ép­pen ezért a pályát minde­nütt másfél méter magas műanyag palánkkal veszik körül­­ a fotósok nagy bá­natára. Tizenöt bíró ügyel arra, hogy a pofonok ne csattanjanak túlságosan hangosan. Az előző évek kellemetlen esetei alapján megerősített kontrollügye­­letet tartanak: a mérkőzé­sek után csapatonként leg­alább két játékost dopping­­vizsgálatnak vetnek alá. Nagyüzem tart már a Schönbrunn Hotelben is, ahol az együtteseket elszál­lásolják. Különösen nagy munka hárul majd a sza­kácsokra, akiknek a nem­zeti specialitásokat is meg kellett tanulni. A játékosok nem panaszkodhatnak: na­ponta 6500 kalóriát tartal­mazó ételmennyiséget kap­nak. Többek között ez is szerepet játszik abban, hogy az első igazán „nyílt” jégkorong-világbajnokság a kiadások terén is rekordot dönt majd: összesen har­mincmillió schillinget emészt fel. Természetesen a csapatok szerepeltetése sem nevezhető olcsó szóra­kozásnak: a kanadai le­génység költségvetés-terve­zete például — átszámítva — tizennégy millió forint. Igaz, ezt nemcsak a szövet­ség, hanem a patrónusok is fedezik. Természetesen ezért a kanadai tv-nézők­­nek „bűnhődniük” kell: a mérkőzésközvetítések kö­zött ugyanis a mecénás sör- és gumigyár reklám­jait láthatják. Oltványi Tamás Néhány üzemnek már eddig is voltak sportpályái, de ezeket elsősorban az ott dolgozó fia­talok használhatták. Most könnyebben szót értettünk és „kinyitották a kapukat”. — Hol találhatók e pályák? — Például a Mohácsi Fa­rostlemezgyárban, ahol tekéz­­hetnek, labdajátékokat űzhet­nek az érdeklődők. Az Öntö­dei Vállalat mohácsi vasöntö­déjében is több száz fiatal sportol, a székelyszabari erdei tornapályán pedig mindenki kedvére kocoghat, futhat. A vasöntöde dolgozói a Park ut­cai iskolával az „Egy üzem egy iskola” mozgalom keretén be­lül sportszereket készítenek a gyerekeknek. Az iskola viszont tornalehetőséget biztosít a pat­­ronálóknak. Az Új barázda Tsz KISZ-fiataljai a többi dolgozó­val együtt sportkombinátot építenek. Ez is nyitott pálya lesz. Itt, a KISZ-bizottság kö­rül, két nagy és egy kisebb pálya várja a fiatalokat. Most építik a betonszegélyt, ide té­len korcsolyapályát szeretnénk csinálni. — Mohács vízi város. Mégis,­csak az szállhat vízre, aki va­lamelyik egyesület tagja? — Szó sincs erről. Túrákat rendezünk. Ennek első felté­tele, hogy a jelentkezők tud­janak evezni. Velük Lemel Fe­renc nevelő­edző foglalkozik. Jellemző a „laikusok” lelkese­désére, hogy eddig százhuszan érdeklődtek a túra iránt. Egyébként még senki sem ké­sett el, úgy tervezzük, hogy az augusztusi Duna Kupa utáni túrán Pestről 100—150 hajót indítunk, s ezeket az MTE eve­zős szakosztálya biztosítja. — Víz után — víz. Tavaly elmosta az eső a kocogónapot. — Az időjárást sajnos nem változtathatjuk meg, de a programot igen. Meghosszab­bítottuk a túra útvonalát, aki végigfutja velünk a hat kilo­méteres távot, az a város fő­terétől eljuthat a mohácsi csa­tatérig. Az Edzett ifjúságért mozgalom meghirdetésével persze nemcsak a sportolási lehetőségek megteremtéséért kell szorgoskodnunk, hanem a korábbiaknál lényegesen ered­ményesebben kell mozgósíta­nunk is fiataljainkat. A „nyi­tott pályák” segítségével ez is sikeresnek ígérkezik. K. A. K­evesebb g­ond?