Magyar Ifjúság, 1981. január-április (25. évfolyam, 1-17. szám)
1981-01-30 / 5. szám
HORIZONT • •Össztűz az államra Lövök, tehát vagyok! Ekként formálta át a keserű politikai cinizmus Descartes híres mondását, találóan alkalmazva az olaszországi terrorizmusra. Hiszen nem kétséges: az elmúlt hónapok terrorista árhullámának valószínűleg legfőbb indítéka az volt, hogy a szélsőséges terrorszervezetek mindeképpen igazolni akarták ország-világ előtt létezésüket, illetve inkább azt, hogy nem sikerült sarokba szorítani őket. Ennek manifesztálására pedig szükségük volt, mert tavaly ,az olasz hatóságok — hosszú évek után először — komoly sikereket értek el a terrorizmus elleni viadalban. Valamikor 1980 tavaszán kezdődött ez a nagy reményeket keltő sikersorozat. Ekkor tartóztatták le Patricio Pecit, a Vörös Brigádok torinói földalatti csoportjának vezetőjét, ő — ellentétben az ultrabaloldali terroristák lebukás utáni megszokott magatartásával — részletes vallomást tett, amelynek nyomán a rendőrség rövid idő alatt több száz terroristát és szimpatizánst fogott el. Az 1980-as év első fele tehát abban az illúzióban telt el, hogy talán-talán sikerült megtörni a szélsőségesek legveszedelmesebb csoportjainak harci kedvét. Annál is inkább, mert a múlt nyáron olyan látványos esetre is sor került, mint az ifjabb Donal Cattin üldözése. A kormányzó Párt Kereszténydemokrata egyik vezetőjének fiát, mint veszedelmes terroristát, vette űzőbe a rendőrség, s bár akkor nem sikerült elcsípni, több társának lebukása és saját nagy port felvert menekülése nyilván érzékeny csapást jelentett a szélsőséges erőszakszervezeteknek. Azonban a remény, hogy a terrorizmus sötét karját ezzel talán hosszú időre megfékezték, gyorsan szertfoszlott. A nyár közepén ugyanis minden eddiginélettenetesebb merénylettel jelentkezett a másik, de nagyon is rokon véglet: a szélsőjobboldal. A bolognai pályaudvar felrobbantása, a közel száz idaálos áldozat iszonytató döbbenettel mutatta meg táliának, hogy a terrorizmus gyökerei mélyebbek, ehetőségei sokkal kedvezőbbek annál, semhogy pár páz szélsőséges aktivista efogásával gátat lehetne leki vetni. Annál is kevésbé, mert az elmúlt években az ultrabaloldali szervezetek akciósorozata nyomán a hatóságok — szándékkal vagy akaratlanul? — kevesebb figyelmet fordítottak a neofasiszta földalatti bandákra. Pedig az effajta, fegyverrel és bombával „politizálás” egyformán veszedelmes egy társadalomra, ezen a ponton már elmosódik a politikai kiindulás különbsége. A jobbról és balról lövöldöző, s ezzel létezésüket, megmaradásukat folytonosan fitogtató terroristacsoportok tehát kétségtelen vérveszteségeik ellenére úgyszólván vetélkedhettek egymással 1980 második felében, gyorsan feledtetve a tavaszi reményeket. S hogy az ultrabaloldal illegális szervezeteinek határozott taktikájuk van, az decemberre látvánnyosan megmutatkozott. A taktika egyszerű: módszeresen követni el a kisebb akciókat, s aztán kiugrani valami igen nagy tettel. A gyakorlatban: újabb és újabb merényletek állami tisztviselők, újságírók, üzletemberek ellen (állítólag lista szerint választanak a szakmák között!), hol csak lábon lövéssel, hol gyilkossággal, s aztán a végletekig feszíteni a húrt mondjuk egy főbíró elrablásával, vagy egy csendőrtábornok letevésével. A Vörös Brigádok, az Első Vonal és más csoportok maguk reklámozta ideológiája régtől fogva közismert. Az áldozatok, „mint a kapitalista rendszer védelmezői és kiszolgálói, népellenes bűnöket követnek el,” tehát rászolgálnak az „igazi proletárok büntetésére”. A módszerek között persze a legnagyobb hatású a túszejtés. Egy neves személyiség elrablásával ugyanis hosszú hetekre szinte állandó publicitást lehet teremteni, így történt ez d’Urso főbíró esetében is. December elején esett a Vörös Brigádok