Magyar Ifjúság, 1982. január-április (26. évfolyam, 1-18. szám)
1982-01-29 / 5. szám
12 Kijön-e a palackból vállalkozás szelleme? „A kötéltáncos alá hálót feszítünk, hogy óvjuk törékeny életét. Ha biztonságát védve, buzgalmunkban odakötözzük őt a kötélhez, kétségtelen, hogy le nem eshet. A tánc helyett azonban csak kínos vergődésnek leszünk a tanúi.” Liska Tibor szavai ezek. A középkorosztályhoz tartozó közgazdász ritkán „csomagolja” a nézeteit. Legutóbb a televízió vitaműsorában kavarta fel a kedélyeket. Szemléletéről vitáznak szaklapokban, a decemberi Valóság pedig tanulmányt szentelt munkásságának. Azok közé tartozik, akik — mondják a magukét. Évek óta, következetesen, mindig ugyanannak a csiszolódó változatát. Jelenleg éppen a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem vállalkozáskutató csoportjának vezetőjeként. Liszka Tibor a szocialista viszonyok közötti szabad vállalkozás, a nyílt piac, a személyiség minden irányú kibontakoztatásának hirdetője. Miközben nézetein vitatkoznak, kísérletképpen megjelentek az első vállalkozási formák — jórészt a mezőgazdaságban. Aztán tavaly a szerződéses boltok és vendéglők versenytárgyalásai vertek port. Az idei esztendő pedig azzal indult, hogy életbe léptek azok a jogszabályok, amelyek a kisvállalkozások — szövetkezetek, vállalatok, gazdasági munkaközösségek — szabadabb szerveződése és működése számára adnak zöld utat. „Gonosz” piac ? — Úgy tetszik, divatba jött. Ma már nemcsak szidni illik a sorból sok tekintetben kilógó tanait, hanem hivatkozni is rájuk. Úgy érzi-e, hogy győzött? — Szó sincs róla. Ami most elkezdődött, még csak a kisvállalkozásokban, az a kijózanodás jele. Hiba lenne azonban túlságosan sokat várni ettől. Jelentősebb továbblépésnek azt tekinthetjük majd, ha a nagyvállalatok, szövetkezetek magasabb szintű, „szocialista vállalkozássá” szerveződnek. Egyelőre csak meglehetősen elszigetelt kísérletről beszélhetünk, ami azonban — például a munkaerőpiac állóvizét — aligha kavarja fel. Pedig a vállalkozás szabadságának, a szabadabb versenynek ez az igazi terepe, ahol pozitív áttörésre van szükség. — Munkaerőpiac,szabadabbá szervezett verseny — olyan fogalmak, melyekre a tanulmányaink során belénk sulykoltak alapján már vágjuk is, ahol ember embernek farkasa ... — Sokan a piacot a fondorlatos gonoszságok színterének képzelik, amit ma, úgymond, még el kell viselnünk. Holott a piacon — legyen az bármiféle piac — a kölcsönösség, az érdek és értékviszonyok közvetlen hatása érvényesül. Mozgatója pedig a verseny, ami mindig többre, jobbra ösztönöz. Szocialista viszonyok között korlátozhatnánk is, hogy a verseny a monopóliumokat szolgálja vagy csak az ezek elleni szélmalomharc eszközévé silányuljon. De éppen az eddigieknél egészségesebb versengés lehetőségének megteremtése, serkentése a cél. Ne szűkítsük le a fogalmat! Ide tartozónak érzem a társadalmi pozíciókért való szabad verseny jogát is. Ebben pedig csakis a teljesítmény lehet az érvényesülés mércéje. A szocialista vállalkozó nem azért vállalkozik, mert tulajdonos. vagy annak menedzser szolgája, hanem éppen azáltal lesz a társadalmi tulajdon igazi részese, mert a szocialista versenyben, a tervszerűen szabályozott piacon vállalkozhat. — Mostanában mégis sokszor hangzik el a vád: ha így folytatjuk, visszatérünk a kisvállalkozások alacsonyabb szintű szabad versenyéhez... — Szerintem éppen ezért nem hitethetjük el magunkkal, hogy csak a tervezést vagy az irányítás mechanizmusát, netán a szervezet rendszerét kell reformálni. Igenis a lényeget, a termelési viszonyainkat, és azok legfőbb elemét, a szocialista tulajdont kell sokkal inkább társadalmivá fejlesztenünk. Ezért a tulajdon ismert formáinak rangsorát új fogalommal bővíteni. Ez a személyes társadalmi tulajdon. — Jókora ellentmondásnak tűnik fel első hallásra ... — Mert szokatlan a fülnek. Olyan szocialista tulajdonról van szó, amit senki sem sajátíthat ki. Sem a vállalkozók, sem a kollektívák, de még a hivatalok, főhatóságok sem. Ha nem mindig az rendelkezhet, gazdálkodhat vele, aki ezáltal a legtöbb hasznot hajtja a társadalomnak. Szerintem így teremthető meg az összhang a tulajdon társadalmi jellege és a hatékonyságát szavatoló személyes érdekeltség között. A cél, hogy olyan tervezett piaci versenyt teremtsünk, ahol a gazdaságosság határáig a lehető legszélesebbre tágítható a vállalkozók köre. Ezzel nyílttá, ha úgy tetszik, demokratikussá válik a kiválasztódás is, hiszen kell-e erősebb kontroll annál, mint hogy aki rosszul gazdálkodik, azt a többi „versenyző” kiszorítja a helyéről. Mit adjon „államapuka” ? — Hogyan teremthető meg az egyének érdekeltsége? Hiszen köztudott, hogy nem egy munkahelyen ma is házon belüli munkanélküliség