Magyar Ifjúság, 1982. szeptember-december (26. évfolyam, 36-53. szám)

1982-12-31 / 53. szám

végre megszületik az első ma­gyar győzelem. Az első és a má­sodik. Két tornászlány. Köröndi Margit és Keleti Ágnes. Fele­máskorlát és talaj. Aztán a hatodikon Csermák Jóska (innen, Tapolcáról) világ­csúcs távolságra dobja a kala­pácsát. A hetediken öttusázóink felteszik a „i” betűre a pontot Hámeelinnáíban. (Vajon gon­dolt-e valaki azokban a boldog pillanatokban arra, hogy mint esélyteleneket ki sem akarták őket hozni az olimpiára?) Kilencedik nap: Hódos Imre és Szilvásy Miklós — két birkózó. Tizedik: Takács Károly és az úszó Szőke Kató. Tizenegyedik: Székely Éva. (Hát mégis sikerült! Így válja­nak valóra minden szomorú kis­lány álmai! ...) Tizenkettedik: kardcsapat. (7:7 után az addig nyeretlen Gere­ich következik a félelmetes iiten ellen, és 5:3-ra lemossa az olaszt a pástról.) Tizennegyedik: a női gyors­­szóváltó (Novák Ilonka, Temes Edit, Novák Éva és Szőke Ka­­ti) és Kovács Pál (mellette még két magyar a dobogón: Gere­­vich és Berczelly!). És a tizenötödik nap: két arannyal túlszárnyalta már csapat a korábbi két legsikere­­­sebb olimpiát, Berlint és Lon­dont. És mi van még hátra!... 400 méter gyorson Gyenge Vali. Majd a foci: Magyarország—Ju­goszlávia 2:0. Még egy csapat: a vízilabdázók. És aztán, aztán a bunyó! Igaz-e, Laci, hogy Puskás öcsi nem ment el a mérkőzé­sedre? A többiek még csodál­koztak is rajta. Éppen az öcsi? És amíg te a dél-afrikait csépel­ted, addig olyan parádét készí­tett elő Kurucz Toncsi közremű­ködésével Otaniemiben, a csa­pat szálláshelyén, hogy na! A „Sváb” úgy vélte: az a döntő neked már csak amolyan forma­ság. Fontosabb, hogy illendő módon legyél megünnepelve. Volt mit ünnepelni, úgy álta­lában is. Hiszen még egy szót sem szóltunk a tíz ezüst- és ti­zenhat bronzéremről. Az ember­ben kavarognak a nevek, min­denről szeretne hallani. A „vil­lámikrek” harmadik helyéről (Zarándi, Vanasdi, Csányi, Gol­­doványi), Róka Tóniről, a gya­loglóról, a távolugró Földessy Ödönről, Németh Imréről, aki londoni győzelme után most is szerez egy bronzérmet­ a tor­nászlányokról. A férfi tőrcsa­patról, amelyben olyan „vendég­­művészek” léptek fel, mint Ge­­rev­ch, Berczelly, Sákovics öcsi, aztán a birkózók: Pólyák, Gurics, a Takács-tanítvány Kun Szilárd, a kajakozók és kenuzók, Varga Feró, Gurovits, Parti és Novák Gabi... És akik csak pontot szereztek, azokról talán szabad megfeledkeznünk?! ... Nem tartunk fel, Laci, rá­érsz most mesélni ? Mondj valamit magadról is! Minden oké? Még egy perc... Halló!­­HEMZŐ KARCSI MEGNYOM EGY GOMBOT. MOST MÁR SZABAD ÖREGEDNI. A PIL­LANAT BORÍTÉKOLHATÓ! HARMINC ÉV ... ISTENEM, MINTHA CSAK TEGNAP LETT VOLNA. KÖSZÖNET ÉRTE MINDAZOKNAK, AKIK MÉG ITT VANNAK.) K. L. M. sok­szordínóval jutnak el külföldiek fülébe. Például, hogy a tavaly decemberben Juan Anto­­nio Samaranch vezetésével TOB-bizottság érkezett a város­­b­a, az előkészületek ellenőrzése­ vagy legalábbis érkezett volna. Szarajevóban aznap kegyetlen felek fújdogálta­k, a zürichi gép­­ is tudott leszállni, tovább llett repülnie Belgrád­ba. Nos, társaság felét, természetesen elnökkel együtt, csakhamar gépre pakolták és ők csakha­­jr annak rendje és módja sze­rt meg is érkeztek Szarajevó- A társaság másik fele vona­­t zötykölődte végig az éjsza­­i Se étkezőkocsi, se hálóké­­se fűtés. Szilvakék emberek ittak le a vonatról Szarajevó­ és a konferencia végéig etlen szót sem lehetett kios­­ztani belőlük. rá is tette a dolgot.Samaranch - Csak nagy nehezen tudtunk K­ajevóba érkezni — mondta ajtóértekezleten. — Értesülé­­sk szerint az ilyesmi nem vil­­ág. Szarajevó magas hegyek­re zárt völgy mélyén fekszik,­­akorta