Magyar Ifjúság, 1978. május-augusztus (22. évfolyam, 18-34. szám)
1978-06-30 / 26. szám
A pizzás Szakkörökben még mindig gyakran emlegetik Nokthar Naili nevét. A tunéziai kapus a nyugatnémet csatároknak még a szemét is kivédte. Nagy része van a világbajnokság legmegdöbbentőbb eredményében: Tunézia—NSZK 0:0. A szemfüles kollégák persze azt is kiderítették, hogy ki ez a Noktar Naili. Kisült, hogy Naili hat évvel ezelőtt a müncheni Bologna bisztróban dolgozott, mint pizzasütő. Aztán nem hosszabbították meg a tartózkodási engedélyét és Nailinek vissza kellett utaznia Tunéziába. Gaiicarlo Chechinetti, a Bologna tulajdonosa jól emlékszik még egykori vendégmunkájára. A Nokthar zárás után a vendéglő futballcsapatában védett. Más vendéglők együttesei ellen léptünk pályára és Nokhtar huszonöt mérkőzésen öszszesen egy gólt kapott. És akkor is sírt mérgében. Argentínában nem ő sírt. A nyugatnémetek. A kapitány A fotós bosszúja. Schön nem tűnik túlzottan boldognak, pedig még nem is látta a „Labda tangója” című felvételt amely a sapkáját ábrázolja Mezítláb? Svájc legismertebb játékvezetője, Jean Dubach a világbajnokság első két hetében háromszor is szóhoz jutott. A harmadik azonban váratlanul nehéz feladatot jelentett számára. Igaz ugyan, hogy a román Raineát a kanadai Winsemannal együtt csak partjelzőként segítette a brazil-perui mérkőzésen, de így is másfél kilót fogyott. Nem a kilencven perc alatt, hanem előtte, Buenos Airesből repültek volna Mendozába, de a köd miatt a gép nem tudott felszállni. Nem volt más megoldás, taxiba vágták magukat és rohantak a pályaudvarra. Tizennyolc órát rázódtak a vonaton amíg a tengerparti fővárosból eljutottak az Andok lábáig. „Kemény dolog volt — állítja Rainea —, de mit meg nem tesz az ember egy világbajnokságért!” Dubach még hozzátette: „Ha kellett volna, akár mezítláb vágtam volna az útnak, mint a zarándokok Mekkának. Skótok A skót kudarc hullámai még mindig gyűrűznek. Az utózöngék között találtunk egy különösen fülbemászót. Jimmy Kemp, skót kórházi szakács a helyi lapban országvilágnak tud túl adta, hogy megszűnt skótnak lenni. Követeli, hogy a jövőben angolnak tekintsék. Már be is iratkozott egy szónokiskolába. Reméli, hogy ott majd leszoktatják a skót akcentusáról. Bearzot — Nem panaszkodom — mondta Enzo Bearzot, az olaszok kapitánya. — Elkezdtem valamit és a dolog bevált. Az út idáig sem volt könnyű. A Torino egykori fedezete három éve vette át az olasz válogatott irányítását. Hogy valami nagyon nem stimmel az olasz futballban, azt 1976 júniusában vette észre. Méghozzá az Egyesült Államokban. Az angol válogatott a New York-i Yankee Stadionban 3:2-re verte az „azúrkékeket” és az olaszok visszataszító futballt játszottak. Vad belemenésekkel, csontzenével, örökös reklamálásokkal. Bearzot akkor ultimátumot intézett a védenceihez. — Vagy úgy futballoztok, ahogy én akarom, vagy veszem a kalapomat és elmegyek. Lassanként kezdtek megváltozni a dolgok. A változás persze kudarcokkal is járt és akkor az izgága honi sajtó a kapitány vérét követelte. A világbajnokság mindenesetre a keményképű és keménynyakú főnököt igazolta. Az olasz csapat új színt hozott, új érdekességeket. A kapitány pozíciója mégsem biztos. Bearzot hajthatatlan. — Ha nem kapok lehetőséget arra, hogy folytassam, amit elkezdtünk, akkor három év fáradozása kárba veszett. Még csak az út felén járunk. Az olasz válogatottat támadó csapattá akarom változtatni. Hogy kilencven percen át is képes legyen nyomást gyakorolni az ellenfélre. Állandóan új, jó technikájú, sokoldalú játékosokra vadászom. Az egyáltalán nem érdekes, hogy az első liga klubcsapatai még mindig a régi, poros catenacciót játsszák. Ha látok egy tehetséges játékost, akkor azonnal beteszem a válogatottba. Még akkor is, ha a harmadik ligából érkezett. Olaszország 1938-ban nyerte második világbajnokságát. Enzo Bearzot akkor tízéves volt. A hatvanadik születésnapja előtt megérheti az azúrkék futball harmadvirágzását. ■ A lelátó. A félreértések elkerülése végett, e csendes pillanatkép akkor készült, amikor a hazai csapat partdobáshoz készült