Magyar Ifjúság, 1982. január-április (26. évfolyam, 1-18. szám)

1982-01-29 / 5. szám

12 Kijön-e a palackból vállalkozás szelleme? „A kötéltáncos alá hálót feszítünk, hogy óvjuk töré­keny életét. Ha biztonsá­gát védve, buzgalmunkban odakötözzük őt a kötélhez, kétségtelen, hogy le nem eshet. A tánc helyett azon­ban csak kínos vergődés­nek leszünk a tanúi.” Liska Tibor szavai ezek. A középkorosztályhoz tar­tozó közgazdász ritkán „csomagolja” a nézeteit. Legutóbb a televízió vita­műsorában kavarta fel a kedélyeket. Szemléletéről vitáznak szaklapokban, a decemberi Valóság pedig tanulmányt szentelt mun­kásságának. Azok közé tar­tozik, akik — mondják a magukét. Évek óta, követ­kezetesen, mindig ugyan­annak a csiszolódó változa­tát. Jelenleg éppen a Marx Károly Közgazdaságtudo­mányi Egyetem vállalko­záskutató csoportjának ve­zetőjeként. Liszka Tibor a szocialista viszonyok kö­zötti szabad vállalkozás, a nyílt piac, a személyiség minden irányú kibontakoz­tatásának hirdetője. Miköz­ben nézetein vitatkoznak, kísérletképpen megjelen­tek az első vállalkozási formák — jórészt a mező­­gazdaságban. Aztán tavaly a szerződéses boltok és vendéglők versenytárgyalá­sai vertek port. Az idei esztendő pedig azzal in­dult, hogy életbe léptek azok a­ jogszabályok, ame­lyek a kisvállalkozások — szövetkezetek, vállalatok, gazdasági munkaközössé­gek — szabadabb szervező­dése és működése számára adnak zöld utat. „Gonosz” piac ? — Úgy tetszik, divatba jött. Ma már nemcsak szidni illik a sorból sok te­kintetben kilógó tanait, ha­nem hivatkozni is rájuk. Úgy érzi-e, hogy győzött? — Szó sincs róla. Ami most elkezdődött, még csak a kisvállalkozásokban, az a kijózanodás jele. Hiba len­ne azonban túlságosan so­kat várni ettől. Jelentősebb továbblépésnek azt tekint­hetjük majd, ha a nagy­­vállalatok, szövetkezetek magasabb szintű, „szocia­lista vállalkozássá” szerve­ződnek. Egyelőre csak meglehetősen elszigetelt kí­sérletről beszélhetünk, ami azonban — például a mun­kaerőpiac állóvizét — alig­ha kavarja fel. Pedig a vállalkozás szabadságá­nak, a szabadabb verseny­nek ez az igazi terepe, ahol pozitív áttörésre van szük­ség. — Munkaerőpiac,­­szaba­dabbá szervezett verseny — olyan fogalmak, me­lyekre a tanulmányaink során belénk sulykoltak alapján már vágjuk is, ahol ember embernek far­kasa ... — Sokan a piacot a fon­dorlatos gonoszságok szín­terének képzelik, amit ma, úgymond, még el kell vi­selnünk. Holott a piacon — legyen az bármiféle piac — a kölcsönösség, az érdek és értékviszonyok közvetlen hatása érvénye­sül. Mozgatója pedig a verseny, ami mindig több­re, jobbra ösztönöz. Szo­cialista viszonyok között korlátozhatnánk is, hogy a verseny a monopóliumokat szolgálja vagy csak az ezek elleni szélmalomharc eszközévé silányuljon. De éppen az eddigieknél egészségesebb versengés lehetőségének megteremté­se, serkentése a cél. Ne szűkítsük le a fogalmat! Ide tartozónak érzem a társadalmi pozíciókért való sza­bad verseny jogát is. Ebben pedig csakis a tel­jesítmény lehet az érvé­nyesülés mércéje. A szo­cialista vállalkozó nem azért vállalkozik, mert tu­lajdonos. vagy annak me­nedzser szolgája, hanem éppen azáltal lesz a társa­dalmi tulajdon igazi része­se, mert a