­­ Halkan mentünk, halkan jöttünk. A bécsi junior világbajnokságon magyarán mondva semmi babér nem termett a mieinknek! Azok­nak, akik kimentek, azért nem, mert­­ nem tudtak jó eredményt elérni. Azoknak, akik nem mentek ki... Hát egyszerű. Mert nem voltak ott! A magyar vívóküldöttség tagjai szemlesütve jártak már a versenyek kezdete előtt, hiszen jo­gos megrökönyödést keltett a nemzetközi ber­kekben, hogy a VB-k történetében (huszonhét év óta!) most először fordult elő, hogy magyar férfi tőrvívó nem volt a benevezett versenyzők között. Kérdezgették: miért, s már-már meg­értették volna, hogy a jelenlegi magyar me­zőnyben nincsenek meg Gyuricza József, Fülöp Mihály, Kamuti Jenő, Kamuti László (egykori bajnokok és helyezettek) méltó utódai, amikor később azt kellett tapasztalniuk, hogy viszont éppen úgy nincsenek meg Horváth Zoltán, Me­­széna Miklós, Nagy Zsolt, Kocsis Imre és még kevésbé Rejtő Ildikó, Szalontay Kati, Szolnoki Mária, Tordasi Ildikó, de még a mérsékeltebb eredményekkel dicsekvő egykori párbajtőrözők­nek sem a mai magyar utódai. Akkor hát?__ A kérdezgetők enyhe kis mosollyal ingatták a fejüket, amikor a megkérdezettek azzal pró­báltak kibújni a válasz elől, hogy, ugye, a költ­ségek, meg a távolságok... Hiszen a VB-k történetében csak egyszer volt Budapesthez ilyen közel a fogadó város színhelye. 1966-ban, és ugyancsak Bécsben. (Már persze a két bu­dapesti rendezésről nem beszélve!) Vajon nem az történt-e ebben az esetben is, ami lassanként kezd gyakorlattá válni a ma­gyar sportban? Elegáns mozdulattal leírták a férfi tőrvívást. Már a holnapját is... De könyörgünk, ha ez ilyen ütemben folyta­tódik — mi marad meg? Bár az is igaz: kevesebb sportág, kevesebb szakág — kevesebb gond. És a kudarc is ke­vesebb, persze. 40* Ú­gy kell neki, miért jobb ? Annyi mindent megértünk már, de ilyent még nem. Hiendő hát, hogy tisztelgő pillanatra meg­álljunk az esemény előtt. Néhány év szünet, majd a tavalyi „próba­­futam** után ismét megrendezi a Magyar ököl­vívó Szövetség a csapatbajnokságot. Ennek a versenyformának évek óta vannak ellenzői, van­nak hívei. Most, úgy látszik, azoknak lett iga­zuk, akik pártolják a CSB-t. Ez a CSB azon­ban egy apróság tekintetében eltér minden ko­rábbitól, és ez az, ami az első pillanatban — stílszerűen szólva — knock outolja a gyanútlan kívülállót. Hogy tudniillik a szövetség felkérésére a leg­jobb magyar szakosztály, a Bp. Honvéd távol marad a küzdelmektől. A kérés indoka: a Bp. Honvéd annyival jobb vetélytársainál, hogy vár­ható fölénye kedvezőtlenül befolyásolná a csa­patbajnokság alakulását. Van tehát ismét CSB, de a Bp. Honvéd nélkül. Pontosabban: a Hon­véd csak arra kap lehetőséget, hogy a végén megvívjon majd az abszolút elsőségért a csa­patbajnokkal. És tudják, hogy mi ebben az egészben a leg­szomorúbb? Hogy a szövetség kérése nagyon is indokolt volt, mert az I. osztályú klubok több­sége napjainkban ott tart, hogy egy, a Honvéd­tól elszenvedett (benne több K. O.) vereség után egyszerűen nem tudna csapatot kiállítani a következő fordulóban. Fájdalmas, de így igaz. Csakhogy furcsa kör ez! Mert megoldása csak kétféleképpen lehetséges. Vagy egy év alatt annyit erősödik a többi szakosztály, hogy méltó ellenfele lehet a Bp. Honvédnak, vagy a piros­fehérek gyengülnek meg annyira, amellyel már „méltóvá” válnak a CSB-részvételhez. Sajnos, utóbbi az egyszerűbb. Persze, nem megoldás. Van egy ismert népi játék, az utolsó pár elő­re fuss. Csak nem fordítjuk meg most kény­szerből? Első pár hátra fuss? Ha egyszer nem akarnak ölbe tett kesztyűk­kel ülni... a babérokon? Még csak az sem. K. L. O.

Next