fogságába, s attól kezdve kiszabadulásáig jóformán naponta fejthette ki propagandáját a terroristák legerősebb társasága, csupán azzal, hogy újabb és újabb követeléseket szabott. Természetesen a közvélemény előtt nem lehet titokban tartani a feltételeket, s csak igen nehezen lehet megszűrni a terroristák bírósági komédiájáról szóló beszámolókat. Ezen a ponton jelentkekezett ezúttal páratlan élességgel a vita a sajtó felelősségéről. Hiszen a Vörös Brigádok, jól megfontolva ennek hatását, leginkább azt követelték, hogy az újságok, a rádió és a televízió részletesen ismertesse nyilatkozataikat, propagandaanyagaikat Több millió — persze odafigyelő — emberhez szólni rendkívüli jelentőségű dolog, d’Urso elrablói ezt pontosan felmérték. S a zsarolás egyszerűen nem is téveszthetett célt, hiszen az emberiességi szempontok egy bizonyos ponton túl minden más érvet háttérbe szorítanak. A szerkesztők, kiadók nem vállalhatják, ahogy a politikusok sem, nyugodt szívvel azt a felelősséget, hogy rajtuk múljon valamelyik túsz élete. S bár mindenki tudta, milyen hatalmas a tét, a terroristák óhaja végül is megvalósult. A sajtó zsarolása persze bizonyára nem járt volna eredménnyel, ha nem sikerül még inkább megzsarolni az államot. Bár szerte a világon, ahol a terrorizmus mindennapos veszedelem, régtől fogva tudott: a zsarolás gerjesztője az engedmény. Minél inkább engednek a terroristák követeléseinek, annál nagyobb az esélye az effajta akciók elszaporodásának, a feltételek súlyosbodásának. Az olasz kormány ezúttal mégsem volt képes ellenállni. A koalíció belső nézeteltérései miatt egyszerűen képtelen volt határozottnak és engesztelhetetlennek maradni. Végül is teljesítették a Vörös Brigádok feltételeinek egy részét. A főbíró ezzel és a sajtó „megtörésével” megmenekült, de milyen áron!? A vérszemet kapott, országos, sőt külföldi publicitást szerzett terroristák bizonyosan igazolva látják taktikájuk helyességét. Mi akadályozná hát meg őket abban, folytassák földalatti hagy cukat, sőt fokozzák azt?Kar• Emlékezhetünk Aldo Moro tragédiájára. Akkor a megzsarolt állam nem engedett. A gyilkosság megrázta az országot, de nem segítette a terroristákat, akik hosszú időn át nem vállalkozhattak hasonló akciókra. A főbíró megmenekülésén most örvendezhet Itália, annak következményeitől viszont okkal kell tartania. Nem véletlenül fejtette ki már jó egy évvel ezelőtt Sandro Pertini, az idős államelnök: ha esetleg őt rabolnák el, előre megtilt nemcsak minden engedményt a terroristáknak, de bármiféle tárgyalást is velük. Az államfő tehát pontosan látja, a terrorhullám effajta taktikája ellen nincs más módszer, mint az áldozatoktól sem visszariadó következetesség. A d’Urso-ügy azonban nemcsak az olaszországi, alighanem a nemzetközi terrorizmus eddigi legnagyobb sikerévé is lett. A „minél rosszabb, annál jobb” álforradalmi jelszavával harcba induló, az államra, a demokráciára össztüzet zúdító terroristák esélyei, ma, 1981 kezdetén ennek következtében tehát, minden eddiginél jobbak. Olaszországban bizonyosan. Hiszen ahogy a tekintélyes nyugatnémet napilap, a Süddeutsche Zeitung írja: „A d’Orsoügy megerősítette a terroristákban saját jelentőségük tudatát. Bebizonyíthatták, hogy léteznek. Sikert értek el, s ez feltehetően új híveket is toborozhat számukra, hiszen Olaszországban sok olyan fiatal van, akiknek manapság semmi kilátásuk a jövőre nézve, s akik számára a negatív hős szerepe ezért korántsem taszító.” Avar Károly Három kép, három epizód az olasz terrorizmus történetéből. 1974: Mario Sossi genovai bíró, 1978: Aldo Moro, 1980: Giovanni d'Urso a Vörös Brigádok fogságában. Hat év telt el és a terrorizmus jobban virágzik, mint valaha! A főbírót január 15-én reggel engedték el fogva tartói. A kép d'Orsót közvetlenül a kiszabadulása után ábrázolja 12