Magyar Ifjúság, 1980. január-április (24. évfolyam, 1-17. szám)
1980-04-25 / 17. szám
* Tiszaföldvár tizennyolcszor Lónyerítésre kapom fel a fejem. Második napja járom a tiszaföldvári határt, a telepeket, de ilyen hangot még nem hallottam. A hang forrását keresem. Épületeket kerülgetek, sorompó alatt bújok át, míg végre az akácfák mögött megpillantok egy lovat, és egy embert, aki járatja. • — Feszülés — néz rám néhány perc múlva a férfi. A ló idegességét csillapítja. Nem üti, nem kiabál rá. Inkább köröznek. Dolgoznak az izmok, ütemesen jár a deres feje. Lassan megnyugszik. Nyakára is kap néhány simogató paskolást. A férfi helyére rántja a szerszámot. Kocsi elé tároltatja az állatot. Néhány ügyes mozdulat és máris menetkész a fogat. A tapintat tetszik. A közeledés finomsága. Itt ezt a néhány lovat is „emberszámba” veszik. Elvégre a ló munkatárs. Megbecsülés jár neki is. Tiszaföldváron ez a módi. Fél éve jártam erre, ősz volt. A tar ágak között halk dallamot dudorászott a szél. Az elesett, élettelen határra köd ereszkedett. Észrevétlen csent el tőlünk métereket. A fekete humusz már magába zárta az új reményeket: az elvetett magot. Csak megmaradjon! Csak szárba szökjön! Csak kövér maggá érjen! — szakadt fel a fohász. Az álomra készülő föld a tél hóköpenyét várta. A takarót. Az elringató nyugalmat. Hogy aztán teljes legyen a magot érlelő mozdulatlanság. S fél év múltán láthatom: az akkori remények valóra váltak. A mag gyökeret eresztett, s világra dugta picinyke fejét. Nem ártott neki a fagy, sikerrel átvészelte a téli hónapokat. Nincs hiány, vetéskihagyás. A zöld sorok között a tavaszi szél kelt némi riadalmat. Mereven állunk, akár a szobrok. Gyönyörködünk. Egy tábla csakt ide Tiszaföldvárra. A főúttól egy kőhajításnyira szürke épület áll, a Lenin Termelőszövetkezet székhelye. Tetején a felirat: „17-szeres Kiváló Szövetkezet”. Az 1. számú tehenészeti telep istállójához tartunk. Vékony patakocskán kelünk át, medrét viruló aranyeső szegélyezi. Az első épületben felbőg egy állat, de kísérőm, Kocsis Mihály törzskönyvvezető leinti: — Ne kiabálj! Nem kérdezett senki. Már megvolt a fejés. Most a trágyázáson a sor. Létezik ugyan kihúzójuk, de ez a művelet akkor is nehéz dolog. Keményen kell megfogni a villa nyelét, mert könnyen hólyagot oszt. No és a szagok ... Kiss János tehenészt almozás közben zavarják. Harminc állatot bíztak rá, ennyi takarmányozása, kezelése, fejése a feladata. Ma reggel 225 liter tejet tudott kifejni. Estére nem lesz több 160-nál. Tíz éve végzi ezt a munkát, osztott műszakban dolgozik. Minden reggel fél ötkor kezd, és már sötétedik, amikor leteszi a „lantot”. A hajnalozással nincs kibékülve. — Soha sem tudom megszokni — jegyzi meg csendesen. Másra fordítom a szót. A szakértelemről faggatom. Egyszerűen elintézi a választ: — Ha nem lelkiismeretesen, nem kedviből dolgozik az ember, nem ér az egész semmit. Tanfolyamon sajátította el az alapfogásokat. Utána ide tették, azóta végzi ezt a munkát. Négyezer-háromszáz forintot keres. Mikor örül? Erre is van példa. — Volt egy tehenem, Ankának hívták. Egyszer elvitték tőlem a másik istállóba. De ha meglátott, azonnal hozzám szökött. Sokszor megtette. Most a fia van nálam, az a kedvencem. • Az állatokról szólni Andrási Imre főállattenyésztő nélkül hiba volna. Délután öt órakor kopogok rá az irodájában, éppen egy megbeszélés végére értem. Tünékeny gyorsasággal dobálózik a számokkal, az eredményekkel. Minden tételt külön dokumentál. Fél óra sem telik bele, de asztalunkat dosszié- és irathalmaz borítja. Egyik ámulatból a másikba esem. ny fij£jri. 7