Magyar Ifjúság, 1984. január-április (28. évfolyam, 1-17. szám)
1984-03-23 / 12. szám
A hivatal mindennap üzen Amikor K. néni, a 83 éves megözvegyült magyar állampolgár már harmadik hónapja nem kapta meg a neki járó nyugdíjat, és tizenhárom forintja maradt arra, hogy nekivágjon a karácsonynak, azt tanácsoltuk neki P.-vel, hogy nyújtson be írásos kérelmet a nyugdíjintézethez, hogy paranszügye elintézést nyerjen. Akkor már túl voltunk P.-vel a nyugdíjintézettel folytatott telefonbeszélgetések sorozatán, hol ő, hol én telefonáltunk K. néni ügyében, de mindannyiszor azt a választ kaptuk, hogy panaszt csak írásban lehet benyújtani, illetve szóban is, de csak személyesen. Igen ám, de K. néni, bármelyik panasztevési lehetőség került is szóba, kereken megtagadta a cselekvést. Csak nem képzelitek, hogy könyörögni fogok nekik? — mondta méltatlankodva és nem volt hajlandó aláírni az általunk megfogalmazott és gyönyörűen legépelt írásos bejelentést. — Fantasztikus — mondta P. —, K. néni éhen fog halni. — Nem kell túldramatizálni a helyzetet — feleltem erre, mert akkor még azt hittem, hogy P. erősen túloz, amikor K. néni teljes pénztelenségére hivatkozik, továbbá elképzelhetetlennek tartottam, hogy valakit a hivatalok olyan helyzetbe hozzanak, hogy az illető elvileg éhen halhat. De hát, akárhogy forgatom most az eseményeket, s próbálom értékelni az ügyben szereplő hivatalok szerepét, rá kell jönnöm, hogy noha minden hivatal a fennálló törvények és szabályzatok értelmében járt el, azaz semmiféle szabályellenes tettet nem követett el — egy állampolgára a teljes nélkülözés állapotába került. Igaz ugyan, hogy az illető sem tett semmit állapota javításáért. Érdekes, hogy most, amikorra már K. néni helyzete rendeződött, és jogos birtokosa elmaradt nyugdíjhátralékának is, P.-vel szóba hozván az ügyet, mindig a levelekre lyukadunk ki, mintha a hivatalok által küldött leveleknek volna kulcsszerepük K. néni makacsságában. K. néni tizennyolc hivatali üzenetet kapott az ominózus három hónap alatt, ezeket felbontotta, elolvasta, de valamennyit megválaszolatlanul hagyta, kivéve azt a négyet, amit mi válaszoltunk meg helyette, hamisítva aláírását, vállalva az ezzel járó súlyos következményeket. Mikor K. bácsi meghalt, nem telt el nyolc nap és levél jött a tanácstól K. néni nevére. Nem is levél, hanem stencilezett köteg, alig olvasható betűkkel. K. néni első stencilüzenete így kezdődött: „Tájékoztató az örökös kötelezettségeiről a hagyatéki ingóságokkal elfoglalva tartott tanácsi bérlakás újra kiutalhatósága érdekében.” Ez még csak a levél tárgya, magyarázta ,„ de a címzett máris reszketni kezd, elveszti önbizalmát; már ebből az egy mondatból is kiérezheti a címzett, hogy neki kötelezettségei vannak a hivatallal szemben, a lakást — e megfogalmazásban — nem lakja, hanem elfoglalva tartja, és akadályozza az újra kiutalhatóságát. A szöveg így folytatódik: „Fontos közérdek fűződik ahhoz, hogy a bérlő halálával megüresedett tanácsi lakások mielőbb műszakilag helyreállíthatók és újra kiutalhatók legyenek. Ezért felhívom az örökös figyelmét a lakásrendelet végrehajtására kiadott 24/1980 (XII. 10.) ÉVM sz. rendelettel módosított 1/1971 (II. 8.) ÉVM sz. rendelet — Vhr — 66/A § (1)—(3) bek.