szocialista ver­senyben, a tervszerűen sza­bályozott piacon vállalkoz­hat. — Mostanában mégis sokszor hangzik el a vád: ha így folytatjuk, vissza­térünk a kisvállalkozások alacsonyabb szintű szabad versenyéhez... — Szerintem éppen ezért nem hitethetjük el ma­gunkkal, hogy csak a ter­vezést vagy az irányítás mechanizmusát, netán a szervezet rendszerét kell reformálni. Igenis a lénye­get, a termelési viszonyain­kat, és azok legfőbb ele­mét, a szocialista tulajdont kell sokkal inkább társa­dalmivá fejlesztenünk. Ezért a tulajdon ismert formáinak rangsorát új fo­galommal bővíteni. Ez a személyes társadalmi tulaj­don. — Jókora ellentmondás­nak tűnik fel első hallás­ra ... — Mert szokatlan a fül­nek. Olyan szocialista tu­­­lajdonról van szó, amit senki sem sajátíthat ki. Sem a vállalkozók, sem a kollektívák, de még a hi­vatalok, főhatóságok sem. Ha nem mindig az rendel­kezhet, gazdálkodhat vele, aki ezáltal a legtöbb hasz­not hajtja a társadalom­nak. Szerintem így teremt­hető meg az összhang a tulajdon társadalmi jellege és a hatékonyságát szava­toló személyes érdekeltség között. A cél, hogy olyan tervezett piaci versenyt te­remtsünk, ahol a gazdasá­gosság határáig a lehető legszélesebbre tágítható a vállalkozók köre. Ezzel nyílttá, ha úgy tetszik, de­mokratikussá válik a kivá­lasztódás is, hiszen kell-e erősebb kontroll annál, mint hogy aki rosszul gaz­dálkodik, azt a többi „ver­senyző” kiszorítja a helyé­ről. Mit adjon „állam­apuka” ? — Hogyan teremthető meg az egyének érdekelt­sége? Hiszen köztudott, hogy nem egy munkahe­lyen ma is házon belüli munkanélküliség van, a bért pedig — okkal vagy oktalanul — sokszor „je­lenléti díjnak” becézzük ... — Talán furcsán hang­zik, de én „jelen nem léti díjat” fizetnék. Azaz: a szabad vállalkozás feltéte­lét azzal teremteném meg, hogy a nemegyszer visz­­szaélésekre is alkalmat nyújtó természetbeni osz­togatás helyett, a létmini­mumot kamatozó és vállal­kozói kezdő tőkét jelentő „társadalmi örökséget” va­lamennyi állampolgárnak kiadnám. Ez olyan anyagi bázis lenne, amely születé­sétől fogva megilletne mindenkit. Ám nem a csa­ládtól származna, hanem a társadalomtól — ha úgy tetszik: „állam-apukától” — és arra, megnövelt mér­tékben az életút végén visszaszállna. Ennek fejé­ben a vállalkozó lemonda­na mindarról, amit addig szociális juttatás címszó alatt kapott, és a szolgál­tatásokat értékével fizetné meg. Hogy világosabb le­gyen, hadd mondjak egy példát: ha a bérlakások valóságos értékükön cse­rélnének gazdát, az egyén nyomban fizetőképessé válna a lakáspiacon, és nem kellene bármilyen adót készséggel elfogadnia pusztán azért, mert más­hoz belátható időn belül amúgy sem juthat hozzá.­­ Ezek szerint a „tár­sadalmi örökség” minden­kinek, megszületése jogán kijáró szép summa lenne, amiből aztán gazdálkodjon, ahogy tud? — Tévedés! Az egyén a „társadalmi örökségnek” csak a kamatait használ­hatná fel, de természetesen olyan mértékben, amennyi­re azt gazdasági fejlettsé­günk lehetővé teszi. Hang­súlyozom : létminimumról van szó. Ha azonban bár­ki mint vállalkozó sikeres­nek bizonyulna, nemcsak­ munkája valóságos értéké­nek megfelelő pénzt keres­heti meg, hanem az általa létrehozott társadalmi