erős szelek látogatják katlant, néha pedig áthatolda­­lan köd borít mindent. Azóta a megoldást is kitalál­­:. Zord napokon a száz kilo­­­ternyire fekvő Mostar és a romszázötven kilométernyire­­ Belgrád fogadja az olimpia pert. Továbbutazás vonaton, most már „igazi” vonaton, melyen nem kell megfagyni, melyen étkezni is, aludni is le­­d, és amelynek minden fülké­ben több színes tévé is el­­sángítja majd az utasokat. Felmerül a kérdés: örül-e Sza­rajevó népe az olimpiának? Ahmed Karabegovics, a szer­vező bizottság főtitkára boldog fejtvólogatással válaszol. — Megkérdeztük a szarajevóia­­kat, hajlandóak-e négy éven át keresetük 2 százalékát a téli olimpia céljaira befizetni? A la­kók 89 százaléka válaszolt és ezeknek a 96 százaléka igennel. Nem csekélység. Az olimpia rendezése 170 mil­lió dollárba kerül majd. 60 mil­liót biztosít a jugoszláv kor­mány, Szarajevó és a bosznia­­hercegovinai köztársaság — egyenlő arány­ban. — A hiányzó 110 millió dollár befolyik majd a televíziós jogdí­jakból. Az 1988-as olimpiát Szöul és Cagliary rendezi. Az 1984-es nyári olimpiát Los Angeles. Te­hát minket ért az a megtisztel­tetés, hogy az évtized utolsó európai olimpiáját megszervez­hetjük. Szép és jó dolgot aka­runk csinálni. Szükségünk van a turistákra. Szegény ország va­gyunk. Számunkra ez ... szinte élet és halál kérdése. Ahmed Karabegovics ______* _____________________ AZ ÉV LEGJOBBJAI „Mire lesz ez elég?” Ha van a vívásban fegyvernem és van versenyszám, amelyre a szokottnál is jobban figyelünk, hát az a kardvívás, a kard csa­patverseny. „Hagyományos” magyar szám, s ha ebben sikerül vi­lágbajnokságot nyerni , azzal az év legjobb csapata címét is el lehet nyerni... A legjobb négy között Kolczonay Ernő honfitársával, Pap Je­nővel mérkőzött a párbajtőr egyéni versenyen, így hozta a vélet­len, meg az egyre többet szidott direkt kieséses forma. A magyar vezetők és edzők nem bírták nézni a testvéri harcot és libasorban kisétáltak a teremből. A győztest az első helyért vívandó csatában Philippe Riboud, az 1979-es mel­bourne-i világbajnok várta. Nem kis ellenfél! Kol­czonay már többször borsot tört a góliát orra alá, emlékezeteset alakított például a moszkvai olimpián abban a csertében, amely a döntőbe jutást jelentette számára. 1981-ben a foggiai Európa­­bajnokságon is alulmaradt Riboud Kolczonayval szemben. Érthető hát, hogy a szakemberek és vezetők többsége kimond­­va-kimondatlanul talán azt várta, hogy Kolczonay legyőzze Papot. De másképp történt. A BVSC válogatottja azon a napon verhetet­len voll­t. Dávid Sándor, a televízió riportere mellett ültem, amikor el­vonultak mellettünk a magyar küldöttség tagjai. Állítom, fehéreb­bek voltak, mint a fal. Szőcs Bertalan, aki a sor végén haladt, felém fordulva megjegyezte: — Mire lesz ez elég? Utóliag tudtam meg, hogy ezt a mondatot az egész ország hal­lotta, mert csak néhány méterre volt a televízió mikrofonja. Nem baj, hogy hallotta, mert a kérdés valamennyiünkben ott motoszkált. Ma már tudjuk: az a győzelem elég volt az aranyéremhez. Pap Jenő bravúrosan verte meg Riboud-t. A Corriere della Sera tudósítója pedig ezt írta mondandója élére: „Riboud azért kapott ki, mert azt hitte, hogy a nagy ellenféltől, Kolczonaytól megme­nekült." Elképzelem, mi lett volna, ha Pap Jenő veszít a franciával szemben: idehaza kapta volna a leveleket a vívószövetség, hogy miért nem adatták le a csörtét Pap Jenővel. Mert Kolczonay mégis csak esélyesebb lett volna ... De hát így szokott ez lenni. A győzelem kötelező, ha nincs arany, a vezetők fejét követelik. De minden jó, ha jó a vége. Papé lett az aranyérem, s a ve­zetők feje­­ egy időre a helyén maradt. K. A. On gól? 63

Next