van, a bért pedig — okkal vagy oktalanul — sokszor „jelenléti díjnak” becézzük ... — Talán furcsán hangzik, de én „jelen nem léti díjat” fizetnék. Azaz: a szabad vállalkozás feltételét azzal teremteném meg, hogy a nemegyszer viszszaélésekre is alkalmat nyújtó természetbeni osztogatás helyett, a létminimumot kamatozó és vállalkozói kezdő tőkét jelentő „társadalmi örökséget” valamennyi állampolgárnak kiadnám. Ez olyan anyagi bázis lenne, amely születésétől fogva megilletne mindenkit. Ám nem a családtól származna, hanem a társadalomtól — ha úgy tetszik: „állam-apukától” — és arra, megnövelt mértékben az életút végén visszaszállna. Ennek fejében a vállalkozó lemondana mindarról, amit addig szociális juttatás címszó alatt kapott, és a szolgáltatásokat értékével fizetné meg. Hogy világosabb legyen, hadd mondjak egy példát: ha a bérlakások valóságos értékükön cserélnének gazdát, az egyén nyomban fizetőképessé válna a lakáspiacon, és nem kellene bármilyen adót készséggel elfogadnia pusztán azért, mert máshoz belátható időn belül amúgy sem juthat hozzá. Ezek szerint a „társadalmi örökség” mindenkinek, megszületése jogán kijáró szép summa lenne, amiből aztán gazdálkodjon, ahogy tud? — Tévedés! Az egyén a „társadalmi örökségnek” csak a kamatait használhatná fel, de természetesen olyan mértékben, amennyire azt gazdasági fejlettségünk lehetővé teszi. Hangsúlyozom : létminimumról van szó. Ha azonban bárki mint vállalkozó sikeresnek bizonyulna, nemcsak munkája valóságos értékének megfelelő pénzt keresheti meg, hanem az általa létrehozott társadalmi vagyongyarapodást is, amit én „erkölcsi tőkének” nevezek. A sikerek persze — értékük szerint — az egyén anyagi gyarapodásában is megmutatkoznak. — Mi történik, ha valaki csődbe vezeti a saját „vállalkozását”? — A csőd nem jelent teljes egzisztenciális bukást, a létbiztonság szavatolja az újrakezdés lehetőségét. Elvégre nem kistulajdonosok szabad versenyéről van szó, hanem olyan gazdasági szerveződésről, ahol a társadalmi tulajdon részeseként, az egyént nem önkényes kényszerek, hanem a valóságos érdekei , vezérlik. Hadd emlékeztessek kedvenc kötéltáncospéldámra! Bürokrácia nélkül? — Azt senki sem vitathatja, hogy ha nem kijelöléses alapon lehet vállalkozni, hanem bárki játszhat, eddig nem ismert alkotói energiák szabadulnak föl. De vajon nem vezet-e mindez anarchiához? — Ne feledjük: én tervpiacról beszélek, ahol a szocialista alapelvek nemcsak sértetlenek, hanem sokkal jobban érvényesülhetnek. Az államnak ebben az esetben azonban elsősorban játékvezetői szerep jutna, mégpedig a társadalmi tulajdon kezelését bankszerűen működtető intézményrendszer egységeinek versenyeztetésével. Ez csöppet sem kevésbé fontos, mint amit az állami szervek ma végeznek, azzal a különbséggel, hogy lényegesen kisebb apparátus elegendő hozzá. Sajnos, sokan berzenkednek ellene, mert a fejlettebb szocializmuson jó néhányan az eddiginél is nagyobb bürokráciát értik. — Az elmélete izgalmas. De kiállja-e a gyakorlat próbáját? — Szerencsére most már beszélhetek olyan kísérletekről, ahol nem csekély eredmény mutatkozott. A baksai téesz néhány üzemegységében bevezették, hogy az előírt munkát anynyian és úgy végezhetik el, ahányan és ahogyan jónak látják. Cserébe a csoportok megkapják a többletjövedelem egy részét. Igalpusztán, a tangazdaságban még merészebbek voltak. Itt nem jelölték ki a vállalkozókat, hanem házon kívülről is bárki jelentkezhetett. A feladatra szerveződött csoportokon belül különbséget tettek vállalkozók és munkavállalók között. A vállalkozókat versenyeztették. Aki magasabb összegű megtakarítást ígért, a licitálás során, az nyert. Végül is egy hattagú család győzött. Tagjai fejenként 10—12 ezer forintos havi jövedelem 35 százalékát ígérték zárolt számlára tenni, azaz később fölvehető összegként megtakarítani. A legtovább a szentesi Felszabadulás Mgtsz kísérlete jutott. A szövetkezet néhány teherautóját, traktorát, csirkenevelő házát bocsátotta úgynevezett szocialista vállalkozásba. A hárommillió forint értékű vagyont végül is versenytárgyaláson tízmillióért kiáltották ki. 20 százalékos kamatfizetési kötelezettség mellett, jó tizenötmillióért vették vállalkozásba. Azóta erre az összegre újabb vállalkozók rálicitáltak. A vállalkozásba került vagyon így, egy év alatt bőven megtérül. Ezek szerint bátran kiengedhetjük a palackból a vállalkozás szellemét? — Meggyőződésem, hogy nem tehetünk mást, mint hogy türelmetlenség vagy óvatos semmittevés helyett folytatjuk, a tapasztalatok alapján gazdagítjuk a kísérleteket. Nemcsak a fejlődés jobban felismerhető törvényei követelik így, de emberi lényegünk kiteljesedése is, ami csakis a szocialista fejlődés sajátja lehet. Gazsó L. Ferenc