Magyar Ifjúság, 1978. szeptember-december (22. évfolyam, 35-52. szám)

1978-09-29 / 39. szám

Fegyveres erők napja -1978 KÜLÖNLEGES AK Sűrű felhőréteg takarja az eget, szemerkél az eső. A felhők a környező, erdővel borított hegy- és dombvo­nulatok szeszélyes cikcakk­jaiba lógnak. Kavargó szél táncoltatja az ötpercenként felbocsátott szélmérő pilot­­léggömböket. A felderítők főnöke — zö­mök, középkorú alezredes — egyre gyakrabban emel­geti a sapkáját, homlokát törölgeti. Aggasztja az idő­járás. Hogyan érnek földet, s hová sodorja majd a szél az ejtőernyővel leereszkedő felderítőket? Halk, majd egyre erősödő motorzúgás. Közben az ég­bolt tisztulni kezd. Rövid percek alatt szinte parancs­szóra széttakarodnak a fel­legek: három-négy kilomé­ter átmérőjű résen elővillan az ég kékje, kisüt a nap. A szél hirtelenében elcsende­sedik. Szerencse? Igen. A jó fel­készültség, a bátorság és ta­lálékonyság mellett az is kell a sikeres k­iderítéshez. Egy letört ágacska sem marad Felettünk szállító repülő­gép. Gyorsan zuhanó fekete pontok válnak el a gép­től... Késleltetett nyitással bomlanak ki az ernyők. A minél későbbi nyitás csök­kenti annak valószínűségét, hogy az ellenség felfedezze a földre ereszkedőket. A csoport tagjai a közeli ligetes domboldalon mesteri „csúsztatással” a zsiráffolt­szerű kis tisztásokra laví­roznak. Nagy rutinnal, ma­gabiztosan érnek földet a fák között. Nem csoda, va­lamennyien több mint negyvenszer ugrottak már ejtőernyővel. A gyülekezési helyen ta­lálkozunk. A fiúk gondosan összegöngyölik, elföldelik, majd avarral álcázzák az ejtőernyőket, s minden áru­ló nyomot eltüntetnek. Még egy letört ágacska sem ma­radhat utánuk. Feladatuk? Gyalog eljut­ni a kilenc kilométernyire levő, erdő borította Gömbö­lyűhegy B. pontjára és fel­deríteni a körzetben tartóz­kodó „kékek” erőit, szándé­kát. Az adatokat, megfigye­léseket rádión jelenteni az elöljáró parancsnokság fel­derítő főnökének, ő gyűjti és rendszerezi a különböző légi és földi — vizuálisan és technikai eszközökkel ész­lelt — információkat. Tőle kerülnek a parancsnokhoz, aki az „ellenségről” szerzett adatok ismeretében hatá­rozza meg a saját erők cso­portosítását, feladatait, a fő csapás irányát, módját, idő­pontját. Megindulunk. A felderítőknek nincs ne­vük. Csak számuk. Elöl a nyúlánk, kamaszosan patta­násos arcú 123-as, nyomá­ban az erős testalkatú, sző­ke­­hajú, rózsás arcú 392-es honvéd. Őket követi a pa­rancsnok és a rádiótávírász. Utánuk az 1969-ben lesze­relt, s most tartalékos to­vábbképzésre behívott 273- as honvéd. A csopo­rt dönt­­nökével és kollégámmal zárjuk a sort. A felderítő nem beszél feleslegesen Fenyőerdő puha tűlevél­­szőnyegén nesztelen macs­kaléptekkel haladunk. Ügyelünk, nehogy lehullott ágakra lépjünk, mert a rő­­zsereccsenés árulónk lehet. Párás, fülledt a levegő, erős gyantaillat terjeng Verejté­künktől átlucskosodik há­tunkon a ruha. Pedig kol­légámmal teher nélkül me­gyünk. A felderítők viszont nehéz felszerelést, fegyvere­ket és rádiókészülékeket s több napi élelmet cipelnek. Persze csupa atléta terme­tű, izmos fiú. Csak bírjuk velük az iramot... Alkonyatkor a kijelölt bázishelyre érünk. A csoport tagjai egész éj­jel dolgoznak, s reggelre sok mindent megtudunk. A „ké­kek” egyik alegysége alig háromszáz méternyire tele­pül innen az erdő szegélyén. A többi alegység sincs na­gyon távol. A parancsnok jegyzettömbjében részletes adatok sorakoznak az ellen­ség erejéről, elhelyezkedé­séről. Jól dolgoztak tehát, mégis mindannyian gondterheltek, szótlanok. Az adatokat mindeddig nem sikerült to­vábbítani. A rádiókészülék — talán a párás, nehéz le­vegő hatására — zárlatos lett. A parancsnok egy kisebb rádiókészülékkel kísérle­tezik. A tőlünk hat-nyolc kilométernyire települő má­sik felderítő csoportot hív­ja. Ha nekik van összeköt­tetésük a parancsnoksággal, a mi csoportunk jelentését is továbbíthatják. Már-már teljesen elve­szítjük a reményt, amikor szinte odarobban a 123-as honvéd. — Törzs elvtárs! „Őká” (összeköttetés — a szerk.) a másik csoporttal! A törzsőrmester felugrik. Kiderül, hogy a bozótban a 123-as és a 392-es tovább próbálkozott a kisrádióval. És nekik sikerült. Néhány másodperc és a törzsőrmes­ter már diktálja is jelenté­sét a másik csoport pa­rancsnokának. Náluk üze­mel a nagy rádió, adatain­kat azonnal továbbíthatják. Az elöljáró parancsnoksá­gon még időben felhasznál­hatják az elhatározás kidol­gozásához ... Halvány mosoly oldja fel a fáradt arcok feszültségét. Csupán ennyi az öröm jele. A felderítő nem beszél fe­leslegesen. Moccanatlan várakozás a nedves avaron A csoport folytathatja út­ját, hogy végrehajtsa az ak­ció befejező mozzanatát: megbizonyosodni a „kékek” szándékáról. Néhány perc múlva moz­dulatlanul fekszünk a deré­kig érő cserszömörc tégla­piros lombjának oltalma alatt. Lélegzetünket vissza­fojtva figyelünk. A dombok résén át látjuk a közelünk­ben elhaladó „kékeket”. Egy tiszthelyettes, egy tisztes és egy honvéd. Hangosan be­szélgetnek arról, hogy egy­ségük rövidesen megindul az összpontosítási körletből. Tehát újabb felderítési ada­tokhoz jutottunk. Szinte ajándékba. Előttünk tízméternyi szé­les erdővágat. Azon kell át­haladnunk. A három „kék” tovább poroszkál, mehe­tünk. Mélyen meghajolva, egyenként szökdelünk át az erdővágaton. Nesztelenül surranunk a lombok között. Tartalékosunk erősen sán­tít. Csúnyán feltörte a lá­bát az új bakancs. Nem pa­naszkodik. Újabb hangok. Az előbbi három „kék” most errefelé kószál. Mit akarhatnak? Csak nem vettek észre ben­nünket? ... Tíz-tizenöt percnyi moc­canatlan, szorongó várako­zás. A nedves avaron fek­szünk. Csupán a törzsőr­mester nem marad mozdu­latlan kúszva, mászva kö­röz a környéken: az első te­repkutatót, a 123-as honvé­det keresi. Telnek a percek. Men-

Next