-ben foglalt rendelkezések maradéktalan betartására, miszerint: — köteles a lakásban maradt hagyatéki tárgyakat az örökhagyó halálát követő kilencven napon belül elszállítani, s ha az örökös a hagyatéki tárgyakat nem szállítja el, azokat a lakással rendelkező szerv az örökös költségére és veszélyére, raktárban, vagy arra alkalmas más helyiségben helyezteti el.” Figyeljem meg, mondta P., a közérdekre s a fennálló jogszabályokra hivatkozás erejét, valamint a szöveg fenyegető stílusát. Annál is inkább, mert ennek a levélnek nem a tartalma a lényeges K. néni számára, hanem a stílus. A száraz, fenyegető stílusa. Hogy miért ne érdekeljen a levél tartalma? Egyszerűen azért, mert az idézett sorok nem vonatkoznak K. nénire, ugyanis a nevezett lakás, melyből K. bácsi immár örökre elköltözött, K. néni nevén Van. Úgyhogy ő a bérlő, és továbbra is az marad, nem lehet kiköltöztetni. — Akkor mi a fenének küldenek ki ilyen stencilt? — kérdeztük később a tanácsi előadót, ki szignójával jegyezte az üzenetet. — Minden haláleset után küldünk ilyen stencilt, erre szabály van — felelte a tanácsi előadó. — A hatás óriási — mondták erre. — K. néni 83 éves, és gyászol. Még frissek, fájók a sebei. És most azt hiszi, hogy ki kell költöznie a lakásból. Maguk teljesen összetörik ezzel a stencillel. — El kell felejteni azt a stencilt, és kész. Nem kell mindjárt rosszhiszeműnek lenni. Mi nem a lakosság ellen vagyunk. Elhittük P.-vel. Akkor azonban — két nap múlva! — jött egy másik stencil. Ebben K. néninek igazolnia kellett, hogy az elhaltnak nem volt BC számlája és életbiztosítása, továbbá ebben a stencilben is szerepelt egy mondat, mely arra figyelmeztette K. nénit, hogy ürítse ki a lakást. De most egy másik rendeletre, mégpedig az 50/1980 (XII. 10.) MT számú rendelettel módosított 1/1971 (II. 8.) számú kormányrendeletre hivatkozott egy bizonyos Muszkás nevű előadó. — Nem kell idegeskednie, ez a levél sem magára vonatkozik, csak magának küldték — nyugtatgattuk P.-vel K. nénit. — Ezt a levelet csak alá kell írnia, és visszaküldenie a tanácsnak, miszerint tudomásul vette a levélben foglaltakat. Ennyi az egész, tessék aláírni. Elétettük a stencilt, hogy írja alá, miszerint a fentiek őrá nem vonatkoznak, de azért tudomásul vette. Sőt, már személyi igazolványunkat is előkészítettük. Ugyanis a szöveg utasított arra, hogy „aláírásának valódiságát két tanúval kell igazolnia, és nyolc napon belül visszaküldeni. Kérem, szíveskedjék — folytatódott a levél (figyeljük meg „kérem” és a „szíveskedjék” szavak humanitásra valló csengését) — a nyolcnapos határidőt betartani, mert a nyilatkozat késedelmes visszaküldése egyrészt akadályozza az osztályunk munkáját, másrészt fölösleges eljárást eredményez.” K. néni azonban azt mondta, nem, ő nem írja alá, büntessék csak meg, lakoltassák csak ki, ő tehet minderről hisz eléggé el nem ítélhető módon ő maradt életben. — Eljárás lesz, ha nem írja alá. — Szarja össze magát a hivatal — mondta K. néni unottan. Ekkor P. felhívta a tanácstól az illetékes Muszkás nevű előadót és megkérdezte, miféle következmén ny !