va­gyongyarapodást is, amit én „erkölcsi tőkének” ne­vezek. A sikerek persze — értékük szerint — az egyén anyagi gyarapodásá­ban is megmutatkoznak. — Mi történik, ha valaki csődbe vezeti a saját „vál­lalkozását”? — A csőd nem jelent teljes egzisztenciális bu­kást, a létbiztonság szava­tolja az újrakezdés lehető­ségét. Elvégre nem kistu­lajdonosok szabad verse­nyéről van szó, hanem olyan gazdasági szervező­désről, ahol a társadalmi tulajdon részeseként, az egyént nem önkényes kényszerek, hanem a való­ságos érdekei , vezérlik. Hadd emlékeztessek ked­venc kötéltáncospéldámra! Bürokrácia nélkül? — Azt senki sem vitat­hatja, hogy ha­­ nem kijelö­léses alapon lehet vállal­kozni, hanem bárki játsz­hat, eddig nem ismert al­kotói energiák szabadulnak föl. De vajon nem vezet-e mindez anarchiához? — Ne feledjük: én terv­piacról beszélek, ahol a szocialista alapelvek nem­csak sértetlenek, hanem sokkal jobban érvényesül­hetnek. Az államnak ebben az esetben azonban első­sorban játékvezetői szerep jutna, mégpedig a társa­dalmi tulajdon kezelését bankszerűen működtető in­tézményrendszer egységei­nek versenyeztetésével. Ez csöppet sem kevésbé fon­tos, mint amit az állami szervek ma végeznek, az­zal a különbséggel, hogy lényegesen kisebb appará­tus elegendő hozzá. Sajnos, sokan berzenkednek ellene, mert a fejlettebb szocializ­muson jó néhányan az ed­diginél is nagyobb bürok­ráciát értik. — Az elmélete izgalmas. De kiállja-e a gyakorlat próbáját? — Szerencsére most már beszélhetek olyan kísérle­tekről, ahol nem csekély eredmény mutatkozott. A baksai téesz néhány üzem­egységében bevezették, hogy az előírt munkát any­­nyian és úgy végezhetik el, ahányan és ahogyan jónak látják. Cserébe a csopor­tok megkapják a többletjö­vedelem egy részét. Igal­­pusztán, a tangazdaságban még merészebbek voltak. Itt nem jelölték ki a vál­lalkozókat, hanem házon kívülről is bárki jelentkez­hetett. A feladatra szerve­ződött csoportokon belül különbséget tettek vállal­kozók és munkavállalók között. A vállalkozókat versenyeztették. Aki ma­gasabb összegű megtakarí­tást ígért, a licitálás során, az nyert. Végül is egy hat­tagú család győzött. Tagjai fejenként 10—12 ezer fo­rintos havi jövedelem 35 százalékát ígérték zárolt számlára tenni, azaz ké­sőbb fölvehető összegként megtakarítani. A legtovább a szentesi Felszabadulás Mgtsz kísérlete jutott. A szövetkezet néhány teher­autóját, traktorát, csirke­­nevelő házát bocsátotta úgynevezett szocialista vál­lalkozásba. A hárommillió forint értékű vagyont vé­gül is versenytárgyaláson tízmillióért kiáltották ki. 20 százalékos kamatfizetési kötelezettség mellett, jó tizenötmillióért vették vál­lalkozásba. Azóta erre az ö­sszegre újabb vállalkozók rálicitáltak. A vállalkozás­ba került vagyon így, egy év alatt bőven megtérül.­­ Ezek szerint bátran kiengedhetjük a palackból a vállalkozás szellemét? — Meggyőződésem, hogy nem tehetünk mást, mint hogy türelmetlenség vagy óvatos semmittevés helyett folytatjuk, a tapasztalatok alapján gazdagítjuk a kí­sérleteket. Nemcsak a fej­lődés jobban felismerhető törvényei követelik így, de emberi lényegünk kitelje­sedése is, ami csakis a szocialista fejlődés sajátja lehet. Gazsó L. Ferenc

Next